2017. október 21. szombatOrsolya
14°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Multikulturalitás az ókori Erdélyben

Berecki Sándor 2010. május 29. 17:32, utolsó frissítés: 2010. május 30. 16:49

Trákok, szkíták, kelták, germánok, dákok: a mediterrán világ határvidékein barbárnak nevezett népek jelentették az állandó veszélyt az időszámításunk előtti fél évezredben.


Erdély ókori történetének egyik kevésbé ismert, mégis meghatározó időszaka a Krisztus előtti utolsó fél évezred. Ebben az időszakban a „civilizált” Mediterrán világ határvidékein barbárnak nevezett népek, népcsoportok és törzsek jelentették az állandó veszélyt. Ekkor Erdélyben számos nép - gyakran egyszerre több is - megfordult.

Jelenlétük esetenként időszakos volt, máskor tartós megtelepedést, kolonizációt jelentett. E közösségek gyakran, régészetileg kimutatható kapcsolatokat létesítetek. Ezek következtében az egymással szomszédos közösségek hétköznapjaiban


jelentős változások, kölcsönhatások

következtek be. Elterjedtek a hatékonyabb használati tárgyak és fegyverek, az új, és talán vonzóbb ékszerek.



E kapcsolatoknak köszönhetően a kollektív mentalitás területén is változások mutathatók ki. A vallás és túlvilági kép egy közösség számára meghatározó volt, rítusokat és rituálékat jelentett, melyeknek a közösség tagjai szereplői és levezetői voltak. Mégis, a kapcsolatok következtében, ezek gyakran összemosódtak és módosultak, melyekről a régészetileg is megfogható, változó temetkezési szokások tanúskodnak. A különböző népek közötti kapcsolatrendszer legfontosabb tényezője ebben az időszakban a kereskedelem, a területek és erőforrások birtoklása volt.

A közösségek kollektív mentalitásbeli változásai ezeknek a tényezőknek, valamint az ízlés mindenkori szeszélyének voltak alárendelve. Az egymással szomszédos közösségek fogalomvilágában nem szerepelt az etnikai tényező, a hagyományok és azok őrzésének fogalma, sem az identitástudat, mint ahogy azt a régészet romantikus időszakában értelmezték. Napjaink feltárásai az őskori és ókori törzsek és népek sokkal nagyobb nyitottságról tanúskodnak, mely nyitottsághoz egy jól körvonalazódott, de kizárólag kulturális identitás, és főként gyakorlati jelleg is kapcsolódik.

A Kr. e. 6. századra keltezhető azoknak a szkíta törzseknek a betörése, akiket Hérodotosz agathürszoszoknak nevez, és akiknek szálláshelyét a Maros felső szakaszához helyezi. Ekkor a Kárpát-medence keleti részét


trák törzsek birtokolták.

A szkíták politikai, társadalmi szervezeteinek központjai hatalmas kiterjedésű földvárak voltak. Ezek a nomád népek nem létesítettek falvakat, városokat, így a régészeti leletek Erdélyben szinte kizárólag temetőikből származnak. A mobilis és harcias törzsek anyagi kultúrájának ismérve a vadászjeleneteket, állatviadalokat ábrázoló – nagyrészt görög műhelyekben készített – igényes bronz és aranytárgyak, díszes lószerszámaik, ékszereik, fegyvereik közül a szakás (kampós végű) nyílhegy és az akinakész (hosszú tőr) emelhető ki.

Szkíta nyílhegyek
A sírokban elhelyezett, túlvilági hiedelmekhez kötődő mellékletek vizsgálatára alapozva az Erdélyben letelepedett szkíták anyagi kultúrájáról megállapítható, hogy egy kezdeti, „hagyományaikhoz ragaszkodó” időszak után a környező népek jelentős mértékben befolyásolták. Használati tárgyaikat kiegészítették azon népek eszközkészletével, melyekkel kapcsolatba kerültek, miközben fegyverzetük sajátos jellegét megőrizték. A szkíta hitvilág a társadalom szerkezetéhez igazodott. Hitük szerint az elhunytak haláluk után is megőrizték rangjukat.

A Kr. e. 5. századi erdélyi közösségeknél mégis jelentős mentalitásbeli változás észlelhető. Ekkor a szkíta csontvázas temetkezések helyét átvették az erdélyi északi trák törzsekre jellemző hamvasztásos sírok. E hiedelemvilág középpontjában az égitestek és a tűz tisztító ereje állt. Ugyanakkor a trákok erődített központjainak helyét a nyílt, falusias jellegű települések váltják fel.

A szkíták életmódjáról Hérodotosz beszámolója alapján értesülünk. Történeti munkájában leírja a szkíták törzsi szerveződését, vallási szokásaikat – közöttük


a cannabis rituális fogyasztását,

melyet a régészeti leletek között felbukkanó füstölőedények is igazoltak –, hétköznapjait és ünnepeiket. Itt értesülünk a halottak kihantolásáról és újratemetéséről, vagy az arannyal borított emberi koponyából elfogyasztott bor szertartásáról. A harcmodoruk is részletes bemutatásban részesül, és ennek köszönhető, hogy másfél évezreddel később a mű középkori olvasói az Európát pusztító magyar csapatokban e népet vélték felismerni. A Kr. e. 5. század folyamán a szkíta kultúra nyomai eltűnnek Erdélyből. Ezek továbbra is fellelhetők a környező területeken, a Tisza vidékén és a mai Magyarország területén, ahol a korábban mobilitásukról elhíresült népcsoportok letelepedtek és falvakat alapítottak.

A legnépszerűbb kelták
A Kr. e. 4. században kelta népcsoportok – harcosok, asszonyaik, kézművesek, kereskedők és jelentős számú köznép – érkeztek meg a Kárpát-medence nyugati területeire, a Dunántúlra, ahonnan a Kr. e. 4. század második felében megkezdődött a teljes Kárpát-medence kolonizációja. A kelta népnevet ma már kizárólag a kulturálisan egységes késővaskori (Kr. e 5–1. század)


európai törzsek gyűjtőneveként

használja a szakma. Valójában több, az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó törzsről van szó, melyek kezdetben közép Európát népesítették be és innen terjeszkedtek Európa minden irányába, Hispániától (keltibérek) Kis-Ázsiáig (galaták). Kultúrájuk (főleg kiemelkedő szépségű művészetük), valamint nyelvük egységét számos területen megőrizték. Nyugat és Közép Európában a Római Birodalom fokozatos terjeszkedése szorította vissza és olvasztotta be ezeket a törzseket, melyek Britanniában maradtak fenn a legtovább, ahol nyelvük jellegzetességeit ma is őrzik a Nemzetközi Kelta Kongresszus országainak nyelvei: az ír, a skót, a walesi, a Cornwall-i, a Man szigeti, valamint a Bretagne-i.

Közép-Európai előrehaladásuk folyamán kisebb-nagyobb közösségek telepedtek meg Erdély lankásabb dombvidékein. A Magyar Alföldön a régészeti kutatások kimutatták a szkíta hagyományok szerint élő közösségek jelenlétét, melyek a kelták megérkezése után is megszakítás nélkül továbbéltek. Erdélyben ez a népesség a kelta kolonizáció idején már nem mutatható ki. A Körösök vidékén ugyanakkor a régészeti leletek olyan népcsoport jelenlétét mutatták ki, melyek egyértelműen trák és szkíta vegyes eredetre utalnak. Ekkor belső Erdélyben, a források által dáknak vagy gétáknak is nevezett, északi trák törzsek éltek. Ezek jelenléte ebben az időszakban az Olt völgyében dokumentált, melyet nem szálltak meg az újonnan érkező közösségek, és amely a későbbiekben is a dák birodalom jelentős katonai támaszpontjainak részét képezte.


Urna Miroslóról

A letelepedett kelták anyagi és szellemi kultúrájában felfedezhetők olyan új elemek, melyek a nyugatabbra megállapodott közösségek esetében nem figyelhető meg, és melyek a korábban itt élő közösségek hatásának eredményeként értelmezhetők. A Kárpátok keleti vonulatán túl – a Szeret folyó völgyében – ebben az időben germán törzsek telepedtek le, melyekkel az erdélyi közösségek – dákok és kelták egyaránt – kereskedelmet folytattak. Ennek bizonyítékai a Maros megyei Malomfalván feltárt település leletanyagában előbukkanó jellegzetes germán edények is. A Bastarnae néven ismert germánok a mai Moldva területén telepedtek le a Kr. e. 3. évszázad végén. A zsoldos szolgálatot teljesítő arisztokrácia köré csoportosuló néptörzs erdélyi kapcsolatait


a régészet mindössze az utóbbi években

vélte felfedezni, ezek jellegének részletes ismertetését a jövő kutatásaitól remélhetjük.

Az Erdélyben letelepedő kelta közösségek kisméretű településeket alapítottak, melyeket néhány ház és az azokhoz tartozó gazdasági épületek (raktárak, ólok) alkottak. Ezeknek a falvaknak és tanyáknak látszólag falusias jellege ellentmond lakóinak társadalmi jelentőségével. Amint az írott források is tanúsítják, a kelta közösségek élén egy jelentős katonai arisztokrácia állt, hasonló a Csomaközön, Apahidán vagy Székelykeresztúron feltárt sírokban eltemetett vezérekhez.

Kelta sír
Szászújősről
A nők szerepe az erdélyi kelta társadalomban nem egyértelműen körvonalazható, de kétségtelen, hogy létezett egy kiváltságos előkelő réteg, talán éppen a harcosok családjának tagjai, akik beszerezhettek távoli vidékek műhelyeiben készült ékszereket, és akiket a közösség szintén gazdag melléklettel indított túlvilági útjára.

A társadalom hétköznapjainak fontos szereplői voltak a kézművesek és kereskedők, akikre a temetkezések ritkán utalnak, ám munkásságuk jelentőségét a régészeti leletek értelmezése bizonyította. A kelta fegyverkovácsok megalkották a kor egyik legfélelmetesebb fegyverét, a vaskardot. A bognárok révén a kelta katonai elit kétkerekű harci szekerekhez jutott, melyekről lándzsával és karddal küzdöttek. Ilyen harci szekerek kerültek elő a székelykeresztúri, vúrpódi, prázsmári és dezméri kelta temetőkben.

A csomaközi sisak


Az aranyosgerendi bronz vadkan

A harcosoknak egy másik előkelő kelléke a sisak volt, melyek Erdélyben Nagyenyeden, Oláhszilváson, Hátszegen és Apahidán kerültek elő. Említést érdemelnek a kultikus tárgyak is, mint amilyen az aranyosgerendi vadkant ábrázoló bronzszobor. A helyi edénykészítő műhelyekben – ekkor először Közép-Európában – egységes formavilágú, korongon készült kerámiát gyártottak, melyek gyakran 70 km-es körzetet is elláthattak. Ebben volt kiemelkedő jelentősége a kereskedőknek, akik a helyi termékek terjesztése mellett a távoli régiókból érkező javakat is eljuttatták Európa e keleti vidékeire. Az erdélyi kelták esetében kevés adattal rendelkezünk a 19. századi romantika korában


misztikussá vált kelta papokról, a druidákról.

Amint a források tanúsítják, a jóslások és jövendőmondások mellett a papok voltak az orvoslás és kuruzslás ismerői és gyakorlói is. Erdélyből mindössze egy olyan sír került elő a Beszterce megyei Galacfalván, melyben orvosi eszköz volt fellelhető, és mely közvetett módon tehát arra utalt, hogy a temetkezés talán egy papot rejtett magában.

A régészeti leletek között előbukkanó agyagból vagy fémből (főleg bronzból) készült állat és emberábrázolások egy összetett vallási rendszerre utalnak. A kelta kultikus élet egyik központi eleme a vadkan volt, de hasonlóan fontos szerep jutott a lónak, szarvasnak vagy a ragadozó madaraknak. A kelták eltemették halottaikat, de olykor elhamvasztották őket és a hamvakat helyezték a sírgödörbe. Legtöbb esetben élelmet is helyeztek az elhunyt mellé, amire – hitük szerint – a túlvilágon is szükségük volt. Hitték, hogy a meghalt személy a túlvilágon is megőrzi társadalmi szerepét, így a harcosokat fegyvereikkel, az asszonyokat ékszereikkel temették el.

Történetüknek mindössze néhány mozzanata ismert, melyek közül a legjelentősebb a Balkán-félsziget elleni hadjárat volt Kr. e. 280 táján, melyről kimutatható, hogy szervezői a Kárpát-medencei, közöttük pedig minden bizonnyal az erdélyi kelták voltak. A Közép- és Kelet-Európai törzsek kapcsolatrendszeréről árulkodik ennek a hadjáratnak a megszervezése, melyről a régészet kimutatta, hogy számos résztvevője távoli vidékről csatlakozott. A hadjárat során a kelták feldúlták a Dunától délre levő vidékeket, betörtek a görög területekre és


kifosztották a delphoi Apolló-jósdát.

Később azonban vereséget szenvedtek, melynek következtében egyes csoportok visszavonultak a Kárpát-medencébe.

A Kr. e. 2. század elején bekövetkezett történeti események következménye az erdélyi kelták rövid, alig másfél évszázados jelenlétének megszűnését hozta magával. Ebben az időszakban a Balkán félsziget északi részén a dák törzsek katonai hatalma megerősödött. Hatalmukat fokozatosan Erdélyre is kiterjesztették. Katonai konfliktusra utaló nyomok ugyan nem mutathatóak ki, de az erdélyi kelta települések és temetők használata Kr. e. 175 táján váratlanul megszűnt. Ezek a népcsoportok a Kárpát-medence belseje felé vándoroltak és nagyrészt a Tisza völgyében valamint a Bükk-hegység lábánál telepedtek le.

A dák hatalom Kr. e. 2. századi központja a mai Hunyad megye területére tehető, de jelentős erődítmények védték a nagyobb folyók (Olt, Maros, Küküllők, Szamos) völgyét is. A dák királyság létrejötte megakadályozta a környező népek számára a terület kolonizációját. Az erdélyi dák jelenlétnek a Római Birodalom hódításai vetettek véget. Erődítményrendszerével és a világhírű Sarmizegetusa-i szentélyével Dácia közép- és kelet-európai szinten jelentős politikai és kulturális tényező volt a Kr. e. II – Kr. u. I. századokban, melynek megítélését sajnos sokban csorbították a román eredettörténet körül kialakult


többé vagy kevésbé tudományos viták.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy Kr. e. az utolsó 700 évben Erdély területén négy egymástól eltérő kultúra azonosítható: a trák, a szkíta, a kelta és a dák. A népek e térségbeli etnikai jellegzetességeinek meghatározása mégis csak részben kísérelhető meg, hiszen mindenik népcsoport, mely Erdélybe érkezett, akár kolonizáció révén, akár fegyverrel hódítva meg, az itt élő közösségekkel kapcsolatba került és ezek a kapcsolatok meghatározták kulturális, politikai és vallási fejlődésüket. A még kezdetén lévő régészeti és antropológiai kutatások eredményei kétségtelenül színesebbé teszik ismereteinket e távoli idők népességeinek viszonyrendszeréről („vegyes házasságok”, asszimiláció, kölönböző egyéb kölcsönhatások), melyről a régészeti leletek önmagukban csak részleges és hipotetikus képet nyújtanak.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS