2017. október 22. vasárnapElőd
10°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hatalmi átrendeződés a Székelyföldön és a Har-Kov-jelentés

Zahorán Csaba 2010. április 17. 12:32, utolsó frissítés: 2010. április 19. 16:12

Az 1989-es fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények.



Romániában 1989 utolsó két hetében egy zavaros eseménysorozat közepette megbukott Nicolae Ceauşescu diktatúrája. Egy rövid időre a kisebbségben élők számára is úgy tűnhetett, hogy a nemzeti kommunista rendszer összeomlása nemcsak a demokratikus, hanem a nemzeti szabadságjogok kibontakozását is magával hozza. Az ebben reménykedőknek azonban hamarosan csalódniuk kellett. A februári bukaresti zavargások először a fővárosiak számára tették világossá, hogy a romániai forradalom váratlan fordulatot vett, Marosvásárhely fekete márciusa pedig az erdélyi magyarságnak mutatta meg a kisebbségi jogérvényesítés korlátait.

De a diktátor bukása és a márciusi marosvásárhelyi konfliktus közötti időszakban elkezdett összeállni a székelyföldi románellenesség tablója is, amely hamarosan a romániai közélet egy sajátos, máig aktuális jelenségének, az ún.


„Har-Kov jelenségnek” az alapjává vált.

Jelen írás ennek a kérdésnek a genezisét próbálja meg röviden bemutatni. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, de még inkább arra, hogy a témában eddig még csak szórványosan végeztek kutatásokat, ez elkerülhetetlenül csak vázlatos és töredékes módon lehetséges.


Bár az 1989. decemberi történésekre már kevesen használják a forradalom kifejezést, vagy legalábbis idézőjelbe tették, illetve különféle jelzőkkel látták el, az ország számos településén – különösen a nagyobb városokban – valóban forradalmi volt a hangulat.

Gyertyás-könyves tüntetés, Sepsiszentgyörgy, 1990. február 10. Forrás: RMDSZ Évek és képek 1989-2009


Nem volt ez másképp a székelyföldi városokban sem, ahol 1989. december 22-én a lakosság az utcára vonulva tüntetett Ceauşescu ellen. A tömeg számos helyen feldúlta a gyűlölt rezsimet jelképező hivatalokat, a kirobbanó népharagnak pedig a Milícia és a Securitate több alkalmazottja is áldozatul esett, csakúgy, mint más romániai városokban. A fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények. Jó ideig még érezhetően ingatag volt a közbiztonság.


„Forradalmi” változások történtek

a politikában is, mind országos szinten, mind a Székelyföldön. A számos helyen spontán magyar önszerveződést a Bukarestben, Domokos Géza vezetésével megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség fogta össze. Az RMDSZ csatlakozott a Nemzeti Megmentési Front – a Ion Iliescu vezette új, ideiglenes hatalom – programjához, és tagjai a Front helyi tanácsaiban is helyet kaptak.

Vidéken azonban már meglehetősen korán jelentkeztek az első nemzeti jellegű nézetkülönbségek. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a magyarok most arányosabb részvételt követeltek a hatalomból. Mivel a megbukott rendszerben a román vezetők még a magyar többségű Székelyföldön is felülreprezentáltak voltak, a váltás sok esetben nem csak „politikai”, hanem „nemzeti” színezetet is kapott.

Így gyakran fordult elő, hogy a leváltott vagy maguktól elmenekült román tisztviselők helyét magyarok töltötték be: a helyi lakosság tekintélyét vagy bizalmát élvező személyek, értelmiségiek, továbbá az utóbbi évek során háttérbe szorult volt funkcionáriusok. A nézeteltérések másik fontos oka a magyar igényekben rejlett.

Az RMDSZ még 1989 decemberében megfogalmazta a romániai magyar közösség célkitűzéseit, amelyek megvalósításához szinte azonnal hozzá is kezdett. Az egyik legfontosabb törekvés a magyar intézményrendszer – főképp pedig az önálló oktatási hálózat – visszaállítása volt. A fordulatot követő hatalmi átrendeződés a Székelyföldön


számos románt elbizonytalanított,

különösen a helyi elit, azaz a nemzeti kommunista rendszert kiszolgáló vagy csak egyszerűen a munkájukat jól-rosszul végző hivatalnokok, értelmiségiek soraiból. Közvetlenül voltak érintve azok a román tanárok is, akik a korábban erőszakkal egyesített román és magyar iskolák szétválasztásával hirtelen tanulók – és így munka – nélkül maradtak.



A karrierjükért vagy megélhetésükért aggódó románok egyaránt gyanakvással szemlélték a kisebbségi jogokért határozottan kiálló új helyi hatalmat, a magyar követelések ugyanis az ő pozícióikat is fenyegetni látszottak. Sokan a korábbi magyar dominancia, a „magyar világ” visszaállításától tartottak. A régi beidegződésekre, a korábbi évtizedekben gondosan életben tartott történelmi sérelmekre épülő bizalmatlanság, amelyet a zavaros romániai politikai helyzetben szélsebesen terjedő pletykák és híresztelések is erősítettek, kiváló táptalajul szolgált egy


etnikai konfrontáció

számára. A félelmek már az 1990-es év első napjaiban elkezdtek egyre konkrétabb alakot ölteni. Január elején a csíkszeredai románok képviseletében három politikus egy emlékiratot nyújtott be a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a Hargita megyében 1989. december 22. után történt románellenes eseményekről.

A dokumentum soviniszta megnyilvánulásokról, több bestiális gyilkosságról és rongálásokról számol be, továbbá arról, hogy románellenes hangulat alakult ki a magyar többségű megyében. Szerzői szerint a románok elleni névtelen fenyegetések, a megfélemlítés, a munkahelyi atrocitások és visszaélések – románok elbocsátása, leváltása – arra irányultak, hogy megtisztítsák Hargita megyét a románoktól.

A széles körű, jól szervezett akciók mögött pedig a magyar nacionalizmust, illetve a magyar hatalmi dominancia megteremtésének célját látták. Ugyanezekben a napokban olyan hírek is érkeztek Bukarestbe, hogy a székelyföldi megmozdulásokban magyar állampolgárok is részt vettek. Noha egyes források szerint a kormányzat helyszínen tájékozódó megbízottja az állítások egy részét megalapozatlannak találta, a feszültség tovább nőtt.

Székelyföldi felhívás 1990. március 21. Forrás: RMDSZ Évek és képek 1989-2009


A magyarság képviseletében ténykedő RMDSZ törekvéseit – a magyar túlsúlynak köszönhetően – Hargita és Kovászna megyében többnyire siker koronázta, ám az 1990-re már csak csekély magyar többséggel bíró Marosvásárhelyen a román elitek ellenállása szívósabbnak bizonyult. A februárban megalakult – magát kulturális szervezetként meghatározó, ám a korábbi rendszer számos hívét is tömörítő – Vatra Românească a helyi románság önvédelmét hirdetve sikeresen mobilizálta a magukat fenyegetve érzőket.

Aktivitásának köszönhetően Maros megye székhelyén egymást követték a magyar és román tüntetések és ellentüntetések, amelyek végül nyílt konfliktusba torkolltak március 19-én. Igaz, hogy a polgárháborúra emlékeztető konfliktust Marosvásárhelyen viszonylag gyorsan sikerült pacifikálni, és a magyar-román feszültségek többé már nem érték el ezt az intenzitást, ám


az ellentétek nem szűntek meg.

Mindössze az eszközök változtak – a konfrontáció a továbbiakban tüntetések és kisebb incidensek révén, illetve a törvényhozásban és a médiában folytatódott. A különféle magyar igényekre (magyar intézmények létrehozása, magyar nemzetiségű hivatalnokok kinevezése, magyar feliratok kihelyezése stb.) gyakran meglehetősen ingerülten reagált a román közvélemény, amely mindezeket nacionalista, revizionista és románellenes megnyilvánulásokként értékelte.

Nem csoda, hiszen a román közgondolkodást – és korántsem csak az elitek szintjén – meghatározta a több évtizedes nemzetállam-építés, különösen pedig a nemzeti kommunista közelmúlt mindent átszövő nacionalizmusa. És épp a magyar törekvések számítottak a román nemzeti érdekeket sértő vagy azokat leginkább veszélyeztető fő tényezőnek.

Forradalom Sepsiszentgyörgyön


A magyarok ugyanakkor saját sérelmeik hosszú listájából és jogosnak, természetesnek tartott igényeikből indultak ki, amelyeket minél gyorsabban akartak orvosolni, illetve érvényesíteni. Román részről ezt sokan


türelmetlen, agresszív fellépésként élték meg,

nem egyszer még azok is, akik alapjában véve nem utasították el a magyar követeléseket. A vélt vagy valós nemzeti érdekek egymásnak feszültek, amihez a hátteret az ideiglenes hatalom bizonytalan helyzete, illetve a belpolitikai viharok alkották.

Míg a Nemzeti Megmentési Front január 5-i nyilatkozata viszonylag nagyvonalú ígéreteket tartalmazott a nemzeti kisebbségek jogairól, a kormányzat későbbi ténykedése egyre ellentmondásosabbá vált. Jó néhány helyzetértékelés rámutat, hogy a politikai küzdelmek (az ideiglenes hatalom konszolidálódása, a júniusi parlamenti választások stb.) során a hatalom számára kézenfekvőnek tűnhetett a nemzeti kártya kijátszása.

A magyar veszéllyel a kormányzat elterelhette a figyelmet a gazdasági problémákról, a román nemzeti érdekek melletti kiállásával pedig növelhette egyre inkább megkérdőjelezett legitimitását. Mindez meglehetősen szűkre szabta a magyar közösség képviselőinek mozgásterét az elkövetkező – tulajdonképpen az 1996-os választásokig tartó – időszakban, és jobbára defenzívába kényszerítette a magyar politikusokat.

Az egyik legkomolyabb új kihívás 1990 végén kezdett érlelődni, amikor a nacionalista Román Nemzeti Egységpárt politikusainak kezdeményezésére parlamenti bizottságot hoztak létre a Hargita és Kovászna megyéből


a forradalom után elüldözött románok meghallgatására.

A bizottság közel egy évig dolgozott, jelentését pedig 1991 őszén terjesztette a törvényhozás és a nyilvánosság elé, egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt feszült időszakban. Míg a romániai politikai életre többek közt a Petre Roman-kormány erőszakos megbuktatása (az 1991. szeptemberi bányászjárás) vagy az agyagfalvi autonómia-kezdeményezés nyomta rá a bélyegét, a nemzetközi kontextust a jugoszláviai válság határozta meg.

A jelentés ennek megfelelően nagy vihart kavart a közéletben, felolvasását élő adásban közvetítette a román televízió is. A terjedelmes szöveg megállapításainak egy része az 1990 eleji – már említett – emlékirat vádjait idézte fel vagy ismételte meg: a két székelyföldi megyében ezek szerint az 1989-es forradalom románellenes jelleget öltött.

Ennek következtében hét gyilkosságra, számos erőszakos cselekedetre és rongálásra került sor, rendszeressé váltak a (magyar) nacionalista, szeparatista megmozdulások és akciók, a románellenes légkör hatására pedig körülbelül 4000 románnak kellett elhagynia Hargita és Kovászna megyét. A bizottság két RMDSZ-es tagja azonban nem írta alá a jelentést, és


különvéleményt fogalmazott meg.

A napokig tartó parlamenti vitában RMDSZ-ellenes bírálatok és hazafias szólamok váltakoztak heves, nem egyszer kifejezetten magyarellenes felszólalásokkal. Egyes képviselők keménykezű intézkedéseket is javasoltak a székelyföldi „rendteremtés” érdekében. Bár a dokumentum jó néhány állítását az RMDSZ képviselői megcáfolták, a vita parttalan vádaskodásokba torkollott, a jelentést pedig a román parlament 1992 elején elfogadta.



Az 1989 utáni székelyföldi események markánsan eltérő értelmezései a vitában is jól láthatóvá váltak. Ezek a különbségek fokozatosan két párhuzamos narratívába rendeződtek, és azóta is egymás mellett léteznek. Az egyik – főleg, de nem kizárólag magyar – interpretáció szerint egyfajta visszarendeződési kísérletről beszélhetünk.

Azaz, hogy a fordulat utáni demokratikus átrendeződést és a kisebbségi jogok ezzel járó visszaállítását-bővítését mesterségesen kreált etnikai konfliktussal próbálták megakadályozni különféle román csoportok, főként nacionalisták és a múlt rendszer hívei.

A másik, román „nemzetvédő” narratíva ezzel szemben a lezajlott folyamatokat egy olyan „magyar hatalomátvételként” írja le, amely nemcsak a székelyföldi románok ellehetetlenítésére irányult, hanem végső soron


Románia területi egységét is veszélyeztette.

A két olvasatban többé-kevésbé világosak a szerepek, a „jók”, a „rosszak” és törekvéseik, és mindkettő kerek egésszé áll össze, így nem meglepő, hogy gyakorlatilag nincs közöttük átjárás.

Anélkül, hogy belemennék a két interpretáció értékelésébe, csak annyit jegyeznék meg, hogy a „nemzetvédő” narratíva több tézisét az azóta eltelt közel két évtizedes időszak eseményei is cáfolni látszanak. Ám az ebben az időszakban a Székelyföldről és az ottani helyzetről kialakult (torz)kép mindmáig hatással van a régió romániai megítélésére.

Ez pedig annak is köszönhető, hogy az azóta történtek nagyobb nehézségek nélkül beilleszthetőek mindkét olvasatba, fenntartva a „Har-Kov jelenség” aktualitását. Igaz, a forma némileg változott – a hangnem az időnkénti kirohanások és sarkos megfogalmazások ellenére is mérséklődött –, a tartalom viszont alig. A lényeg továbbra is ugyanaz marad: milyen lesz a Székelyföld a jövőben?

A cikk a Románüldözés a Székelyföldön? Egy állítólagos etnikai tisztogatás történetei c. tanulmány rövidített változata. (Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. L’Harmattan – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest 2009.) A szerző a Terra Recognita Alapítvány történésze.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS