2019. december 6. péntekMiklós
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Változtatott-e az RMDSZ retorikáján a Fidesz várható hatalomra kerülése?

összeállította: B. P. E. 2010. március 01. 14:19, utolsó frissítés: 14:19

Mi újat hozhat a romániai magyarok számára a közeledő magyarországi kormányváltás? Politológusok válaszolnak.



A címben szereplő egyszerű kérdést tettük fel Bakk Miklós, Bognár Zoltán és Székely István politológusoknak, de a válaszok ennél többre reflektálnak: mikortól érezhető az RMDSZ és a Fidesz közeledése, milyen területeket érint a kormányváltás, milyen hatása lehet az erdélyi magyar társadalomra, illetve politikára, és melyek az Erdélyre vonatkozó határon túli magyar politika keretfeltételei?


BAKK MIKLÓS

Az áprilisi magyarországi választások megjósolható győztese és kormányalakító pártja, a Fidesz valamint a már kormányon levő RMDSZ között, megítélésem szerint, alapvetően nem változik meg a viszony.


Mindazonáltal érdemes e viszonyt három dimenzióban is megvizsgálni, ezek:

a) a kormányközi kapcsolatok szintje;

b) az európai pártpolitika (néppárti tagság) szintje, végül

c) a magyar-magyar kapcsolatok dimenziója.

Markó és Orbán köztudottan nem éppen jó személyes viszonya a kormányközi kapcsolatokat alapvetően nem befolyásolja, ez a viszony mindkét oldalról erőteljes reálpolitikai kontroll alatt marad. Az RMDSZ elnökének fenn kell tartania a közvetlen kommunikációt a mindenkori magyar kormányfővel, de a Fidesz-vezérnek is számot kell vetnie azzal, hogy nem teheti meg, hogy az RMDSZ megkerülésével tárgyaljon a román kormánnyal. Vagyis: a kormányközi viszonyok már kialakult, szokásszerű „via RMDSZ”-szabályozottsága, viszonylagos kiegyensúlyozottsága továbbra is fennmarad. Így a közvetlen FIDESZ-RMDSZ-kapcsolatra ez a kormánypártiság stabilizálólag hat. Ebben pedig most már az Európai Néppárt is tényezővé vált. Igaz, Magyarország közelgő EU-elnökségével megnövekedő befolyása és Băsescu változatlan ambíciói némi instabilitást eredményezhetnek a kapcsolatok „néppárti szintjén”, de alapvetően itt is az EPP stabilizáló hatása marad meghatározó.

Változásra leginkább a magyar-magyar kapcsolatok szintjén lehet számítani. Ebben a dimenzióban megnövekszik az EMNT szerepe, és bizonyos kontextusokban maga is „közvetítővé” válhat az RMDSZ és a FIDESZ között, amiként az RMDSZ közvetítő a magyar és a román kormány között. Ez főleg a támogatáspolitikában, és egyes EMNT-politikusok pozícióhoz jutása révén okoz majd feszültséget az RMDSZ és a Fidesz között.


BOGNÁR ZOLTÁN

Az RMDSZ retorikája 2007. november 25-én kezdett változni. Az első romániai európai parlamenti választás estéjén, amikor már biztosra vehető volt, hogy Tőkés László az RMDSZ ellenében képviselői mandátumot szerzett. Ez volt a fordulópont. Ekkor vált ugyanis egyértelművé két fontos dolog: egyfelől, hogy Tőkés László az egyik legnépszerűbb politikus a romániai magyarok körében, másfelől, hogy a magyarországi jobboldal befolyása sokkal nagyobb Erdélyben, mint ahogy addig tűnt.

A 2008-as helyhatósági választásokat megelőző kampány extrém helyzetben és extrém módszerekkel zajlott. Az MPP a Fidesz segítségével érthetően megpróbálta a lehető legtöbb mandátumot elvenni az RMDSZ-től, az eredmény azonban jelentősen alulmúlta a várakozásokat és félelmeket.

Ez is fordulópont volt. Ekkor megint kiderült három fontos dolog. Egyrészt az, hogy Tőkés László politikai tőkéje személyre szóló és átruházhatatlan. Másrészt, hogy az RMDSZ ellenzéke mégsem annyira egységes és ütőképes, tehát mégsem annyira veszélyes. Harmadrészt, hogy nem csak Traian Băsescunak, de Orbán Viktornak sem sikerül még a romániai magyar elit közvetítése nélkül cselekvésre bírni a magyar választókat, vagyis a magyarországi jobboldal befolyása mégsem akkora Erdélyben, mint ahogy a 2007-es európai parlamenti választás után tűnt.

Meghatározóan ez a két választás jelölte ki az RMDSZ új mozgásterét, és a 2008 szeptemberi, az esedékes parlamenti választásokat megelőző "dunatévés" Tőkés-Markó beszélgetés jelezte előre az RMDSZ és az EMNT viszonyának várható alakulását, helyesebben az RMDSZ-EMNT viszony alakítási szándékát. Tőkés László egyértelműen az RMDSZ kampányába segített be akkor, Markó Béla elfogadta a Fidesz és az ellenzék nemzetpolitikai alaptéziseit, a Fidesz pedig „megenyhült” az RMDSZ irányába.

A decemberben létrejövő PSD-PD-L nagykoalíció, az RMDSZ ellenzékbe szorulása és a magyar intézményvezetők (egyébként szerintem elsődlegesen a zsákmányrendszer, nem pedig a nacionalizmus logikáját követő) leváltása szűkítette tovább az RMDSZ mozgásterét.

A folyamatosan a multikulturalizmus diskurzusa és a kisebbségi nacionalizmus diskurzusa között egyensúlyozó RMDSZ-t mindezek a tényezők összességében a kisebbségi nacionalizmus irányába billentették (és itt meg kell jegyeznem, hogy a fogalmat nem tekintem pejoratívnak, leíró értelemben szoktam használni).

Mindezek fényében úgy gondolom, hogy a Magyar Összefogás Listájáról 2009 februárjában az EMNT-vel megállapodó RMDSZ retorikáját már nagyban meghatározta a korábban is borítékolhatónak tekintett 2010 áprilisi Fidesz-KDNP győzelem a magyarországi parlamenti választásokon, azonban a jobboldalhoz való közeledésnek nem csak ez az oka.

Miért gondolom ezt? Először is az RMDSZ-nek rá kellett jönnie, hogy két örvendetes tény, amely kedvez a romániai magyarságnak, nevezetesen a sovén Nagy-Románia Párt parlamentből való kiesése és az ország európai uniós csatlakozása paradox módon nem kedvez az RMDSZ-nek, mint politikai szervezetnek.

Ami a PRM-t illeti, a szélsőséges párt nem volt szalonképes, tehát nem volt koalícióképes, de éppen elég parlamenti mandátummal rendelkezett ahhoz, hogy az RMDSZ komoly zsarolási potenciállal rendelkezzen a kormányalakítási tárgyalásokkor. A PRM nélküli parlamentben már nem az RMDSZ, hanem a PNL tölti be a mérleg nyelvének szerepét, tehát az RMDSZ bukaresti érdekérvényesítési potenciálja csökkent.

Ami Románia uniós tagságát illeti, az országhatárok jelentőségvesztése közelebb vitte Erdélyt, és azon belül Székelyföldet Budapesthez. A magyar-magyar kapcsolatok szorosabbá válása erősíti a térség modernizációjával és a technológiai fejlődéssel együtt járó trendet, a romániai magyarság egyre integránsabb részévé válik a magyar kulturális nemzet központjából, Budapestről irányított magyarországi médiatérnek.

Budapest és Bukarest befolyásának növekedése az erdélyi magyarok és politikai alakulataik szempontjából elsősorban a nemzetállami szemlélet érvényesülésének mértéke miatt érdekes. Mindkét központ felől alapvetően a kulturális homogenitást, mint normálállapotot propagáló impulzusok érik a romániai magyar szavazókat.

Az MSZP és az SZDSZ, illetve a Fidesz, a KDNP, az MDF és a Jobbik szemlélete tulajdonképpen nem ebben, hanem az államnak a teljes kulturális nemzettel szemben megfogalmazott feladatait illetően tér el.

Az RMDSZ szempontjából nézve eddig soha nem volt ekkora szükség az autonómia intézményesítésére, mint ebben a helyzetben. Bukarest és Budapest felől egyaránt a romániai magyarok feletti uralmát egyre erőteljesebben aláásó erők hatnak, önálló magyar, pénzügyileg mind Bukaresttől, mind Budapesttől független közintézményi hálózat hiányában pedig arra kényszerül, hogy igazodjon. Választani kényszerül két, az etnopolitikai problémákat meghatározóan nemzetállami paradigmán belül értelmező, és ezért a kisebbségeket lényegében megoldhatatlan lojalitás-konfliktusok elé állító főváros között.

Ebben a helyzetben, és a többségi államnacionalizmus közepette nyilván Budapest jelenti az RMDSZ számára az igazodási pontot. Amennyiben az autonómia már intézményesítve lenne, ennek nem lennének különösebb negatív következményei, azonban paradox módon az autonómia kialkudásáig Magyarország nemzetközi politikai pozícióinak függvénye. A Bukaresttől és Budapesttől való anyagi függőség közepette azonban az RMDSZ-nek mindenképpen igazodnia kell.

Amennyiben túl messze kerül Budapesttől, mindenekelőtt a határon túli magyarokkal leginkább szolidáris jobboldaltól, teret nyit ellenzékének, amely a következő választások alkalmával növelheti politikai tőkéjét az RMDSZ rovására. Amennyiben viszont túl messze kerül Bukaresttől, és nem sikerül kormányon maradnia, a Székelyföldön kívüli területi szervezeteket és az országos szintet sodorja veszélybe. Azonban nem kétséges, hogy az RMDSZ számára is a Székelyföld jelenti a prioritást, így tulajdonképpen nem beszélhetünk áthidalhatatlan nézeteltérésekről az RMDSZ, ellenzéke és a magyarországi jobboldal között.



SZÉKELY ISTVÁN

Milyen hatása lehet az erdélyi magyar társadalomra, illetve politikára a magyarországi kormányváltásnak? Melyek az Erdélyre vonatkozó határon túli magyar politika keretfeltételei?

Eddig azt láttuk – és ez '90-től tulajdonképpen az összes kormányra érvényes volt –, hogy inkább a jobboldal „akart valamit” a határon túl. A baloldali kormányok inkább csendre vágytak ebben a kérdésben, az volt a kiindulópontjuk, hogy nem Budapesten kell eldönteni, mit akarnak a határon túli magyarok, ezeknek a közösségeknek kell meghatározniuk, mit akarnak, a magyar kormány pedig ebben nyújt támogatást. Ehhez képest a konzervatív kormányok általában – egy nemzeti program mentén – nagyon világos állításokat fogalmaztak meg a határon túli magyarokkal kapcsolatban.

Nagy valószínűség szerint így lesz ez most is, a kérdés csak az, hogy lehet-e ott folytatni, ahol a Fidesz-kormány 2002-ben abbahagyta. Megpróbálom néhány elemét végiggondolni annak, mi változott 2002 óta, és hogy ezeknek a változásoknak milyen hatása lehet egy feltételezhetően újra erős, karakteres határon túli magyar politikára.

A legfontosabb változás véleményem szerint az, hogy 2007-ben Románia belépett az Európai Unióba. Ennek több következménye is van. Az egyik a gazdasági: ezáltal Románia olyan növekedési pályára állt, amin haladva elég sokat le tudott faragni Magyarországgal szembeni hátrányából. Ehhez természetesen az is hozzájárult, hogy Magyarországon az elmúlt nyolc év kormányzása nem nevezhető sikertörténetnek. Másfelől: Románia egy 23 milliós ország, a két ország közti nagyságbeli különbségek pedig egyre inkább éreztetik hatásukat. Magyarország nemzeti összterméke a 2000-es évek elején még nagyobb volt, mint Romániáé, annak ellenére, hogy Magyarország fele akkora ország; most viszont már a romániai GDP a mélyebb válság ellenére is lényegesen nagyobb.

Ebből következik az is, hogy Magyarország elvesztette a centrum szerepét Románia vonatkozásában. Ez abban is látszik, hogy az EU-n belül a munkavállaló hálózatok áthelyeződtek. Ez az itteni magyarokra is nagymértékben érvényes: az erdélyi magyarok jelentős része is már Spanyolországban, Olaszországban, Németországban keresi boldogulását, más anyagi feltételek között, mint ahogy azt korábban Magyarországon tette.

A gazdasági kérdéskörhöz annyit fűznék még hozzá, hogy az első Orbán-kormány idején a magyar vállalatok határon túli expanziója fontos szempont volt, most azonban azt látom, hogy a román piac nagyon nyitottá vált, ezen a piacon most már a magyar cégeknek ugyanazokkal a versenyzőkkel kell megmérkőzniük, mint a világ szinte bármelyik országában. A nagy multinacionális cégek már itt vannak Romániában, ilyen szempontból a magyarországi tőkeexpanzió lehetősége távolról sem olyan, mint a kilencvenes években vagy akár a kétezres évek elején.

Az Európai Unióba való belépés modernizáció szempontjából is változást hozott. Most már a társadalom jelentős része figyelő szemét nem Budapestre veti modernizáció szempontjából, hanem ennél nyugatabbra fekvő helyekre, amelyek természetszerűleg felértékelődtek a nyugati munkavállalás kapcsán.

Az Orbán-kormány határon túli politikájának fontos eleme volt a magyar igazolványhoz csatolható programok. Amikor a magyar parlament a státustörvényt elfogadta, azzal számolt, hogy Magyarország és Románia integrációja között jelentős fáziskésés lesz, és ezt az időszakot át lehet hidalni ezzel az igazolvánnyal. Románia gyors integrációja azonban eljelentéktelenítette a magyar igazolványt.

De a magyar igazolvány, mint történet, azért fontos, mert ennek kapcsán az erdélyi magyar társadalom felismerte – vagy legalábbis én azt gondolom, hogy felismerte –, hogy az élet mindennapi problémáit nem lehet Magyarországról megoldani. Ez az egyik magyarázata annak, hogy a kormányváltáshoz fűződő elvárások elmaradnak az 1998-as várakozásokhoz képest.

Ezen az állampolgárság kérdése sem fog változni, hiszen az EU-n belül az állampolgárságnak elsősorban szimbolikus tartalma van. A nagy ellátórendszerekhez – a nyugdíjhoz és a társadalombiztosításhoz – való hozzáférés nem állampolgári alapon történik, hanem befizetés alapján. Ezekből csak az részesül, aki befizetésein keresztül megvásárolja ezeket a szolgáltatásokat. Szimbolikus jellegén túl tehát az állampolgárság legfeljebb az utazást könnyíti valamelyest, hiszen vannak olyan országok, ahova magyar útlevéllel vízum nélkül lehet utazni, romániaival viszont még nem, de egzisztenciális szempontból ennek nem lesz jelentős hozadéka.

Közép- és hosszútávon viszont nem ennyire egyértelmű a dolog: az, hogy Erdélyben, Romániában százezres nagyságrendben élnek magyar állampolgárok, kétségtelenül lényeges módosulásokat fog eredményezni a közgondolkozásban, ezek hatását azonban egyelőre becsülni sem lehet.

Magyarország egy területen őrizte meg centrum szerepét, ez pedig a magyar identitás megőrzésének és továbbadásának területe. Ez szimbolikus töltete miatt igen jelentős. Közpolitikákra lefordítva ez kulturális és oktatási kérdéseket jelent.

Azt gondolom tehát, hogy a magyar htm politika azokra a területekre kellene fókuszáljon, ahol Magyarország továbbra is „piacvezető”, vagyis a magyar identitás megőrzésére és újratermelésére. Ez már csak azért is indokolt lenne, mert ha költségvetési szempontból nézem, a 2010-es határon túli költségvetés főösszege 50 millió euró körül van. Ez a gazdaság területén egyetlenegy apró csepp a tengerben, ennek nagyságrendekkel növelt értékével sem nagyon van mit kezdeni. (A kolozsvári terelőút egynegyede például 73 millió euróba, a Polus Center 200 millió euróba került.) Azt is látjuk már, hogy kulturális programokra, valamint az oktatás tartalmi kérdéseire nehezen lehet európai uniós forrásokat mozgósítani, hiszen ezek a kérdések a tagállamok nemzeti hatáskörében maradtak.

Ami a külpolitikai mozgásteret illeti: Románia mindig is nagyon lelkes partner volt, függetlenül attól, hogy éppen kinek az oldalán állt. A román külpolitika jelenleg hangsúlyosan Amerika-barát: kialakulni látszik egy olyan típusú szövetség az Egyesült Államokkal, amit csak Lengyelországgal sikerült eddig kialakítania Washingtonnak, és amit akár Európa ellenében is ki tud időnként játszani. Ennek különben már láttuk példáját, a kapcsolat jelentőségét most felértékelte a rakétapajzsos megállapodás.

Románia nemzetközi szempontból felértékelődött, eközben pedig Magyarország a szerződéses feltételeinek se nagyon tud eleget tenni – ott van például a zengői lokátor kérdése, ami a Balkán irányában fontos lenne, és amit Magyarország évek óta nem tud megoldani.

A magyar külpolitika szempontjából megfogalmazódott egy lengyel–román–magyar partnerség igénye, már csak azért is, mert Magyarország szempontjából a legfontosabb határon túli kihívás a szlovákiai nyelvtörvény által előidézett helyzet megoldása. Ugyanakkor az is világos, hogy Magyarország nem tud egyszerre konfrontálódni minden szomszédjával, tehát ha Szlovákia irányában egy karakteresebb politikai vonalvezetést folytat, akkor valószínű, hogy Romániában elsősorban együttműködésre kell helyezze a hangsúlyt.

Ami a határon túli kérdés magyarországi belpolitikai dimenzióit illeti, itt azt láttuk, hogy 1998 és 2002 között ez a kérdés nagyon fontos volt a jobboldali szavazótábor összetartása szempontjából, ehhez hasonló fontosságú csak az antikommunista retorika volt. Ez volt az a két szempont, ami összetartotta a jobboldalt, hiszen más összetevőit nézve az nagyon is heterogén volt.

Ezen a 2004-es népszavazás jelentős mértékben változtatott. Akkor az SZDSZ úgy fogalmazott, hogy a népszavazás levette a politika napirendjéről a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikákat. Ez csak részben igaz, de ez a sarkított megfogalmazás sok tekintetben valós. Véleményem szerint a határon túli magyarok kérdése már nem tud felértékelődni olyan mértékben a magyar belpolitikában, mint ahogy 1998-2002 között. Már csak azért sem, mert 2006 után, az MSZP eróziója következtében a Fidesz nyitott a centrum felé, és ilyen szempontból szavazótábora sokkal heterogénebb, mint a régi jobboldali szavazótábor. Ezt már az antikommunista retorikával vagy akár a határon túli kérdés markáns képviseletével inkább megbontani lehet, mint összetartani. Ezért azt látjuk, hogy a Fidesz a témát leosztotta brüsszeli frakciójának, és elsősorban külpolitikai kérdést csinál belőle.

Ami a támogatáspolitikát illeti, a két ország gazdasági kiegyenlítődése – vagy legalábbis ebbe az irányba való elmozdulás –, ami az árakra, bérekre is érvényes, azt eredményezte, hogy a jelentősebb civil szervezetek kinőtték a magyarországi támogatások nagyságrendjét. Az a civil szervezet, amelyik nem tud saját országában hozzáférni saját államának költségvetéséhez, vagy pedig nem tud európai uniós támogatásokat behozni, már stagnál vagy visszafejlődik.

Ugyanakkor az a program, amit úgy fogalmazunk meg, hogy a nemzeti identitás újratermelése, 2010-ben már lényegesen nagyobb mértékben hárul professzionális intézmények tevékenységére – itt gondolok színházakra, művelődési intézményekre, közkönyvtárakra –, mint a kilencvenes évek elején, amikor ez elsősorban civil szervezetek kapcsán valósult meg. Ilyen szempontból a civil szervezetek esetleges preferenciális magyarországi támogatása már kevesebb politikai hozadékot eredményez, mint ahogy 1998 és 2002 között történt.

Összehasonlítva az 1998-2002-es időszakkal, egy mondatban összefoglalva talán azt lehet mondani, hogy egy új magyar kormány befolyásolni tudja a romániai magyar társadalmi-politikai folyamatokat, de alapvetően meghatározni őket nem. Kérdés, hogy ezt felismerték-e.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS