2017. aug. 23. szerdaBence
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kis forradalmak nagy emlékezete

Egry Gábor 2010. december 01. 09:37, utolsó frissítés: 09:37

1918 óta a gyulafehérvári december 1-jének mind az erdélyi, mind a tágabb, társadalmi értelmezése lényegében eltűnt a köztudatból.


Valer Moldovan ügyvéd, a tordai Román Nemzeti Tanács oszlopos tagja vélhetően a világ minden kincséért se mulasztotta volna el a gyulafehérvári nagygyűlést. Ezért levelet írt a tordai állomásfőnöknek, magyarul és tegeződve, ahogy az úriemberek közt szokás. Az állomásfőnök hasonló közvetlenséggel válaszolt. Kénytelen volt tájékoztatni kedves barátját, hogy a tordai állomásról éppen nem járnak vonatok. Felajánlotta azonban, hogy ha Moldovan korán reggel megjelenik a vasútnál, ő kivezényel egy vasutast, aki egy hajtánnyal elviszi Aranyosgyéresre, majd a gyéresi állomáson felszállhat a Kolozsvárról Gyulafehérvárra tartó szerelvényre. Azt nem tudni, milyen érzés volt a korai utazás, de Moldovan a Consiliul Dirigent szervezésért felelős „minisztereként” folytatta tevékenységét.

Nem csupán a nagygyűlés előtörténete bővelkedik a fentihez hasonló sajátos epizódokban, annak közvetlen utóélete is szolgál váratlan érdekességekkel. A Gyulafehérvártól igazán nem messze található Balázsfalva kora esti nyugalmát december 4-én megzavaró incidens kivizsgálása során kibontakozó kép a kisváros társasági életéről már-már békebeli állapotokat idéz.

A helyi román lapot szerkesztő, nem mellékesen diák korában román nemzeti aktivistaként börtönre ítélt Aurel Ciato öt óra tájban indult barátjával a Hotel Moldovanba, egy késői ebédet elfogyasztandó. A szálló éttermében az asztaloknál vegyesen ültek magyarok és románok, és nyugodtan társalogtak – magyarul. Ciato is hamar asztaltársat kapott Bisztricsányi Fodor Pál főhadnagy személyében, aki hamarosan maga is a közélet eseményeit kezdte taglalni.

Nem igen titkolta rosszallását, a néhány nappal korábban történetek kapcsán visszatérően feltette a szónoki kérdést: „Mit képzelnek ezek az oláhok?” S ha az egyébként hagyományos középosztálybeli társaságba nem keveredik be egy mozdonylakatos, az újonnan felállított Román Nemzeti Gárda hadnagya, akkor minden bizonnyal az itt nem részletezendő botrányra sem került volna sor. Ciato legalábbis készségesen és civilizált módon vitatta meg a történteket asztaltársával, ahogy ez úriemberek közt szokás.



A fenti történetek első ránézésre legfeljebb arról szólnak, hogy még az első világháborút követő radikális változások közepette is működtek régi társadalmi hálók és kapcsolatok, érvényesek maradtak a társadalmi helyzethez kötődő normák. A történelmi szemszögből nézve hatalmas fordulat megélői számára meglepően banális és egyszerű is lehetett, sőt egy ideig akár láthatatlan is. Számos mozzanat azonban – például a vasúti közlekedés összeomlása, egy mozdonylakatos megjelenése a középosztály körében – éppen a változás mértékét jelzi, együtt pedig arra hívják fel a figyelmet, hogy december 1-je mára igencsak beszűkült emlékezete milyen más – olykor csupán potenciális – történelmi elbeszéléseket és interpretációkat temetett maga alá.


Káosz és zűrzavar

A ma érvényes felfogás, akár Gyulafehérvár egyszeri népi aktusát, akár a békeszerződés aláírását állítja középpontba, azt sugallja, hogy az uralomváltás lényegében rendezett átmenet volt egyik működő államból a másikba. Ezzel szemben 1918 végének meghatározó tényezője az államszervezet felbomlása, a közigazgatás – főként az alsó szintű – szétesése volt.

Nem csak a hazatérő, fegyvereiket megtartó, nem egy esetben spontán földosztásba kezdő katonák féken tartására nem volt lehetőség, hanem a tisztviselőknek is menniük kellett. Egy felmérés szerint 1919 végén Aranyos-Torda megyében 68 községi jegyzőből 2-3 volt a helyén, a többit, magyarokat és románokat egyaránt, egyszerűen elzavarták. Eközben feldúlták és kifosztották a községházakat, elvitték az iratokat vagy éppen lefoglalták a jegyző vagyonát, kártérítésként a sérelmeikért.

Ezeken a helyeken az államszervezetet többnyire spontán szerveződések pótolták, ügyet sem vetve jogszabályokra, törvényekre. Volt, ahol görög katolikus vagy ortodox papok ültek a jegyző székébe, máshol a kocsmáros szabadította meg magát a nyitva tartást és szeszárusítást korlátozó előírásoktól, Déván a polgárok nem fizettek a postai táviratokért, Aranyosbányán a román nemzeti gárda külön pénzt szedett a vasúton utazóktól.


Mindez külön-külön talán csak kis kellemetlenséget jelentett volna, együtt azonban az állam működésének súlyos zavarát jelezte. Az így keletkezett űrt töltötték be különböző tanácsok és testületek, melyek aztán a Nemzeti Tanácsokban nyerték el végső formájukat. Voltak persze olyan vidékek is, ahol a közigazgatás továbbra is olajozottan működött, például a szász falvak vagy Hétfalu, de a népi szerveződés, a Nemzeti Tanácsok megalakítása itt sem maradt el. Ez persze immár sehol sem volt független valamiféle központi akarattól. A Magyar Nemzeti Tanács, a kormány, a Román Nemzeti Tanács egyaránt arra biztatta a lakosságot, hogy hozzák létre saját, helyi tanácsaikat. Olykor ehhez segítséget is nyújtottak, sőt, küldötteik révén lényegében maguk alakították meg a testületeket. A távolabbi célok ugyan nem egyeztek, de rövid távon mindenki a helyzet stabilizálásra törekedett. A kormány a nemzeti tanácsok segítségét kérte közegei – például a főispánok – működéséhez, a Román Nemzeti Tanács a közigazgatás átvételét javasolta. Ez utóbbi irányvonal január elejéig maradt érvényben, ettől kezdve azt hangsúlyozták, hogy a tanácsok feladata az ellenőrzés, nem avatkozhatnak közvetlenül a közigazgatás működésébe.


Nemzeti forradalmak?

A zűrzavaros helyzet nem kifejezetten magyarországi sajátosság volt, három birodalom összeomlása Berlintől Caricinig, Isztambultól Rigáig bizonytalan és képlékeny helyzetet hagyott maga után, melyet a nemzeti önrendelkezésre hivatkozó elitek próbáltak meg saját céljaikra használni. A nemzeti elvű szerveződés, a nemzeti forradalom eszméje látszólag magától értetődő volt, értelme azonban rendre különbözött.

Ilie Lăzar például hamar megtapasztalta a dolgok képlékenységét. Honvéd egyenruhájában Bukovinából Máramarosra tartva egy kis falu pópájánál szállt meg. Itt érték a falusiak, akik kétségbe esetten újságolták, hogy felfegyverzett román katonák csoportja közeledik, akik a pópát szeretnék „kiszabadítani” a „magyar” tiszt fogságából. Lăzar gyorsan a katonák elé vonult, elkerülendő, hogy a házban véletlenül vérontásra kerüljön sor. A fegyveresek a pópát illetően megnyugodtak, amikor románul bemutatkozott, ez azonban egyáltalán nem akadályozta meg őket abban, hogy minden értéktárgyát magukkal vigyék.

Az epizód jól érzékelteti, hogy a szociális feszültségek könnyedén felülírhatták a tetszetős nemzeti értelmezést, és erre utal a tanácsok működése és együttműködése is. Helyben gyakori volt az, hogy a nemzetiségek külön tanácsai csak együtt vették át a község irányítását, esetleg egy paritásos testületet hoztak létre. Ahol megmaradt a régi községi igazgatás, ott a felügyeletet intézték ebben a formában. A legfontosabb, közösen intézendő teendők közé tartozott a tűzi- és épületfa beszerzése és elosztása, téli takarmány biztosítása, a gabonakészletek leltározása és szétosztása. Ezzel szemben a nemzeti tanácsok külön intézték egyházi és iskolai ügyeiket, annál is inkább, mert vezetőik igen gyakran a különböző felekezetek papjai közül kerültek ki.


Amíg a gyakorlatban viszonylag egyszerűen megoldották a nemzeti és a községi ügyek elkülönítését, a nemzeti tanácsok céljainak értelmezése már igencsak különbözött. A magyar testületek alapításakor az ország függetlenségét és a nemzetiségek egyenlőségét megteremtő budapesti forradalom kiterjesztését hangsúlyozták, a román testületek alapítását ellenben, szintén nemzeti forradalomként és a wilsoni önrendelkezési elv megvalósításaként emlegették. A legérdekesebb a szászok hozzáállása volt. Ők úgy látták, hogy az új szervezetek pusztán korábbi testületeik – Ortsausschuß, Kreisausschuß – folytatói, céljuk továbbra is kisebbségük védelme, ezért lényegében csak átnevezték azokat. Viszont előszeretettel látták magukat a civilizáció előfutáraiként is. Így történt például, hogy a szászmogyorósi szász nemzeti tanács megalakulása után nyomban küldöttséget menesztett a falu tekintélyesebb román lakóihoz, elmagyarázandó, hogy miként is kell nemzeti tanácsot és nemzeti gárdát alakítani, mert úgymond ezt követelik meg a koreszmék.

Noha a nemzeti tanácsok működése viszonylag rövid ideig tartott – 1919 elejétől kezdve a Consiliul Dirigent és a megszálló hadsereg fokozatosan szűkítette mozgásterüket, és nyárra befejeződött felszámolásuk – tagadhatatlanul egyedi és új tapasztalatot jelentettek. Legitimitásuk részben a nemzeti önrendelkezés egész Közép- és Kelet-Európán végig söprő eszméjén nyugodott, valamint a lakosság egyszeri, de annál aktívabb részvételén: a régi közigazgatás elűzésén vagy ellenőrzés alá vonásán. Számos faluban és városban jutottak a lakók olyan beleszólási lehetőségekhez, melyek korábban elképzelhetetlenek voltak. A tanácsokkal párhuzamosan létrehozott nemzeti gárdák átvették a rendfenntartást is, és, amint láthattuk, tisztjeik belépőt kaptak az úriemberek közé is.


Az erdélyi Gyulafehérvár

A Román Nemzeti Tanács a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva hívta össze a gyulafehérvári nagygyűlést, és ebben jóhiszeműen nem igen akadályozhatta meg az elvet elfogadó, korábban a román nemzeti tanácsokat elismerő államhatalom sem. Gyulafehérvár az erdélyi román elit nagy napját hozta, a határozatokban is saját, szuverén helyzetének kinyilatkoztatását látta, és ezt kezdetben határozottan képviselte is, nem csak Magyarország felé.

A Kormányzótanácsot Párizsban képviselő Vaida-Voevod 1919 május 1-jét Ion. I. C. Brătianu társaságában töltötte. A munkások felvonulása után a miniszterelnök lakásán hosszan beszélgettek a jövőről. Vaida komplett, föderatív alkotmánytervet ismertetett Nagy-Románia számára. Azzal érvelt, hogy a regátiaknál demokratikusabb szellemű erdélyi románok egész történelmük során az autonómiáért küzdöttek, továbbá a magyar vármegyei rendszerben hozzá is szoktak ahhoz, ezért erről az igényükről nem mondhatnak le. Partnere ezt elutasította, és végül a liberálisok szervezhették meg Nagy-Romániát.


Mindazonáltal Gyulafehérvár és december elseje a sorozatos visszaemlékezések ellenére sem lett a liberálisok kedvelt ünnepe. A Nemzeti Párt majd a Nemzeti Parasztpárt épített fel belőle a két világháború közt végig érvényes legitimációt majd mitológiát. Gyulafehérvár olyan mértékben erdélyi (román) esemény volt, hogy a Nemzeti Párt renegátjai – Gogától Goldişig – mindannyian hangoztatták: pártváltásukra azért került sor, mert kormányzati partnerük, Averescu tábornok Gyulafehérvár szellemének igazi örököse. Ebben a mitológiában december 1-je a nemzeti forradalom csúcspontja, a nemzeti akaratnyilvánítás nagy aktusa. Kötelezi Erdély román vezetőit és egyúttal felruházza őket azzal a joggal, hogy képviseljék a nemzetet. Pontosabban Erdély románságát, amelyik szorgalmasabb, európaibb, civilizáltabb és mindenek előtt jóval demokratikusabb, mint a despotizmushoz, nepotizmushoz, bizantinus uralomgyakorláshoz szokott regátiak. Értelemszerűen magasabb rendű is, a nemzet igazi megtestesítői. Ezt hangoztatták 1922 őszén, a koronázás ellen tüntetve, és 1937-ben az utolsó parlamenti választási kampányban is.

A nemzeti forradalom azonban nem csak ideologikus konstrukció, hanem a nemzeti tanácsokban testet öltött társadalmi tapasztalat is volt. Mozgósító erejét is ez adta, ám egyúttal meg is szabta köznapi értelmezését. Amikor 1928 májusában a Nemzeti Parasztpárt „megismételte” Gyulafehérvárt, a hazatérő falusiak nem egy helyen ismét elzavarták a csendőröket, a bírót és a jegyzőt. Amikor utólag megkérdezték őket, hogy miért csinálták, egy helyütt azt felelték: mert Gyulafehérvárott kikiáltottuk az autonómiát, ami azt jelenti, hogy senki nem parancsol nekünk.

Csakhogy azóta mind az erdélyi, mind a tágabb, társadalmi értelmezés lényegében eltűnt a köztudatból. Részben a bécsi döntés sokkjának hatására, részben az integrális nacionalista történeti konstrukciók nyomása alatt. Gyulafehérvár ma pontosan olyan, mint minden nemzeti ünnep.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS