2017. november 19. vasárnapErzsébet
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Az én gyerekem cigánnyal ne járjon” – szegregáció és integráció

2010. november 05. 14:16, utolsó frissítés: 2010. november 10. 18:02

A szegregált oktatás abban az esetben, ha minőséget nyújt, indokolt lehet, vélték az első székelyföldi Transindex-kerekasztal résztvevői. A beszélgetés második része.


A külföldön tartózkodó romániai romák hazatoloncolásáról, illetve a migrációról, ennek társadalmi, szociális hatásairól beszélgettek meghívottaink Sepsiszentgyörgyön október 28-án a Székely Nemzeti Múzeumban. A Transindex-kerekasztal partnere az Erdély FM, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet, illetve a Székely Nemzeti Múzeum volt.

>> A beszélgetés első része >>

A második rész rövid tartalma:

-a külföldön dolgozó szülők gyerekeinek iskolai előmenetelét etnikai hovatartozástól függetlenül nagyon károsan befolyásolja az is, ha egyedül hagyják otthon, de az is, amikor a szülők magukkal viszik, ugyanis lemaradnak a többiektől
-kevesen kerülnek be közülük a gyermekvédelmi rendszerbe. Ha bekerülnek, elfelejtik, „honnan jöttek”


-a sepsiszentgyörgyi, őrkői roma közösségre kevéssé jellemző a gyermekelhagyás
-az őrkői romák és sepsiszentgyörgyi magyarok kölcsönös negatív előítéletein interetnikus programokkal igyekeznek változtatni
-nem volt közvita a szegregációt tiltó miniszteri rendeletről, illetve a szegregált oktatás jó és rossz oldalairól
-a szegregált oktatás, abban az esetben, ha minőséget nyújt, indokolt lehet, és nem kell mindenáron integráció címén beolvasztani a roma osztályokat a többségi iskolákba
-a magyar szülők faluról is kezdik bevinni a városba a gyerekeiket, hogy ne járjanak együtt a romákkal
-az etnikai ellentét mellett a falusi-városi, szegény-gazdag törésvonalak mentén is szakadozik a társadalom


Vass Mária, a Kovászna Megyei Szociális és Gyermekvédelmi Vezérigazgatóság vezetője: A gyermekjogvédelmi igazgatóság negyedévente kimutatást készít arról, hány itthon maradt, szülő nélküli gyerek van a megyében, és hány szülő dolgozik külföldön. A szeptember végi statisztikánk szerint 933 gyermek él szülő nélkül, és 629 szülő dolgozik külföldön. A gyerekek nagy része nincs a gyermekvédelmi rendszerben, rokonoknál, szomszédoknál, ismerősöknél hagyják őket. Közülük csupán 21 gyerek van nevelőszülőnél, 14 központban, és 17 van hivatalosan elhelyezve rokonhoz, szomszédhoz vagy ismerőshöz. Sokan közülük nem hivatalosan a nagyszülőnél vannak, ám akad olyan eset is, hogy


teljesen magára hagyják a 14-15 éves gyereket.

Ennek megvannak a hátrányai, az iskolában problémák léphetnek fel, nem megfelelő barátok miatt utcagyerekekké válhatnak az otthon hagyott gyerekek, rengeteg más gond jelentkezik.

Kósa Apor, Vass Mária és Furus Márta a szentgyörgyi beszélgetésen


Magyar, román és roma személyek egyaránt szerepelnek a statisztikában, anélkül, hogy tudni lehetne külön-külön az arányt. Nem készítünk olyan statisztikát sem, hogy hány roma gyermek van a rendszerben, viszont elmondható, hogy nagyrészük csakugyan roma. Ez elsősorban a szegénységnek tulajdonítható, ugyanakkor – és ez lehet, nem fog tetszeni – én úgy gondolom, nincs felelősségérzete nagyon sok embernek. Nem tudja, mire képes, és túllépi néha ezt a határt.

Elsősorban itt arra gondolok, hogy nagyon sok sokgyermekes család van, aki nem képes gyermekei számára minimális életkörülményt biztosítani, gondozni, nevelni, és emiatt bekerülnek a gyermekvédelmi rendszerbe. Ez nagyon rossz gyermeknek, szülőnek egyaránt. Sajnos sok esetben a szülő megfeledkezik a gyermekről, és a gyermek végleg a rendszerben marad. Nem akarom ezt mondani, de


mégis van ebben pozitívum: rendezett környezetbe kerül,

tanul, és csakugyan vannak olyan fiataljaink, akik egyetemet végeznek, és tulajdonképpen megvalósítják önmagukat. Viszont nagy részük elfelejti, honnan jön, és elég kevesen fordulnak vissza a családjukhoz, a közösségükhöz, és segítik azt.

Ismétlem, nem szeretnék külön beszélni csak roma gyermekekről, hiszen nagyon sok román és magyar szegény család is van, ahonnan bekerülnek a gyermekek a rendszerbe, ám tény, hogy a legtöbben romák kerülnek be.

Fosztó László antropológus, a kerekasztal-beszélgetés moderátora: Ezt, gondolom, meg tudják erősíteni azok is, akik az oktatásban dolgoznak.

Bokor Attila roma ügyekkel foglalkozó tanfelügyelő: Annak ellenére, hogy egyes roma közösségekben még működik a közösségi felelősségvállalás a gyerekek nevelésében, amikor a szülő egész nap az erdőn van, gyűjtöget vagy napszámban van, a gyerek egész nap ugyanúgy egyedül marad. De isten őrizz, hogy azt merjük mondani, a gyerek elhanyagolt, habár minden ismérvét teljesíti az elhanyagoltságnak. Azt mondják, nem, mi mindannyian vigyázunk arra a gyerekre.


A gyerek meg egész nap az utcán van.

Az ellenpólus meg az, amikor igenis be akarják tuszkolni a gyereket a gyermekvédelmi rendszerbe.

V.M.: Ezt nem teljesen értem, a szülő vagy maga a rendszer akarja esetenként betuszkolni a rendszerbe?

B.A.: Néha egyes szülők is, de néha a rendszer maga is.

V.M.: Gyakori, hogy a 45 év körüli személyek – akik a roma közösségben általában már nagymamák – csakugyan felelősségteljesek, ők azok, akik nagyon sok esetben felvállalják az unokák nevelését. Viszont a fiatalokról ezt nem igazán mondhatom el. Sajnos párkapcsolatban élnek már elég korán, változtatják a élettársaikat, és az előző házasságból származó gyermekeket az új élettárs nem igazán fogadja el, innen jönnek a gondok és problémák. Ilyenkor csakugyan a nagymamák azok, akik felvállalják a gyermek nevelését, annak ellenére, hogy ők sem élnek jobb anyagi helyzetben.

Furus Márta oktatási mediátor: Vannak valóban nagyszülők, akik sok mindent felvállalnak. De azok a gyerekek, akik nagyon fiatalon elkerülnek külföldre, sok negatívumot tapasztalnak.

V.M.: Ha bekerül a gyerek a gyermekvédelmi rendszerbe, és csakugyan tanul, „lesz valaki belőle” – lesz esetleg egy jó munkahelye, normális élete. Ám ha a szülő nem tartja vele a kapcsolatot, elég 1-2 év, és már nem akarja elfogadni, főleg ha már 5-6 éves. Nem igazán akarja megérteni, hogy az az ő anyukája, főleg, ha szegényesebben öltözködik, és semmit, egy szem cukorkát vagy


egy csokoládét sem tud hozni neki.

Ő nagyon jól érzi magát a nevelőszülőnél, mindene megvan, és eltaszítja magától a szülőt. Persze nagyon sok szülő nem is igyekszik, hogy meglátogassa gyerekét, nem tartja vele a kapcsolatot. Ennek több oka lehet, például nem tudja megengedni magának, hogy autóbuszjegyet vásároljon, vagy éppen külföldön tartózkodik, vagy egy új kapcsolatban él, és a férj megtiltja, hogy látogassa az előző házasságból származó gyerekét.

F.L.: A korábbi években a külföldön dolgozó szülők és itthon hagyott gyerekek száma hogyan alakult?

V.M.: Érdekes módon most a tavalyi évhez képest enyhe növekedés tapasztalható, de az előző évben viszont csökkenést regisztráltunk 2008-hoz képest. Tehát 2007-ben 666 szülő vállalt külföldön munkát, 998 gyermek maradt itthon. 2008-ban 734 szülő, 1059 gyermek, 2009-ben 586 szülő, 702 gyermek került be a statisztikánkba. Viszont 2010-ben is kb. a 2008-as szinten vagyunk. Tehát nincs látványos változás.

A gond az, hogy az adataink nem megbízhatóak. Ezeket a polgármesteri hivatalok küldik be, megtörténik az is, hogy mindenki nem juttatja el hozzánk, és az igazság az, lehet ők sem tudják valakiről, hogy most épp külföldön tartózkodik. A jelenlegi jogszabály értelmében a külföldön munkát szándékozni vállaló szülő köteles az illetékes polgármesteri hivatalnál jelentkezni, és megnevezni azt a személyt, akire rábízta gyermekét. Nyilvántartásba veszik, kibocsájtanak egy igazolást, amelyet bemutat a határon való átkelésekor, igazolva, hogy a gyermekeit biztos helyen hagyta. Mivel a határon való átkelésekor nem igazán kérik ezt a bizonyos igazolást, emiatt a személyek sok esetben nem jelentik a polgármesteri hivatalnál elutazási szándékukat, tehát az adatok nem teljesek.

B.A.: Oktatás szempontjából gond, hogy volt olyan iskola Kovászna megyében, hogy


a gyerekek 60 százalékának a szülője külföldön dolgozott.

F.L.: Ez arra utal vissza, amit Pulay Gergő mondott a hálózatokról, hogy szervezetten, egyszerre többen mennek egy adott településről.

B.A.: Olyan első osztály is van, hogy 21 gyerekből egyetlenegynek van rendezett családi helyzete, a többieknek vagy az egyik, vagy mindkét szülője külföldön dolgozik. Egyre több a nevelési probléma, egyre több a hiányzás.

F.L.: Az Őrkőn egy olyan iskola működik, ahová kizárólag roma gyerekek járnak. Milyen tapasztalataitok vannak az említett témákkal kapcsolatban?

Kósa Apor, a Néri Szent Fülöp iskola tanára: Először is pontosítanék, nem kizárólag roma gyerekek járnak, volt időszakosan néhány magyar etnikumú diák is. Az Őrkő egy speciális hely. Ma is volt egy építő jellegű vitánk a kollégákkal arról, hogyan tudnánk jobban motiválni a gyerekeket, hogy rendszeresen járjanak iskolába. Nyugaton is szembekerülnek azzal, hogy a cigányprobléma nincs megoldva. Franciaország az Európai Unió legbefolyásosabb állama, és neki sem sikerült megoldást találni.

Az őrkői közösséggel kapcsolatban sok pozitívumot említhetek, sok minden hatékonyabban működik, mint a korábbi példák esetében. Először is,


az őrkőiek nem hagynak el annyi gyereket,

nem kerülnek gyermekotthonokba, illetve nevelőszülőkhöz. A másik gyerekét is gondozzák szükség esetén, nemcsak a családtagét, a rokonét, hanem a szomszéd, ismerős, barát gyerekét is. Ez a közösség bizonyos stabilitást mutat olyan szempontból, hogy az utóbbi időben a foglalkozási, társadalmi struktúrái nem szenvedtek akkora változásokat.

Az őrkői iskolából több tanár is eljött


Ám éppen 90 után nagyon sok család próbált más utat találni a felemelkedéshez. Nálunk is megjelentek a migrációs törekvések, volt egy időszak, amikor csak időszakosan és csak Magyarországra vándoroltak. Most újabban Szlovákia is divatba jött, és most nemrég hallottam, hogy egy hetedikesünk családostól költözik ki Svédországba. A szociális háló ott jobban működik, így vonzó kezd lenni a romák számára is. Minél nagyobb a nyitottság, minél jobban felemelkednek a családok, tájékozottabbak lesznek, szélesebb lesz a perspektívájuk, annál hajlamosabbak a fejlettebb államokba kivándorolni. Könnyebb lesz már elszakadni a régi közösségtől.

A tömeg viszont helyben marad. Szóba került, hogy az anyagi források korlátozzák a migrációs lehetőséget: ez nyilvánvaló. Itthon maradnak, valahogy megélnek havi 200-300 lejes jövedelmükből, akik pedig valamit megvalósítottak, vállalkoztak, azok a jobb eredmények érdekében már nem Magyarországra, hanem Németországba mennek, vagy Ausztriába, Svédországba, Belgiumba, Hollandiába. A latin államok helyett a hangsúly a germán államokra tevődik, ezek szociálisan befogadóbbak, és talán nem juttatják még annyira egyértelműen kifejezésre, mint a franciák vagy olaszok, hogy igenis gond van a befogadott közösségekkel, lehet az arab, ázsiai vagy éppen kelet-európai roma.

Az őrkői közösség egy másik jellemzője, hogy nagyon közel áll földrajzilag is a város más közösségeihez. Kialakul a megítélés mindkét részről:


„a magyarok gazdagok, akik minket nem fogadnak be”;

„a romák ingyenélők, akik megpróbálnak a mi hátunkon élősködni”. Ezek a nézőpontok stagnálnak évek óta, ezen próbálunk változtatni. A Néri Szent Fülöp iskolában az utóbbi időben egyre több interetnikus tevékenységet szervezünk: versenyeket, két osztály közös tevékenységét, hogy egymást megismerjék, és az előítéletek meg tudjanak változni.

Hogy másképpen tudnak-e majd élni és elfogadottá tudnak-e válni a romák, abban nem vagyok biztos – a következő 50 év erről fog szólni, akkor kapunk szerintem csak választ.

F.L.: Egy példát tudnál mondani interetnikus tevékenységre?

Kósa A.: Mondok többet is. Indult egy Diversitate nevű országos verseny, amit a tanügyminisztérium védnöksége alatt szerveztek, de több szervezet is bekapcsolódott a program megvalósításába. Ez arról szól, hogy a résztvevő gyerekek megismerjék egymás történelmét, szokásait, kultúráját, és ezt kreatív formában előadják. Nekünk egy tízperces szereplésünk volt, nagyon érdekes volt, hogy a magyar, mikós licisták hogyan próbálták román néptáncra tanítani a roma gyerekeket. Ezt próbáltuk a következő években kibővíteni, meghívtunk félig román, félig magyar etnikumú gyerekeket is.

Tavaly a globális nevelés hete című programban vettünk részt, amit novemberben tartanak,


a Mikóból hívtunk meg gyerekeket az Őrkőre,

közös tevékenységeket szerveztünk, például kisebbségi történelmi versenyeket, ismerkedési programokat. Ezeken a találkozásokon elénekeltük a roma és a székely himnuszt is a tolerancia jegyében. A Gödri Ferenc Általános Iskolából román gyerekeket is bevontunk, közös főzőcskézés volt, teakészítés, beszélgetés. Vegyes csoportok keretében egymás történelmével kis, képekkel ellátott feladatlap megoldása révén ismerkedtek meg a gyerekek.

A következő lépésünk, hogy a szülőket is bevonjuk a Romani Criss romaszervezettel való együttműködés révén. Tervezünk közös kirándulást, interetnikus focimeccset – ilyen meccseket már szerveztünk a gyerekeknek háromszor is. Tavaly a kedvezőtlen gazdasági konjunktúra megfékezte a lehetőségeket, ezért olyan tevékenységekre próbálunk fókuszálni, amelyek anyagilag nem megterhelőek. Több iskolával közösen fogunk néptánccal egybekötött programokat szervezni.

Tavaly elvittem a most 12-ikes osztályomat a Székely Mikóból a Néri Szent Fülöpbe. Az ismerkedési program és a vetélkedő után zenés program következett, mely során egy hatodikos legényke felpattant, s megkérdezte a kolléganőmet: tanárnéni, megengedi-e, hogy én ezt a leánkát felkérjem? S a 11-es diáklány lelkesen mondott igent és táncolt a hatodikos fiúval. Az osztályt mikor vissza akartam vinni 2 óra után, kétségbe voltak esve, akartak még maradni. Úgy tudom, a Mihai Viteazul gimnázium is (Sepsiszentgyörgy jónevű román középsikolája – szerk. megj.) szervezett interetnikus tevékenységeket az oltszemi roma közösséggel és gyerekotthonokkal közösen, de a mi elemistáinkat is meghívták kulturális programjaikra. Ezeket a programokat kell továbbfejleszteni, ezek lesznek a mérvadó eredmények.



Van egy olyan romantikus elképzelés, hogy az iskola tudja a jövő romáit integrálni. Nem hiszem, hogy ez háttér nélkül sikerül.


Először a szociális biztonságot kell megteremteni számukra,

és utána jöhet az iskola. Mindaddig, amíg otthon nincs betevő falat, nem tud megvenni egy golyóstollat, s mi megrójjuk, hogy tanfelszerelés nélkül, pontatlanul jön az iskolába - ez nem működik. Talán inkább a szociális hálót kellene fejleszteni, és az interetnikus tevékenységeket kibővíteni, mivel ezek a siker kulcsai, ez mutatja majd meg, tudunk-e közösen élni, mekkora a különbség kisebbség és többség között és el tudjuk-e ezeket fogadni.

F.L.: Úgy érzem, moderátori szerepem lejárt, megkérem a résztvevőket, ha vannak kérdéseik, kölcsönösen tegyék föl egymásnak.

Bakk-Dávid Tímea: Az őrkői tanárok véleményére lennék kíváncsi; Apor, abban, amit elmondtál, volt egyfajta burkolt érvelés a szegregált oktatás mellett. Több roma nemzetiségű interjúalanyom, akiket erről a témáról kérdeztem, viszont a saját életében kitörési pontként értelmezte utólag, hogy a többségiekkel együtt járt iskolába. Dima Mihály, az Amenkha Egyesület elnöke például elmondta, a városban jártak iskolába, és a saját bőrén tapasztalta meg, miért jó ez: a roma gyerek példát vesz arról, ahogy a többiek járnak, öltöznek, mik a szokások. Egy másik interjúalanyom azt emelte ki – neki a nagymamája harcolta ki, hogy a többi romához hasonlóan ne a kisegítő iskolába, hanem a magyarokkal együtt, a „normális” osztályba iratkozhasson be, mindez Magyarországon történt a kilencvenes évek elején –, hogy amikor látta, hogy a magyar gyerekeknek szalvétába csomagolják a szendvicset, és szólt otthon erről, az anyukája azontúl neki is becsomagolta a zsíros kenyeret, sőt később szalámis szendvics is került.

Amellett érveltek, hogy inkább tud fejlődni egy gyerek egy ilyen környezetben, mintha a társaival közösen jár. Még akkor is, ha utóbbi esetben, hozzá hasonló, szegény családból származó roma gyerekek közt kevésbé szégyenkezik mondjuk az öltözéke miatt – de így


kevésbé is lesz motivált, hogy változtasson a saját helyzetén.

Szerintetek miért jó mégis ezeknek a gyerekeknek az őrkői iskolában, miért jobb, mintha lejárnának a városba?

Kósa A.: Ez számomra nagyon kényes kérdés, és egészen másképp látom most, nyolc év tanítás után, mint a pályám kezdetén. Szerintem a szegregált oktatásnak is megvan a helye, amíg a cigánygyerek sokkal több figyelmet kap, és közel érezheti magát a tanárához. Amikor a Székely Mikóba megyek, nem ölelnek át a magyar gyerekek a folyosón, hogy milyen jó, hogy látom magát; a cigány iskolában igen. Ők ezt a testi közelséget, az érzelmek szélesebb spektrumú kifejezését kimondottan igénylik.

A Néri Szent Fülöpben ők a figyelem középpontjában lehetnek, itt az ő igényeik és képességeik szerint oktatunk. Sok odafigyelésben részesülnek, függetlenül attól, hogy milyen eredményesen tanulnak, és járnak-e rendszeresen iskolába. Sőt, aki gyakran hiányzik, több megrovást kap, érezheti, hogy nem közömbös a sorsa előttünk.

Mindaddig, amíg ők sem – nemcsak a többség – nincsenek arra felkészülve, hogy egyenlőként fogadják el őket, addig nem érdemes őket vegyes iskolába íratni. Voltak próbálkozásaink, de már az elején éreztük, hogy nem lesz ennek hosszú lefutása. Egy diákunkat ötödiktől pl. a művészeti iskolába küldtük, mert jó hangja volt. Viszont más tantárgyból nem tudta felvenni a versenyt a többiekkel, tele volt kudarcélménnyel, és visszajött hozzánk.

Azok, akik továbbtanulnak, és bizonyos megvalósítást elérnek, van már önbizalmuk, tudják, mire képesek, nekik természetesen meg kell adni a lehetőséget. Ezért is támogatom, hogy a líceumban már vegyes iskolába járjanak. Találkozzanak a magyarokkal, ismerkedjenek, tanulják meg, hogyan kell udvarolni egy lánynak, nem kell már az első nap elszöktetni. Attól még lehet közel kerülni vagy elmenni sétálni a parkba. A romáknál automatikus kötődést feltételez, hogy azt a lányt, akivel egyszer elmentem, azt feleségül is kell vennem. Ez a szokás, és nagyon sok házasság köttetik kényszerből, egy elhibázott lépés miatt. Ugyanakkor építhetünk a mentalitásuk pozitív oldalaira is, arra, hogy nagyon kerülik a válást, hűségesebbek, mint a többségiek.

Visszatérve, a következő 30 évben – ha kényszerpályás is – de


lesz jövője a szegregált iskolának.

Szerintem muszáj fenntartani ezeket az intézményeket. Ha most a gyerekeket elosztanánk a többségi iskolákba, elvesznének. Nem élveznék azt a figyelmet, egymás közelségét, kevesebb lenne a motiváció, még több lenne a hiányzás, az iskolaelhagyás, a fegyelmi probléma és a kudarcélmény.

Bakó Rozália tréner, szervezetkutató: Van-e valamiféle tehetséggondozási programotok, elképzelésetek?

Kósa A.: Minden gyereket egyformán kell tekintsünk, és nem csak a jókat emeljük ki, hiszen mindenkivel kell foglalkozni. Felkészítő és megsegítő órákat egyaránt tartunk a diákjainknak.

B.R.: De a tehetséggondozás külön tál tészta. Ma olvastam az új tanügyi törvény tervezetében, hogy külön cikkely vonatkozik a felzárkóztatásra, a szociális esetekre, és külön cikkely a tehetséggondozásra. Külön figyelmet fog tehát kapni az új tanügyi törvényben az, aki többre képes az átlagnál, aki pont a közösség javát szolgálná, mintaadó viselkedést tudna a közösség elé állítani. Miért a többségtől kell a példát venni, miért kell lekoppintani, hogyan csomagolják a tízórait? Félreértés ne essék, én nem a szegregációt támogatom, csak


ne tévesszük össze az integrációt az asszimilációval.

Roppant vékony a választóvonal, amikor ilyen tízóraicsomagolásról vagy bármiről esik szó, jó példa arra, mit várnánk el mi, és mit emelünk ki mi, ha az integrációról beszélünk.

B.A.: Bármilyen inkluzív, integratív oktatási forma alternatívaként kellene működjön. A szegregált iskolák létét elvileg a törvény tiltja. A magyar kisebbség pont arra törekszik, hogy kiépítse, fejlessze, megalapozza a saját intézményhálózatát, miközben a törvény tiltja a szegregált iskolák, osztályok megtartását, létrejöttét, ahová csak roma diákok járnak. Etéden, Hargita megyében volt például olyan eset, hogy az iskolaigazgatót meghurcolták amiatt, hogy az egyik osztályban volt 12 magyar diák, a másik osztályban pedig 4 magyar és 6 roma diák.

A mostani törvények tiltják a teljesítmény alapú szegregációt is, tehát nem működik már, hogy akik jártak óvodába, azt ebbe az első osztályba tesszük, a többieket máshova – hogy jó ez vagy sem, ez is vitatható. Viszont például Ozsdolán négy évvel ezelőtt még működött a felszegi iskola, ahova csak roma gyerekek jártak. Négy év leforgása alatt beolvasztottuk a központi iskolába, és alakítottuk ki fokozatosan a vegyes, roma-magyar, magyar tannyelvű osztályokat. Voltak gondok, a szülőkkel nehéz volt megértetni – ám most az a tendencia, hogy


a magyar szülők kezdik a gyerekeiket bevinni Kézdivásárhelyre,

hogy őket idézzem: „ Ott legalább nem kell cigányokkal együtt tanulniuk”. Az is igaz, hogy mikor megszólal délben a harang, az összes roma gyerek hazaszalad, nem lehet délutáni tevékenységet szervezni, míg fent, a felszegi iskolában annak idején elég sok extrakurrikuláris tevékenységre is sor került.

A másik példa, amit fölhoznék, Kisvirágpataka, Bodzaforduló mellett. Amikor a kisvirágpataki gyerekek bekerültek ötödikbe, külön F osztályt indítottak. Az volt az az osztály, ahova ha a tanár be kellett menjen, kirázta a hideg, keresztet vetett, s miután kijött, le volt izzadva, s hálát adott az istennek, hogy egy hétig ebbe az osztályba nem kell bemennie. De a gyerekek elvégezték a 8 osztályt, mondjuk 20-ból 15-16.

Miután a gyerekeket elosztottuk a meglévő osztályokba, egyrészt óriási volt az ellenkezés a román szülők részéről – ez egy román tannyelvű intézmény –, hogy a gyerekük miért nem maradhat abban az osztályközösségben, ahol korábban volt. Az igazgató végül ábécésorrendben osztotta el a gyerekeket, kettessével bekerültek a roma gyerekek is a különböző osztályokba. Én többször voltam ott ellenőrzésen, azt mondták, különösebb gondok nincsenek, ám a 17 roma gyerekből eggyel sikerült találkozzak összesen. És 5-6 gyerek végezte el a nyolc osztályt.

Bokor Attila (balra) és Csinta Samu


Visszatérve az őrkői iskolára: amíg ez az intézmény nem létezett, 1998-ig, a sepsiszentgyörgyi tanács statisztikája szerint 5 százalékra volt tehető az írni-olvasni tudók aránya. Ezeknek egy része elemit végzett. Ma már az iskoláskorú populációnak 50 százaléka, a teljes népességnek 25 százaléka elvégezte a negyedik osztályt, ők nagyjából tudnak írni és olvasni. Az iskoláskorúak 10-15 százaléka az 5-8. osztályt is elvégezte, és már van 5 százalék, aki szakiskolai végzettséget szerzett, vagy éppen gimnáziumba jár. És közben nőtt a populáció is. Ha valaki azt emlegetné, hogy ezt az iskolát föl kellene számolni, ne felejtse el, hogy legkevesebb 375 gyermekről beszélünk. Most tessék elképzelni ezeket integrálni ennél sokkal kisebb létszámú iskolákba vagy pl. a Váradi József általános iskolába.

Kósa A.: Mi a célunk a felzárkóztató programokkal? Van olyan gyerek, akinek azért szükséges, hogy még iskolába csábíthassuk, hogy még egy kicsit tanulhasson. Van olyan gyerek, akinek már a továbbtanulási lehetőségein gondolkodunk. Van, akit csak viselkedés szempontjából kell nevelni.

Igenis kell a tehetséggondozás és a felzárkóztatás is. A tehetséges gyerekekkel külön foglalkozunk, versenyekre járnak, ami sikerélményt nyújt nekik. De a többieknek is kell a sikerélmény, mert ha egy nagyon jó és egy nagyon gyenge diákot teszünk egymás mellé, az egyiknek nem lesz sikerélménye, és nem fog többé járni. Van, akit


ötödikben még mindig olvasni kell tanítani.

Másokat arra, hogyan kell szöveget értelmezni, és kiválasztani, mi a fontos gondolat. Alapkészségeket kell fejlesztenünk, hogy majd később tudjunk rá építeni.

B.R.: Az egész pedagógiai rendszerünk egy totál csőd, és pont ezen a közösségen látszik tragikus módon. A finnek fantasztikusan teljesítenek - hat éven keresztül tanítják őket olvasni! Én nagyon ellene vagyok ennek a porosz oktatási rendszernek. Az embernek kinyílik a bicska a zsebében, és inkább azt mondja: ne is járjon a gyerekem iskolába, inkább legyen "home schooling", minthogy ostorral neveljék.

Kósa A.: Egyetértek, a rendszer nem elég gyerekközpontú. Vannak például ilyen afunkcionális döntések, hogy a kilencediket is hozzácsatoljuk az 5-8-hoz. Ennek semmi szerepe nincs, „reform a reformért”, öncélúan és semmiféle pragmatikus meggondolás nélkül hozott döntések ezek. Az oktatási reformnak a kompetenciák fejlesztése felé kellene haladnia a gyakorlatban is.

B.A.: Ha a kompetenciafejlesztést komolyan vennék, nem lenne vita a román parlamentben arról, hogy románul vagy magyarul tanuljuk a történelmet. A kompetenciák ugyanis csak anyanyelven fejleszthetők.

Léteznek olyan sztereotípiák, amelyek általánosan véve nem igazak: például az, hogy a romák muzikálisabbak, és érdemes lenne zenei készségeiket fejleszteni. Volt persze néhány roma muzsikus, akiket mindig meghívtak mulatságba, a tudást és a hangszert pedig a családról családra továbbadták. Ez nem általánosítható, ám mivel a romák amúgyis temperamentumosabbak, az emberek azt hiszik, hogy muzikálisabbak is. Viszont vannak köztük más téren nagyon tehetségesek, például a sportban.

Korodi Attila Hargita megyei parlamenti képviselő, a külügyi bizottság elnöke: Itt nemcsak az a gond, hogy lenézik a magyar gyermekek a cigány gyermeket, mert


egy szegény családból származó magyar gyermeket is ugyanúgy lenéznek

és mellőznek. Ennek van egy másik oldala is, a szegény gyereket sem tudják integrálni, ezt a jelenséget sem tudják kezelni a tanárok.

Biztosan megvan a helye a szegregált iskolának is. Nemcsak arról van szó, hogy romaiskola legyen, hanem arról is, hogy azonos környezetből származó gyermekeket egy helyen lehet nevelni, ne legyen az az érzése, hogy kitaszítják. Ennek megvannak az előnyei, mi is tudjuk. Miért lesznek félszegek a magyar gyermekek, ha szórványban román iskolába járnak? Hány sérülést kapnak? Ez ugyanolyan. Ha szegregációról beszélünk, automatikusan a rasszizmusra gondolunk, pedig nem erről kellene szóljon, hanem egyszerűen esélyadásról.

B.A.: A szegregációt tiltó intézkedés olyan kontextusban született, hogy voltak valóban olyan „gettóiskolák”, ahová büntetésből helyeztek tanárokat. Ezek félig-meddig maguk is büntetőintézmények voltak, ezek felszámolását célozta a rendelkezés. De nem általánosítani kell, hogy minden ilyen iskolát felszámolunk.

Egy olyan tanintézet, ahol már 10-12 címzetes tanítónk van, akik évek óta ott dolgoznak, képzéseken vesznek részt, ahol rengeteg programot futtatunk, ahol délutáni fejlesztés, nyári táborok, testreszabott alternatív választható tárgyak és roma nyelvoktatás is van, mindezeket figyelembe véve pozitívum, hogy az őrkői iskola létezik. Hogy a romák ezt hogyan látják? Még mindig vannak olyanok, akik azt mondják, azt a pénzt, amiből az iskola felépült, szét kellett volna osztani a családok közt, ehelyett mi elloptuk tőlük...

F.L.: Éppen a migrációnak az egyik kérdése az, hol és hogyan integrálódik a többségi társadalomba a roma közösség. A szegregáció hátránya általában, hogy egyenlőtlenséget teremt, az ellenérv az szokott lenni, hogy ami szegregált, az rosszabb minőségű. A szegregált oktatás mellett azonban lehetne azzal érvelni, hogy


ez szegregáció ugyan, de jobb minőséget biztosít.

Korodi A.: A szegregációval kapcsolatban a legelső reflex, hogy nehogy azt mondják ránk, mi megkülönböztetést alkalmazunk. Az emberek és a döntéshozók is sokszor azért félszegen közelítik meg ezt a témát, mert nem tudnak különbséget tenni a pozitív és negatív megkülönböztetés között.

F.L.: Ez összefügghet azzal is, hogy olyan politikai döntés volt a szegregáció tiltása, amelyet nem előzött meg közvita. A szegregációt tiltó miniszteri rendeletről ugyanis nem volt.

Korodi A.: Nincs egyáltalán közvita erről. Nem találni a sajtóban olyan elemzést, amely a szegregáció pozitív és negatív hatásait elemezné, nem beszélünk erről.

B.D.T.: Márta, te mit tapasztaltál mediátorként a szegregált-integrált oktatással kapcsolatban?

F.M.: Ozsdolán volt olyan teljesen roma osztály, ahonnan 12 gyermek ment tovább szakiskolába, lehetett velük dolgozni. Hárman leérettségiztek, a többiek elvégezték a 11 osztályt, szakiskolát. Emellett még lehet egymás kultúráját megismerni, barátkozni, játszani – a fociban például a cigányok úgy osztják fel, hogy „mi vagyunk a brazilok, ti a magyarok”.

A vegyes osztály azért jó, mert megtanulunk együtt élni, beilleszkedni. A tanítónőknek viszont nehéz, mert van 12 gyerek az osztályban, tavasszal felét elviszik a szülők – mikor visszahozzák, nem kezdheti elölről a tananyagot, az már nagy kiesés. Emiatt fele az osztálynak


nem fog megtanulni rendesen se írni, se olvasni.

A szülőkkel van baj, mert az a gyerek, akinek a szülei azt mondják, fiam, tanulj, az a gyermek most is iskolába jár. Hogy a többségiekre felnéznek, az is igaz, olyan szinten is, hogy nekik ez van, az van, legyen nekem is. De ha valaki elvégezte az iskolákat, tapasztalatból mondom, arra is felnéznek, és a szülő olyankor mondja a gyerekének, na látod, van iskolája, munkahelye. S ezért már harcolnak.

Most öten is vannak, akik estire járnak be Kézdire. Nem mondja, hogy nincsen pénzem, hanem végzi a saját költségén. Mindig jönnek hozzám is, hogy mondjam el, hol kaphatnak diplomát. Tavaly is volt egy program, 3-4 hónapos kereskedelmi tanfolyam, amelyet sokan elvégeztek. Az is úgy kezdődött, hogy azt mondták, úgysem fognak járni. De ha van valaki, aki biztatja őket, akkor van ösztön és akarat, és elvégzik. Mind a tízen diplomát kaptak, van, aki segédmunkásként üzletben dolgozik, családi vállalkozás is jött létre.

Nekem rossz tapasztalatom csak a szülőkkel van. Megértem, nincs amiből megélni, külföldre kell menni, s elviszi a gyerekét. De mikor visszahozza is, nem kérdezi meg a gyermektől, házifeladat van-e.


Ha egy szülő nem tud se írni, se olvasni,

és nem találja fel magát a világban, az sajnos így neveli a gyermekét is. Van olyan szülő is viszont, aki számonkéri a gyermekétől, sőt felhív engem, hogy a telefonba a gyermek olvassa fel a házi feladatát, hogy jól van-e, mondjak tanácsot.

B.A.: Hogy érzed, az öt év alatt, míg a szülők akarva-akaratlanul is az iskolában összetalálkoznak, közeledett-e egymáshoz a roma és magyar közösség?

F.M.: Közeledtek, nem mondom, hogy nem. Amúgy rengeteg vegyes házasság vagy párkapcsolat van, magyar fiú, cigány lány... Vannak konfliktusok is, a magyar szülők is most kezdik megérteni, miért költöztették le a cigányokat a felszegi iskolából, eddig tényleg az volt a hozzáállás, hogy „az én gyermekem cigánnyal ne járjon”. Ötödiktől most elfogadták, hogy együtt járjanak. De most elsőtől is vegyesen kezdték, s emiatt Kézdire kezdik vinni a magyar gyermekeket azok a szülők, akik jobb anyagi helyzetben vannak.

Korodi A.: Az én tapasztalatom Csíkban az, hogy nem is igazán a cigánygyerekek miatt. Ha belefér a reggeli programjába, hogy a gyereket bevigye Szeredába, akkor miért ne tenné, mert ott jobb a tanár. És egyre inkább ez kezd elterjedni, a szülők is egyre mobilisabbak, ez is közrejátszik. Már nem úgy ingáznak, hogy felülnek a vonatra, már mindenkinek kocsija van. Egyre inkább elterjed a nézet, hogy akinek több van, annak több jár, az oktatás terén is. Nagyon kezd számítani az, hogy melyik gyerek milyen családból származik. Nagyon kezd szakadozni a társadalom.

F.M.: Létrejött nálunk egy interetnikus egyesület. Mennyire megváltoztatta az embereket, hihetetlen, már csak egy közös farsangi bál megszervezése is! „Hát ti így tudtok táncolni? Mi meg így, mi is tanítunk”, „nálatok hogy van ez?” Itt közrejátszik a vallás is, az is összehozhatja a romákat és magyarokat.

Korodi A.: Sajnos azt látom,


a történelmi magyar egyházak nem tudják intergálni

a roma közösségeket, ahhoz képest, hogy az újprotestáns egyházak ezt mennyire könnyedén teszik. Ennek több vonzata van, de az látszik, hogy azokban a közösségekben, ahol az egyháznak nagyobb szerepe van, sokkal ritkább a deviáns magatartás, és sokkal nagyobb az átjárás az etnikumok között.

F.L.: Az új vallási mozgalmak nem feltétlenül asszimilálnak, a pünkösdi egyház megjelenése sok helyen a roma identitás megerősödéséhez vezetett. Strukturálisan képez egy olyan héjat, ami lehetővé teszi egy saját közösségi élet megélését, megépítését. Spanyolországban, ahol a többség katolikus, a romák, a „gitano”-k is katolikusok voltak. Amikor megindult a nagy megtérési hullám, nagyon sokan áttértek közülük, és ennek egyik hatása az volt, hogy megerősödött a közösségi tudat. Paloma Gay y Blasco munkáiból tudjuk, hogy nagyon erősen gyűlölködtek korábban egymás között a családok, férfiágon: vérbosszú-kötelezettségek és területi megosztások voltak érvényben. Az új egyház pedig összebékítette ezeket az ellentéteket a közösségen belül, ezeket a kisebb csoportokat egy etnikai identitás jegyében hozta közös nevezőre.

Korodi A.: A romák befogadásának egyik pozitív példája Spanyolország. A spanyol kultúrának meghatározó eleme a cigány kultúra, amely beépült, és sokan nem is tudják, hogy amit mi spanyol kultúraként tartunk számon, az cigány eredetű.

F.L.: A flamencóra egyaránt büszke a spanyol és a cigány.

B.A.: Integráció kapcsán gyakran nálunk az folyik, hogy beteszünk egy roma gyereket vagy egy osztályt egy közösségbe, egy rendszerbe, s elvárjuk, hogy ha nem is egyből, de idővel fogadja el a szabályokat, alakuljon.


„Ne asszimilálódj, de alkalmazkodj.”

Ez fordítva is kéne működjön, az intézménynek is kellene alkalmazkodnia. És ilyen alkalmazkodóképességről tesz bizonyságot néhány „szegregált” iskola, ahol több alternatív módszert alkalmaznak a pedagógusok, mint az „integrált” iskolákban.

B.D.T.: Milyen eszközeitek vannak nektek, tanároknak, mediátornak, tanfelügyelőnek, hogy visszaszoruljon az a jelenség, amiről Márta is beszélt, hogy tavasszal kiveszik a gyereket az iskolából, elviszik külföldre, és lemarad? Mit tudtok tenni, hogy a gyerek iskolába járjon?

B.A.: Meg kell nézni, hol biztosítottabb az, hogy a gyerek egyáltalán megjelenjen az iskolában. Nekem az az alapvető elvárásom, hogy a gyerek ott legyen az iskolában, lehetőleg minél több ideig. Ezért kell szerintem egyelőre erre fókuszálni minden erőfeszítést, mindenkit bevonó extrakurrikuláris tevékenységek révén.

Kósa A.: Konkrét esetet hozok fel, az utóbbi 3 évben egy gyereket mindig akkor vittek el a szülei, amikor a félévi dolgozatokat kellett írni. Az egyik legértelmesebb gyerekünkről van szó, aki – nálunk sajnos kivételesnek számító módon – mindig rendesen jár iskolába, kivéve ezt az időszakot. Nem áll egy tantárgyból sem bukásra, ám ha nincs meg a félévi dolgozata, automatikusan megbukik. Már harmadikszor járja a hetediket.

Össznépi felháborodás amiatt, hogy a rugalmatlan törvények nem teszik lehetővé, hogy más időpontban írja meg a dolgozatot; az egész országban egységesen, ugyanazon a két napon írják meg a diákok a félévi dolgozatokat a különböző tantárgyakból.

F.M.: Volt olyan esetem, hogy a buszról szedtem le a gyereket, már vitte volna a szülő külföldre. Volt olyan is, hogy könyörögtem a szülőnek, csak erre a két hétre hagyja, amíg a félévi dolgozatok lejárnak – jó, mondja, rád bízom. Elment az anyja hétfőn, s ő kedden elszökött.

Kósa A.: A legfontosabb a sikerélmény. Sokkal jobban kell örülni minden kicsi sikernek, s akkor talán lehet valamire haladni. De a lemorzsolódás miatt kevés gyereknek van hosszú távon sikerélménye. A roma lányokat gyakran azért nem engedik iskolába, mert félnek, hogy elszöktetik őket. Nagyon sokszor egy apró hibán múlik az egész, aztán jön a kényszerházasság 15 évesen... A folytonos tanulás a megoldás. Én annak örülnék a legjobban, ha valamelyik diákom a kollégám lenne. Ennél nagyobb öröm azt hiszem, nem is lehet.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS