2019. május 24. péntekEszter, Eliza
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Integrációról és szegregációról őszintén: beszélgetés őrkői roma vezetőkkel

B. D. T. B. D. T. 2010. július 28. 09:51, utolsó frissítés: 2010. július 29. 08:40

“A magyar gyerektől sokat tanul a cigánygyerek. Ugyanakkor a magyar gyerek is megtanulja és elmondja a többieknek, hogy né, te, ez a cigány rendes.”


A sepsiszentgyörgyi Őrkőn mintegy kétezer roma lakik. A Pro Nobis Egyesület és a polgármesteri hivatal közös pályázata révén épült fel a roma közösségi ház, amely az Amenkha Egyesület kezelésében van. Az egyesület vezetője, Dima Mihály és felesége, az itteni roma közösség egészségügyi mediátora fontos szerepet vállaltak az erdő alatt, a várostól viszonylag elszigetelten élő romák között.

Dima Éva már hét éve dolgozik mediátorként; akkor ő volt az egyetlen. A szelíd mosolyú, 33 éves ötgyermekes családanya nem panaszkodik, sőt azt állítja: annak, aki szeret emberekkel dolgozni, annak ez roppant egyszerű munka. Meg kell hallgatni mások problémáit, és lehetőség szerint jótanácsot, konkrét segítséget vagy vigaszt nyújtani.

”Ha nem érted meg őket, pár napon belül belefáradsz, azt mondod, nem bírom, abba kell hagynom. Sokszor mikor láttam, milyen helyzetben vannak, nem úgy próbáltam segíteni nekik, hogy tanácsot adok, hanem


sokszor lebetegedtem lelkileg


attól, hogy láttam, ők milyenek… Már megtanultam azt, hogy lelkeddel is kell dolgozz, de leginkább a fejeddel, mert tényleg tönkreteszed magad. Én is ember vagyok, otthon család van, s ha tönkreteszem magam, nem haladok előre” – meséli Dima Éva.

Az őrkőiek már megbíznak benne, hiszen tudják, akár orvosi, akár családi gonddal fordulnak hozzá, problémáikat nem tudja meg illetéktelen személy. “Megállok, beszélgetek velük, tudják azt is, ha lehet, segítek, ha nem lehet, akkor is meghallgatom őket” – magyarázza.

A módszere a kezdetektől a kvázi személyre vagy kiscsoportra szabott, közvetlen hangú beszélgetés volt. Ő gyűlésnek nevezte, kívülálló talán csak annyit látott volna, hogy négy-öt cigányasszony pletykál az utcasarkon. A lényeg, hogy ne legyen nagyon formális a keret, ezért nem a gyűlésteremben tartotta, olyan alapvető témákról, mint például ha orvoshoz megy valaki, kell vinnie a keresztlevelet. “Korábban ha sürgősségre vagy orvoshoz mentek, ment az egész rokonság” – mesélte Éva. Elmagyarázta, hogy így nem lesz jó, maximum 2 személy kísérje a beteget, a többiek maradjanak kint az épület előtt.

Dima Éva a Dima Éva a "fehér ház"-beli irodájában


25 lejbe kerül egy napra, ha az anya ottmarad a két éven felüli gyerekkel a kórházban – Éva tanácsára előre meggyűjtik a pénzt, hogy ilyen esetben tudják nyomban kifizetni. Korábban sokan elszöktek a kórházból, a gyermeket is otthagyták, hogy ne kelljen fizetni – magyarázta. Ez a jelenség visszaszorult most már. “Van sok munka velük, apró lépésekkel haladunk, de hét év alatt tényleg volt változás egészségügyi szempontból” – mondja.

Együtt dolgoznak a családtervezővel is. “Nem is hittem, hogy elfogadják, mert nálunk van egy olyan szokás, hogy


ahány gyermek, annyi kell világra jöjjön.

Most a fiatalok megtanulták, vannak védekezési módok, gyógyszer, mindig jönnek, hogy ez vagy az kellene” – mondja. Ennek köszönhetően az abortuszok és a gyerekelhagyások száma is csökkent.

Éva maga is nagyon korán alapított családot. 18 éve ismerkedett meg férjével az árapataki pünkösdista imaházban. “Rá egy hétre a felesége voltam” – nevet. Mihály 18, felesége 15 éves volt akkor. Éva szülei eleinte nem nézték jó szemmel a kapcsolatot: “Kicsi voltam, kellett volna menjek még iskolába. Aztán mikor látták, hogy nem csak élettársak vagyunk, mint mások, hanem papíron is összekötöttük az életünket, megenyhültek” – mesélte Éva. A Dima házaspár Árapatakon él, a nagyszülők Sepsiszentgyörgyről látogatják őket, segítenek, a gyermekek vakációban viszonozzák a látogatást.

Éva nyolc osztályt végzett el, férje közbe is szól: mai fejjel hagyta volna még, járjon iskolába. Estiben is lehet folytatni – de ott az öt gyermek, munka után ha még ő is iskolába menne, csak éjjel találkozna velük, nem lenne, aki főzzön, mosson, rendezze őket. “Hagyom a gyermekeimet, hogy ők folytassák, amit mi nem folytattunk” – mosolyog Éva. Hálásan sorolja a segítőit, akikhez akár szakmai, akár más jellegű ügyben tanácsért fordulhat: a Pro Nobis Egyesülethez, a megyei egészségügyi igazgatósághoz, polgármesteri hivatalhoz, vagy éppen mediátor kollégákhoz, akikkel rendszeresen találkoznak kurzusokon is.

Dima MihályDima Mihály
Dima Mihály szüleivel nyolcéves korában költözött le az Őrkőről. Fiatalon került Árapatakra, ahol Évát megismerte, de folyamatosan érdeklődött az őrkői roma közösség sorsa iránt. Megalapították az Amenkha Egyesületet, őt választották roma képviselőnek, bár voltak ellenlábasok is. Dima Mihály szerint


olyan vezetőre volt szükség, aki “lelki doktor”,

nem abban merül ki a tevékenysége, hogy kihozza a rendőrségi zárkából az őrkőieket. Megnyerte a közösség bizalmát, s úgy érzi, a magyar vezetőkét is – fogalmazott. 18 éves korában már gyülekezetvezető volt, tudta, hogy kell beszélni az emberekkel, s az a szándéka, hogy a megnyert bizalmat megtartja.

“Próbálok tisztességesen élni, és ezt tanítani. Kilencen voltunk testvérek; nagyon örvendek, hogy a szüleim jó úton neveltek. Apám dolgozott egyedül, anyám minket nevelt. Laktunk bent a városban tömbházlakásban is, házban is, mindenhol tisztaság volt. Nem voltunk elkülönítve, tisztán tudtunk járni, nem tudom, anyám mit csinált, hogy oldotta meg, de sikerült neki. Nyolc osztályig felértünk, aztán azt mondtuk, jól van” – nevet.

Hálás a szüleinek, hogy annak idején úgy döntöttek, inkább beköltöznek a városba, mert nem akarták olyan helyen felnevelni a gyerekeiket, ahol valószínű, hogy inkább a rossz példa ragadt volna rájuk. Dimáék sokáig tömbházban laktak, majd egy házban utalt ki a sokgyerekes családnak lakást a tanács. Eleinte konfliktusuk volt a velük közös udvaron lakókkal, ám végül a nyugdíjas pár a sokgyerekes cigánycsaláddal annyira összebarátkozott, hogy a pótnagyszülő szerepet töltötték be Misi és testvérei életében. Az először kényszerű együttélés mindkét részről kulturális határok megdöntését jelentette: a magyarok már nem féltek attól, hogy cigány szomszédjuk lop, nem zártak el semmit; a cigány gyerekek pedig megismerkedtek egy “polgáribb”, középosztálybeli életformával és velejáróival. Jártak hozzájuk magyarok, románok: ahogy Misi fogalmazott,


a család nem zárkózott be a gettóba.

“Egy embernek lehetőséget kell adni, hogy bizonyítson” – summázott, elismerve, hogy nyilván az előítéletek felülírásához szükséges az is, hogy aztán ezzel a lehetőséggel ne éljen vissza az illető. A Dima család nem élt vissza. Viszont utólag Misi vezetői karrierjében legitimációs gondokat okozott, hogy már nem az Őrkőn él, ezt azóta is a szemére vetik néha a közösséghez tartozók vagy azok a kívülállók, akik más személyt látnának szívesen a roma közösség élén.

Bár azt várták volna el, hogy kísérgesse a bűncselekményen kapott őrkőieket a rendőrségre, nem teszi. A “politikába” is belejött már, ha ígéreteket kap, tudja, hogy nem mindig teljesülnek. “Ha pályázat van, mindenki barát a cigányokkal” – somolyog. Ám ha nem volnának uniós pályázatok, senki nem fordulna feléjük, és még nehezebb lenne. Sürgető probléma a lovak és a legelő kérdése, szerencsére az új városvezetés és Antal Árpád polgármester pragmatikusan állt hozzá, Dima Mihály szerint nagyon jó az együttműködésük.

Dima Mihály egy tanácskozás alkalmával Antal Árpád polgármestert fogadjaDima Mihály egy tanácskozás alkalmával Antal Árpád polgármestert fogadja


A másik fontos probléma a szekereké. Ha a szekereket kitiltják az utakról, az sok szegény embernek a megélhetési lehetőségét veszi el. “Vajon az a család lesz amiből eltartsa magát, ha a szekeréről le lesz szállítva? Vajon az a család nem megy el másnap koldulni? Nem megy el kilopni a tisztességes ember zsebéből a pénzt?” – érvel. A környező falvakban kis bandák alakulnak, és nem büntetik meg őket – szerencse, az őrkői közösség ettől messze áll. Mihály elve az, ha valaki törvényt szeg, büntessék meg – de az elkövetőt, és ne a közösséget.

Jónak tartaná azonban, ha a romák oktatásában résztvevő pedagógusokkal, szülőkkel, mediátorokkal közösen kezdeményeznének rendszeres találkozókat, hiszen ha a gyerek otthonról nem kap megerősítést az iskolában tanultakra, akkor nem lesz eredményes a nevelés.


“Minden héten le kellene ülni öt cigányasszonnyal,

baráti alapon elbeszélgetni” – érvel. “Ha egy nép sötétségben jár, nem lát tisztán” – ezért állandóan tanítani kell őket: “Akartok-e jól élni? Akkor tartsátok be a rendet, mondom nekik.” Ugyanakkor nagyon fontos lenne a romák között a megbékélésre való hajlandóság, mert rengeteg konfliktus van. Dima Mihály ismét az édesanyját hozza föl példaként: gyerekkorukban, ha valamin összekaptak, addig nem fekhettek le, amíg ki nem békültek. “Ennek köszönhető, hogy jobban tudom tisztelni a felebarátomat, vigyázok a szomszédomra.”

Dima Mihály a saját és testvérei példájával tud érvelni az integrált oktatás mellett. Szerinte az a gyerek, aki egy vegyes iskolában tanul meg írni-olvasni, és csak két elemit végez, többet fejlődik, többet tud, mint az, aki szegregált iskolába jár. Igaz, a hátrányos helyzetű gyerek így fokozottan ki van téve a “rossz szónak”, igazságtalanságnak a többség vagy akár tanárai részéről. “Olyankor olyan keserűség töltött el, hogy azt mondtam, én többet nem megyek iskolába. Persze, mentem másnap, de nem tudtam figyelni sem.”

Érdekes sorsszerűség, hogy egyszer a későbbi felesége miatt büntették meg igazságtalanul egy üvegablak betörése kapcsán. Évával egy iskolába jártak, de akkor még nem ismerték egymást; Éva a saját osztályában hiába vallotta be, hogy ő törte be az ablakot, a szomszéd osztályban Misire fogták. Hiába erősködött, hogy márpedig nem ő a tettes, ezután még hazugnak is nevezte a tanár.

“A roma közösséget be kell illeszteni a nagy közösségbe, mert hanem nagy bajok lesznek”, szögezi le Mihály.


Az önszegregáció is nagy probléma.

Mihály ennek pszichológiáját magyarázza: ha elmegyek egy idegen helyre, s nem érzem jól magam, nem vesznek számba, akkor kerülni fogom ezeket a helyzeteket. Mégis, erőt kell vegyek magamon, és tovább próbálkozni; ennek a régi mentalitásnak ki kell halnia. De ha a szülő is a maga részéről erősíti a gyermekben az elkülönülés és különbözőség érzését, az káros.

A romák részéről is iszonyú erőfeszítéseket követel az integráció. Banálisnak tűnő probléma, hogy mit vegyen föl a gyerek a vegyes iskolába. Ha szakadt, foltos a ruhája, kinézik, és a gyerektársadalom kíméletlen kegyetlenséggel kipécézi a hibát. “Anyám próbálta bevarrni, eltakarni valahogy; én meg úgy ültem a padban, hogy a folt vagy hasadás ne látsszék.”

“Emlékszem, az osztályban dzsúdóra toboroztak gyermekeket. Mi is jelentkeztünk a testvéremmel. Harmadik-negyedik alkalommal már mondták, kellene tornacipő, ruha, ez-az. Nem volt, s egyszercsak edzés elején szóltak, aki nem hozott, az menjen haza, s próbáljon meg szerezni cipőt. Szerettünk volna járni, de gondoltuk, annyi mindent kérnek, nem tudjuk beszerezni, s kifordultunk az ajtón. Nem felejtem el soha, a tanár egy fiút utánunk küldött: gyertek vissza. De én azt mondtam, többet arrafelé sem megyek. Ez történik ezzel a közösséggel is.”

Szent György Napok az őrkői roma közösségi házbanSzent György Napok az őrkői roma közösségi házban


A szégyen és a szegénységből fakadó alsóbbrendűségi komplexus aztán nagy eséllyel odahat, hogy néhány év után a cigánygyerek kimarad az iskolából. Ez látszólag amellett szóló érv, hogy


akkor járjon a hozzá hasonlóak közé,

ott nem kell szégyellje. Az igazi megoldás a gazdasági felemelkedés, a szülő ne legyen kénytelen munkára fogni a gyerekét, hogy valahogy a család megéljen. Munkahelyet kellene biztosítani a sokgyerekeseknek; minden probléma a szociális helyzetből fakad. “A magyar gyerektől sokat tanul a cigánygyerek. Ugyanakkor a magyar gyerek is megtanulja és elmondja a többieknek, hogy né, te, ez a cigány rendes.” Dima Mihály ugyanakkor megérti azon magyar szülők félelmét is, akik nem akarják olyan iskolába járatni a gyereküket, ahol sok a cigány: “hiszen minden a szülő a legjobbat akarja a gyerekének”.

Az Őrkőn lévő száz nyomorgó nagycsaládon szerinte valahogy úgy lehetne segíteni, hogy annak fejében, hogy a szülők iskolába járatják gyereküket, ennek költségeit fedezné egy külső támogató. Tiszta, rendes ruhában, teli gyomorral lehet tanulni. Egy bizottság pedig ellenőrizné a családot, hogy történt-e változás az életükben – fejtegeti elképzeléseit.

Az őrkői vezető élesen bírálta a bukaresti romaszervezeteket, akik csak szervezik a konferenciákat, esznek-isznak, de soha nem jutnak el a valódi problémákhoz. Iszonyú sok pénz megy el ilyen protokoll-eseményekre – mondja. Járt ő is néhány hasonló tanácskozáson Bukarestben, Szebenben, ott mindig elmondják, mit kellene, hogy kellene a romákkal, a fogadáson


“keresik a cascavalt”, közben pedig a nép nyomorog.

A roma pártok Kovászna és Hargita megyével pedig nem is törődnek egyáltalán, csak akkor jönnek ide, ha a választások vannak – sorolja a problémákat. Fenntartanak egy irodát Sepsiszentgyörgyön, de a romaügyekkel nem foglalkoznak, csak ha valami olyan helyzet áll elő, ahol reklámozhatják magukat, akkor ütik bele az orrukat a dolgokba.

A következő választáson az lenne a cél, hogy a magyar cigányok képviselői “jussanak oda, ahol van a helyük”, megyeszinten is, helyi szinten is, mert jelenleg minden pozícióban románok ülnek. “Mi, magyar cigányok el vagyunk nyomva, pedig sokkal többen vagyunk a megyében, mint a román cigányok. A magyar cigányok mindenhol ott vannak a magyarok mellett. Valamit kellene kezdeni az RMDSZ-en vagy valamelyik magyar párton belül” – vetette fel az őrkői vezető.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS