2017. október 21. szombatOrsolya
14°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

1956 és következményei Romániában

Stefano Bottoni 2010. október 30. 15:28, utolsó frissítés: 16:17

Volt-e forradalom Romániában 1956-ban? Ha nem, miként jellemezhetjük az akkori eseményeket, és mivel lehet magyarázni az 1957-64 közötti súlyos megtorlásokat?


Az 1956-os lengyel és magyar események romániai recepcióját erősen befolyásolta a Sztálin halálát követően indult politikai és gazdasági önállósodási folyamat. Politikai téren a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt ugyanakkor nem törekedett a belső pluralizmus kialakítására. Nem létezett, és nem is jöhetett volna létre egy, a Nagy Imréhez és köréhez mérhető mérsékelt „reformer” irányzat, sőt, Gheorghiu-Dej attól tartott, hogy az 1953-1954-es magyar reformkísérlet nyomán Moszkva Romániában is reformokat és személyi változásokat fog követelni.

Gheorghe Gheorghiu Dej

Az SZKP XX. Kongresszusát követően pedig egyértelművé vált, hogy a bukaresti hatalom mozdulatlanságának és a reformok hiányának hátterében nem pillanatnyi zavar áll, hanem ez strukturális eleme a Vladimir Tismăneanu politológus által „szovjetellenes sztálinizmus”-nak nevezett konstrukciónak. Az egyetlen politikai reformkísérlet is csúfos kudarccal végződött: az 1956. április 3-12. között tartott négy Politikai Bizottsági ülésen a korábban „sztálinista” Miron Constantinescu és Iosif Chişinevschi élesen bírálta az állambiztonsági szervek túlkapásait és a XX. Kongresszus gyenge recepcióját, kiváltva ezzel a pártvezetés önvédelmi reflexeit.

A magyar forradalom kitörése 1956. október 23-án „felkészülten” érte a román kommunista rendszert. Az 1956. október 24. és november 5. közötti diáktüntetéseket vagy rendvédelmi eszközökkel oszlatták fel (október 30-31-én Temesváron, november 5-én Bukarestben), vagy az etnikai kártyát kijátszva lehetetlenné tették megszervezésüket, (október 24-25-én Kolozsváron, ahol a Securitate feszültséget szított a magyar és a román diákság között). A román lakosság körében sikeresnek bizonyult az etnikai feszültség gerjesztése és a budapesti forradalom nacionalistaként/revansisztaként való megbélyegzése.

A romániai ’56-os események így csak Temesváron „hasonlítottak” a magyarországi folyamathoz. A különböző nemzetiségek feszültségmentes együttélése Kolozsvártól eltérően kooperációs felületet teremtett a román, magyar, sváb vagy szerb diákok között, és ez nem korlátozódott a diáktársadalom kérdéseire (kollégiumok építése, ösztöndíjak emelése, orosz nyelvtanítás megszüntetése), hanem politikai követeléseikre is kihatott: a Temesváron közzétett „pontok” szinte megegyeznek a szegedi, majd a budapesti diákok eredeti követeléseivel. Október 30-án a temesvári megmozdulás akár forradalommá is válhatott volna, de ezt megakadályozta az állambiztonság rajtaütésszerű intézkedése, és a kétezer résztvevő diák ideiglenes internálása egy üresen lévő szovjet laktanyába.


Szoboszlai Aladár
A forradalom napjaiban és a magyar események hatására elsősorban, de nem kizárólag, Erdélyben többezer ellenzéki jellegű, állam- és rendszerellenesnek minősített cselekményre került sor. Ezek között megtalálhatóak nagyszabású összeesküvési kísérletek (Szoboszlay-, Faliboga-, Mărgineanu- és Sass-féle), illegális diákszervezet-alakítás és -működtetés (a székelyföldi Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége – EMISZ, a Székely Ifjak Társasága – SZIT, a partiumi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége – SZVISZ, a felső Maros-völgyi Fekete kéz), valamint lokális vagy egyéni akciók: hivatalos személyek, főleg pártaktivisták vagy néptanácsi vezetők bántalmazása vagy fenyegetése, mezőgazdasági szövetkezetek és üzemek szándékos megrongálása, szórólapok szerkesztése és terjesztése.

Sass Kálmán
Noha az említett akciókban a résztvevők egymástól függetlenül, elszigetelten cselekedtek, az elindított nyomozások nem a fennálló rendszerrel szembeni „spontán” elégedetlenséget tárták fel a pártvezetésnek, hanem arra irányultak, hogy bebizonyíthassák: átfogó „ellenforradalmi” tevékenység zajlik, amely bizonyos társadalmi csoportok (a volt fasiszta és polgári pártok tagjai, a volt „kizsákmányoló elemek”, a tiltott vallási szekták és a legálisan működő egyházak) irányítása alatt áll.

Külön vizsgálat tárgya lehetne a romániai (és ezen belül az erdélyi magyar) értelmiség hozzáállása 1956-hoz. Nem könnyű, de el kell ismerni, hogy a rendszerben sikeresen integrálódott rétegei – nem csak a középgeneráció, hanem a fiatalok nagyrésze is – politikai veszélynek tekintette a forradalmat, és nem tudott vele azonosulni.

Kisebbségi emberként az erdélyi magyar nyilvánosság működtetői (élükön Fazekas János Központi Bizottsági titkár, aki Gheorghiu-Dej különmegbízottjaként végigjárta a Székelyföldet, hogy lecsillapítsa a kedélyeket) nemcsak saját pozíciójukat féltették, hanem az egész közösség által elért politikai integrációt is. A forradalom napjaiban több, fájdalmasan rendszerhű, a forradalmat súlyosan dehonesztáló szöveg látott napvilágot (pl. a Lelkiismeretünk parancsszava, amit november 4-én közölt a Vörös Zászló marosvásárhelyi napilap). Az 1957-es magyarországi „írósztrájk” idején pedig Romániából szállították Magyarországra a megfelelő politikai irodalmat. A romániai 1956 tehát perifériára szorult csoportok, személyek és nem egy közösség – kiváltképp annak vezetőinek – érdeme volt.

A magyarországi és a romániai megtorlásban ugyanakkor közös a folyamat kezdetének időzítése. Mindkét országban az 1957. január 1-4. között Budapesten megtartott tanácskozás jelentette a fordulópontot. 1957. január 17-én a román Belügyminisztérium operatív parancsot adott ki a volt politikai pártok és társadalmi szervezetek tagjainak azonosítására és vezetőinek letartóztatására, majd vizsgálat indult a közintézmények dolgozói által tanúsított politikai magatartásról.

A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőződött: egy 1967-es összegző jelentése szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonság összesen 15.272 személyt tartóztatott le. Egy 1968-as kimutatás szerint 1956 októbere és 1963 decembere között összesen 24.472 személyt tartóztattak le politikainak minősített kihágás címén (ilyen volt például a tiltott határátlépés vagy a nemzetgazdaság megkárosítása); 3.663 személyt az 1950-ben bevezetett „adminisztratív büntetéssel” sújtottak, majd kényszerlakhelyre és/vagy kötelező munkára irányítottak. Összesen tehát közel 30.000 embert tartóztattak le és helyeztek vizsgálat alá. A kihallgatottak, a közvetett módon érintettek (családtagok, munkatársak, barátok) száma ennek a többszöröse lehet.

Az ítéletek száma 1957. január 1. és 1959. július 31. közötti időszakban megközelítette a tízezret. Az 1956 utáni években a katonai törvényszékek több tucat halálos ítéletet is hirdettek: 1957-1958 között 45 végrehajtott ítéletről van tudomásunk, de valódi számuk ennél lényegesen magasabb lehet. A börtönben, munkatáborokban vagy a kihallgatások során több százan vesztették életüket. Ehhez az adathoz hozzá kell adni a szamosújvári börtönben 1958. július 14-én kitört lázadás több tucat halálos áldozatát.

Az 1956 utáni romániai „forradalom nélküli” megtorlás tehát a magyarországihoz volt mérhető. Eltérőek voltak azonban az 1956 utáni „rendcsinálás” középtávú céljai: Romániában a hatvanas évek elején fel sem merült a konszolidált rendszer fokozatos liberalizációja, sőt, a magyar forradalmat követően új államépítési folyamat indult, amellyel a totalitárius állam egyszerre válaszolt a „lentről” és „kívülről” érkező kihívásokra.

Jól érzékelhető ez, ha a megtorlások etnikai megoszlását vizsgáljuk: a kezdeti szakaszban, 1957-ben a letartóztatottak nagy része román nemzetiségű, szélsőjobboldali meggyőződésű személy volt (a magyarok aránya a 10%-ot sem érte el). 1958-ban a magyarok aránya 15%-ra emelkedett, az 1960-as évek elején pedig elérte a 18-20%-ot, ami azt jelenti, hogy Erdélyben akkor már inkább a magyar kisebbségre „vadászott” az állambiztonság.

>>Részletek Szoboszlay Aladár tervezetéből >>
>>Bányai László megfenyítése Gheorghiu Dej által >>
>>A forradalom utóélete. Páll Lajos költő, festő megfigyelése >>

A legsúlyosabb ítéleteket is az 1958-1959-ben megtartott „magyar” perek során hozták meg (Szoboszlay-per, 10 halálos ítélet, Sass Kálmán-per, 2 halálos ítélet, EMISZ-per, 77 súlyos ítélet) A bírósági megtorlásnak kétszeres funkciót tulajdonítottak: az egyéni felelősségre vonás mellett egyre nagyobb szerep hárult az (nemzeti, vallási, vagy falusi közösség) elrettentésre.

Az 1956 utáni években alaposan átrendeződtek a román kommunista párton belüli viszonyok is: Gheorghiu-Dej pozíciója az 1958. nyári szovjet katonai kivonulás után annyira megszilárdult, hogy minden potenciális reformtörekvéssel vagy potenciális hatalmi kihívással (pl. az 1958-ban kizárt, nagyrészt nem román nemzetiségű „illegalistákkal”) szemben bírta a teljes pártapparátus támogatását.

A párt és az államapparátus megszilárdításához nagymértékben hozzájárultak a zsidókkal szemben foganatosított intézkedések is. Közel hat év tiltás után 1958 januárjában újból engedélyezték a zsidók kivándorlását, és néhány hét alatt több mint 120 ezer személy iratkozott fel a kivándorlási listákra. Őket azonnal eltávolították a korábban betöltött állásukból és „hűtlen” elemekként megfosztották román állampolgárságuktól is.

>>
Erdély közigazgatási beosztása 1956-ban


Nagyobb felbontásért katt ide >>

A közéletre jellemző alig leleplezett antiszemitizmus 1959-tól összekapcsolódott a szintén „idegen” magyarok elleni politikai támadással (Babeş és Bolyai egyetem erőszakos egyesítése Kolozsváron, majd ősztől az önálló magyar iskolák megszüntetése vagy „tagosítása”). Az 1956 utáni kisebbségpolitikai fordulat a két világháború közötti államépítési technikák újbóli bevezetéséhez és egyre szisztematikusabb alkalmazásához vezetett: felgyorsult az észak-erdélyi városok románosítása (Kolozsvár, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad, később Marosvásárhely), a nem román kulturális/oktatási intézmények elsorvasztása, a kisebbségek gazdasági/társadalmi érvényesülésének megakadályozása (pl. a gyárakban és közüzemekben alkalmazott „numerus clausus”).

Az állampolgárok életébe való beavatkozásában az 1956 utáni perek és az elítéltek családjai ellen meghozott intézkedések csak a jéghegy csúcsát képezték. 1956-tól ugrásszerűen megnőtt a Securitate által többnyire zsarolással beszervezett, majd vele akár évtizedekig együttműködő személyek száma; Magyarországhoz hasonlóan, Romániában is számos volt politikai üldözött, börtönviselt ellenállót sikerült megtörnie az állambiztonságnak. Későbbi együttműködésükkel a volt ellenzékiek saját társaik előtt is hitelüket vesztették. A politikailag integrált rétegek, a diktatúra előnyeit élvező vagy a diktatúrát túlélni akaró tömegek önigazolásként azzal érvelhettek, hogy 1956 után már nincsenek „tiszta” emberek.

Még mindig az a mondás tartja, hogy 1956 az első szöget ütötte a szocializmus koporsójába. Kerek, de hamis mondat, különösen Romániában, ahol a következő időszakban vált igazán elfogadottá az egyre erősebb nemzeti beütéseket viselő kommunista rendszer.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS