2020. július 3. péntekKornél
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mi történik a kórházban elhagyott gyerekekkel?

Bakk-Dávid Tímea Bakk-Dávid Tímea 2010. június 07. 09:29, utolsó frissítés: 2010. szeptember 24. 00:45

A nyomor vagy éppen az újszülött fogyatékossága készteti az anyákat arra, hogy átmenetileg vagy örökre lemondjanak gyerekükről. #b#[riport]#/b#


A kisbaba keservesen sír, pici arca ráncokba húzódik; három “szobatársa” figyeli csendben, komolyan, majd ránk, a belépőkre figyelnek. A baróti kórház gyerekosztályán vagyunk; rajzok a falon, meleg van, a kórtermekben pizsamás, hálóinges, sápadt anyukák hajolnak újszülöttjük fölé, vagy vigyáznak beteg gyerekükre és ezért alszanak ott vele. Ám L.-lel és szobatársaival nincs ott az édesanyjuk.

L. pár hónapos, fogyatékkal született, lemondtak róla. Hatalmasra nőtt fejét nem tudja megmozdítani, soha nem fog megtanulni nemhogy járni, szaladgálni, de mászni sem. A nővérek, orvosok etetik és pelenkázzák, de egyébként a baróti speciális gyermekotthonban van elhelyezve. Ágoston Zsuzsa baróti gyermekorvos szerint a Kovászna megyei városkában évente 4-5 gyereket „felejtenek” végleg a kórházban, legtöbb esetben ezek a kisgyerekek fogyatékosak.



J.-vel más a helyzet: bár ő sem egészséges, hiszen szívbetegséggel született, esélye van a túlélésre. Édesanyja sem akar lemondani róla. Mégis kénytelen ezt tenni: nincs pénze ugyanis kifizetni a szívműtét költségeit. A kisgyerekért jöttünk a kórházba; Sibianu Adél szociális munkást kísérem, aki Kovászna megyében az elhagyott gyerekekkel foglalkozik.


J. is csupán párhónapos, ám dossziéja már jó vastag: most újabb dokumentumok kerülnek bele, „átadás-átvételi elismervények”, azaz annak tanúsítványai, hogy ügye átkerült a Kovászna Megyei Gyermekvédelmi és Szociális Igazgatóság hatáskörébe. A kórházakban nincs kapacitás arra, hogy külön foglalkozzanak az elhagyott gyerekekkel, megkapják a gyógyszert, az ételt, tisztába teszik őket, és ennyi. J.-t a baróti speciális otthonba visszük, ahonnan majd nevelő kíséretében Marosvásárhelyre kerül, műtétjét az állam fizeti.

Néhány nap leforgása alatt Adéllal több kórházban, egy gyerekotthonban és mintegy tíz családnál fordulunk meg, Kovászna megye egész területén. Ahogy egy kórház értesíti az igazgatóságot az elhagyott gyerekről, dossziét nyit róla, megvizsgálja az esetét, felkeresi az anyát/családot, felméri a lakhatási feltételeket, a család anyagi helyzetét, és megpróbál a gyerek érdekeinek megfelelő megoldást találni az elhelyezésére.



Lenne nevelőszülő, de tilos alkalmazni

Két éven aluli gyereket csak hivatásos nevelőszülőhöz lehet elhelyezni. J. és L. esetében különleges gondozásra szoruló, súlyosan beteg gyermekekről van szó, ilyenkor kerülnek speciális elhelyező központba. Ám ilyen intézmény csupán egy van az egész megyében, és előfordul, hogy nincs hely. Nagy gond a szakemberhiány is, nincs elég nevelőszülő, ezért néha kényszerű módon hetekig, sőt hónapokig elhúzódhat egy-egy gyerek elhelyezése. Az alkalmazásokat itt is, mint mindenhol a romániai közszférában, befagyasztották, és hiába várakozik több nevelőszülő-tanfolyamot elvégzett személy arra, hogy szerződést kössenek vele. Anélkül pedig törvénytelen elhelyezni nála egy kisgyereket.

A különböző területekkel foglalkozó szociális munkások az igazgatóság folyosóján cigiszünetben is egy-egy eset megoldási lehetőségeit vitatják; mivel nem lehet új nevelőszülőket alkalmazni, kénytelenek a nagyobb gyerekeket áthelyezni családotthonba, hogy a piciknek legyen „hely”. „Mivel én törvény szerint csak nevelőszülőhöz helyezhetem a 2 éven aluli gyerekeket, nekik van előnyük. Ha sok az elhagyott gyerek, elsősorban az én eseteimnek van szükségük nevelőszülőre” – magyarázza Adél.

Ám egy 5-6 éves gyereknek is óriási trauma, ha emiatt egy nevelőcsaládból, ahol pici kora óta él, átkerül egy intézménybe, még ha az egy családi ház típusú gyerekotthon is. „Rengeteget beszélünk erről a témakörről. Most gondolj bele abba a helyzetbe, hogy otthagynak egy pici babát, nem érdeklődnek utána, el kell helyezni. Teljesen tehetetlen, ki van szolgáltatva. Az első pár év a legfontosabb egy ember életében, akkor fejlődik ki mentális és fizikai téren. Minél tovább van a kórházban, annál nagyobb lemaradást és visszafejlődést mutat, amit később nehéz behozni. Tehát még mindig jobb a kisebbik rosszat választani” – összegez Adél.



Kovászna megyében 2004-2005-ben százon felül volt évente az elhagyott gyerekek száma. Ez azóta csökkent, az utóbbi három évben 50 alatt maradt, és az esetek felében a gyerek visszakerül a biológiai családjához. Szász Katalin gyermekvédelmi aligazgató szerint ahhoz tehát, hogy megnyugtató módon lehessen rendezni az ügyüket, és a többi, gondozásban lévő gyerek se vallja kárát, évente 10-15 új nevelőszülőt kellene alkalmazni.

A kormány megszorító intézkedései miatt amúgy a nevelőszülők Kovászna megyében tömegesen kérték előrehozott nyugdíjazásukat. Nekik megszűnik a munkaviszonyuk, és náluk elhelyezésben levő gyermekeknek más megoldásokat kell találni. „Nehéz lesz mindenkinek, nekünk is, hogy megtaláljuk a lehető legjobb megoldást, hogy a gyermekek minél kevésbé sérüljenek. A megszorítások valószínűleg további károkat okoznak majd a gyermekvédelmi rendszernek és az ellátottaknak” – fejtette ki Szász Katalin.


A nagymamás megoldás

Az is már nagyon jó adott körülmények között, ha az anya nem is, de a családból valaki – általában a nagyszülők – vállalják a gondozást. Ahogy M.P. is, aki lánya ikreit fogadta be sepsiszentgyörgyi, Csíki negyedi földszinti tömbházlakásában, és férjével közösen neveli még egy unokáját. „Azért vállaltuk, mert a lányunk nem képes rá, nem volt jó 'kondíciója'” – fogalmaz. Férje hozzáteszi: „mi növeltük pólyás kora óta a nagyobbat is, az már el sem menne tőlünk. A mi vérünk, majdnem gyermekünk, sajnáltuk volna, ha elviszik” (mármint nevelőszülőkhöz – szerk. megj.).



Mindketten nyugdíjasok, ketten 700 lejt kapnak, erre jön rá a gyerekek után járó támogatás. „Úgy csináljuk, hogy jó legyen – majdnem az egész unoka itt nőtt fel nálunk.”

Van olyan eset is, igaz, kevés, amikor az anya hajlandó gyerekestől az anyás központba menni. Ám ez ideiglenes, tehát hat hónapig, maximum egy évig érvényes megoldás. Főleg egyedülálló anyák, tinédzserek előtt nyílik meg ez a lehetőség, hiszen egy nyolcgyerekes anyát már nem tudna befogadni egy hasonló intézmény.


„Nem kell számolni a szobákat”

„Ha az anya beleegyezik, hogy a gyerek nevelőszülőhöz kerüljön, arról kell felvilágosítanom, ügyeljen arra, hogy tartsa a kapcsolatot a gyerekkel. Nemcsak azért, hogy a gyerek ismerje őt, és mert a gyereknek ez jó, hanem azért is, mert fontos szempont a törvényszéken, amikor tárgyalják az esetleges visszahelyezési kérelmet. A szülőnek bizonyítania kell, hogy tartotta a kapcsolatot a gyerekével, látogatta. Emellett megfelelő feltételeket kell biztosítania a gyereknek, és be is kell bizonyítsa ezt. Nem olyan egyszerű, hogy a gyerek után megy és hazaviszi. A gyereknek tiszta lakásra, szobára van szüksége, legyen ruhája, ágya, a családnak legyen elegendő jövedelme” – vázolta Adél.

Néha, bár nincsenek megfelelő körülményei, az anya mégis vissza szeretné venni magához a gyereket. Ha garantálható, hogy a gyerek egészsége nem kerül veszélybe, megteheti. A szociális munkás ezt a döntést nagyrészt az előző esetek tapasztalatai alapján hozza meg.

„Az én klienseimnél nagyon nem kell számolni a szobákat. A lakásokban általában egy helyiség van. Fűteni is fával szoktak, vezetékes víz nem igazán van. Annyit elvárok, hogy a lakásban meleg legyen. El tudom nézni, hogy kútból hordja a vizet, melegítik a kályhán és úgy mosakodnak. Ettől még fel tud nőni egy gyerek, de a meleg az kell. Ez alapvető. A másik dolog a minimális higiéniai feltételek megléte. Ahol nem tudok ülni 5 percnél többet, ott már gond van. Szerencsére ez ritka. A súlyos eset, amikor már nem lehet az edényt a koszos ruhától, a kanalaktól, ételtől szétválasztani” – magyarázza Adél.



„Rengeteg házban jártam, látom azt, hogy hol veszélyes hazaadni a gyereket. Volt olyan esetem, ahol kétszer-háromszor is megadtam az esélyt az anyának, hogy hazavigye, és amikor megbizonyosodtam arról, hogy nem tudja nevelni, akkor helyeztem el nevelőszülőknél. Az anya harcolt, hogy márpedig ő akarja nevelni, eteti, mindent megtesz érte. Ám a gyerek mégis visszakerült a kórházba. Nem játszhatsz az egészségével. Amennyiben a gyermek élete vagy egészsége veszélyben forog, szóba sem jöhet a visszahelyezés. Ha nem egyezik ebbe bele a biológiai szülő, akkor a jelentésem alapján a törvényszék dönt.”

Az ikrek édesanyja például ragaszkodott volna ahhoz, hogy gyerekei visszakerüljenek a kórházból hozzá. Élettársával, annak szüleivel, fiával és a sógoráékkal élnek egy erdőszéli kis házban, ám a két kisbaba nem kapott eleget enni. Alultápláltan kerültek vissza ismét a kórházba.

A törvény szerint a gyereknek az a legjobb, ha a családjában nő fel, a saját környezetében. De vannak olyan esetek, amikor ez nem lehetséges. „Sok anya, aki elhagyja a gyerekét, felfogja, hogy nem képes felnevelni, főleg, hogyha nem egyedüli gyerekről van szó. De fontos nekik, hogy tudják, mindez csak ideiglenes megoldás, nem végleges és visszafordíthatatlan, mint az örökbeadás. Mindig él bennük a remény, hogy a gyerek visszakerülhet hozzájuk” – teszi hozzá.

Viszont a gyerek szempontjából végzetes lehet egész későbbi életére nézve, ha visszakerül biológiai családjába. Találkoztunk egy 17 éves, háromgyerekes anyával, aki 12 évesen ment férjhez azért, mert az apja részeges volt és verte. Kénytelen volt elmenekülni a saját családja elől. Vannak ilyen esetek, hogy a gyerek ottmarad a családban, és nem jut a gyermekvédelem tudomására a helyzete. „A helyi tanácsoknál a községi szociális irodáknak nyomon kellene követniük ezeket a veszélyeztetett, szociálisan hátrányos helyzetben lévő családokat, és segítsék őket. Kellene legyen egy községi pénzalap szociális problémákra, mert a szociális segély nem elégséges. Ez nem oldja meg a dolgokat” – véli Adél.



Szakemberhiány, túlterheltség

Az egyik legmegdöbbentőbb információ egyébként a terepezések után számomra az volt, hogy a meglátogatott családok közül gyakorlatilag senkinek nem volt szociális segélye: nem adtak le kérést, mert nem tudták, hogy le kell adniuk. Ha a család részesül is szociális segélyben, az többnyire annyira minimális, hogy sokat nem segít.

Erről a lehetőségről a helyi szociális irodák kellene felvilágosítsák az embereket. Itt ismét visszakanyarodunk a közszféra alkalmazásainak befagyasztására: a helyi szociális munkások, pontosabban ezt a munkát végzők általában szakképzetlenek, a polgármesteri hivatalok nem tudnak felvenni külön egy szakembert erre a posztra. Rátukmálják a feladatot egy alkalmazottra, hogy mintegy mellékesen ezt is intézze.

Bizonyos esetektől eltekintve ezek az emberek nem látogatják végig a családokat, az irodában ülve esetleg „bekéretik” vagy „üzennek” nekik, hogy egy bizonyos ügyben, például gyerekelhagyás esetén jelenjenek meg a községházán. Olykor nem járnak terepre, kifogás az is, hogy nincs autójuk. A polgármesteri hivatalokban a szociális esetekkel foglalkozó személyek alkalmazásába a megyei szociális igazgatóság nem is szólhat bele, bár rendszeresen szerveznek számukra felvilágosító kampányokat, képzéseket.

„Nekünk a megye legeldugottabb sarkába is el kell jutnunk, és két autónk van, mégis sikerül megszervezni valahogy a terepezéseket Sepsiszentgyörgyről” – mesélik a megyeszékhely szociális munkásai. Nagy segítséget nyújt a bukaresti Sera alapítvány, amely a fogamzásgátló módszereket népszerűsíti az ország néhány megyéjében. A programban Kovászna megye is benne van, így a Serától kapott szolgálati autóval terepezik Adél kollégája, Rákos Zsolt. Mivel a célcsoportjuk – sokgyermekes, szegény családanyák – szinte teljesen megegyezik, Adél is gyakran vele tart.

A megyei intézményben is szakemberhiány van, a szociális munkások túlterheltek, rengeteg esettel kell foglalkozniuk. Profi lenne – veti fel útközben Adél és Zsolt –, ha úgy működhetne a rendszer, mint Nyugaton, hogy egy szociális munkás egy héten többször, akár minden nap ugyanahhoz a segítségre szoruló személyhez megy el: segíti az anyát, gyakorlati tanácsokat ad, együtt készítik a gyereket óvodába, szendvicset pakolnak, főznek, pelenkáznak, mindenre megtanítja, amire kell. Ám így, hogy a családok csak segélyt kapnak, de segítséget nem, gyakran nem a gyerekre költik. Olyan is volt, hogy az ingyenes tejport a felnőttek kanalazták be, a kapott élelmiszersegélyt – cukrot, lisztet – sokan eladják.

Van olyan eset, hogy a kliensek nem szívesen engedik be a szociális munkást az otthonukba. „Mindegy, hogy személyesen én ki vagyok, hogy jót akarok, segíteni akarok: nem szereti, hogy egy külső intézmény be akar avatkozni az életébe.” Vannak olyan eldugott falvak, ahová Adél rendőri kísérettel megy ki, nincs más megoldás. Ennek ugyan van egy kis megfélemlítés-íze, de nincs más választás, amikor feltétlenül kommunikálni kell a családdal, a szülőkkel. „Muszáj információkat beszereznem, nyilatkozatokat felvennem, fel kell mérnem a lakást” – sorolja.



Egy végleges döntés

E. és édesanyja, K. egy falu szélén lakik, kis, valaha takaros faházban. A helyi „szocmunkás” cinikusan „állandó kliens”-ként írja le őket, akik majd’ minden évben szülnek egy-egy gyereket. Férj, élettárs nincs.

E. huszonéves, de vékony, riadt szemű, tinédzser lány benyomását kelti; kiskutyát babusgat, szemlesütve és szűkszavúan válaszolgat a kérdésekre. Egy dologban azonban határozott: minden jogáról lemond, örökbe akarja adni idén született kisfiát.

Adél szerint a pici Sz. ügye jól alakul, mert valószínűleg ugyanahhoz az örökbefogadó családhoz kerül, aki a bátyját is adoptálta. Rengetegen vannak egyébként várólistán, akik örökbe szeretnének fogadni gyereket, de a roma és a fogyatékkal élő babákra „kevésbé van igény”.

A szociális munkás szempontjából még könnyebb is, ha a keresztlevélben nem szerepel az apa neve: így csak az anyának kell beleegyeznie az elhelyezésbe, örökbefogadásba, az esetleges műtétbe. Többszöri kiszállás ugyanarra a helyszínre, többszöri nyilatkozat-felvétel nyomán áll össze egy-egy dosszié, ami aztán a törvényszék elé kerül. Ha azelőtt írásos nyilatkozatban az anya le is mondott a gyerekéről, az örökbeadhatóságot a bírósági döntés mondja ki, az anya egészen az utolsó pillanatig meggondolhatja magát.

K. nem mondott le három kisgyerekéről, nevelőszülőknél vannak. A falon a kislányok képei, a nevelőszülők ugyanis kötelesek kapcsolatot tartani a biológiai szülővel, s küldtek fotókat. Ám nem is látogatja őket, azt mondja, nincs pénze, hogy bemenjen a városba. A faggatózás során egyszercsak a koszos, kopott viaszosvászon abroszra hajolva sírni kezd, közben a rádióból manele megy. A polcon játékok. K. azt mondja, a gyerekeké, de nem jönnek ide hozzá, úgyhogy eladja vagy eldobja őket.



Sz.-ért a kézdivásárhelyi kórház gyerekosztályára kell bemennünk. Sötét hajú apróság. Az orvosnő felveszi, nevet neki, babusgatja, szépen fejlődik és egészséges. Adél szerint a kézdi kórház a legfelszereltebb a megyében, tisztaság van, kedvesek az orvosok, ápolók, mindenhol rajzok, festmények, mesefigurák a falon, van külön játszószoba is.

Mielőtt elhozna a kórházból egy gyereket, Adél a szociális igazgatóság szentgyörgyi „raktárából” – azaz szekrény tetején tárolt dobozokból – válogat ruhácskát. A ruhaneműt az alkalmazottak adományozzák vagy máshonnan kapják adományként. Állandó utánpótlásra szorul a készlet, főleg ha a gyerek visszakerül a családjához, és szüleinek nincs semmijük, amit rá tudnának adni. Minden intézménynek van egyébként készlete, a kórház gyerekosztályának is adományokból kerül ellátmánya: nemcsak ruha kell, pelenkára is állandó szükség van.

Ha intézményből intézménybe kerül, a kisbabát levetkőztetik, a ruhákat szépen összehajtogatják. Visszakerül a dobozokba, ahonnan előszedték: kell a következőnek. A babát pedig átöltöztetik a célintézmény ruháiba.


Szegénységi küszöb alatt

Idén a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni évet tartják az EU-ban. Az Eurostat szerint a gyermekek nagyobb arányban élnek szegénységben, mint a lakosság átlaga: Romániában 33, Bulgáriában 26 százalék a szegények aránya a gyermekek körében, Magyarország pontosan az uniós átlagot képviseli 20 százalékkal. Ez a statisztika 2008-as adatokon alapszik.

A gyermekszegénység számszerűen is riasztó mértékű: a World Vision Romania júniusban publikált adatai szerint Romániában elérte a 350 ezret a nagyon rossz anyagi helyzetben élő gyerekek száma. A legszegényebb, általában sokgyerekes családokban halmozottan jelentkeznek a szociális problémák: a szülők munkanélküliek vagy nagyon kevés jövedelemmel rendelkeznek, általában alacsony iskolázottságúak, nem férnek hozzá az egészségügyi ellátáshoz, gyakran egészségügyi biztosításuk sincs.

Kevesen kapnak felvilágosítást a fogamzásgátlás módszereiről, a „családtervezés” ad hoc történik, és a kis jövevény ahogy megszületik, azonnal „pénzkereső családtag” lesz a 2 év alatti gyerekeknek járó havi 200 lejes támogatásnak „köszönhetően”. Gyakran hallani a helyzetet nem ismerők lesújtó véleményét, miszerint a „gyerekpénz” milyen jó bevételi forrás a rossz anyagi helyzetben élők számára: az illető valószínűleg soha nem szembesült azzal, milyen „jó” helyzetben lesz egy 6-10 tagú család, amely ezzel együtt havi 700-800 lejből él.

A romániai szociális rendszer paradoxona, hogy miközben tévévitákat rendez a felháborodott közép- és felső középosztály amiatt, hogy nehogy már ők (is) megelégedjenek a 600 lejes minimál-gyermeknevelési járulékkal, a szóhoz nem jutott szegény rétegek még ezt sem kapják meg: 200 lej jár, ha az anyának szülés előtt nem volt munkája.

Minden gyereknek joga van megfelelő, a fejlődését elősegítő életkörülményekhez, élelemhez, fedélhez a feje fölött, biztonsághoz, oktatáshoz – ám ez csak szép elmélet marad a szegénység mókuskerekébe rekedt családok számára. A gyerekeik egyáltalán nem, vagy csak keveset járnak iskolába, szüleikkel és testvéreikkel nyomorúságos körülmények között, pici és egészségtelen lakásokban élnek, és szinte semmi valódi lehetőség nem nyílik meg számukra, hogy kitörjenek ebből a helyzetből. Ergo újratermelődik a mélyszegénység. A legszegényebb rétegben pedig felülreprezentáltak a romák, európai és romániai szinten egyaránt.

Romániában egy 2005-ös UNICEF-jelentés szerint riasztóan magas volt a kórházban, közvetlenül születésük után elhagyott gyerekek száma (1,8 százalék). Bár az utóbbi években csökkenés volt tapasztalható e téren a gyereknek járó normatív támogatás bevezetése miatt, az állami gondozásba adott gyerekek száma tulajdonképpen nem csökkent. Ahogy lejár a két év, amíg a támogatást folyósítják, az alacsony jövedelmű szülő azonnal „beadja az árvaházba” a kisgyereket.

A gazdasági-pénzügyi válság hatására feltehetően tovább nő azon szülők száma, akik úgy döntenek, nem vállalják gyerekük felnevelését. Edmond McLoughney, az UNICEF romániai képviselője egy tavalyi interjúban arra hívta fel a figyelmet, világszerte csökkennek a források a legszegényebbek megsegítésére. A kormányok milliárd dollárokat költenek a bankok támogatására, miközben a szociális juttatásokra jó esetben a korábbi években elkülönített, vagy még annál is kevesebb forrás jut. Az UNICEF a szociális célokra fordított összeg hatékonyabb, pazarlásmentes elköltését javasolja, valamint a legszegényebbek helyzetének szoros figyelemmel követését, hogy hozzájuthassanak az egészségügyi, oktatási és szociális védelmi szolgáltatásokhoz.

A riportban szereplő személyek, települések nevét a személyes adatok védelme céljából nem közöljük.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS