2017. február 20. hétfőÁlmos
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Amikor magyar és román úr ugyanúgy mulatott

Egry Gábor 2010. július 24. 09:48, utolsó frissítés: 2010. július 26. 09:27

A nemzeti elit szerepét is betöltő középosztályok kapcsolatrendszerének vizsgálata új fénybe helyezheti az erdélyi magyarok és románok viszonyát.


1921. december 14-én este igencsak hangos incidens történt a marosvásárhelyi Corso kávéházban. Enea Popovici, a prefektus titkára mulatozott „Bánffy báróval és Jeney ügyvéddel.” A hangulat meglehetősen magasra hágott: annyira, hogy a titkár végül két lövést eresztett a falba, majd pisztollyal a kezében behatolt a felszolgáló hölgyek szállására, és erőszakot akart tenni rajtuk. A szerencsétlen nők hálóingben kényszerültek menekülni, a hóval borított udvaron keresztül.

Az ügy súlyára tekintettel másnap reggel nem más, mint a Sziguranca főnöke kezdett vizsgálatot, aminek során számos érdekes tényre derült fény. Mindenekelőtt, mire a Sziguranca vezetője eljutott a közben szintén vizsgálatba kezdő rendőrségre, a rendőrfőnök már csupán egyszerű szabálysértésként, közrend megzavarásaként kezelte a történteket.

Mint megtudta, a kávéház tulajdonosa, az Albina Bank egyezségre jutott a prefektussal, hogy nem tesznek feljelentést, ezért a rendőrség is csak szabálysértési ügyben járhatott el. A bank indokára is fény derült: a kormány képviselője megígérte, hogy érvényteleníti a Corso cigányprímására, Balog Lajosra vonatkozó kiutasítási határozatot.


A Sziguranca további vizsgálódása során feltárta, hogy a kiutasítási határozat csupán két nappal a pisztolylövésekkel járó incidenst megelőzően született, miután a prefektus is a Corsoban töltött egy estét. Itt azonban – nagy bánatára – mulatozott egy századosi rangban levő katonatiszt, aki parancsba adta Balognak, hogy ezen az estén csak neki húzhatja.


A prefektus hiába próbálta rávenni a cigányprímást, hogy neki is játsszon, az tartotta magát az utasításhoz. A sértett politikus viszont bosszút állt, és utasította a rendőrfőnököt, hogy tiltsa ki a városból az engedetlen zenészt, aki másnap már nem is játszhatott. Mivel Balog jó zenésznek számított, és a kávéház közönségének nagy része miatta járt oda, az Albina számára ez nem elhanyagolható veszteséget jelentett, ezért örömmel ütötte nyélbe az alkut.

Noha a prefektus azt állította, hogy a kiutasítás oka valójában az volt, hogy Balog csak magyar nótákat játszott, a Sziguranca főnöke ezt kétkedve fogadta, tekintettel arra, hogy ebben az esetben a határozat visszavonása még érthetetlenebbnek tűnt.

A fenti történet bepillantást enged a két világháború közti Erdély történetének egy érdekes, ámde kevéssé boncolgatott problémájába, a régióban a nemzeti elit szerepét is betöltő középosztályok bonyolult kapcsolatrendszerébe. Az alábbiakban négy olyan kérdéskör kerül szóba, amelyek további, izgalmas kutatási témákat jelenthetnek, és feltárásuk segíthet a nemzet és a nacionalizmus problémakörének jobb megértésében.


Kapcsolathálók

A közkeletű vélekedések, a románosító politikai törekvések és a rendkívül gazdag sérelmi anyag tükrében nem könnyű elképzelni, hogy románok és magyarok egyáltalán szóba álltak egymással a két világháború közti Erdélyben. S bár a józan ész nyilvánvalóan azt diktálja, hogy ez a beállítás nehezen lehet megalapozott, egyáltalán nem könnyű átlátni, hogy a nyilvánosságban inkább tetten érhető ellentétek mögött milyen tényleges kapcsolatrendszer húzódott meg, és ez miként működött.

Mint a fenti eset is mutatja, ez a kapcsolat időnként egészen szoros lehetett. Elvégre az „oláh” prefektus titkára egy magyar arisztokratával és egy ügyvéddel közösen mulatott egy egyébként románosításra kiszemelt városban. A románok és magyarok közti társasági érintkezés kiterjedtségét mindazonáltal nem egyszerű megítélni.

A magyar kormány egy Misztótfaluról származó, görög katolikus informátora 1921 őszén például úgy emelte ki a magyarok és románok közti társasági érintkezés hiányát, amikor Nagybányára látogatott, hogy közben beszámolt egy szűkebb körű vacsoráról és egy nyilvános táncmulatságról is, melyen magyar és román középosztálybeliek egyaránt részt vettek.

Lugoson regáti tisztviselők és helyi parasztok azért tettek panaszt a hatóságoknál, mert a város cigányzenészei nem voltak hajlandóak román dalokat játszani. A prefektus azonban közölte a rendőrfőnökkel, hogy a zenészek az ő védelme alatt állnak, és a magyarok és zsidók szabadon tehetnek, amit akarnak.


A társasági érintkezés mellett a szakmai és gazdasági kapcsolatok sem voltak ritkák. Magyar és román ügyvédek rendre kölcsönösen és előzetesen felhatalmazták egymást ügyfeleik képviseletére, amennyiben ők maguk akadályozva lennének. Számos pénzintézet és vállalat igazgatóságában, felügyelőbizottságában dolgoztak együtt magyarok és románok.

A bizottságoknak nem egyszer nagyon befolyásos román politikusok is tagjai voltak, mint például Mikes Ármin Zabolai Faipari részvénytársaságának igazgatóságát elnöklő Arthur Văitoianu korábbi miniszterelnök, sokszoros miniszter. Még a magyar kormányzat titkos pénzügyi támogatásainak folyósításában nagy szerepet játszó Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank felügyelőbizottságának is volt román tagja.

Mikes Ármin Raoul Bossy – egy nagy hagyományú regáti elitcsalád sarja, I. I. C. Brătianu személyes protezséje – szerint rendszeresen látogatta a liberálisok bukaresti törzshelyét, a Jockey Clubot. 1936-ban Aurel Socol, a Nemzeti Parasztpárt kolozsvári vezetője saját otthonában rendezett díszvacsorán látta vendégül az irredenta szervezetnek tartott Erdélyi Férfiak Egyesülete tagjaként ismert magyarországi történészt, Asztalos Miklóst.

Nem sokkal korábban Ilie Lazăr, parasztpárti politikus azzal vádolta politikai ellenfeleit - az Alexandru Vaida-Voevod vezette antiszemita, radikális nacionalista Frontul Românesc máramarosi vezetőit –, hogy magyarokkal tartanak kapcsolatot, egyiküknek két lánya Budapesten tanul, másikuk otthon csak magyarul beszél.

Mindazonáltal felmerül a kérdés, hogy volt-e valamilyen különbség az arisztokrácia ismert, nemzeti határok felett is érvényesülő összetartozás-tudatára (a különlegesség érzetére) építő magyar arisztokrácia, és a sokkal helyhez kötöttebb román és magyar középosztály kapcsolatépítése között?


Középosztályi kultúra

Az előbb említettek közül talán a cigányzene illusztrálja a legjobban, mit is jelenthetett egy közös vagy közös elemeket tartalmazó középosztályi (szocietális) kultúra. Lényegében arról van szó, hogy az erdélyi középosztály – vagy legalábbis jelentős részük – szocializációja nagyon hasonló értékek alapján történt.

Ezért társadalmi szerepfelfogásuk – és ami ezzel járt: a státuszuknak megfelelő viselkedésre vonatkozó normák – közel állhattak egymáshoz. A cigányzene ebben az értelemben nemcsak az élvezet, a szórakozás eszköze, hanem egyúttal annak adekvát módja is volt. Egy úr úgy mulatott, ahogy az már 1918 előtt is szokásban volt, az úri világban.

Az erdélyi román középosztály jelentős része vagy magyar középiskolákban, vagy magyar egyetemeken tanult. Iuliu Maniu például – állítólag – Vörösmarty Mihály hazafias költészetéből érettségizett kitüntetéssel a zilahi Wesselényi Kollégium diákjaként. Ezekben az intézményekben „megtanították” nekik, hogy az urak miként viselkednek, de megtanulhatták azt is, miként működik a politika.

Például a Budapesten tanuló román egyetemisták saját diákegyesületet működtettek, ahol az is előfordult, hogy az elnöki posztért folyó választási kampányban a magyar diákok segítették bevált kortesfogásaikkal Ion I. Lăpedatut, az egyik jelöltet. Tudunk olyan esetről, amikor a magyar arisztokrata állandó tarokkpartnerei között volt a román pap, rendszeres vendégei közé tartozott az ismert román „kiskirály”. Volt tehát honnan megtanulni, miként is viselkedik egy úr, ahogy azt is, miként csinál politikát.

Ezen túl is létezett egyfajta középosztálybeli életvitel, aminek az ebbe a társadalmi rétegbe bekerült románok is megpróbáltak megfelelni. Néha ez egészen apró részletekben mutatkozott meg, mint például az az eset, amiről egy értetlenkedő román katonatiszt számolt be. Ő azt sérelmezte, hogy Nagyváradon, május 10-én, Románia nemzeti ünnepén csak a regátiak vettek részt a városban rendezett felvonuláson és a hivatalos rendezvényeken.


Ezzel szemben a helybeli románok inkább Félixfürdőt keresték fel, hogy ott töltsék a szabadnapot. Ami egy regáti hivatalnoknak vagy katonának magasztos ünnep volt, az egy középosztálybeli erdélyi románnak könnyen lehetett egyszerű alkalom a kikapcsolódásra. Ennek tükrében az sem véletlen, hogy az éttermek, kocsmák vasárnapi és ünnepnapi nyitva tartásának betartatása is állandó problémát jelentett.

Ez a hatás nyilvánvalóan erősebb lehetett az uralomváltást közvetlenül követő időszakban, olyannyira, hogy egyes beszámolók szerint az állami álláshoz és ezzel biztos jövedelemhez jutó, társadalmi státuszuk emelkedését megtapasztaló románok nem csupán gyakran használták a magyar nyelvet, hanem úgy is viselkedtek, amint azt korábban az „uraktól” látták.

Ennek – főként a Román Nemzeti Párthoz tartozók esetében – volt egy másik, nem elhanyagolható dimenziója is. A dualizmus-kori civilizációs hagyományok és szocietális kultúra elemeinek előtérbe helyezése kiválóan alkalmas volt arra, hogy az erdélyi románok kifejezésre juttassák, mennyivel kulturáltabbak, mint a regátiak.

A politikai retorikában már nagyon korán kialakult a regáti románok orientalista elemeket sem nélkülöző képe. Eszerint a regátiak balkáni társaság, akik despotizmushoz szoktak, körükben dúl a nepotizmus, nem tisztelik a kiemelkedő teljesítményt. Ráadásul azt állítják, hogy ők szabadították volna fel az erdélyi románokat – akik egyébként sokkal demokratikusabbak –, noha azok ezt saját erejükből érték el.

Ezt a különbséget a mindennapokban is könnyedén kifejezhette, ha a regáti románt szembesítették azzal, hogy nem ismeri az erdélyi középosztály sajátos kulturális hagyományait, civilizációs kódrendszerét és persze nem tud beszélni azokkal a magyarokkal sem, akik ugyanennek a középosztálybeli kultúrának a letéteményesei. (Lényegében ezt juttatta kifejezésre Aurel Socol és Asztalos Miklós már említett esete is.)


Nemzetiesítés

Nem elhanyagolható az a kérdés sem, hogy a közkeletű beállításokhoz képest valójában mennyire volt egy-egy intézmény nemzetinek – magyarnak vagy románnak – tekinthető, nem elsősorban a közéleti megnyilatkozásokban, hanem a gyakorlatban. Ha Enea Popvici este kapcsán felidézzük, hogy a Corso kávéházat birtokló Albinát mind a korabeli, mind a mai köztudat a román nemzeti törekvések élharcosának tartja, aki tudatosan törekedett Erdély „felvásárlására”, akkor meglepő mindaz, amit a Sziguranca főnöke feltárt.

A románosítás egyik célpontjaként számon tartott Marosvásárhelyen egy román nemzeti intézmény megszerez egy kávéházat, amit nem csak hogy nem „románosít”, de megtartja a magyar nótákat játszó cigányprímását, sőt, hajlandó tenni is annak érdekében, hogy a prímásnak ne kelljen távoznia. Mindezt pedig pusztán azért, mert a kávéház ettől lesz jövedelmező.

Máskor az lepheti meg a kutatót, hogy ugyanaz a főszolgabíró, aki politikai jelentésében kifogásolja, hogy a székelyföldi falu magyarokból álló községi igazgatása előnyben részesíti a reformátusokat, áttérésre ösztönzi a görög keleti és görög katolikus lakosságot, az érintett felekezetek papjainak ugyanerre vonatkozó panaszát elutasításra javasolja, azzal az indoklással, hogy a közigazgatás tisztviselői bizonyítékok nélkül nem illethetőek ilyen súlyos vádakkal.

De az is érdekes jelenet (különösen ha magunk elé képzeljük), amikor egy görög katolikus lelkész (aki nem mellesleg a Szent László-legenda ábrázolását tartalmazó gelencei templomot eredetileg románnak tartja), a magyar erdőmunkások védelmére kel a csendőrökkel és az erdészeti brigádvezetővel szemben, és pisztollyal a kezében prédikálja ki őket a templomából.

Mindez bizonyosan nem jelenti azt, hogy akár ezekből az esetekből is hiányozna a nemzeti elem. Sem az, hogy Erdély múltja idilli állapotként, nemzeti ellentétektől mentesként lehetne leírható. Amire ezek a példák felhívják a figyelmet, az sokkal inkább az, hogy a közkedvelt sérelmi és szenvedéstörténeti konstrukciók érvényessége mennyire könnyen megkérdőjeleződik, ha nem távolról, hanem közelről próbáljuk meg követni a történelmet.


Egy esemény, társadalmi interakció kapcsán könnyű elfogadni mindazt, amit a hagyományos nemzeti látószögek sugallnak: minden a nemzettel függ össze. Különösen akkor, amikor kétségtelenül fennáll valamiféle konfliktus csoportok vagy képviselőik között. Amikor azonban azzal szembesülünk, hogy egyes esetek nem illeszkednek a nemzeti megközelítés kínálta előzetes értelmezési sémába, a szereplők nem úgy viselkednek, ahogy elvárnánk tőlük, akkor érdemes megállni és gyanakodni. Rákérdezni, vajon valóban nemzeti találkozásként ragadható meg mindez? Az ilyen – gyakran konfliktusos – helyzetek elemzése segít abban, hogy jobban megértsük: mikor és milyen formában játszott szerepet a nemzeti hovatartozás, vagy az etnikum a mindennapi életben.

Érdekes elemzési kérdés, hogy egyes esetekben miért konfliktusgerjesztő az etnikum, másokban miért nem? Ugyanaz az esemény egy adott kontextusban lehetett nemzeti, egy másikban nem, mint az uzoni közigazgatás és a reformátusok-görög keletiek és görög katolikusok viszonya egy politikai jelentésben és egy közigazgatás elleni panasz esetén.

De egy-egy esemény értelmeződhet aszimmetrikusan is: valaki számára nemzeti, valaki számára nem az. Arra is érdemes tehát figyelni, miként tárhatóak fel azok a mechanizmusok, melyek a jelentéstulajdonításokat meghatározzák.

A jelenre vonatkozóan ez persze könnyebb, mint azt jó néhány antropológiai munka mutatja. A múltbeli eseteket nem ilyen egyszerű megközelíteni, hiszen ritkán van lehetőség a résztvevők megkérdezésére. Sokkal gyakoribb az, hogy éppen azok közvetítésével értesülünk ezekről, akik maguk is hajlamosak a történteket a nemzeti különbségek vagy szembenállás jegyében értelmezni. Ám számos forrástípus, melyek egy-egy nemzeti konfliktusnak értelmezett esetet több szemszögből mutatnak be (például azok vizsgálati anyaga) jó lehetőséget kínálnak ilyen jellegű vizsgálatokra is.

Mindez, mint a fenti példákból is kitűnik, nem pusztán a „nemzet” és a nacionalizmus működésére vethet fényt és adhat magyarázatot. Legalább ilyen fontos, hogy ez a fajta aprólékos munka, a mikrotörténettel rokon megközelítés egy másik képet adhat Erdély történetéről is. Sokkal jobban megragadható lehet a régió társadalmának szerkezete, integrációjának mechanizmusai, működése.

Könnyebben feltárható lehet olyan politikai jelenségek eredete, bázisa és értelme, mint a regionalista törekvések. És persze arról is képet kaphatunk – olykor közvetve, olykor inkább csak közvetetten –, hogy az eddigi történeti képünkre milyen mértékben nyomta rá bélyegét a tudatos nemzetépítő politika.



ItthonRSS