2020. március 28. szombatGedeon, Johanna
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Markó Béla értékeli az elmúlt négy évet

2003. január 31. 16:56, utolsó frissítés: 12:40

#b#[dokumentum]#/b# Legutóbbi parlamenti választási kampányunkat éppen innen, Szatmárnémetibõl indítottuk 2000 õszén, és akkor két jelszót helyeztünk egymás mellé látszólag természetes módon: “Vízum nélkül Európába!” és “Erdélyben a jövõ”.





Tisztelt Kongresszus!
_________________________________


Bár alig több mint két esztendeje fogalmaztuk meg így ezt az üzenetet, nyilvánvaló, hogy ezek a mondatok az elmúlt négy év, sõt az elmúlt tizenhárom év célkitûzéseit is magukba foglalják: elutazni Európába és megmaradni Erdélyben!



Ha jobban meggondolom, formális logikával nem is olyan természetes ezeknek a céloknak az egymás mellé helyezése, hiszen vagy elmegyünk, vagy itthon maradunk, vagy változunk, vagy megõrizzük magunkat. Nos, mindannyian tudjuk, hogy az elmúlt évek nagy kihívása éppen ez volt: változni azért, hogy megmaradhassunk. Meglehet, hogy tulajdonképpen errõl szólnak a belsõ vitáink is. Milyen mértékû alkalmazkodás szükséges a megmaradáshoz, illetve meg tudjuk-e még õrizni magunkat, ha túlságosan gyorsan változunk? Ma általában ez az egységes Európába beilleszkedõ nemzetek dilemmája, de a mi kisebbségi sorsra kényszerült magyar közösségünk Romániához, Magyarországhoz és Európához intézett kérdése is.


Miképpen lehetséges úgy megmaradnunk, hogy le ne maradjunk?


Miképpen válhatunk úgy európaivá, hogy továbbra is erdélyiek legyünk?
Folytathatnám a kérdéseket, de nekem most elsõsorban arra kell választ adnom, hogy mit tettünk az elmúlt négy esztendõben a változásért és a megmaradásért, mit tettünk azért, hogy a szülõföld ne taszítson el minket magától, hanem megtartson magyarként itt, ahol élünk? Mit tettünk azért, hogy a szó szoros értelmében is és átvitt értelemben is “vízum nélkül” utazhassunk Európába, és hogy Erdélyben ne csak múltja, hanem jövõje is legyen a magyarságnak?


Mit tettünk az RMDSZ programjának a megvalósításáért?


Mit tettünk azért, hogy az autonómia ne csupán hangzatos kinyilatkoztatás legyen, hanem olyan látható, érthetõ, alkalmazható jogok sokasága, amelyeknek egyikét-másikát máris megvalósítottuk, többségüket pedig nyilvánvalóan ezután kell megvalósítanunk ?



Mi nem patetikus állásfoglalásokban voltunk erõsek ezekben az években, tisztelt Kongresszus, hanem a szülõföld tényleges visszaszerzésében. Mi ma már nemcsak követeléseinket, hanem visszaszerzett szellemi és anyagi javainkat is örökíteni tudjuk a következõ nemzedékekre: március tizenötödikénket, zászlónkat és himnuszunkat, falvaink és városaink magyar nevét, iskoláinkat, egyetemünket, földjeinket, szõlõinket, legelõinket, erdeinket. Ezelõtt tizenhárom évvel még kisemmizetten vágtunk neki az útnak, és ezelõtt négy esztendõvel is sokkal, de sokkal kevesebbet tudtunk felmutatni.

Trianon után a romániai magyarság több mint hetven esztendõn át folyamatosan szegényedett, sorra elvették minden tulajdonát, felszámolták gazdasági és szellemi erejét. Több mint hetven esztendõn át ez a közösség semmit vissza nem kapott abból, amit tõle jogtalanul elragadtak, sem földet, sem erdõt, sem házat, sem iskolát. Csak most, csak az elmúlt néhány esztendõben tudtunk elindítani egy ellenkezõ irányú folyamatot, csak most került és kerül vissza legalább egy része annak, ami a miénk volt. Ezt sem lekicsinyelni, sem eltúlozni nem szabad.

Eltúlozni azért nem kell, mert nagyon is messze vagyunk még mindannak a jóvátételétõl, amit sok-sok évtizeden át elszenvedtünk. Lekicsinyelni pedig azért nem szabad, mert ahhoz a munkához, ami ezután következik, ahhoz a hatalmas kihíváshoz, szükségünk van a tudatra, hogy igenis érdemes összefogni, mert meglesz az eredménye. Sem a lelkendezõk, sem a szájbiggyesztõk nem tesznek jót most nekünk, mert hosszú küzdelem vár még reánk, ahhoz pedig józanságra, megfontoltságra, tárgyilagosságra, az erények továbbvitelére és a hibák kijavítására van szükség.


Lássuk hát, hol tartunk!

Mi volt a helyünk Románia parlamentjében ?
Legelõször is azt kell hangsúlyoznom, hogy én a konfrontáció vagy kooperáció, tehát a szembenállás vagy együttmûködés örökös dilemmáját nem tudom egyszerûen csak úgy tekinteni, mint az éppen rendelkezésünkre álló eszközökrõl szóló vitát. Nemcsak eszközökrõl, hanem célokról is szó van itt ugyanis, arról tudniillik, hogy milyen közösségi modellt akarunk felépíteni a jövõben, illetve hogy egyáltalán milyen közösségi modellt látunk felépíthetõnek. Erdélyben minden valószínûség szerint olyan közösségi autonómia-formákat kell elképzelnünk – és ma már lehetséges is ilyeneket elképzelnünk –, amelyek jogi keretet biztosítanak a partneri együttmûködésre a mindannyiunkat közösen érintõ döntések elõkészítésében, meghozatalában és végrehajtásában, és ugyanakkor szabadságot adnak a kizárólagosan minket érintõ döntések önálló elõkészítésére, meghozatalára és végrehajtására.

Más szóval: közös ügyeinkben közösen dönteni, külön ügyeinkben pedig külön dönteni. Elvben ilyen egyszerû az autonómia. A valóságban viszont sokkal nehezebb megoldani. De meggyõzõdésem szerint az általunk követendõ közösségi célokhoz mindenképpen közelebb vitt az, hogy 1996-ban kormányzásra vállalkoztunk, majd 2000-tõl együttmûködési megállapodást kötöttünk a kormánypárttal. A romániai magyarság politikai szövetségének tudatos lépése volt ez abba az irányba, hogy maga a közösség – és nem annak egyik vagy másik tagja – kerüljön partneri viszonyba a többségi románság képviselõivel.


Nem tudhatom, hogy tegnapi és mai


román partnereink ezt most ugyanígy látják-e, hiszen õket a politikai konjunktúra talán sokkal inkább befolyásolja, mint minket, de bízom abban, hogy közülük is többen felismerték a velünk való együttmûködésben egy kölcsönösségen, szolidaritáson és értékpluralizmuson alapuló közös jövõ lehetõségét. Egyelõre csak a lehetõség van meg, persze, mert a politikai protokollumoktól hosszú még az út az etnikumközi megállapodásokig, de azért jelentõs lépés az, hogy a tavaly már nemcsak országos szinten, hanem a megyei, illetve területi szervezetek szintjén is létrejöttek a megállapodások köztünk és a kormánypárt között, és ezekben a dokumentumokban mindenütt ott van annak elismerése, hogy a magyar szakembereknek arányosan helyet kell adni a különbözõ intézmények vezetésében. Ma még politikai megállapodás ez, de elõbb-utóbb jogszabály kellene hogy legyen belõle.



Persze, az is igaz, hogy éppen ebbõl a célkitûzésbõl legtöbb helyen alig-alig valósult meg valami, néhol pedig egyáltalán semmi.


Ám a koncepció számomra világos:


olyan Romániát akarunk, amelyben a magyarság képviselõi ott vannak minden fontos intézményben, és nem azért, mert éppen a mérleg nyelvének a szerepét töltik be a parlamentben. Ma már valóban ott vannak szakembereink az Alkotmánybíróságban, a Számvevõszéken, az Országos Versenytanácsban, a Biztosító Társaságokat Felügyelõ Tanácsban, az Országos Audiovizuális Tanácsban, a Televízió és Rádió igazgató tanácsaiban, a Nemzeti Bank Igazgató Tanácsában, az Országos Átvilágító Tanácsban, a Diszkriminációellenes Tanácsban, a Kisebbségi Hivatalban, az Értékpapír-felügyelõ Bizottságban, az Országos Szabadalmi Hivatalban és másutt.

De nincsenek magyar szakemberek a diplomáciában, a rendõrség, a hadsereg, a titkosszolgálat vezetõségében, és alig-alig vannak magyarok a bíróságokon, törvényszékeken, ügyészségeken. Mindaddig, amíg ez így van, nem beszélhetünk valóban átfogó partneri viszonyról.

Márpedig az úgynevezett protokollum-politikának részünkrõl éppen ez a célja, tisztelt Kongresszus! Egyenrangúvá tenni a magyarságot a románsággal a közélet minden területén! Azt gondolom, hogy közösségünk nagyon pontosan tudta ezt 2000-ben, amikor négy év kormányzás után, ami különösen szociális és gazdasági kérdésekben nem hozott tartós megoldásokat, továbbra is bizalmat szavazott nekünk a parlamenti választásokon, sõt, három mandátummal többet szereztünk, mint 1996-ban.


Ez a szavazás azt bizonyítja,

hogy a romániai magyarság egyetért az RMDSZ együttmûködési politikájával, és azt akarja, hogy minél nagyobb súllyal tudjuk ezt a koncepciót érvényesíteni a román parlamentben. Nyilván nem arról van szó, hogy mindent jól tettünk, hanem arról, hogy alapvetõen helyes úton járunk. 1996 után egyszerre csak számonkérhetõvé váltunk, és immár nem arról szólt a számonkérés, hogy mit mondtunk, hanem arról, hogy mit cselekedtünk. Éppen ezért konkrétabb és sokszor élesebb lett a kritika is, de ez így van rendjén. Aki csak beszél, aki csak nyilatkozik, aki csak állásfoglalásokat ad közre, mint ahogy ellenzékben szokásos, az sem jót, sem rosszat nem cselekszik, tehát nem is hibázik.

Nekünk viszont ezelõtt néhány évvel megváltoztak a lehetõségeink, és ezáltal megváltozott a felelõsségünk is, és ennek tudatában kell lennünk, tisztelt Kongresszus! Néha arra gondolok, hogy akik az RMDSZ mostani politikáját ellenzik közülünk, azok tulajdonképpen ettõl a felelõsségtõl félnek, ettõl a számonkérhetõségtõl ijedtek meg. Tagadhatatlan ugyanis, hogy ilyenkor a nagyotmondóknak befellegzik: hiszen amit ígér az ember, azt csak akkor nem kell megvalósítania, ha nem jut döntésközelbe. Könnyebb távolmaradni, elzárkózni, siránkozni. Olyan jó egyelõre úgysem lesz, sajnos, nekünk, hogy ne lehessen vészjósló próféciákat mondani. Ezért nem szeretik egyesek, ha mi éppen együttmûködünk a kormánypárttal. Nem a megalkuvástól féltenek minket, hanem attól, hogy netán egyre több valósul meg abból, amit célul tûztünk ki, és akkor nem lehet olyan hangosan, olyan ízesen, olyan jeremiásosan sírni-ríni. Egyes közösségekben a siratóasszony külön mesterség, nálunk ilyen a siratóember. Õt is meg kell érteni, félti a szakmáját!


Az együttmûködés nem csupán eszköz tehát,


hanem cél is, de csak akkor, ha valóban átfogó partneri viszonyon alapul, és ha a különlét jogát is feltételezi, a csakis az egyik felet érintõ külön döntések jogát. Hiszen míg országos szinten vagy szórványközösségekben a megoldások többségét mindig is közösen kell majd megkeresni, kivéve az oktatási és mûvelõdési kérdéseket, addig a magyarok által lakott kisebb vagy nagyobb régiókban egyre nagyobb szerepet kellene kapnia az önálló cselekvésnek. Míg országos autonómia-törekvéseink elsõsorban az oktatásra és a mûvelõdésre irányulnak, addig regionálisan a gazdaságban és a közigazgatásban is minél szélesebb autonómiát kell kialakítanunk. Ezért tartom például az elmúlt idõszak egyik legfontosabb intézkedésének a rendõrség demilitarizálását.Vissza kell tekintenünk tehát arra is, hogy mi változott a helyi közösségek életében.


Mi változott az önkormányzatokban?


A 2000-es önkormányzati választásokon ugyanazokkal a problémákkal kellett szembenéznie az RMDSZ-nek, mint 1996-ban: a helyi közösségek megosztottságát sok helyen nem tudta kezelni a szövetség, független magyar jelöltek kerültek szembe RMDSZ-es jelöltekkel. Viszont ugyancsak sok helyen az elõválasztások segítségével ezeket a feszültségeket sikerült feloldani, és bár nem állíthatom, hogy a cselekvési egység és a politikai pluralizmus ellentétére máris megvan a recept, bízom abban, hogy mielõbb megkeressük és megtaláljuk a megfelelõ megoldásokat. A megoldás semmiképpen sem ellen-szervezetek létrehozása, amire sajnos, volt példa, hanem a szövetségen belüli demokratikus megmérettetés. Mert azt, hogy mit ér az egységes érdekképviselet, az önkormányzati választások is megmutatták nekünk.

Hiszen soha olyan erõsek az önkormányzatokban nem voltunk, mint a 2000-es választások után. A két magyar többségû megye mellett két másik megye, Szatmár és Maros önkormányzatát is mi vezetjük, és megyei alelnökünk van Biharban, Brassóban, Szilágyban, Kolozsban, Besztercében, alpolgármesterünk pedig többek közt Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon, Nagybányán és Kolozsváron is. Most csak azokat a helyeket soroltam fel, ahol számarányunk szerint megillet ugyan minket a vezetõ tisztség, de megszerezni azt csak a helyi RMDSZ-ek megfelelõ alkupozíciója és politikai tárgyalóképessége révén lehetett.

Persze, hiába lennénk ott az önkormányzatokban, ha nem tudtunk volna több pénzt juttatni nekik az elmúlt években. A költségvetésben eddig évrõl évre növelni tudtuk a jövedelemadóból visszaosztott százalékot, és infrastrukturális fejlesztési programokra is számos esetben szereztünk támogatást. Ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy míg egyes oktatási és mûvelõdési intézmények átadása az önkormányzatoknak fontos decentralizációs intézkedés, az ehhez szükséges költségvetést is biztosítani kellene. De a megoldás semmiképpen sem az, hogy a pénzhiány miatt ismét a központi irányításra áhítozzunk, hanem hogy megpróbáljuk biztosítani a megfelelõ pénzügyi hátteret. Hiszen nekünk nem lehet más célunk, mint oktatási-mûvelõdési intézményeinket minél közelebb hozni saját közösségünkhöz, és az általunk irányított vagy befolyásolt önkormányzatok felügyelete alá helyezni. Ez is az autonómia egyik fontos feltétele.


Persze, ismétlem, pénz nélkül


a legszebb eszmét is le lehet járatni, ezért felemás még nálunk az önkormányzatiság abban is, amiben már megvalósulni látszik. De mindenképpen haladtunk elõre ezekbe az években, amihez egyébként az is hozzájárult, hogy sikerült elfogadtatni a népszavazásról szóló törvényt, és ennek alapján máris jöttek létre új községek. Felemás még az önkormányzatiság a hatáskörök szempontjából is, hiszen az önkormányzati hatalom növekedésével párhuzamosan növekedni látszik az ellensúly is: a prefektúrák beleszólása. Márpedig ezen a jövõben lényegesen változtatni kell. A prefektúrákra semmi szükség, legfennebb a törvényességi felügyeletet kell ellátnia egy ezzel megbízott hivatalnak. Az önkormányzati hatásköröket jelentõsen bõvíteni kell, és egyúttal az eddiginél sokkal jobban egymásba kellene illeszteni a tanácsok és a polgármesterek jogait, illetve kötelességeit.

Számunkra létkérdés az önkormányzatok ereje, felkészültsége, vagyona, hiszen számos régióban csak kisközösségi szinten tudjuk megõrizni magunkat, ehhez viszont valós önigazgatási lehetõségre van szükségünk. Az etnikai kritériumot pedig nem kell elhallgatni, hanem éppen ellenkezõleg: minden alkalommal fel kell vetni. Akkor is, amikor a gazdasági fejlesztési régiókról van szó, amelyek jelenlegi formájukban nekünk egyáltalán nem felelnek meg, és ezeket meg kell változtatni.

Van tehát változás, amirõl beszámolhatunk az elmúlt évek viszonylatában, és van még bõven, amit változtatni. Az önkormányzatiság szempontjából a neheze tulajdonképpen még elõttünk van.


De máris léptünk elõre, és ebben jelentõs szerepe volt az RMDSZ-nek!


Mint ahogy léptünk elõre azon a területen is, amely számunkra nyilvánvalóan a legérzékenyebb, de amely ma az egész romániai társadalom számára az egyik legnagyobb kihívás, hiszen a fiatal nemzedék európai létformára való felemelésérõl van szó: az oktatásban.

1999-ben hosszú és nehéz vita után sikerült egy olyan oktatási törvényt elfogadtatni, amely lényegesen módosította az addigi jogszabályt, és gyakorlatilag lehetõvé tette a teljes körû anyanyelvû oktatást óvodától az egyetemig. Az oktatási törvény története egyébként is tanulságos lehetne mindazok számára, akik a politikát a vagy-vagy és nem az is-is tudományának tekintik, és nem veszik észre, hogy napjaink legfontosabb közmondása az lehetne: “Segíts magadon, és Európa is megsegít”. 1993-ban ugyanis az RMDSZ Memoranduma nyomán az Európa Tanács Romániáról szóló felvételi határozatába bekerültek legfontosabb követeléseink, köztük az anyanyelvû oktatásról, illetve az egyházi javak visszaszolgáltatásáról szóló kitételek is. Ennek ellenére rá két évre, 1995-ben a román parlament olyan oktatási törvényt fogadott el, amely rosszabb volt, mint az 1989 elõtti.

Tiltotta az anyanyelvû szakoktatást, az anyanyelvû felvételit, és csak tanárképzésben, illetve orvosképzésben engedélyezett egyetemi oktatást, ott is csak csoportok vagy tagozatok formájában. Csak rá négy esztendõre, 1999-ben, kormánykoalícióban lévén, tudtuk megszavaztatni azt a törvénymódosítást, amely lehetõvé teszi az anyanyelvû felvételit, az anyanyelvû szakoktatást, legalább részben a felekezeti oktatást, az anyanyelvû egyetemi oktatást minden szakon, kollégiumok és karok beindítását, sõt, nem korlátozza az önálló egyetem létrehozását sem.


Távolról sem tökéletes ez a törvény,

hiszen például Románia történelmének és földrajzának anyanyelvû oktatása továbbra is megoldatlan, de a módosítás így is fordulatot jelentett az anyanyelvû oktatás szempontjából, és a késõbb, 2000-ben megszavazott közigazgatási törvény mellett ez a legfontosabb kisebbségi jogszabály. 1999-tõl errefelé gyakorlatilag erre a törvényre épül minden, amit az anyanyelvû oktatásban meg tudtunk valósítani.

Létrejöttek a kolozsvári Babeº-Bolyai Tudományegyetem kihelyezett kollégiumai Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredában és Szatmárnémetiben.Tanítóképzõ fõiskola indult Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Nagyenyeden, Kolozsváron, Szatmárnémetiben.
Kolozsváron a tanárképzés mellett olyan létfontosságú szakokon indult be az anyanyelvû oktatás, mint a jog és a közigazgatás. 1996 óta megháromszorozódott a Babeº-Bolyai Tudományegyetemen magyarul tanulók száma.
A magyar állam támogatásával 2001-ben beindult a Sapientia magánegyetem Marosvásárhelyen és Csíkszeredában, majd Kolozsváron is, és mûködik a nagyváradi Partium Keresztény Egyetem.
Az idén mindent összetéve 5500 magyarul érettségizõnek 4750 magyar nyelvû helyet kínáltak a különbözõ állami és magánegyetemek, illetve fõiskolák.

Idõközben új magyar tannyelvû középiskolákat hoztunk létre: Nagybányán létrejött a Németh László középiskola, Aradon teljesen önállósult a Csíky Gergely középiskola, Marosvásárhelyen sikerült – egyáltalán nem könnyen - elindítani a Bolyai Farkas középiskola magyar tannyelvûvé tételét, Máramarosszigeten tavaly õsztõl mûködik a Leöwey Klára középiskola.

Ma már az általános iskolák magyar tannyelvû VII. osztályaiban külön tantárgyként tanítják a magyar nemzet történelmét, amire 1918 után nincsen precedens. És végezetül egy látszólag jóval kisebb, de véleményem szerint elvi jelentõségében az elõbb felsoroltakkal egyenértékû eredmény: Csángóföldön, Klézsén és Pusztinán ettõl a tanévtõl, egy-egy csoportban, az iskolában, a hivatalos program keretében tanítják a magyar nyelvet.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS