2017. aug. 23. szerdaBence
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

1918-1919 az erdélyi szász elit politikai diskurzusában

Vasile Ciobanu 2010. december 11. 10:19, utolsó frissítés: 10:55

Az 1918-1919-ben bekövetkezett változások meglepetésként érték az erdélyi szászokat is, akik egyik napról a másikra a magyar állam kereteiből átkerültek a román államéba.


1918 második felében Közép és Kelet-Európában felgyorsultak az események. Az erdélyi szászoknak is reagálniuk kellett a lehető leggyorsabban. A medgyesi nagygyűlésen elfogadták ugyan Erdély egyesülését Romániával, de előtte is meg utána is a szász elit körében élénk vita zajlott nagyon sok részletkérdésről. Az Adolf Schullerus, Rudolf Brandsch, Hans Otto Roth, Arthur Polony, Rudolf Schuller stb. neveivel fémjelzett elit vezetésével a különböző szász képviseleti fórumok több tanácskozást, gyűlést is szerveztek ebben a kérdéskörben pl. 1919 januárjában, majd később, novemberben, Segesváron.

Az 1918-1919-ben bekövetkezett változások meglepetésként érték az erdélyi szászokat is, akik egyik napról a másikra a magyar állam kereteiből átkerültek a román államéba. 800 éves történetük során az erdélyi szászok mindig a magyar királyoktól kapott előjogokra hivatkozva próbálták meg érvényesíteni saját céljaikat. Az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnése viszont teljesen felborította ezt a hivatkozási alapot. A szászoknak, alkalmazkodva az új, mondhatni forradalmi idők kihívásaihoz új érvrendszert, egy


új politikai diskurzust

kellett kidolgozniuk. A szász elit mindezt, az új politikai diskurzus elemeit, fogalomtárát menetközben sajátította el és jelenítette meg a különböző politikai fórumokon, parlamenti felszólalásokban, beadványokban, politikai vitairatokban, újságcikkekben. 1918. október 2-án a Barcasági Kerületi Szász Tanács aggodalmát fejezte ki Carl Wolffnak, a Szászok Központi Tanácsa elnökének, hogy magyar parlamenti körökből olyan információkat kaptak, miszerint új közigazgatási felosztást terveznek és ebben a folyamatban néhány szász vármegyét feláldoznak. Ezért a brassói szász vezetők azt kérték, hogy a szász érdekek érvényesítése végett hívjanak össze tanácskozásokat a választók körében és a Központi Tanács tegyen markáns lépéseket ebben a kérdésben.




Erdély és Románia egyesüléséről szóló Nyilatkozatot olvassa fel Iuliu Hossu püspök

1918. október 23-án Rudolf Brandsch a magyar parlamentben elmondott beszédében a magyar állam területi integritása mellett tette le a voksát és azt kérte, hogy továbbra is tartsák tiszteletben a magyarországi németek jogait. Továbbá arra is kitért, hogy abban az esetben, ha a különböző kisebbségek olyan előjogokhoz jutnak, amelyekkel a szászok eddig nem rendelkeztek, ezeket a szász közösségek is megkaphassák. A 2. számú szebeni szász választókörzet tagjai ünnepélyes hangnemben nyilvánították ki azon véleményüket, hogy „a nemzetiségi probléma megoldásnak egyik kulcsa népünk jogainak megtartása, illetve kiszélesítése.” Világosan kirajzolódott, hogy a bekövetkezett új helyzettől a szászok eddigi


jogköreik kiszélesítését várták.

Ez a tendencia világosan kirajzolódott a Szászok Központi Tanácsának 1918. október 29-ei gyűlésén is, amelynek élére a lemondott C. Wolff helyett Adolf Schullerus szebeni evangélikus lelkészt választották meg. A Tanács titkára ekkor az ifjú ügyvéd, Hans Otto Roth volt. E két személy tevékenysége nagyban meghatározta az erdélyi szászok politikai opcióinak megnyilvánulását. A Tanács ebben az időszakban szinte naponta ülésezett. Megvitatták, hogyan viszonyuljanak a szászok az új helyzethez. Emil Neugeboren és Rudolf Brandsch személyében küldöttséget menesztettek Budapestre. Ők tárgyaltak a magyar kormánnyal és később Ioan Erdélyivel, a Központi Román Nemzeti Tanács megbízottjával. A szászok követelései, törekvései rendkívül komplexek voltak. A tanácskozásokon többször hangoztattak olyan fogalmakat, mint az önrendelkezés, szabad döntés, választás (Selbsbestimmung) de nem a románok által használt értelemben. A Szász Nemzeti Tanács első lépésben a magyar állam integritásának megtartása mellett tette le a voksát, a szászokat Erdélybe letelepítő magyar állam melletti lojalitást választotta. Ezen állásfoglalását a tanács november első felében is tartotta, amikor az erdélyi románok egyre erőteljesebben hangoztatták a Romániával való egyesülésre vonatkozó igényeiket. A szászok a wilsoni önrendelkezés elvét a Budapesttől való politikai függés enyhüléseként, lazább keretek közé helyezéseként fogták fel. 1918. november 25-én a Szászok Központi Tanácsának szebeni ülésén mégis az a döntés született, hogy az erdélyi szászok „Erdély kérdésében a teljes semlegességet választják” és „nem kötelezik el magukat sem a románok, sem a magyarok oldalán.”

Közben tovább folytatták a tárgyalásokat a magyar kormánnyal is, amelyhez egy memorandumot juttattak el az erdélyi szászok kéréseiről. Ugyanilyen memorandumot juttattak el az erdélyi románok Budapesten levő képviselőihez is. Ezekből a dokumentumokból az derül ki, hogy a szász vezetők elismerték a románok önrendelkezési jogát. Az önrendelkezés szellemében a horváth-szlovén autonómiához hasonló státust kértek minden nép számára. Annak ellenére, hogy az erdélyi románok első számú vezetője, Iuliu Maniu nem így értelmezte az önrendelkezés elvét, egyes szász körök továbbra is elismerték a románság önrendelkezésre vonatkozó jogát, annak tudatában is, hogy a románok számára ez a Romániával való egyesülést jelenti.

Németek lakta területek Romániában 1918-ban (a mai romániai megyékre kivetítve). Forrás: wikipédia



>> Nagyobb felbontásért katt ide >>


Az 1918. december 1-jei gyulafehérvári román nagygyűlés és Erdélynek a román csapatok általi megszállása után néhány szász politikai vezető úgy érezte, - és később kiderült, megalapozott volt a feltételezés -, hogy Erdély és Románia egyesülését tényként kell kezelni. Folytatódtak a románok által létrehozott tanács, az úgynevezett Consiliul Dirigent és a szászok közötti tárgyalások, amelyeken a szászok továbbra is széles körű autonómiát követeltek maguknak.

Erdély és Románia egyesülésének elismerésekor még az önrendelkezés elvére hivatkoznak, később azonban a szász politikai diskurzusokban ez a kifejezés sokkal „puhább” árnyalatban van jelen.

A későbbiekben a szász autonómiatörekvésre való utalások sokkal gyakrabban jelentek meg, mint az önrendelkezésre történő hivatkozás. Egyes szász körök az 1867-ben megszüntetett autonómia visszaállítását és kiterjesztését kérték. Ennek a típusú érvelésnek Gustav Bedeus von Scharberg volt a legkiemelkedőbb képviselője. Az egyesülést elismerő szász elit garanciákat szeretett volna az autonómia biztosítása érdekében. 1919 februárjában egy memorandumot küldenek a Consiliul Dirigent-hez, amelyben egy külön


német területi-közigazgatási egységet

kértek. A Kik és mit szeretnének az erdélyi szászok? brosúrában szintén egy különálló közigazgatási egységet kértek maguknak. Ennek municípium lett volna az elnevezése, vezetője, akit a király vagy a kormány nevezett volna ki, tagja lett volna a kormánynak is. Ebbe a szervezetbe tagozódott volna be az összes erdélyi német ajkú közösség. A német municípium hivatalos nyelve, természetesen a német lett volna, akár csak a vezetők és a bíróság is. A korszak német nyelvű politikai diskurzusában párhuzamosan volt jelen a szász nép és a német nemzet kifejezések. Az első kifejezés a szászok összességére vonatkozott, mint a magyarországi, majd később a romániai németség egyik csoportja.

Mint említettük, az erdélyi szászok, mind a magyarokkal, mind pedig a románokkal történő tárgyalásaik során megpróbáltak garanciákat szerezni arra vonatkozóan, hogy előjogaik a jövő politikai változásai során sem fognak csorbulni. 1918. december 1. után a Gyulafehérvári Nyilatkozattól reméltek garanciát. 1918. január 8-án Medgyesen Rudolf Brandsch úgy fogalmazott, hogy a Gyulafehérvári Nyilatkozat jelenti „a szászok Magna Chartaját, Aranybulláját.” Hogy megnyugtassa nemzettársait, azt is megjegyezte, hogy „a jogaink a mi erőnktől és akaratunktól függenek.” Realista módon látta azonban, hogy az új helyzetben nem teljesül majd a szászok összes kérése és, hogy


kemény politikai harcokra van kilátás.

Brandsch medgyesi vetélytársa Friedrich Ipsen viszont nem bízott a Gyulafehérvári Nyilatkozatban. Ő egy független, kantonokból álló, svájci minta alapján megszervezett Erdélyt vizionált. Javaslatát azonban a szász elit nem fogadta el. Így a szászok kiáltványa, a Népünkhöz elfogadta Erdély egyesülését Romániával és garanciaként a Gyulafehérvári Nyilatkozatot. Az egyesülést követő történések (a német tisztségviselők eltávolítása, az anyanyelv használatának akadályoztatása, a földreform, a Gyulafehérvári Nyilatkozat kihagyása az alkotmányból) csalódást és keserűséget eredményezett a szász elit körében. Ekkor újra felszínre tört a vita, hogy 1918-1919-ben nem sikerült szilárd garanciákat szerezni ahhoz, hogy az új hazában is megmaradjon az összes lehetőség arra, hogy a szász és német nép tovább fejlődjön, virágozzon.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS