2017. június 26. hétfőJános
23°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Krízis és csodák a Székelyföldön 1949-ben

Gagyi József 2010. november 27. 16:33, utolsó frissítés: 16:33

Az emberek kétségbeesetten keresték, hogyan gondolják el saját magukat, helyzetüket. Bizonyosak voltak, hogy nem azok, akiknek az új hatalom nevezi őket.


1949 tavaszán és nyarán Romániában beiktatták az Ideiglenes Tanácsokat, a Néptanácsok elődeit, megalakultak az első Kollektív Gazdaságok, újjászervezésnek nevezett kizárások és tisztogatások zajlottak a Magyar Népi Szövetségben, sor került az adókivetésnek és a beszolgáltatási rendeletek megjelenése nyomán az első szérűn való cséplésre, teljében volt a katolikus egyház elleni hadjárat: éleződött a falusi osztályharc.

De ugyanebben az időszakban bukkanhatunk a sajtóban olyan híradásokra, amelyek a közösségeket foglalkoztató, a


közösségekben terjedő csodákról, világvége-várásról szólnak.

Egy 1949 június közepén kelt naplórészletben a homoródalmási Antonya Péter a következőket jegyezte fel: „Máma a nép elégedetlen és bizontalan életben él mert a tulajdonjog megszüntetése elöt ál és amiat semi alapra nem munkálkodik, csak vár hogy vajon mi is fog történi, a jövendőmondokba biznak és az üvegablakon játco szin látszik és azt képzeli a nép, hogy jézusnak a képit ábrázolja, mivel hogy ez a kormány tilcsa a valást és abba jár hogy a valások megszünyenek. Ezekután még kevés a népnek az élelmiszer mert a buzat elveték vot olcson egy mázsa 1000 lei, nincs pénzlehetőség semi és nem hoznak sehonan gabonát, tehát le akarják épiteni a népet, hogy a kolhoz könyeben megvalosuljon."



A marosvásárhelyi Szabadság 1949. június 25-i számában közlik az első hírt az ún. máréfalvi szentasszonyról, a cikk címe: Világosság derül a máréfalvi P. L. Esetére. Azért került sor éppen ekkor a cikk megjelentetésére, mert ahogy olvasható "A napokban nagy izgalmat váltott ki P. L. elmebeteg máréfalvi asszony viselkedése, aki nagy tömeg előtt összefüggőnek látszó, vallásos jellegű beszédet mondott. Az asszony viselkedéséről, ,,csodálatos" beszédéről bizonyos suttogni szerető körök már előbb is terjesztettek híreket." Az asszonyt a lakásán meglátogató újságíró kideríti: P. L. ,,eskóros", epilepsziás rohamai voltak, önkívületben volt, a családnak nem volt eddig pénze a kórházi kezelésre, de meg szeretne gyógyulni.


A Romániai Magyar Szóban ugyancsak 25-én jelenik meg egy nagy cikk a következő részletező címmel: Képtelen babonákkal, vásári ,,csodatételek" hírének terjesztésével szeretné megtartani népellenes befolyását a székelyföldi reakció. A madéfalvi görögkeleti pap és egy munkásáruló ,,látomásai" a piszkos ablaküvegen. Farkasokat sajt-adományokért szelidítő és tojások százaiért ,,esőtcsináló" lelkészek. ,,Csebrező" rózsafüzéres kulákasszonyok népbolondító üzelmei Szárhegyen.

A Székelyföldre kiküldött tudósító megállapítja: ,,A Székelyföldön megindult felvilágosodás és nagyszabású művelődés megakadályozására, annak meggátlására, illetve ellensúlyozására a zsírosparasztok és az érdekeiket szolgáló egyházi reakció a régi és új babonák terjesztésének valóságos offenzíváját indította meg..."

Az RMP kolozsvári magyar napilapja, az Igazság is tudósítót küldött a Székelyföldre, az író Balla Károlyt. Ő párhuzamosan tudósított a kultúrversenyekről és a csodákról. Az Igazság július 13-i számában foglalta össze tapasztalatait.

,,Udvarhelyen az elmúlt hetekben egyik hetivásár napján csoportok gyülekeztek itt-ott: ,,szenteket" láttak az ablakokban megjelenni. Kisebb embercsoportosulást láthattak Schuller Viktor Sztálin-téri lakása előtt... Az egyik ,,szentlátó" éppen azt magyarázta, hogy a ,,szent ablakot" már el akarták vinni, de sem leszerelni, sem kitörni nem tudták (...) Kellemetlen meglepetésben volt részük azoknak a hiszékenyeknek, akik az elmúlt napokban Vargyasra "kirándultak" vért látni. Úton-útfélen azt a hírt terjesztették el, hogy Vargyason egy bizonyos helyen vér bugyog a föld alól. Hogy ez a vér tulajdonképpen mit jelent, miért pont Vargyason bugyog fel, s miért pontosan 1949 június havában, ezt nyilván csak azok ,,tudják", akik az ostoba hírt útnak engedték... Az egyik ,,szenthír" terjsztő: P. L. udvarhelyi lakos, aki az elmúlt hetekben a hetivásárra begyűlt falusiak előtt "szentbeszédet" mondott. (...) a dolgozó nép ellenségei, akik a dolgozó nép értelmét a barom értelmével hasonlítják össze, utóbban azt terjesztették el, hogy június 2-án Máriafalván (sic!) hallhatják a Marosvásárhelyen betegen fekvő P. L. hangját (...) de csak azok, akik az említett napon a megjelölt helyen gyertyát gyújtanak s buzgón imádkoznak. Nosza lett is forgalom a gyertyaárusító üzletekben."

A máréfalvi szentasszony 1997-ben


A szóbeli emlékekből az valószínűsíthető, hogy a máréfalvi szentasszony köré a máréfalvi határban, Rengőkő nevű helyen ezen a nyáron újra és újra tömeg gyülekezett, és a prédikációit hallgatták. A mozgalomnak a katonaság, belügyi alakulatok, erdészek csapatai vetettek véget: szétverték az összegyűlt tömeget, a szentasszonyt másfél évig elemegyógyintézetbe zárták, utána hosszabb ideig házi őrizetben volt. A vidéken ismert, hagyományos mágikus aktor, gyógyító, tudós lett belőle, ezt a szerepet 2007-ben bekövetkezett haláláig gyakorolta.


,,Mindenünket elvehetik, de Istenünket nem." A krízis

A csodák sora meglepte, meggondolkoztatta, válaszlépésekre kényszerítette, de különösebben nem rendítette meg az új hatalmat. Ez a hatalom nem látott igazi ellenséget azokban az emberekben, akik részt vettek ezekben a bizonyos eseményekben. Vagy ha igen, nem azért voltak ellenségek, mert részt vettek, hanem azért, mert kulákok, rekciósok. Ez logikus, hiszen a csodák, a babona ellen nem lehet osztályharcot folytatni.

A racionális álláspont szerint a tudatlanság sötétségét csak a tudás fénye oszlatja el. A tudatlanságukról az egyszerű, megtévesztett emberek nem tehettek, ez az elmúlt rendszer bűne. Az más kérdés, hogy tömeges megmozdulásaikat karhatalmi erőkkel kell korlátozni, szétverni.

Mindez egy, a régióban kibontakozó mély válságra, pontosabban egy kulturális krízisre utal. Mindebből arra lehet következtetni, hogy valami olyan történik ezeknek a lokális közösségeknek a világában, amely nem elsősorban, és nem csak az egyén gazdasági egzisztenciáját veszélyezteti, hanem a közösségek szimbolikus létét – identitását és integritását – fenyegeti. Általános nyugtalanság tapasztalható, általános várakozás; ezen belül a csodákra való fokozott fogékonyság, csodavárás.

Ezt a jelenséget nemcsak innen, a Székelyföldről, vagy Románia ókirálysági részeiről jelezték. Nem egyedi eseményekről, hanem


kelet-európai összefüggő jelenségegyüttesről van szó.

Európa paraszti vidékein – mint egy katasztrófa előszele – végighullámoztak a változásokat előrejelző jeges áramlatok. Az emberek megremegtek, elbizonytalanodtak, és mielőtt még felfoghatták, megérthették volna, megérezték a bontakozó új világ hagyományos közösségeket maga alá gyűrő – gyarmatosító – idegenségét.

Az emberek kétségbeesetten keresték, hogy kik is ők, hogyan gondolják el saját magukat, helyzetüket – mert abban bizonyosak voltak, hogy nem azok, akiknek az új hatalom nevezi. Az új hatalom pedig mindent megtett, hogy az új megnevezést, s ezzel az új identitást rájuk erőltesse, és ezzel alávetettségüket megszilárdítsa.

1949-ben a Székelyföldön az új hatalom az egyének, közösségek legbelső értékeit kérdőjelezte meg, és ennek következtében, a régi hatalmi, társadalmi struktúrák megbomlása nyomán egy kaotikus, félelemmel teli, jeleket, csodákat és szabadulást váró és remélő


társadalompszichikai állapot alakult ki.

Ez azonban nem tartott sokáig. Erejét azonban többek között a rémhírek futótűzként való terjedése, a viselkedések ezekhez való igazítása jelezte. 1949 januárjában a Maros megyei pártbizottság Parasztkomissziójának jelentésében olvashatjuk, hogy, a megyénk állapota a jelenben olyan, mint egy tűz amelyik lobog, az emberek tépelődnek, mert nincsenek felvilágosítva.

Vagy: a háború rémhíre kering az egész megyében, és ezt csak erősítette az állatok és közlekedési eszközök összeírása. Ennek következtében a parasztság egy része, különösen a kulákok eladják a teheneiket. Júniusban már azt a rémhírt adják szájról szájra, hogy a kezdődő kollektivizálás jeleként a székelykocsárdi állomásra megérkeztek a Szovjetunióból az ételfőző kazánok, a csajka-rendszer előhírnökei.

Újságcikk a csodavárásról


1949 augusztusából származik az a pártjelentés, amely arról számol be, hogy Marosvásárhelyen felvásárolták az üzletekből a só- és petóleum-készleteket, és ezzel egy háborús hangulat keletkezett, mert egyes, Arad megyéből érkező személyek azt a rémhírt terjesztették, hogy a szovjet hadsereg elfoglalta a Jugoszlávia felöli határt és ez a tartomány tele van szovjet tankokkal és fegyverekkel.

Szeptemberben – demonstratív szándékkal – Maros megyében hadgyakorlatot tartottak, nagy rémületet keltve ezzel a falusi lakosság között: ,,Egyes községekben ahol a vidék még a papok hatása alatt van, ott volt megfigyelhető ez a félelem, és ott a nők a padlásokon rejtőztek el..." – olvashatjuk a jelentésben.

A rémhírektől is felizgatott, kétségek között vergődő emberek várakoztak:


várták az eligazítást, beteljesedést, és reménykedtek:

remélték például a világvége nyomán bekövetkező üdvözülést. Közben naponta hallhatták, tapasztalhatták az új hatalom intézményeinek mozgalmat szervező törekvéseit: vagyis azt, ahogy az apparátus működtetésével, adminisztratív eszközökkel igyekezett ,,az új hazát építő párt és annak vezetői” köré egységet kialakítani.


Egy-két éve már létezett, a székelyföldi falvakban is tapasztalható-megfogható közelségbe került az új hatalom nyújtotta racionalitás, világmagyarázat: a világforradalmat követő egyenlőség és bőség világa, a kommunizmus. Az ehhez a célhoz vezető úton az első lépések, az új világ építésének mindennapi gyakorlata azonban emberek tömege számára megfosztottságként – deprivációként – tudatosult: ,,Máma semit se úgy csinál az ember, ahogy akarja" – jegyzi fel a homoródalmási Antonya Péter 1948 őszén.

A krízis állapota feszültséget termel; aktivizál, mozgósítja a rejtett tartalékokat; ugyanakkor egyre több a társadalomban a frusztráció, rosszindulat, félelem, szorongás, egyszóval az egzisztenciális bizonytalanság. A krízis olyan egyéni és csoportos, társadalmi viselkedéseket megelőzően jelentkezhet, amelyet patológiásnak, deviánsnak, rendkívülinek lehet nevezni: agresszió, bűnbakképzés, önpusztítás.

Ez egyénekre és közösségekre egyaránt jellemző, ha ezeket reális veszélyek (például természeti katasztrófák, háború, vagy ennek békebeli, nem kevésbé kegyetlen változata, az osztályharc) vagy elképzelt rosszakarók (például boszorkányok) fenyegetik; az, hogy valóban fenyegetettek, vagy csak úgy értékelik a helyzetet, hogy fenyegetettek, a válaszként kialakított reakciók szempontjából ugyanazt jelenti.

A krízis az az állapot, amelyben a válasz-reakciók kialakulnak, lezajlanak, és az állapot megszűnéséhez vezetnek. Az emberi közösségek számára


a krízis alapvető pozitív funkciója,

hogy sürgeti a helyzet megértését, diagnosztizálását, és a válaszcselekedetek kialakítását.

A krízis olyan (funkciójában leginkább az ünnepi rítusokhoz hasonló, de nem kiszámíthatóan visszatérő, hanem váratlan, rendkívüli) alkalom, amikor megtörténik az emberi közösségek életképességét megadó szimbólumok és szimbólumrendszerek felülvizsgálata, átalakítása, megerősítése.

Végső soron az alávetett társadalom ennél többet nem is tud elérni: elviselhetővé teszi alávetettségét. Ezek a társadalmi jelenségek világszerte, a történelem kialakulása óta, és napjainkban is megfigyelhetők. Az ezeket tanulmányozó történészek és antropológusok messianizmusnak, millenarizmusnak vagy khiliazmusnak nevezik ezeket a mozgalmakat. Az 1949-es székelyföldi, világvége-váró mozgalom csak egy példa erre.




ItthonRSS