2020. január 26. vasárnapVanda, Paula
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az új tanügyi törvénnyel diktatórikus rendszer alakulhat ki a hazai egyetemeken

2010. június 16. 09:01, utolsó frissítés: 10:39

A rektor versenyvizsgával nyeri el tisztségét, a szenátus 25%-a diákokból áll majd, a tandíjak drágulni fognak.


A beszélgetés második részében elhangzottak rövid összefoglalója:

– Az új oktatási törvény szerint a rektort nem a szenátus választja, hanem versenyvizsgával kerül pozícióba
– A rektor nevezi ki a dékánokat, mindenféle kontroll nélkül: ez diktatórikus rendszer kialakulásához vezethet
– Az Egyesült Államokban némiképp hasonló a rendszer, azzal a különbséggel, hogy a tanszékvezetőket piaci alapon hívják meg
– Az új tanügyi törvény nem tisztázza a rektor és szenátus, dékán és kari tanács hatásköreit
– A diákok jogai szempontjából pozitívum, hogy a tervezet megszabja, a szenátus 25 százalékát diákok kell adják. Más tekintetben csekély az előrelépés a '90-es évekhez képest
– Az állami egyetemeken a tandíjnak ezentúl fedeznie kell az állami finanszírozási összegnek azt a minimumát, ami feltétlenül szükséges az oktatás megszervezéséhez. Ez több, mint a jelenlegi, átlagosan 350-400 eurós tandíj


– Ha a minisztérium úgy határoz, hogy például szociológia szakon 1000 euró a kvantum, akkor minden egyetemen megugrik a tandíj
– Biztosan lesznek kiskapuk: előfordulhat, hogy a jó képességű diákok tandíja szimbolikus 1 euró lesz, a többit pedig kipótolják ilyen-olyan alapítványok
– A tandíj növelése nem jelenti automatikusan azt, hogy egy adott szakra kevesebb hallgató jelentkezik: ugyanennyire fontos a képzés minősége
– Az Egyesült Államok elitegyetemein a borsos tandíjat nem feltétlenül a diákok kell előteremtsék
– Romániából nem lehetetlen az Egyesült Államokba menni tanulni, de nincsenek bejáratott modellek


Veress Valér: – Beszéljünk kicsit az új oktatási törvény felsőoktatási részéről. A törvény a Miclea- és az Andronescu-féle tervezet egy sajátos gyűjteménye, illetve az, amit ezekből PD-L-s szemmel össze sikerült rázogatni. Vannak, akik szerint nincsen mögötte semmilyen koncepció, mások látnak benne koncepciót, azonban kétlik, hogy majd működni fog.

A tervezetből kitűnik, hogy az egyetemek vezetését valamilyen menedzser-koncepció mentén szeretnék átszervezni, aminek a lényege, hogy a rektor versenyvizsgával kerül pozícióba. A versenyvizsga összeállítása egy olyan bizottság feladata, mely a szenátus tagjaiból, az egyetem támogatóiból és a régió képviselőiből áll. Az egyetem többségi akarata azonban a szenátuson keresztül nagymértékben érvényesülhet.

Én nem látom, mitől lesznek az így kiválasztottak jobbak, mintha egyszerűen a szenátus megválasztaná őket. Persze meg lehet kívülről pályázni a rektori tisztséget, azonban nem tudom, hogy ha nem az egyetemen, akkor hol hányódnak ezek a nagyon jó egyetem-menedzserek.

A karok vezetőit, a dékánokat a rektor nevezné ki minden további kontroll nélkül: emiatt kritizálják a tervezetet mondván, hogy csorbul az egyetemi autonómia. A tervezet ugyan garantálja az egyetem mint egység autonómiáját, azonban a karok autonómiája megszűnik, illetve a tanszékeknek lenne bizonyos pénzügyi autonómiájuk.



Én abban látom a problémát, hogy miközben a versenyvizsgával kiválasztott rektorok nem lesznek jobb menedzserek, mint azok, akiket a szenátus választ meg, azzal hogy a karok autonómiája megszűnik, egy diktatórikus rendszerre adunk lehetőséget az egyetemen belül. Ennek a veszélye egyébként eddig is fennállt, azonban a karok autonómiája ezt ellensúlyozni tudta.

Péter László: – Egyetértek azzal, hogy fennáll a diktatúra veszélye, illetve a karokon a fentről kinevezett vezetők miatt kialakulhat egy legitimációs deficit. Hiszen jól tudjuk, ezek a struktúrák lojalitási, klienteláris alapon működnek, alacsony, vezetőbe vetett bizalmi indexeket produkálva. Ez pedig aláássa a tanárok motivációját, ami rögtön meglátszik majd az oktatásban is.

Ugyanakkor tudjuk, hogy a szakok között ugyanazokért a diákokért komoly verseny folyik – és így nem mindegy, hogy a karok élére milyen affinitású, illetve milyen hálózathoz tartozó dékánt, dékánhelyettest nevez ki a rektor.

>> A felsőoktatási kerekasztal első része itt olvasható >>

Az Egyesült Államokra visszatérve, a Yale Egyetem magánegyetem, mögötte egy Yale Corporation nevű magánvállalat áll. Az egyetemet egy több társadalmi csoportból álló régenstanács, illetve egy elnök vezeti, rektornak megfelelő hatáskörökkel. A régenstanácsban a rektor mellett benne vannak az úgynevezett trustees bizottság tagjai (főtámogatók), az egyetem két korábbi elnöke, illetve az alumni szervezetek által delegált véndiákok. Ez a testület elsősorban anyagi és stratégiai döntéseket hoz.

Az egyetem alsóbb szintű vezetői egyébként mind amerikai elitegyetemeken végeztek, de egyik sem ugyanazon az egyetemen tanít és tölt be vezetői funkciót, ahol tanult. A tanszékvezetőket piaci logika szerint meghívja a vezetőtestület.

Konkrét esetet is ismerek: a Yale szociológia tanszékének a tanszékvezetője korábban az UCLA-n töltött be hasonló pozíciót, és azért hívták a Yale-re, mert a piaci versenyben a tanszék visszaszorult: értékes tanárokat vesztett el, illetve nem tudott húzós neveket alkalmazni. Épp ezért a tanszék építése céljából meghívtak egy olyan személyt, aki korábban sikeres volt szakemberként és menedzserként. Azt ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a tanszékvezetők nem közgazdaságtant végzett személyek voltak, hanem szakmabeliek.


Egyáltalán dönthet-e mindenben, és ha igen, akkor az ezzel járó felelősséggel hogyan él együtt egy rektor?

Dávid László: – Számomra ezzel kapcsolatban a nagy kérdés az, hogy a rektor vagy a dékán egyáltalán tanára kell-e legyen az egyetemnek, vagy jöhet valaki kívülről és rektornak nevezheti magát? Az, aki az egyetemen tanít, egyértelműen azonosul az egyetem érdekeivel. Mivel az új törvény értelmében a versenyvizsgát elbíráló bizottságban a szenátus és egy külső testület fele-fele arányban képviselteti magát, félő, hogy kívülről jövő vezetőt neveznek ki egy-egy egyetem élére, aki esetleg nem vallja magáénak az egyetem érdekeit. A rendszer egyébként az Egyesült Államokban működik, csakhogy ott a köztestületeknek sokkal erősebb a státusza.



Ugyanakkor Romániában nem a rektor vezeti az egyetemet, hanem a szenátus: a rektor csupán gyakorlatba ülteti a szenátus döntéseit. Ugyanígy a dékán sem maga dönt, hanem a kari tanács határozatait hajtja végre. Itt számomra a kulcs a kompetenciák kérdése: mi a szenátus, és mi a rektor kompetenciája? Miben dönt a dékán és miben a kari tanács? Ezt a törvény nem szabályozza.


A diákok hogy látják a tanügyi törvényt? S az egyetem-vezetés kérdését?

Talpas Botond: – Romániában már tíz éve nincsen koherens tanügyi törvény. Azt hiszem, az utóbbi években ez a nyolcadik ilyen jogszabály. Mi a jelenlegi tervezet számos pontjával kapcsolatban küldtünk be javaslatokat: különösen fontos lett volna számunkra, hogy megfogalmazzák a diákszervezetek helyét a felsőoktatásban. Nyugat-Európában erre számos pozitív példa létezik.

A törvény e tekintetben nem lépett sokat előre a ’90-es évekbeli szabályozásokhoz képest, bár pozitív az, hogy a törvény szerint a szenátus tagjainak 25 százalékát a diákszervezetek kell adják. Csakhogy a Sapientián jelenleg 25 százalék fölötti a diákok aránya a szenátusban, a BBTE-n pedig eddig is megvolt a 25 százalék. Ez a kitétel azokon az egyetemeken hozhat pozitív változást, ahol a diákoknak ez az alapigénye eddig nem volt meg.

További hiányosság, hogy a tervezet nem tisztázza a szenátusban levő diákok viszonyát a diákszervezetekkel, illetve a hallgatókkal. Félő, hogy ezzel párhuzamos rendszerek jönnek létre, a diákképviselet és a diákszervezeti tevékenység szétválik. Ezzel mind az érdekképviselet, mind a döntéshozatal nehezebbé válik.



Dávid László: – Diákszervezet szempontjából a Sapientia valóban pozitív példa: Marosvásárhelyen még a büfét is a hallgatók működtetik, tehát ha kávét vásárolok onnan, akkor tudom, hogy a kávét nemcsak diákok készítették, de a diákönkormányzat vagyonát gyarapítja és valamilyen rendezvény megszervezését segíti.

Évek hosszú során egyetlen kérdést tettünk fel a diákképviselőknek: törvényesen, a saját, általatok meghatározott törvényeknek megfelelően, többségi szavazattal kaptátok-e a meghatalmazást? Minden más az ő dolguk. A hallgatók egyetlen, az egyetem életével kapcsolatos kérdésbe nem szólhatnak bele: a tanári előléptetésekbe, hiszen az szakmai kérdés.

Miután ezt hosszú távon betartottuk, nagyon érdekes visszajelzések érkeztek: az akkreditációs felmérésben igen sok diák vett részt, és nagyon meglepődtem, amikor láttam hogy mennyire kötődnek, mennyire magukénak tekintik a hallgatók az intézményt: beleszólnak, hogy mit történik ott, számon kérik, ha véleményeztek valamit, akkor annak miért nincsen eredménye – teljesen jogosan. Olyan szerves kapcsolat alakult ki a hallgatók és a tanárok, illetve egyetem között, ami az állami egyetemeken azért nem lehetséges, mert az egyetem rendszere a több évtizedes működés során távolságtartó lett.


Hogy állunk a tandíjjal egyébként?

Veress Valér: – A törvény az állami egyetemek szempontjából igen előnytelenül próbálja szabályozni a tandíjat, mégpedig úgy, hogy az fedezze az állami finanszírozási összegnek azt a minimumát, ami feltétlenül szükséges az oktatás megszervezéséhez. Ez több, mint a jelenlegi, átlagosan 350-400 eurós tandíj. Ez a rendelkezés nagyon ellehetetleníti a bevételeket.

Nem tudom, milyen érdekek mentén alakult ez, mindenesetre nagyon sok szempontot próbáltunk a miniszter irányába megfogalmazni: voltak közvetlenebb hangvételű, szakmai tárgyalásaink is, ahol azonban nagyon sok, a magyar egyetemek részéről érkezett javaslatot azonnal elvetett a miniszter, mondván, hogy ahhoz a minimum-koncepcióhoz tartoznak, amit ők meghatároztak, így azokban nincs kompromisszum. A tandíj kérdése volt az egyik ilyen téma, ahol nem sikerült kompromisszumos megoldást találni.


A diákok hogyan látják a tandíjat?

Talpas Botond: – A tandíj kérdése a vita egyik sarkalatos pontja, hiszen a tandíj, a bentlakások kérdése érinti a leginkább a diákokat. A tandíjak ilyetén irányba való eltolódása – főként állami egyetemeken – károsan érintheti főként az erdélyi magyar diákokat, akik valamelyest szegényebbek. Javulás viszont az, hogy kvantumokat vezettek be és szabályoztak, így az állami egyetemeken van államilag finanszírozott és fizetős hely. A magánegyetemeken csak fizetős helyek vannak, a tandíj mértékét pedig a szenátusok határozhatják meg. A gond az, hogy ha a minisztérium elhatározza hogy egy szociológia-szakon 1000 euró ez a kvantum, akkor minden egyetemen megugrik a tandíj.

Dávid László: – Sokan – jogosan – azt várják el egy magánegyetemtől, hogy vezessen be tandíjat. Ez első hallásra talán még jó ötletnek is tűnik, ám gondoljuk át kellő higgadtsággal. Hajlandó ma egy jó képességű diák tandíjat fizetni az oktatásért? Vajon Erdély eljövendő magyar értelmisége a gyenge vagy a jó képességű hallgatókból fog kikerülni? Szerintünk valószínűbb, hogy a jó képességű hallgatókból fog kikerülni, ezért vonzani kell őket. Emiatt vannak a Sapientián tandíjmentes helyek.



Csakhogy amíg egy akkreditált egyetem nagyon nagy szabadságot élvez a tandíjmentes helyek megállapításában, a Sapientia esetében sok esetben az ARACIS (Román Felsőfokú Oktatás Minőségét Biztosító Bizottság) határozza meg, hány helyet szabad meghirdetni.

Az automatika-számítástechnika szakon például 40-46 helyet határozott meg azért, mert kezdetben egy olyan épületben működtünk, mely véleményük szerint nem biztosított többet. Annak ellenére, hogy az egyetemnek 2005 óta teljesen új épülete van, ezeken a számokon nem lehet változtatni.

A Sapientiára is érvényes lesz az a jogszabály, miszerint ugyanakkora tandíjat kell fizetni, amennyibe egy diák tanítása kerül. De biztosan lesznek kiskapuk: előfordulhat, hogy a jó képességű diákok tandíja szimbolikus 1 euró lesz, a többit pedig kipótolják ilyen-olyan alapítványok.

Viszont a kérdés az, hogy milyen szakért hajlandók a hallgatók jelentős pénzösszeget kifizetni? Mert ha a képzés megfelelő piaci lehetőségeket biztosít, akkor biztosan lesznek diákok, akik kifizetik a tandíjat. De vajon hogyan fog ez működni olyan szakokon, ahol sok száz hallgatót vesznek fel, sokszor esti tagozatra vagy látogatás nélkülire, és ahol a diákok ugyanazt az oklevelet kapják, mint a nappali tagozatos diákok?

Azt tapasztaltuk ugyanakkor, a tandíj növelése nem jelenti automatikusan azt, hogy egy adott szakra kevesebb hallgató jelentkezik: ugyanennyire fontos a képzés minősége. A műszaki képzésen 200-ról 400 euróra emeltük az összeget, és ennek ellenére durván egyharmaddal több hallgató jelentkezett.

Ugyanakkor a mi elképzelésünk szerint a kisebbségi egyetemnek – akár állami, akár magánintézmény – nem célja a profitszerzés. A tandíj mértéke annyi kell legyen, hogy az fedezze a költségeket, és így az egyetemet el lehessen tartani.

Mindenki tudja, hogy ha egy adott hallgatószámot finanszíroz az állam, akkor a plusz hallgatók költsége messze nem annyi, mint az első hallgatóké: hiszen az előadások közösek, azokra bárki beülhet, azt nem kell külön finanszírozni. A hallgatók számának a növelése csupán adminisztráció szempontjából jelent pluszköltséget, illetve akkor, ha külön csoportokat alakítunk ki.

Lehet tudni, hogy mi a gazdaságossági határ egy-egy oktatási csoportnál: másképp fogalmazva, hány hallgató szükséges ahhoz, hogy egy oktatási csoport fenntartása gazdaságos legyen? Nem titok, ez úgy 70-80 hallgatót jelent. De sokkal kisebb csoportokkal is gazdaságossá lehet tenni az oktatást: első években létre lehet hozni közös törzset, tehát több rokon szakon olyan előadást alakítani ki, amit 200-300 diák hallgat, majd az így „megtakarított” pénzből felsőbb években jóval kisebb csoportokat is létre lehet hozni.



Hogyan néz ki a tandíj kérdése az Egyesült Államokban?

Péter László: – Az amerikai felsőoktatás kellőképpen összetett ahhoz, hogy a tandíjkérdés is árnyalt képet mutasson. Az Egyesült Államokban vannak állami- illetve magánegyetemek: a tandíjkérdés a magánegyetemeken merül fel, ezek közül különösen a topegyetemek díjszabása borsos. A Yale-n gradschoolban a tandíj éves szinten 40-50 ezer dollár.

Ugyanakkor ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a diák maga kell előteremtse ezt az összeget. Egyes tanszékeken például csak annyi doktori hallgatót vesznek fel, akiknek a tandíját biztosítani tudják különböző forrásokból. Tudni kell még hogy sok egyetem maga segíti a diákokat abban, hogy a tandíjat előteremtsék. Egyébként az itthon megszokott ösztöndíj-koncepció, amikor készpénzt kap a diák, nem létezik.

A tandíjban rendszerint egy sor szolgáltatás is benne van: a California University of Berkeley-en például 12-13 ezer dollárba kerül egy féléves képzés, azonban a diáknak a könyvtárban 2000 dolláros limitje van: lehet fénymásolni, folyóiratokat és DVD-t kölcsönözni, részt venni különféle, a könyvtárban szervezett programokon.

Európából nem lehetetlen elmenni egy amerikai egyetemre tanulni, a gond csak az, hogy nincsenek olyan hálózatok, bejáratott modellek, amelyekre rá lehet csatlakozni. Vannak olyan romániai városok, ahol a középiskolát végzett diákok feltűnően gyakran mennek külföldi topegyetemekre tanulni: mindezt vélhetően azért, mert valakinek a rokona egyszer volt kinn, és ezáltal egy olyan hálózati tudás jött létre, mely lehetővé teszi ezt. Van például Nagybányán egy líceum, ahonnan nagyon gyakran mennek diákok az Egyesült Államok keleti partvidékén levő egyetemekre, például Princetonba. Nem lehetetlen ez, kis ügyességgel elő lehet teremteni a tandíjat.

A kerekasztal-beszélgetés harmadik része többek között arról szól, hogy melyek az új tanügyi törvénynek a romániai magyar felsőoktatással kapcsolatos rendelkezései.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS