2020. január 26. vasárnapVanda, Paula
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Isten és törvény között. Brassói cigányhóhér dinasztiák

George Damian 2011. január 08. 09:58, utolsó frissítés: 2011. január 10. 09:49

A hóhér mesterséget jól fizették, de tisztátalannak számított. Gyakran a hóhérok maguk is erőszakos halált haltak.


A 18. században a Havasalföldről Brassóba érkező utazónak a végállomás előtt alig néhány kilométerrel sokkoló látványban volt része. Az út bal oldalán, egy domb tetején oszlásnak induló akasztott gonosztevők hulláit himbálta a szél. Ez volt az ún. Galgenberg, vagyis az Akasztottak dombja (Dealul Furcilor).

A kivégzőhelyhez közel terült el a hóhér háza és ide temették azokat is, akik nem kaptak helyet a városi temetőkben, az öngyilkosokat, lefejezetteket, a kerékbe törteket és karóba húzottakat. A Brassóba látogatónak a Porzen kapu (Kapu utca) előtt még szembesülnie kellett azzal a hellyel, ahol ubi homines comburuntur vagyis, ahol az embereket máglyán égették el.

Ennek szomszédságában terült el az a két kis tó, ahol a „boszorkányokat” vetették alá a vízpróbának. A kivégzőhelyektől balra terült el a brassói cigányok telepe, szalmakunyhókkal, sáros, szűk utcákkal, amelyek bűzlöttek a Schwarzgasse-ból (Fekete utca), a timárok utcájából érkező, a börcserzéshez szükséges végtermékek szagától. A város másik bejáratánál a Closther kapunál (Kolostor utcai kapu) is volt egy kivégzőhely, szintén oszlásnak induló tetemekkel. Az utazónak szánt üzenet egyértelmű volt. Egy olyan városba érkezik, amely rendelkezik a jus gladii-szal (pallosjog), kimondhatta és végre is hajthatta a halálos ítéletet.

Brassóban a városi tanács, a források szerint, 1442-ben hozott először kivégzéssel végződő ítéletet, de az akkori végrehajtókról semmit sem tudunk. A törcsvári várurak 1504-es regiszteréből viszont már tudjuk azt, hogy a várhoz tartozó települések gonosztevőit a Mircea cel Bătrân által adományozott cigányokkal, Egipti vagy Ciganorum, végeztették el.


1595-ben a Báthory Zsigmond udvarában tartózkodó itáliai zenész, Pietro Busto feljegyezte, hogy az erdélyi cigányoknak ocsmány feladatkörei is vannak,


ők gyakorolják a hóhér mesterséget is.

1520-tól kezdődően megszaporodnak azok a feljegyzések, amely a Brassó városában hozott halálos ítéletekről és azok végrehajtóiról, a cigány hóhérokról szólnak. A feljegyzések szerint 1520-1550 között a város hóhérai 120 ítéletet hajtottak végre. Ezek között található: kínzás, akasztás, lefejezés, máglyán történő elégetés, fülvágás, verés és a városból való száműzetés.



A források általában szűkszavúak, csak az elítélt adatait tartalmazzák, valamint az ítélet végrehajtásával megbízott cigány hóhér fizetségét. Részletesebb nyilvántartások a kínzások és a máglyahalál esetében készültek, mert ilyenkor összeírták az ítélet végrehajtáshoz szükséges külön kiadásokat, költségeket, a kellékek, segédeszközök árát is.

Az öngyilkosok holttesteinek elhantolása is a hóhérok feladata volt. Ugyanezek a hóhérok látták el a végrehajtói szerepet a város fennhatósága alá tartozó falvakban is. Megjegyzendő, hogy a fizetségét tartalmazó feljegyzések általában nem említik az adott hóhér nevét, ezeket a Czigani, Cigani vagy Egiptii többes számú gyűjtőfogalommal írták le. 1541-ből viszont rendelkezünk egy olyan feljegyzéssel is, amely tartalmazza a hóhér nevét, „Miklós a cigány, aki két gonosztevőt akasztott fel.”


Egy veszélyes mesterség

A későbbi források alapján rekonstruálni lehet az 1695-1719 között tevékenykedő brassói cigányhóhér dinasztiát. 1695-ben gyilkosság miatt lefejezték Marcut, 1717-ben pedig egy Simon nevű hóhért törtek kerékbe azzal vádolva, hogy megölt egy szűz leányt és annak vérét eladta a zsidóknak.

Az ő utóda, Bîţă természetes halállal halt meg. Bîţă fiát azonban 1719-ben egy Palkó nevű személy megölte, magának akarván a hóhéri tisztséget. Több forrásból is az tűnik ki, hogy a hóhérok közül néhányan a feladatkörükön túlmenően is öltek embert. Ezt bizonyítja annak a Marcunak a példája is, akit 1695-ben ítéltek halálra egy, néhány évvel korábban elkövetett gyilkosság miatt.

Marcu, a hóhér ellen több cigány is vallott, többek között Juon der Ziger Diener, János a cigány szolga, aki – ebben a kontextusban – a város börtönében teljesített szolgálatot. János, a börtönőr eskü alatt vallott Marcu, a hóhér állítólagos bűneiről. Egy alkalommal, amikor egy városi bíró, Johannes Retsch szőlősében szüreteltek, Marcu erőszakkal próbálta elvenni egy Mămăligă nevű cigány munkás aznapi keresetét. Johannes Retsch megpróbált közbelépni de a hóhér megfenyegette, hogy hallgasson vagy leüti a baltájával.

A vallomás szerint Marcu egy másik alkalommal egy másik városi bírót, Simon Weist fenyegette meg azzal, hogy megveri. Azzal is dicsekedett, hogy már legalább száz embert ölt meg és ezekhez képest Simon Weis elintézése semmiség lenne számára. Azt is mondta, hogy Weis egy tetű. Egy következő alkalommal, a vallomás szerint, Marcu Georg Drauth udvarában követett el gyilkosságot. A városi jobbágyoknak osztottak ki bort, ekkor történt meg, hogy Marcu kardjával halálos sebet ejtett egy Prişcu Lăutarul nevű személyen.

Március 20-án a brassói városi tanács kivégzésre ítélte Marcut, a hóhért. A vádpontokban szerepelt: megölt hét embert, kettőt karddal sújtott le, további ötöt pedig szúrásokkal, ütésekkel ölt meg. Marcu esetében nagyon kemény ítélet született: kössék ló után és vonszolják végig háromszor a városháza körül, utána vigyék ki a vesztőhelyre, a hóhér háza mellé, vágják le mindkét kezét, aztán fejezzék le és húzzák karóba, testét pedig az ott levő szemét közé hantolják el.

1717-ben egy másik brassói hóhért ítéltek halálra és végeztek ki. Simont, a hóhért azért négyelték fel, mert a vallomások alapján Szent Bertalan éjszakáján megölt egy lányt és annak vérét eladta a zsidóknak. Joseph Teutsch brassói krónikás a következőket jegyezte fel Simonról: magas, 35 éves, cigány származású férfi. A per és az ítélet felettébb fura, ugyanis ebben az időpontban Brassóban nem éltek zsidók. Az erdélyi városok közül csak Gyulafehérváron kaptak letelepedési engedélyt.



Az esetről történt feljegyzések azonban megmagyarázzák a történteket. Kiderül ugyanis, hogy a tanúk kínzás hatására vallottak Simon ellen. „... február harmadikán megkínozták a két fiát, Bîţă ezért 50 dinárt kapott, az egyik fiú, amelyik felakasztotta magát, holttestének eltávolításáért pedig egy forintot. A másik fiút újra kínzásnak vetették alá, ezért Bîţanak 25 dinárt fizettünk.” A kínzások hatására tehát az egyik fiú öngyilkos lett, a másik valószínűleg azt vallotta, amit a kínzói hallani szerettek volna. 1717. április 22-én Simont, a hóhért kerékbe törték, majd felnégyelték, segédjét pedig lefejezték.


Gyilkolsz, hogy hóhér lehess

Simon hóhért a Fogarasból hozott Bîţă követte, aki csupán két évig gyakorolhatta mesterségét, 1719-ben már a fia, Gligore látta el brassói hóhér feladatkörét. Gligoret valószínűleg a mostoha apja ölte meg és a gyilkosságban részes volt a saját édesanyja is. 1719. május 19-én a brassói városi tanács kivizsgáló ülést tartott, amelyen Istók, a hóhér segédje eskü alatt vallotta azt, hogy miután Bîţă meghalt, fia, Gligore édesanyja beleegyezésével átvette apja mesterségét.

Ugyancsak Istók esküjéből derül ki, hogy azon a napon, amikor Gligore elvégezte az első munkáját, négy gonosztevőt végzett ki, édesanyja megrészegedett és összeveszett az újdonsült hóhérral, aki azzal vádolta a saját anyját, hogy az részese volt egy hóhérsegéd, a Szebeni Kalderás fiának meggyilkolásában.

Egy alkalommal az anyához közel álló Necula kihívta a mezőre Gligorét, hogy közösen temessenek el egy döglött szamarat. Ezek után Gligoret sohasem látták viszont. A tanú azt is elmondta, hogy a későbbi hóhér, Palkó (az anya élettársa) Dodok nevű rokonát látták az eltűnt Gligore dolmányában és csizmájában. Egy későbbi kihallgatáson az anya továbbra is tagadta, hogy élettársának és neki köze lett volna Gligore eltűnéséhez.

Egy másik tanú állítása szerint viszont a hóhér eltűnése előtti napokban Palkó, Necula és Dodok kijelentette, hogy minél előbb tűnik el Gligore, annál jobb lesz, ugyanis nekik is szükségük van arra a napi betevőre. A Gligore hóhér eltűnése körüli rejtély sose oldódott meg. Ebből és még más esetekből viszont kiderül, hogy a hóhéri mesterséget Brassóban is a családtagok örökölték és, hogy ez az öröklés nem mindig volt konfliktusmentes.


Egy pénzes, de tisztátlan mesterség

A fenti ügyben elhangzott tanúvallomások alapján méltán gondolhatjuk azt, hogy az eltűnt Gligore anyja, Neaga ludas volt fia eltűnésében, hisz amint az egyik érintett állította, „nekik is szükségük volt arra a napi betevőre.” Azonban nem akármilyen betevőről van szó, a brassói hóhér, a város többi cigánycsaládjához viszonyítva, gazdag embernek számított. A kimutatásokból kiderül, hogy a kivégzések után a várostól járó fizetést a város cigány közössége fejenként két dinárral egészítette ki kötelező módon. A hóhér évente négy-négy, segédje pedig két-két forintot kapott, húsvétkor, Keresztelő Szent János valamint Szent Mihály ünnepén és karácsonykor.



galeria_152.jpg
galeria_153.jpg
galeria_154.jpg
galeria_155.jpg
galeria_156.jpg
galeria_157.jpg

Egy akasztásért egy forint járt a hóhérnak, egy lefejezés vagy karóbahúzás két forintot ért, a kínzásért pedig 25 dinárt fizettek. 1717 folyamán Bîţă az elvégzett munkájáért 10 forintot és 75 dinárt kapott. A különböző ünnepi ajándékokkal kiegészülve jövedelme elérte a 26 forintot és 75 dinárt. Az évi négy kivégzésért a brassói cigányoktól további 26 forintot kapott. Évi jövedelme így elérte az 52 forintot, ami a korabeli viszonyok között nem számított elhanyagolható összegnek.

Tehát a brassói hóhér viszonylag jól keresett, társadalmi státusa viszont a legalacsonyabbnak számított. A hóhért tisztátlannak tartották. Eylenberg, a német jogász a következő metaforával írta le a hóhér tisztátlan voltát: ugyanúgy, ahogy testünk egyes részei, amelyeket érthető okok miatt meg sem említünk, megszabadítanak minket a salaktól, ugyanúgy a hóhérok a társadalom testének legalacsonyabbrendű részei, az állam fenntartása és megtisztítása a feladatuk.

A társadalomból ily módon történő kirekesztés az oka annak, hogy Európa legtöbb országában ún. hóhérdinasztiák alakultak ki. A család tagjai egymástól örökölték ezt a mesterséget. Pl. Franciaországban egy ismert XIX. századi hóhérdinasztia első tagja Louis Deibler (neve alapján talán köze lehetett egy németországi hóhér dinasztiához) volt, őt fia, Anatole követte, aki után az unokák, Jules-Henri Desfourneaux és Andre Obrecht következtek. Tagja volt még a dinasztiának Andre mostohafia, Marcel Chevalier is. Nagy-Britanniában is létezett hóhérdinasztia, a Pierrepoint család: Henry, akit fia, Thomas követett. A német térségben is hasonló tendenciákkal találkozhatunk. A szabad városokban a hóhérokat kiközösítették, csak egymás között nősülhettek, így itt is néhány családból álló hóhérdinasztiák alakultak ki.


Házasság és erőszakos besorozás

Társadalmi státusuk és az őket övező előítéletek miatt a brassói hóhérok is nehezen találtak maguknak feleséget. A már említett Marcu, megelégelve az agglegénységet, erőszakkal szerzett magának asszonyt, egy Demeter nevű cigány lányának személyében. A kapcsolatból egy gyerek is született. A tanúk állításai alapján a lány félelmében a Székelyföldre menekült, otthagyva a gyereket Marcunál. 1785-ben egy másik brassói hóhér elleni perben a tanúk azt állították, hogy a hóhér folyamatosan erőszakoskodik egy Stanca Lupulaşiar nevű cigánylánnyal. A tanúk azt is elmondták, hogy egy alkalommal, amikor von Beldi, a katolikus pap megpróbálta rábeszélni a hóhért, hogy hagyja békén a lányt, a hóhér megverte a lelkészt.

A források szerint nem csak a párkeresés, hanem a segédek megtalálása is gondot okozott a brassói hóhéroknak. János teremőr vallomása alapján Marcu erőszakkal tette meg segédjévé a Gologanul nevű cigányt. Elkapta, a kunyhójába vitte, megkínozta és levágta a füleit. Hat hónapra a történtek után Marcu egy karóbahúzásra készült de nem tetszett a segéd által ásott gödör. Ezért a szerencsétlen segédet leütötte és mellbe vágta egy fejszével. A segéd ezek után nem tudott többé lábra állni, három nap múlva belehalt sérüléseibe. 1785-ben egy Colţa nevű cigány arra panaszkodott, hogy a hóhér erőszakkal kunyhójába vitte, kínozta és egyéb fenyegetésekkel (pl. hogy darabokra szabdalja) arra kényszerítette, hogy segédkezzen két kivégzésnél.


A kiközösítő tisztátlanság

A hóhér érinthetetlenségét nagyon komolyan vették a XVIII. századi Brassóban is. A már említett 1785-ös hóhérperben egy Matei Moldovan nevű cigány azt vallotta, hogy egy alkalommal, amikor családjával egy esküvőre tartott a város határában a hóhér oktalanul rátámadt és egy bottal végigverte az egész testét. A hóhérral ily módon megtörtént testi kontaktusnak az lett az eredménye, hogy a szomszédok kiközösítették és a városban egyre nehezebben talált magának munkát. Moldovan arról is panaszt tett, hogy az eset után meg kellett tisztulnia, ami pénzbe került és arra kérte a városi tanácsot, hogy az fizesse vissza az erre költött összeget.

A XVII-XIX. századra a hóhér szakma fokozatosan hanyatlásnak indult. A brassói hóhérok jövedelme jelentősen csökkent. 1785-ben eltörölték a cigányok azon kötelezettségét, hogy minden kivégzés után két krajcárt fizessenek a hóhérnak. 1856-tól kezdődően többé nem vették igénybe a hóhér szolgáltatásait. A hagyományos kivégzéseket felváltotta a sortűz és a kivégzőosztag. 1870-ben felszámolták az akasztóhelyet is.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS