2017. december 12. keddPandora, Gabriella
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Székelyföld a visszatérés után II. (1940-1944)

Oláh Sándor 2010. november 13. 14:44, utolsó frissítés: 2010. november 14. 22:35

A központosító, erőforrások felett rendelkezni kívánó állam és az önrendelkezésének maradékait őrző székely községek között nemegyszer konfliktus alakult ki.


„A visszacsatolás napjaiban csodát vártak az erdélyiek és csodát vártak az erdélyiektől. Mindkét oldalon csalódtak. A trianoni határon túli ország nem bizonyulhatott annak, amilyennek huszonkét esztendőn keresztül Erdélyben megálmodták. És a csodálatos erdélyi nép is bizony esendő és gyarló emberekből állott.” (Zathureczky Gyula: Metamorphosis Transylvaniae)


Társadalmi viszonyulások, adaptív folyamatok. Közéleti diskurzustípusok

Az erdélyi társadalom tradicionális, premodern jellege mellett is differenciált, foglalkozási és érdekcsoportokra tagolódó alakzat volt, következésképp viszonya a kormányzat modernizációs törekvéseihez igen eltérő és ellentmondásos volt. A közgondolkodásban a legfontosabb modernizáló tényezőnek az államot tekintették. A közszereplők - politikusok, közhivatalnokok, publicisták - uralkodó diskurzusában (elsősorban a sajtóanyagokban) az állam megszemélyesített entitás: általában, mint megértő, jóságos, adományozó fél jelenik meg, akivel szemben a támogatottaknak hálásaknak, engedelmeseknek kell lenniük.

Értesítés a szénabeszolgáltatásrólÉrtesítés a szénabeszolgáltatásról

Az Erdély felemelését szorgalmazó elképzelések, tervek ideológiai megalapozásánál többféle érvelési mód fonódott egybe, ezek akár egyazon politikai nyilatkozatban, programbeszédben, újságcikkben is megjelenhettek. Egyik leggyakoribb diskurzustípus a történelmi jóvátételi jogosultságokkal való érvelés volt. Eszerint az első világháború előtti liberális kormányok bűnösen elhanyagolták Erdélyt, ez a mulasztás az egyik fő oka az elmaradottságnak, ezt kell pótolnia a magyar államnak.

A fejlesztő, támogató akciók elfogadásának és elvárásának másik motivációja a sérelmi érvelés, a szenvedésideológia: ennek lényege, hogy „megérdemeljük az állami támogatásokat, mert 22 évig nemzeti és társadalmi elnyomásban éltünk, ezért kárpótlás jár.” Ide tartozott az az elvárás, hogy az állam biztosítson munkahelyet a kisebbségi időkben állás nélkül tengődő volt kishivatalnokoknak, alkalmazottaknak, függetlenül szakmai felkészültségüktől. A harmadik diskurzustípus a nemzeti érdekkel való érvelés volt.

A kormányzati támogatásokat kísérő elismerő, hálálkodó diskurzusba- a méltánytalannak tartott forráselosztások kapcsán - néha a helyi elitek versengését jelző elégedetlenkedő hangok is keveredtek.

Volt azonban egy másik diskurzustípus is Erdélyben, amely az állam és a társadalmi szervezetek hierarchikus viszonyát kritikusan szemlélte. Bírálóan viszonyult az állami intézmények kiterjesztett hatásköréhez és a társadalmi szervezetek (pl. a szövetkezetek, gazdaszervezetek, közbirtokosságok) önállóságának szükségességét hangsúlyozta. A négy év alatt ez a vita végig jelen volt rejtetten a közéletben. Az erdélyieknek gyakran szoros és kényelmetlen volt az állami gyámkodás. A lokális autonómia, a saját ügyek önálló intézésének igénye vágyott társadalmi ideálok, eleven eszmék maradtak a „visszatért” Észak-Erdélyben.

Az állam-társadalom kapcsolat aszimmetrikus erőviszonyai tükröződtek a sajtóban gyakran megjelenő vidék - centrum problémában is. A „Budapest mellett nem érvényesülő” magyar vidéken élő vékony elitréteg, a nyilvánosságban identitáskompenzáló, önvédelmi gesztusokat konstruált. Ilyenek voltak azok a művelődési események, amelyekhez kapcsolható volt a centrum - vidék társadalmi, kulturális egyenlőtlenségeit elutasító ideológia.

Megyék szerinti kimutatás a 1942-ben 
<br />
kihelyezett és 1943-ban kihelyezendő ménekrőlMegyék szerinti kimutatás a 1942-ben
kihelyezett és 1943-ban kihelyezendő ménekről


>> Nagyobb felbontásért katt ide >>

A visszacsatolás után új jelenség volt a székelyföldi helyi társadalmak szintjén az anyaországból érkezett „ejtőernyősök” és a „bennszülöttek” közötti feszültség. Ennek a viszonynak a társadalmi alapja az volt, hogy az „ejtőernyős” általában állami alkalmazott volt, biztos jövedelmet (bármilyen szerény is volt ez) jelentő állásba érkezett, miközben a helyiek közül sokan alkalmazás nélkül tengődtek.

A bürokratikus állami intézmények hatáskörének kiterjesztésével, az irányítási és felügyeleti szerepkörök, szakterületek elfoglalásával az erdélyi társadalmi szervezetek szerepe összezsugorodott, az erdélyi magyar értelmiség veszített korábbi befolyásából, közéleti súlyából, saját társadalmában. Az erdélyi és a trianoni területről érkező hivatalnokok, értelmiségiek közötti társadalmi feszültségek az eltérő kulturális szokások és gyakorlatok reprezentációiban - például a „cím és rangkórság” néven ismert jelenségben - csúcsosodtak ki. Úgy véljük a kulturális formák fölötti feszültségek mögött valójában az identitások versenyéről volt szó.


A szélesebb társadalom viszonyulásai

A hivatalnokok - és más állami alkalmazottak - állammal szembeni viszonyulásától gyökeresen különbözött a termelői csoportok állammal szembeni viszonya. E csoportok gazdasági önállóságába a hadban álló magyar állam az adózási szabályok változtatásával, a terményárak, munkabérek szabályozásával, terményelvonással, termelési kényszerek bevezetésével avatkozott be. 1940 őszén, a 2. bécsi döntést követő erdélyi bevonulást fogadó öröm és eufória gyorsan elült a társadalom kebelében, amikor a két országrész „egybehangolása” keretében megkezdődött a trianoni területen érvényes törvények, adózási szabályok kiterjesztése, az ár- és bérviszonyok átalakítása. A visszacsatolás utáni első időszakban a legtöbb panaszt az új adózási szabályok bevezetése okozta.

Kimutatás a mezőgazdasági gépállományrólKimutatás a mezőgazdasági gépállományról


>> Nagyobb felbontásért katt ide >>

A merev, centralizált állami irányítás nem volt tekintettel a termelési feltételek (éghajlat, földminőség, technológiai színvonal) regionális különbségeire. A másik állami beavatkozási forma a termelési viszonyokba a mezőgazdasági ár- és bérszabályozás volt. A munkabérek megállapításánál, a kézműves szolgáltatások díjainál (pl. kerekesek, kovácsok munkadíja) alkalmazott adminisztratív rendelkezések nem álltak összhangban a hagyományosan kialakult regionális cserefeltételekkel. Alkalmazásuk megzavarta, feszültségekkel terhelte az egyazon településen belüli foglalkozási csoportok között kialakult gazdasági kapcsolatokat. Az állami árszabályozás kiterjedt a kisgazdaságok terményeire, állati termékeire.


Ennek bevezetése után azonnal kialakult a kettős árrendszer: a parasztok ellenálltak, a piacokon hiány jelentkezett. Azok a termelők, akik a hatósági árakat figyelmen kívül hagyva a helyi piacokon szabad árakon próbálták terményeiket értékesíteni, hatósági szemszögből a törvények ellen vétő, „árdrágító” bűnösöknek, ügyfeleik pedig bűnrészeseknek minősültek. Az állam és a termelő társadalom viszonyában a társadalmi csoportok állammal szembeni bizalmatlanságát jelzi a hatalmi kezdeményezésekkel (pl. egyes segélyezési, támogatási formákkal) szembeni passzivitás. Az elit bírálóan, egyértelmű elutasítással viszonyult más társadalmi csoportok minden olyan megnyilvánulásával szemben, amely a jótékony állam intézkedéseit nem méltányolta, sőt olykor ellenszegült. Elítélte, ostorozta a falusi gazdálkodók szembeszegülését a Jurcsek-féle beszolgáltatási rendszerrel, a hatósági árak mellőzését a szabad piacon, a magas adók és iparcikk árak elleni panaszokat.

A központosító, erőforrások felett rendelkezni kívánó állam és az önrendelkezésének maradékait őrző székely községek konfliktusa legélesebben az egykori nagy közös vagyon a Csíki Magánjavak körüli érdekellentétekben került felszínre.

A bécsi döntés után a Csík vármegyei székely határőr családok leszármazottai az ősi közbirtok mielőbbi tulajdonjogi rendezését várták (a román államtól hosszas - nemzetközi fórumokra is eljutó - pereskedés után sem sikerült visszaszerezni a tulajdon feletti rendelkezést). A csíki székelyek csalódottan vették tudomásul, hogy a magyar állam sem állítja vissza jogaikba: egy rendelet értelmében a Magánjavak vagyonát 8 tagú igazgatótanács igazgatta ennek elnöke az alispán volt. Ezt a rendelkezést a Csík megyében heves ellenkezéssel fogadták. 1942 tavaszán a négy székely megyéből 50 tagú gazdaküldöttség kereste fel Bánffy Dániel földművelésügyi minisztert. Az átnyújtott emlékirat leszögezte, hogy a székelyek „ennek a közvagyonnak egy talpalatnyi részéről sem mondanak le és nem nyugszanak bele annak szétforgácsolásába, vagy megcsonkításába.” A Csíki Magánjavak vagyona fölötti teljes rendelkezési jogot az egykori tulajdonosok leszármazottai, a magyar államtól sem kapták vissza.


Összegzés

Végezetül feltehető kérdés: miként kell értékelnünk az állam által támogatott modernizációs kísérletek eredményeit, hatásait? Úgy vélem ebben a kérdésben eltérő helyzetű társadalmi csoportok tapasztalatairól beszélhetünk. Az állami támogatásokból részesülő legszélesebb társadalmi csoport a falusi tehetősebb gazdaréteg volt, amely meg tudta fizetni a kedvezményes (gép- állat- vetőmag- stb.) juttatásokból a rá eső önrészt. De ez a társadalmi csoport sem fogadta teljes nyitottsággal az állami támogatásokat. Voltak falvak ahol egy-egy új kezdeményezés, kedvezőbb feltételrendszerre talált, mint másutt és beépült a gazdálkodási gyakorlatba. Az állami kezdeményezések olyannyira sikeresek lehettek, hogy a gazdák később az állami támogatások megszűnte után, önerőből is megvalósították az először felülről érkezett újítást. (ilyen állami kezdeményezés volt például a takarmánytároláshoz hasznos silók építése, ilyen építmények a falusi gazdaságokban, a későbbi évtizedekben teljes önköltséggel is létesültek). Más esetekben a gazdák elzárkóztak, nem fogadták el a modernebb eszközöket, módszereket, technológiai újításokat (pl. volt olyan falu, ahol egyetlen gazda sem került, aki megengedte volna, hogy udvarán ingyenesen minta-trágyatelep épüljön állami segéllyel). De nemcsak a gazdálkodók csoportja, a kisiparos, kiskereskedői réteg sem fogadta a támogatásokat teljes nyitottsággal: a korabeli szakértők véleménye szerint nem élt kellő mértékben a kínálkozó hitellehetőségekkel.

Kutatásaink végcélját a modernizációs kísérletek hatásainak megértésére korlátozva, a személyes, ún. szubjektív dokumentumok használata esetünkben nélkülözhetetlen eszköz volt (mélyinterjúk készültek a korszakot átélt emberekkel). Az akkori társadalmi szereplők sokféle tapasztalatát ma az emlékezet tartós emléknyomai is őrzik. Az emlékezők egymástól függetlenül - személyes percepcióik, diszpozícióik és eltérő utótapasztalataik függvényében - idézik fel a korszak történéseiről konstruált emlékeiket. Az interjúk (12 interjú készült Csík és Udvarhely megye különböző falvaiban) tartalmi szempontból jól észrevehető módon erősítik egymást. Ha a falvakban a jó hat évtizeddel korábban lezajlott állami akcióról ugyanazon jelentésű emléktartalmak kerültek felszínre, ebből két következtetést vonhatunk le:

1. a megidézett, az emlékezetben újraalkotott hasonló tartalmú emlékanyag, a hasonló tapasztalati feltételrendszer és a mentális konstrukciók egybeeső mintáinak eredménye;
2. a megtörtént események, vagy akciók lefolyásának, megvalósítási körülményeinek, hatásának legvalószínűbb történetével van dolgunk.

Az emlékezők szerint az 1940-44 közötti időszak - a háborús évek ellenére - egy ígéretes fejlődési lehetőséget biztosított, sok hasznos és eredményes gazdasági kezdeményezéssel, melyeket megszakított a történelem. Az egyik interjúalany szerint „egy háborúban levő ország, mint Magyarország akkor, erőn felül teljesített abban az időben. Mezőgazdaságban is, és mindenben. A gabonatárolók, s a sok ONCSA- telep, s azok az utak…”

Ezzel a véleménnyel lehet vitatkozni, kérdés, hogy milyen ellenkező véleménynek, ténymegállapításnak lehet magasabb ontológiai státusza?

A négy év alatt megvalósult komplex támogatáspolitika nem változtathatott lényegesen a felemelni kívánt terület társadalmi, gazdasági helyzetén. Ennek legfőbb akadálya a hadigazdálkodás elvonási kényszerei mellett az idő rövidsége volt. A századforduló előtt (1897-ben) kezdeményezett kárpátaljai hegyvidéki segélyakció - ahol a támogatások konkrét formái nagyjából ugyanazok voltak, mint a vizsgált korszakban Erdélyben - az akkori konszolidáltabb társadalmi, politikai viszonyok között csak jó tíz év múlva hozta meg gyümölcseit. Erdélynek ennyi időt nem adott a történelem.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS