2017. október 23. hétfőGyöngyi
11°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Barcelona: hogyan lesz csődös ipari városból turistaparadicsom?

Kérdezett: Sipos Zoltán 2010. február 16. 09:34, utolsó frissítés: 13:12

Pásztor István építész és Kelemen Zsófi urbanista arról, hogy mi volt szükséges Barcelona, Zaragoza vagy Eindhoven sikeréhez.



Sorozatunkban a Kolozsvár arculatáról szóló vita kapcsán szólítunk meg kommunikációs szakembereket, reklámgrafikusokat, építészeket, urbanistákat. Az első anyagunk Kádár Magorral, a Babes-Bolyai Tudományegyetem kommunikáció szakának oktatójával itt olvasható. Második interjúalanyunk Makkai Bence, az AMM Design kreatív igazgatója, a sorozatot Sisak Tamás építész tervezővel folytattuk. Mostani interjúalanyaink Kelemen Zsófi urbanista és Pásztor István építész.


Barcelona városfejlesztés terén talán világszinten is a legsikeresebb, legismertebb városok közé tartozik. Hogyan csinálták?

Kelemen Zsófi (K. Zs.): – A tudatos tervezés a diktatúra bukása után, '79 körül kezdődött. Az akkori városvezetés az addig főként ipari városból a turisták által kedvelt, kulturális várost szeretett volna varázsolni. A városi önkormányzat ezért helyi és külföldi szakembereket kért fel a városfejlesztési terv kidolgozására. Így sikerült egy olyan integrált városfejlesztési tervet kidolgozni, mely nemcsak brandként működik jól, hanem gazdaságilag is megalapozott.


A marketingstratégia egyik alappillére a Gaudí-féle örökség volt, mint világszintű kulturális adottság. Barcelonai sajátosság, hogy a város új arculatát egy nagyszabású rendezvénysorozat keretében mutatták meg a nagyközönségnek. Ilyen alkalom volt a céltudatosan kilobbizott 1992-es nyári Olimpiai Játékok, illetve a rá nagyjából 10 évre helyben kitalált és megrendezett Kultúrák Fóruma. Nemrég Zaragoza is követte a barcelonai példát, és víz-tematikájú nemzetközi kiállítással próbálta felhívni magára a figyelmet.

A barcelonai modell azóta is ihlettel szolgál kisebb-nagyobb európai városok urbanistái számára. Ha viszont a katalánokat kérdezik, ők úgy vélekednek, hogy ez több mint modell, vagyis nagyon nehéz lenne máshová átültetni.

Pásztor István (P. I.): – A barcelonai sikertörténet három fázisra bontható: három, jelentős szakembereket felvonultató városvezetési csapat három egymásra építő városfejlesztési stratégiája és városrendezési terve követte egymást nagyjából tízévenként.

A '80-as évek elején Barcelona is a nagyvárosok szokásos problémáival küszködött, óriási lett például az autós forgalom. A barcelonai városi szövet elég tágas, azonban korabeli tudósítások szerint ennek ellenére katasztrofális volt a helyzet. A városvezetés azzal kezdte, hogy megépítette a terelőutakat a város körül.

Ezután nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a közösségi terek – piacok, terek, sétálóutcák, parkok fel legyenek újítva. 1985-ig mintegy 120 városi terecskét sikerült felújítani, alapelvként kevés pénzből kivitelezve, laposan kikövezve, a tervek pedig sok esetben az építészeti egyetemek bevonásával készültek. Ha egy terecske csinos lett, a környékbeli boltocskák is jobban fejlődtek. A városban kellemes lett sétálni: a tengerparti mikroklíma és a szabadtéri vendéglők is rásegítettek erre, így a turisták egész napot a városban, a helyi lakosság közé vegyülve bóklászhattak.

K. Zs.: – Nagyon fontos, hogy egy város lakossága érintkezzen a turistákkal: ha ez nincs meg, akkor a város Velencéhez hasonló múzeumvárossá válik, ahová ugyan sok turista jár, de az elszabaduló árak miatt a helyiek mind kiköltöznek. A lakosság bevonásával, helyben marasztalásával egy város fejlődése sokkal kiegyensúlyozottabb, természetesebb.

P. I.: – Az első fázisban annyi történt még, hogy néhány, világhírű építészek által tervezett épület is bekerült a látványosságok közé – újabb Gaudí-szerű, nemzetközi szintű alkotásokkal „ékesítették” szövetüket. A nagy áttörésre akkor került sor, amikor Barcelona megnyerte az 1992-es Nyári Olimpiai Játékok rendezési jogát. Ez volt az első olyan esemény, mely hosszú távon rengeteg pénzt hozott a városba, és ekkor fogtak hozzá a nagyszabású építkezési projektekhez: rendbe hozták az óváros nagy részét, feljavították a közszállítást, sportlétesítményeket építettek, s maga az olimpiai falu is felújított belvárosi negyed.

Egy mára már ikonikussá vált Time-fotó Barcelonáról


Zseniális imidzs-húzás volt – és az 1992-es olimpiai játékokról ez a világon mindenkinek megmaradt –, hogy a műugró medencét a város fölé emelkedő Montjuic-dombra építették, ahonnan jól látszik az egész város. Az olimpiai élő televíziós közvetítéseknek köszönhetően az egész világ órákig csodálhatta a kilátást. Annyira beleivódott ez a látvány a köztudatba, hogy például Kylie Minogue az olimpia után 15 évvel ezt a helyszínt választotta videoklipje forgatására. Apró, de nagyon fontos cselek ezek, ha az ember kápráztatni szeretne.



K. Zs.: – Azóta is mindenki ezt másolja. A szintén spanyolországi, baszkföldi Bilbaóban például minden imidzs-anyag az új Guggenheim-múzeumot is tartalmazza, pedig az egykori ipari város számos más tökéletesre dizájnolt célponttal és eseménnyel is rendelkezik.



P. I.: – Szintén tudatos húzás, hogy Barcelona szinte minden évben megjelenik egy-egy filmben. Legutóbb például a Woody Allen 2008-as filmje, a Vicky Cristina Barcelona játszódott ott. Persze ez a helyszínválasztás lehet bizonyos szinten véletlen is – de biztos, hogy tíz esetből legalább ötben a városvezetés eszközölte ki, hogy Barcelona forgatási helyszín legyen, és hogy így kerüljön fel a térképre.

Mint már mondtam, a második fázisban már hatalmas befektetésekre is volt pénz, egész városnegyedeket tudtak felújítani. Azonban mindig vigyáztak arra, hogy minden épület vegyes funkciójú legyen – irodahelyiségek, üzletek és lakások is legyenek bennük. Megfelelő mennyiségű parkolót építettek, sokszor a meglevő százéves épületek alá, illetve vigyáztak arra, hogy minden célpont jól rá legyen csatlakoztatva a tömegközlekedési hálózatra. Nem használtak tehát semmi különleges urbanisztikai ötletet – mint például Hollandiában, vagy újabban Dubaiban és Kínában –, hanem az évszázadokon át kiforrott és bevált elveket alkalmaztak: mindenütt viszonylag magas lakósűrűség, publikus földszintekkel, s törekedtek az autós és gyalogos közlekedés viszonyait tisztázni.

A harmadik fázisban – szerintem jogosan – a kritikák is megjelentek: sokak szerint a város már annyira pontra van téve, annyi turista, rendezvény, látnivaló van, annyian élnek már turizmusból, hogy az egész Disneyland-szerűvé kezd válni.


Kelemen Zsófia közgazgász-urbanista
És hogyan érte el mindezt el a barcelonai városvezetés?

K. Zs.: – Kutatásokból az derül ki, hogy a katalán kultúrában keresendő a magyarázat. A katalánok önszerveződőek, ragaszkodnak a városukhoz, erősen lokálpatrióták. Amit elterveznek, következetesen végig is viszik. A közösség önszerveződő képessége olyan szintű, hogy minden tömbháznegyed kijelölt egy bizottságot, aki kidolgozta az adott negyed fejlesztési tervét: a lakosok miképpen képzelik el a negyed jövőjét. Ezt leadták a polgármesteri hivatalnak, de pénzeket is elkezdtek pályázni a megvalósításra.
Ezt az önszerveződő mechanizmust meglepő módon pont a Franco-diktatúra szülte. Egyik tanulmányutam során a La Sagrera negyedi lakóközösség elnökével való beszélgetés során derült ki, hogy a lakóközösségi gyűlések a diktatúra alatt kötelezőek voltak, viszont a lakók, főként az értelmiségiek bevonásával inkább ilyen helyi kulturális közösségi szervezeteket hoztak létre, amit a Franco utáni időszakban jól működő közösségi érdekérvényesítési fórummá alakítottak. És adott volt egy állandó párbeszéd az önkormányzat és a lakosság között: a Barcelona jövőjéről kidolgozott víziót a lakosság indítványozta, felvállalta és továbbfejlesztette, tehát hiteles és megalapozott volt a várostervezési folyamat.


A városmárka kialakítása tehát egy több évtizedes folyamat?

K. Zs.: – Igen. Éppen ezért nem lehet egyik napról másikra a légüres térből előkapni egy brandet meg egy logót, ahogy az Kolozsváron történni látszik. Minden városmárka mögött aprólékosan kidolgozott városfejlesztési stratégia és 5-10 éves városfejlesztési terv kell legyen, mely világosan körülírja, hogy mit és hogyan szeretne elérni a város, mi az, amiben különleges tud lenni a többi európai városhoz képest, és mi az, amit a lakosság a magáénak érez.


Mindent a városfejlesztési tervnél kell kezdeni?

K. Zs.: – Kolozsvárnak van városfejlesztési stratégiája: egy hosszú fogalmazás, amit azért készítettek el, mivel enélkül nem lehetett volna európai pénzekre pályázni.

Pontos módszertana van a városfejlesztési stratégiák elkészítésének: gazdasági, szociális és kulturális kutatások alapozzák meg, és akkor jó egy ilyen dokumentum, hogyha világosan látni lehet, melyek a beütemezett projektek, mikor lesznek megvalósítva, és milyen csapat áll mögöttük. Kolozsvár stratégiája mindössze formailag felel meg a módszertannak.

Pásztor István építész
P. I.: – Egyébként az, hogy a stratégia kidolgozása előtt interjúkat készítenek a különféle intézmények vezetőivel, illetve az aktív civilekkel, nem hülyeség: felméri a város helyzetét és vágyait, hogy arra lehessen alapozni a városfejlesztési stratégiát. Tehát nem lehet csak úgy kitalálni, hogy milyen jó lenne, ha Kolozsvárnak lenne egy IT-parkja, hanem azt is meg kell nézni, mennyire megalapozott egy ilyen projekt?

K. Zs.: – Egy kutatás apropóján a kolozsvári alpolgármestert, László Attilát is meginterjúvoltam, aki nagyon határozottan kijelentette: Kolozsváron a kultúra és a kulturális iparág nem prioritás, mivel a stratégián dolgozó gazdasági szakembereket nagyon nehéz volt meggyőzni, hogy a kultúra pénzt is hoz. Azt válaszoltam erre, hogy sok ipari város vált ismertté azáltal, hogy a kultúrát és a turizmust összekapcsolták, és sok esetben ez volt az egyetlen mentőöv, hogy egy eliparosodott várost újra vonzóvá – élhetővé, tehát működőképessé – tegyenek. Lásd a Ruhr vidéki városokat: Essen idén kulturális főváros, Dortmundban is elsőrendű prioritás lett a kultúra. Az alpolgármester úr szerintem nem számolt azzal, hogy Európa szinten a kulturális és kreatív ipar a turizmussal együtt a legdinamikusabban fejlődő iparág, ezért nem árt, hogyha ebből Kolozsvár is részesedik. Hiszen ha Erdélynek van kulturális fővárosa, akkor Kolozsvár az.

Vicces ehhez képest, hogy közben a Kolozsvár-brandet a multikulturalitásra, valamint a kulturális életre próbálják kiélezni. Ha viszont a városfejlesztési stratégia nem fektet hangsúlyt és nem alapozza meg gyakorlatilag a kulturális fejlődést, ebből valószínűleg nem lesz hihető márkaelem. Azt is meg kell jegyezni, hogy körülbelül 2000 multikulturális város van Európában, erre tehát brandet építeni nem lehet. Főként olyan városnak nem, mely nem ismert.

P. I.: – Amúgy bármiből lehet brandet csinálni. Zaragoza egyik erőssége a logisztika: mivel ez így nem túl érdekes, megpróbálták stílusosan csinálni. Meggyőzték a Massachusets Institute of Technologyt (MIT), hogy a logisztikai kutatással foglalkozó részlegét telepítse Zaragozába. Tehát ehhez a gazdasági művelethez hozzáadott értéket rendeltek.

Zaragoza másik erőssége a víz: vízi technológiák, vízzel kapcsolatos életmód témában rendeztek világkiállítást. Ugyanígy nagyon erősek a fenntartható energiaforrásokat kihasználó technológiákban: ezt azzal teszik vonzóbbá, hogy kulturális kiállításokat, kongresszusokat szerveznek a témában.

Amúgy Kolozsvár is rendelkezik például logisztikai központ-potenciállal. Ehhez is lehet kultúrát társítani, ami egyrészt gazdaságilag további jövedelmeket hoz, másrészt a lakosság nem érzi frusztrálva magát amiatt, hogy a városa egy ennyire banális dolog miatt híres. Nem utolsósorban ahhoz, hogy egy városba turistákat lehessen vonzani, már nem elég a sok szép épület: események is szükségesek.

Barcelona: az interjúalanyok fotói


Manchester és Birmingham, volt ipari városok például a munkás-életmódhoz kapcsolódó focira és a popkultúrára építenek. Manchesterből jött például a Bee Gees, a The Chemical Brothers, a The Smiths, a Joy Division, a The Stone Roses, az Oasis, a The Verve, James, a Happy Mondays vagy a Simply Red. Birmingham a heavy metal szülővárosa, lásd Judas Priest és Black Sabbath.

K. Zs.: – Szintén jó példa a hollandiai Eindhoven. Ez a város Kolozsvárhoz hasonlóan IT-iparban erős: van egy IT-parkja, illetve egy komoly kutatási központja. Elérték, hogy oda áthelyezzék a delfti egyetem design karát, és onnantól kezdve a városukat „brainport”-ként, kreatív kutatói központként határozták meg. Azt állították, Eindhovenben lakozik Hollandia szürkeállománya, s minden, ami kutatással, designnal és innovációval kapcsolatos, ott születik. El is érték, hogy Eindhovenben születik a hollandiai szabadalmak és kutatások 50 százaléka. Kolozsvár is elindulhatna az IT-ipar és kutatás fele, azonban 10-20 évbe telhet, míg világszintű termékeket sikerül előállítani a városban.

Egyébként veszélyesnek látom egyelőre Kolozsvár számára csak az IT-szektorra és a Nokiára alapozni brandjét: lehet, hogy öt év múlva a Nokia már nem lesz itt. Készítettem egy kutatást a kolozsvári IT-szektorban, aminek az volt a végkövetkeztetése, hogy ha az egyetemek nem fektetnek be többet a kutatásba, illetve ha nem lesz több jól képzett IT munkaerő Kolozsváron, akkor hosszú távon az IT-cégek nem tudják itt folytatni a tevékenységüket.

Kolozsvárral ellentétben Kínában például nagyon tudatosan törekednek helyben tartani a befektetéseket, vagy az általuk hozzáadott értéket: ha jön egy külföldi befektető, az köteles kiképezni a helyi szakembereket, a beszállítók túlnyomó többsége helyi vállalkozás kell hogy legyen, és a termelt profitot helyben adóztatják meg. Kínában nem tehetik meg, hogy a profitot nagyrészt az anyacégre könyveljék el.


Kolozsváron nincsen hagyománya a párbeszédnek a lakosság és az önkormányzat között. Vannak-e külföldi receptek arra, hogy ilyenkor mit lehet csinálni?

K. Zs.: – Nem tudom, mi a recept. Városbrand esetében az ügynökök a helyi lakosok. Tehát ha a lakosok számára nem hihető egy brand, akkor azt sohasem fogják eladni. A barcelonaiak felvállaltak egy turistabarát, nyitott, multikulturális várost, és lám, sikerült, mindenki a világon ugyanazt gondolja a város neve hallatán. Ha nincsen párbeszéd, akkor légüres térben marad a városvezetés által kitalált brand.

Urbanisták, városmarketing-szakértők úgy tartják, a brand csak hab a tortán. Amikor már megvan a jó stratégia, kiegyensúlyozottan fejlődik a város, akkor ki lehet dolgozni egy marketing-stratégiát. Olyan ez, hogy egy jó terméknek már szükséges egy színvonalas csomagolás, de a legfontosabb akkor is az, hogy maga a termék jó legyen. Sőt, egy termék esetében a brand, egy logó vagy egy jó design elég lehet ahhoz, hogy vonzóvá váljék a vásárlók körében, az viszont nehezen elképzelhető, hogy egy jó brand miatt átköltözzenek a lakók egy másik városba. Az a döntés, hogy melyik városban éljél, vagy hová fektessél be, s mennyi időre, komplexebb annál, amit egy városbrand kommunikálni tud.

P. I.: – Barcelonának nincsen is a szó szoros értelmében kidolgozott brandje, mégis ugyanarra gondol mindenki, ha a város nevét meghallja. Brandnek akkor van értelme, ha egy város ismeretlen, de ki akar törni. Glasgow például erősen hangsúlyozza stílushoz és dizájnhoz való kötődését Manchester és Birmingham ellenében, mely városok viszont más kulturális aspektusokat emelnek ki, bár elvileg hasonlóak.



K. Zs.: – Nottingham például kitalálta, hogy ő lesz a számítógépes játékok városa. Rendezvénysorozatot, konferenciákat szervezett a témában, és így reklámozza magát. Talált tehát egy sajátos szegmenst, ahova be tudott törni. Nem kizárt, hogy Kolozsvárnak csak ilyen „niche” szegmens megtalálásával van esélye egy Londonnal vagy Prágával szemben, melyek már ismertek, és melyekről mindenki tudja, hogy mit érdemes ott megnézni és kipróbálni.


Tehát hol kell kezdni? Kellene egy gazdasági fejlesztési stratégia?

K. Zs.: – Hát a jelenlegit mindenképpen el kell felejteni.

P. I.: – Ezzel pedig összhangba kell hozni a városrendezési tervet vagy terveket – azt a szabályösszességet, mely megszabja, hogy a városba hova és hogyan lehet a különféle funkciókat telepíteni. Ez egy gyakorlatias, törvényes szabályrendszer, ami az épületek méretén, pozícióján, képén és tartalmán túl megszabja azt is, hogy mekkorára engedjük a várost nőni, mennyire lesznek élhetőek a szuburbán övezetek, akár a környező települések is, milyen területeken milyen fejlesztési központokat engedünk kialakulni. Az adminisztrációnak pedig véghez is kell vinnie mindezt, tehát elsősorban gondoskodik arról, hogy egyértelmű és számon kérhető legyen. Ha pedig jön egy befektető, nem azt kell mondani, hogy mindegy, hol telepedtek le, csak fizessetek a telekért.

Ehelyett alkudozni kell, el kell mondani, hogy a városfejlesztési terv értelmében sokkal jobb lenne, ha a város másik végébe telepednek. Ott viszont ingyen vagy olcsóbban kaphatnak telket, az önkormányzat szavatolja a közművesítést, az infrastruktúrát, a közszállítást. Vagy a jelleg nélkül burjánzó egykori ipari területekre lehetne vinni pár horgony-befektetést – kulturális, oktatási vagy valamilyen adminisztrációs funkciót –, hogy garantálni lehessen a terület felértékelődését, érdemes legyen lakóépületekbe és ezek kiegészítő funkcióiba is fektetni. És ezeket az ígéreteket be is kell tartani.

Az adminisztráció továbbá meg kell győzze a közösséget, hogy nekik jó a befektetés – vagy épp ellenkezőleg, vennie kell a jeleket, ha a közösség tiltakozik valami ellen. Ugyanakkor ha a közösség úgy érzi, az általa kívánatosnak tartott irányba fejlődik a város, lehet hogy újraválasztja a városvezetést. Ez szerintem sokkal tartalmasabb politika, mint az, amit jelenleg csinálnak, hogy ígérgetnek, valamit megcsinálnak belőle, aztán újból ígérgetnek.


Minek a számlájára írható, hogy ez Kolozsváron nem így történik? Nemtudás, vagy valamilyen kulturális sajátosság ez?

K. Zs.: – Mindkettő. Részben kulturális sajátosság, részben nemtudás, hiszen kevés a szakember s még csak a sikeres példákat is kevesen ismerik. Az is közrejátszik, hogy Romániában az önkormányzatok szerepe elég csekély: a centralizált döntéshozatal miatt a polgármesterek nem igazán kezdenek “saját” befektetésekbe, nem rendelkeznek vízióval. Ehelyett ha jön egy kis pénz Bukarestből, elköltik valami elég látványosra, amit viszonylag kevés energiával meg lehet valósítani, ha pedig fáznak a gyerekek az iskolában, még kérnek egy kis pénzt. Éppen csak lebegnek a víz felszínén.

Egyik legfontosabb dolog mindenképpen a lakosság bevonása a politikai döntésekbe. A Stephen Shalom által kidolgozott participatory politics vagy parpolity elméletet legnagyobb sikerrel Dél-Amerikában alkalmazzák gyakorlatban. Ott a lakosság gyakorlatilag minden döntésben hallathatja hangját. Híres példa Curitiba, ahol egy urbanista, Jaime Lerner került a polgármesteri székbe. Ő alkalmazta azt a mechanizmust, mely segítségével a lakosság az adók irányított kifizetése révén bizonyos befektetéseket kötelezővé tesz az adminisztráció számára. A városstratégiában például adott öt alternatíva, és a lakosok maguk dönthetik el, adójukból mire szeretnének áldozni.

A kertváros ugrásszerű fejlődését és a belváros elnéptelenedését például úgy akadályozzák, hogy a városközpontból kiköltözőkre magasabb adókat rónak ki, az így befolyt illetékeket pedig kizárólag a kertvárosok csatornázására, szállítási csomópontjaira költik. Így egyrészt mindenki kétszer is meggondolja, mielőtt a városszélre költözik, másrészt viszont az a veszély sem fenyeget, hogy nem lesz csatornázásuk azoknak, akik kiköltöznek.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS