2017. aug. 23. szerdaBence
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

1990 fekete márciusa a pszichológia és a demográfia között

Vasile Cernat 2010. március 27. 14:23, utolsó frissítés: 14:23

Az egyik megközelítés szerint a nemzeti kommunista ideológia előkészítő szerepet játszott, a diktatúra bukása és a helyi elitek felelőtlen viselkedése pedig kirobbantotta a konfliktust.



Az 1990. márciusi marosvásárhelyi etnikai konfliktus két, egymásnak látszólag ellentmondó tényező miatt is meglepő:

(1) akkor robbant ki, amikor nem kellett volna, vagyis nem sokkal az 1989-es általános lelkesedés után, amikor úgy tűnt, hogy a románok a magyarok testvériségben élnek;

(2) más romániai társadalmi feszültséghez hasonlóan akkor csitult el, amikor ez nem volt indokolt, vagyis amikor a romániai gazdasági helyzet drasztikusan romlani kezdett. Hogyan magyarázhatjuk meg ezeket a sajátos jellemvonásokat? Az elmúlt tíz év során, a válaszokat keresve megvizsgáltam több olyan elméletet is, amely a különböző csoportok közötti konfliktusokat elemzi, értelmezi. Be kell ismernem, nagyon nehéz néhány ezer szóba tömöríteni azt a rengeteg tanulmányt, tudományos munkát, amely a kérdéshez kapcsolódik. Nagyon sok érdekes teóriát leszek kénytelen mellőzni, illetve leegyszerűsíteni, és a magyarázatokkal, szemléltetésekkel is takarékosan kell bánnom. Ennek ellenére, igyekszem majd a lehető legvilágosabban felvázolni a jelenséget ebben, az általam választott kettős megközelítésben: demográfia és társadalompszichológia.

A képanyag a Bernády György Alapítvány archívumából származik

I. A fiatalok számarányából kiinduló elmélet szerint, egy társadalomban a fiatalnak számító lakosság arányának növekedésével párhuzamosan növekszik annak az esélye is, hogy erőszakos cselekményekbe torkolló konfliktusok robbanjanak ki. Amikor 1990-ben Irak megtámadta Kuvaitot, a támadók esetében 110 15 és 29 év közötti férfi jutott 100 30 év fölötti férfi lakosra. Egy békés országban, mint például Svédország a 35/100-as arány messzire alatta van a kritikusnak mondott 60/100-as arányszámnak. Ez az elmélet sikeresen jelezte előre pl. azt a tényt, hogy Írországban a lakosság elöregedésével párhuzamosan elcsitulnak majd a feszültségek.

Ceauşescu 1966. október 1-én adta ki a hírhedt 770. rendeletet, amely a törvény erejével tiltotta meg a terhesség-megszakítást. A rendelet egy év leforgása alatt megduplázta a születések számát. Az 1990-es események tanulmányozása közben lényegében ez a rendelet hívta fel a figyelmem a fent vázolt elméleti megközelítésre. Vajon a diktátor ezen döntése járult hozzá ahhoz a demográfiai robbanáshoz, amely két évtizeddel később erőszakos társadalmi megmozdulásokhoz vezetett? Az a tény, hogy a rendelet után született fiatalok a Ceauşescu-diktatúra utolsó éveiben léptek a családalapítás útjára, akár arra is ösztönözhet, hogy elfogadjuk ezt az elméletet.


Ezen teóriát igazolná egy másik megállapítás is, miszerint a diktatúra bukása megnyitotta a kapukat az elégedetlen fiatalok előtt, hogy egy jobb megélhetés reményében elhagyják az országot és hogy az ő eltávozásuk, a versenyhelyzet okozta nyomás enyhülése csökkenthette az újabb társadalmi konfliktusok kitörésének lehetőségét. A Nemzetközi Migrációs Szervezet 2005-ben kimutatta, hogy a romániai kivándorlók a felnőtt lakosság 10 százalékát tették ki, és azt is, hogy a kivándorlók többsége 15-44 év közötti férfi volt.

Tehát a 770. rendelet által kiváltott népességnövekedés, illetve a decemberi változások utáni elvándorlás elméletileg megmagyarázhatná, hogy miért került sor Romániában különböző társadalmi konfliktusokra, és hogy ezek miért csitultak el jelentős mértékben annak ellenére is, hogy a gazdasági válság tovább mélyült. Vajon ez lenne a tények állása?

A matematikai számítások azonban nem magyaráznak meg minden jelenséget. Bárhogy is vizsgáljuk a fiatal lakosság arányát, Románia esetében a kritikusnak nevezhető küszöb alatti értékeket találunk, tehát a fiatalok aránya nem haladta meg a 45/100-as arányszámot. Ahogy azt mások is megállapították, a romániai lakosság elöregedését a rendelettel sem sikerült meggátolni.

A fent említett elmélet hívei azt állítják, hogy amikor egy viszonylag elöregedett társadalomban alakul ki erőszakos cselekményekkel járó konfliktus, akkor ez a jelenség azzal is magyarázható, hogy a fiatal lakosság aránya egy nagyobb jelentőségű alcsoport esetében növekszik meg jelentősen. A mi esetünkben ez csak a roma lakosság esetében volt érvényes. Mindezek mellet abszurd ötletnek tartom, hogy a marosvásárhelyi erőszakos eseményeket a társadalom perifériájára szorult roma lakosság számlájára írjuk, még akkor is, ha az események utáni bírósági ítéletek zöme a roma lakosság ellen irányult, és a marosvásárhelyi lakosság körében még ma is számtalan történet kering a romák akkori szerepéről, jelenlétéről.

Inkább egy olyan komplexebb megközelítés mellett tenném le a voksom, amely szerint a társadalmi feszültségek a gazdasági és demográfiai változások egymásra hatása folytán keletkeznek, és jelentős szerepet játszanak az ún. társadalmi feszültségeket levezető „szelepek” is.

II. Egy másik megközelítés szerint a román és a magyar etnikumok közötti viszony dinamikáját három tényező határozta meg: (1) a nemzeti kommunista ideológia előkészítő szerepet játszott, (2) a kommunista diktatúra bukása és a helyi elitek felelőtlen viselkedése kirobbantotta, (3) az ország nyugatbarát irányultsága pedig hatástalanító funkciót töltött be.

1. A nemzeti kommunista ideológia. A romániai eseményeket vizsgálva nyilvánvalónak tűnik, hogy a post-Ceauşescu korszakban bekövetkezett társadalmi feszültségek nem voltak véletlenszerűek, a nemzeti kommunista ideológia által hamis céltáblaként felhasznált csoportokat érintették. A hatalom a gazdasági-társadalmi nehézségeket, elégedetlenséget ezen csoportok ellenében próbálta levezetni. A hatalmasra duzzasztott kommunista propaganda gépezet harcba vetette úgy a belső ellenség (értelmiségiek), mint a külső ellenség (magyarok) rémképét.

Az értelmiségiek ellen felhozott vádak között szerepelt az, hogy tevékenységükkel aláaknázzák a munkásosztály által épített sokoldalúan fejlett szocialista társadalmat. Ebbe a képbe illeszthető be a transzcendentális meditációt gyakorlók elleni tragikomikus per, amely nagyon sok tudós életét lehetetlenítette el, és gyakorlatilag a pszichológia teljes felszámolásához vezetett.

A magyarok elleni vád az volt, hogy Erdélyt akarják. A nyolcvanas években tombolt a román-magyar diplomáciai háború, még diplomaták kiutasítására is sor került. Ugyancsak ebben az időszakban több ún. „történelmi” alkotás született, amely jelentősen borzolta a kedélyeket mindkét oldalon.

2. A kommunista diktatúra bukása és a helyi elitek felelőtlensége. Több évtizedes fásultság, beletörődés után Ceauşescu bukásától a románság ismét erősnek érezte magát. Pszichológiai szempontból a hatalom annál van, aki ezt tettekkel nyomatékosítja, aki lépéselőnybe kerül. Ilyenkor a racionalitás és a tettek közötti távolság jelentősen leredukálódik. A Ceauşescu-diktatúra bukása azt a percepciót erősítette, miszerint akár eddig valószínűtlennek tűnő dolgok is megtörténhetnek, sőt meg fognak történni. Ha az eddig megingathatatlannak tűnő Ceauşescu-rendszer megdőlt, miért ne próbálkozhatnának a magyarok is Erdéllyel?


Valószínű, hogy a diktatúrában táplált és folyamatosan jelen levő félelmek a diktatúra bukása után intenzívebbek lettek. Azt sem szabad szem elöl tévesztenünk, hogy ilyen történelmi kontextusban az emberek fogékonyabbak a különböző meggyőző és bujtogató kísérletekre, a felgyülemlett stressz jelentősen csökkenti az önkontroll lehetőségét, és egy leegyszerűsített látásmódot eredményez. Az ilyen helyzetekben kialakult konfliktusok kezelése nagymértékben függ az elitek viselkedésétől.

Sajnos, ez a történet leggyengébb láncszeme: ahelyett, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott, tárgyaláskész álláspontot alakítottak volna ki, a helyi elitek, ahogy azt több tudományos munka is kimutatta, egy részrehajló, néha kimondottan kártékony társadalmi kommunikáció mellett tették le a voksukat, jelentősen felkorbácsolva ezzel a kedélyeket.

3. A Nyugat-barát orientáció. A nemzeti kommunista ideológia még arra bátorította a románokat, hogy a dicső történelmi múltba tekintsenek vissza, ahol a magyarok, mint ellenség jelentek meg. Az átmenet során az euroatlanti csatlakozás került előtérbe, egy virágzó és nyugodt társadalom kialakításának jövőképe, ahol a magyarok szövetségesek.


Valóban, a romániai közvélemény elég gyorsán átváltott az izolacionista, autarhista nézetekről az euroatlanti integrációra. Ez pozitívan befolyásolta az interetnikus kapcsolatokat is. A társadalmi identitás kialakításában természetes folyamat, hogy amikor a saját csoportod presztízse veszteséget szenved, más irányból, más tartalmi elemekkel próbálod kárpótolni, visszaállítani a megcsorbult büszkeséget.

A megoldás több irányból is érkezhet. Egyaránt működhet a nemzeti identitás alá rendelt ún. regionális identitás (ezzel magyarázható, hogy több nemzettársunk esetében is felerősödött a regionális identitás) vagy a nemzeti identitás fölé épülő identitás, az európaiság. Minél negatívabb tendenciákat mutatnak a társadalmi gazdasági feltételek, annál inkább felértékelődnek a pozitívnak tartott, vélt társadalmi normák, kategóriák, és idővel egyfajta azonosulás is kialakulhat ezekkel. Mivel az európaisághoz társul a tolerancia, a kisebbségekkel szembeni nagyobb megértés, interetnikus szempontból ennek a folyamatnak csak pozitív hozadékai lehetnek.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS