2019. aug. 25. vasárnapLajos
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Egy letiltott film margójára

2010. június 28. 18:32, utolsó frissítés: 2010. június 29. 10:15

Vasárnap délután a Bulgakov kávéház emeleti termében illegálisan, #b#Biszku Béla#/b# tiltása alatt vetítették le a Bűn és büntetlenséget. A film előtt az alkotókkal #b#Szálinger Balázs#/b# beszélgetett.


Novák Tamás és Skrabski Fruzsina az alkotás körülményeiről meséltek: először rövid videókat terveztek még élő kommunistákról, akik hajlandóak is nyilatkozni. Majd úgy döntöttek, hogy Biszku Bélát keresik fel, akiről az hírlett, hogy ’90 után senkinek nem adott interjút. Elmesélték a sokat vitatott cselt is, amihez folyamodtak Biszku megkeresésekor: szülőfalujából, Márokpapiból érkező fiatal tévéseknek adták ki magukat.

Biszku a csel leleplezése után sem dühöngött, vagy nem állította le a filmezést, hanem a legérdekesebb dolgokat éppen akkor mesélte. „Akiapadhatatlan érdeklődésért cserébe” még könyvet is dedikált a fiataloknak.

Balról jobbra: Novák Tamás, Skrabski Fruzsina, Szálinger BalázsBalról jobbra: Novák Tamás, Skrabski Fruzsina, Szálinger Balázs

A médiacirkuszról is szó esett, illetve arról, hogy sokak szerint nem szabadott volna félrevezetni Biszkut. „Kedvesek voltunk vele, már amennyire az ember kedves lehet egy tömeggyilkossal” – mondta Fruzsina válaszul az átverés jellemtelenségének vádjára. Szálinger Balázs szerint pedig Biszku végülis lehetőséget, fórumot kapott arra, hogy elmesélje ’56-ot a saját szemszögéből.

Ami a személyi jogok sértésére vonatkozik, a Biszku lányai hozzájárultak a film vetítéséhez – egyikőjük meg is köszönte az alkotóknak a filmet. Maga Biszku, mint ismeretes, mégis letiltotta a filmet, annak ellenére, hogy a színjáték alatt is tudta, film fog készülni róla, és aláírta, hogy a felvett anyag bármilyen formában felhasználható.


Végül némi hátteret ismertettek az alkotók a korszakról, nagy embereiről, illetve Kádár politikájáról, ahogyan Biszkuval fenyegetőzött és két tábor között lavírozva, mintegy egyensúlyteremtéssel próbálkozva hol a „liberálisok”, hol az „orthodoxok” közül helyezett valakit magasabb tisztségbe.


Rácz Tímea

A Bűn és büntetlenséget lehet nagyon lelkes és nagyon kritikus szemmel nézni. Lehet hiányosságokat keresni benne, és lehet a „de jó hogy legalább ez van”-hozzáállással megközelíteni. És meg lehet próbálni ezeket összeegyeztetni.

Alább kiemelve azok az aspektusok, amelyeket a tegnapi kolozsvári vetítés után leginkább kritizáltak – és amire inkább reagálnék, mintsem hogy a valódi hiányosságokat elemezgessem.

- A filmkészítési módszer tudománytalan és etikátlan, emiatt nem dokumentumfilm. A műfaji keveredések korában álságos dolog egy alkotáson valamely műfaj jegyeit szigorúan számonkérni. Különösen úgy, hogy maguk az alkotók sem nevezik dokumentumfilmnek. A rendezők-kérdezők nem profi filmesek, és nem is akarják annak feltüntetni magukat. Az alkotás egyik lehetséges értelmezése: „filmre vitt újságcikk”, különösen a sok megszólaltatott szakértő és szemtanú miatt. Az etikusság kérdéséről pedig napokig lehet vitázni anélkül, hogy egyik fél meggyőzné a másikat.

- Nem objektív. Attól a perctől kezdve, hogy a filmforgatás körülményeit nyilvánosságra hozták, sejteni lehetett, hogy a kerettörténet alakította eseményeket fogjuk látni. És a nyersanyag megszületésének körülményeit bizony az a fiú és lány alakította, akik ezt az egészet kitalálták. Fogadjuk el jó előre, hogy ez Novák Tamás és Skrabski Fruzsina filmje is, nemcsak Biszku Béláé és az ötvenhatosoké. Aki pedig a pátoszt sokallja benne – nos igen, lehetett volna mérsékeltebb, de ez megint olyan alkotói döntés, amit szeretni vagy nem szeretni lehet, az egész filmet emiatt elítélni fölösleges.

- Az újságírók nevetségessé tették magukat. Ha már kiborultak, miért vágták bele ezt is a filmbe? Pont azért, mert felvállalták a nem-profi voltukat. Ezek a mozzanatok oldják fel az ő-rossz – mi-jók szembeállítást, ez is teszi lehetővé, hogy „Béla bácsiban” ne a kiállított múzeumi tárgyat, hanem az emberi matériát lássuk, akihez az interjúvoló is teljesen emberi indulatokkal áll hozzá. Természetesen az, ahogyan Biszku végig tiszta tudattal, önmagának soha nem ellentmondva beszél, és emiatt bizonyos fajta tiszteletet vált ki egyes nézőkből, nem vitatható.

- És végül: nem állt össze a kép. Aki a teljességet hiányolja a filmben, annak részben igaza van. Viszont az alkotók előtte elmondták a keletkezéstörténetet, illetve nem egy posztban olvasható. Ha nem azzal az elvárással nézzük, hogy mindent megtudunk Biszkuról, hanem hogy a néhány forgatási nap alatt összegyűjtött jelenetek nem egy szigorú forgatókönyvet követő kollázsát kapjuk majd a képernyőn, nem ér csalódás.

Összesítve: nem tudtam meg, hogy Biszku miért büntetlen, de megtudtam, miért bűnös. Kissé patetikus volt, de bizonyos témákhoz talán nem is kell érzelem-mentesen viszonyulni. Igen, meg lehetett volna jobban csinálni, de fontosságát nem lehet megkerülni.


Sipos Zoltán

A Biszku-film kapcsán körvonalazódó ellenérvek jól mutatják, hol is tart az 1956-ról és úgy általában a kommunizmusról, a kommunista pártfunkcionáriusok tetteiről való magyar gondolkodás. A rendszerváltozás után eltelt 20 év úgy, hogy sem a rendszert működtető kulcsfigurák nem lettek felelősségre vonva, sem pedig a titkosszolgálatok dokumentumai nem lettek teljes egészében nyilvánosságra hozva – és nem csak Magyarországon, Romániában sem. Néha persze elszólja magát egy-egy civil hogy márpedig erről beszélni kell, de valahogy sosem jön össze, mert igazából senki nem akarja ezt.

2010-ben két fiatal, megelégelve ezt a 20 éve tartó „no, mi lesz már, nem beszélünk róla? Ki kezdi először?” játékot, kamerát ragad, és elkezdenek kommunista „nagykutyákat” vadászni. Hogy mihez szándékoztak kezdeni a „nagykutyákkal”? Ez nem derül ki sem a filmből, sem annak kolozsvári bemutatóját megelőző beszélgetésből – elégedjünk meg azzal, hogy volt egy jól hangzó ötlet ami megtetszett két bevállalós újságírónak, és elkezdték felgöngyölíteni a szálakat. Legnagyobb meglepetésükre a „nagykutya”, akire rábukkantak, sokkal nagyobb volt mint gondolták – csak mikor rájöttek, már késő volt visszakozni.

Elkészült tehát a film, a Bűn és büntetlenség. A film főszereplője Biszku Béla, az 1956-os forradalom megtorlásának egyik vezéralakja, akiről minden kétséget kizáróan bizonyítani lehet, hogy közvetve és közvetlenül forradalmárok kivégzéséért felelős. Biszku jelenleg életerős, 89 éves öregúr, élvezi a magyar állami nyugdíjat, kényelmes rózsadombi lakásban él, szabadon jár-kel a nagyvilágban. Bár szerepe a „rend helyreállításában” közismert, a rendszerváltás után senki – sem hatóság, sem civil, sem pedig magánszemély – nem kereste meg. Nemhogy jogi úton nem volt felelősségre vonva, de még csak el sem beszélgetett vele senki arról, hogy mégis, hogyan gondolta 1957-ben.

Novák Tamás és Skrabski Fruzsina épp azt próbálják feszegetni az interjú során, hogy 50 év után hogyan látja saját szerepét a volt belügyminiszter, mit gondol azokról, akikre súlyos büntetéseket szabott ki, és végül: érez-e bármiféle megbánást az általa szignált átiratokkal kapcsolatban? A válasz persze sejthető – általában nem saját magával és a rendszerrel szemben kritikus, állandó kétségek között gyötrődő csúcsértelmiségit tesznek meg belügyminiszternek, ha példásan meg kell büntetni egy népet.

És akkor miről szól a vita? Egyrészt arról, hogy a filmnek vannak hibái. Másrészt pedig, hogy a filmkészítők nem tartották tiszteletben Biszku Béla személyiségi jogait, félrevezették őt.

Nos, a film valóban nem egy profi munka – már ha „profinak” azokat a dokfilmeket tekintjük, amelyeket a Duna TV szokott sugározni. Vannak benne bámulatos mutatványok – például a hármas monológ, amitől mindenki el van ájulva – de vannak buta csetlés-botlások is: például nem tudni hogy a leleplezés előtt a filmkészítők miért öltöznek egyenruhába, mi a szerepe a film végén szavaló kislánynak, továbbá iskolás ízű az a rész is, amikor még élő kommunistákra vadásznak a Wikipédián meg a temetőben.

Ugyanígy vitatható az a pillanat, amikor a kérdező kilép saját szerepéből, és arra próbálja rávenni Biszkut, kérjen bocsánatot. Továbbá tény, a beszélgetés során voltak helyzetek, melyekből alaposabb felkészüléssel talán többet ki lehetett volna kihozni. Viszont számomra éppen ezek a hiányosságok teszik izgalmassá és hitelessé a filmet: itt két, rendszerváltás után szocializálódott fiatal konfrontálódik a magyarországi kommunizmus egyik legsötétebb korszakának a vezéralakjával – ki nem mondott, ki nem mondható dolgok, világnézetek és előítéletek feszülnek egymásnak, elbeszélnek egymás mellett, dühbe gurulnak, nem értik egymást. Miért olyan rossz ez?

Elhangzik az is, hogy mivel a filmkészítők hazugság révén jutottak a filmanyag egy részéhez, ezért a film egésze érvénytelen. Noha tény, hogy a gyilkosnak is vannak jogai, akaratlanul is mosolyognom kell azokon, akik Biszku lelki békéjét féltik: szemmel láthatóan az öregúr zavara a leleplezés után azonnal elmúlik, és kedélyesen folytatja a beszélgetést, sőt, a végén még könyvet is dedikál.

De lehetne-e már egyszer végre a lényegről beszélgetni mellékes körülmények helyett? Engem például érdekelne az, hogy miért kellett 20 évig várni arra a két újságíróra, akik nem csak „megpróbálják”, hanem valóban meg is szólaltatják Biszku Bélát? Lesz-e, lehet-e folytatása a Biszku Bélával való beszélgetésnek? Mi lesz a többi „nagykutyával”? Hogyan működött az igazságszolgáltatás a Kádár-rendszerben? Hogyan viszonyulhatunk azokhoz, akik közöttünk élnek, miután évtizedekig nyomorítottak? Lehet-e mindenféle büntetés és felelősségre vonás nélkül megúszni az 1956-os forradalom megtorlását?

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS