2019. december 8. vasárnapMária
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kísérlet a szatmári svábok visszanémetesítésére a két világháború között

Sárándi Tamás 2011. január 29. 13:57, utolsó frissítés: 13:57

Családok, rokonok, barátok váltak ellenségekké. Arra is volt példa, hogy egy sváb érzelmű ember leszúrta magyar érzelmű, ugyancsak sváb származású szomszédját.


1931. október 29-én a szatmárnémeti püspöki palotában a következő beszélgetés zajlott le Fiedler István püspök és Kőrösi Károly kálmándi plébános között:

Kőrösi: – „... Ezelőtt 25 évvel is csak magyar prédikáció volt Kálmándon, és akkor nem kérték a németet. És ma kérik, mikor már sokkal jobban el van magyarosodva a nép?”
Püspök: – „Ezt nekem ne mondja, hogy ma magyarabbak, mint akkor voltak. Azóta világháború volt, a nép öntudatra ébredt” ... „Nekem jelentették, hogy 1930-ban még imádkoztak Kálmándon németül. Hát akkor nem németek azok?”
Kőrös:i – „Igen, elvétve imádkoztak németül is, de legnagyobb részük nem értette, hogy mit imádkozik”
Püspök: – „Kérem, ezt nekem ne mondja. Őrültek azok, akik olyan nyelven imádkoznak, melyet nem értenek”
Kőrösi: – „Épp olyan őrült lennék én is, ha olyan nyelven prédikálnék, melyről tudom, hogy nem értik”
(...)


Püspök: – „A magyar érzelmű hívekre az nem sérelmes, ha azután, mikor ők már kimentek a templomból, német ima és prédikáció is van”
Kőrösi: – „De igen, ők ezt sérelmesnek tarják, mert ha beengedik a német szót a templomba, akkor következni fog az iskola is. Ez jogcím lesz a román hatóságnak arra, hogy a német nyelv bevezetését még jobban szorgalmazza. Azt mondják, olyan községben, hol a templomban német imádság és prédikáció van, nem lehet magyar a tannyelv az iskolában. A község 95%-a magyar érzelmű és a német szellemet semmi szín alatt sem engedik befészkelődni sem a templomba, sem az iskolába.”


E rövid párbeszédben benne van a két világháború között Szatmár vidékén lezajlott „visszanémetesítési törekvés” minden visszássága és ellentmondása. A történet kibontásához vissza kell kanyarodnunk időben a 18. századig.



Az első sváb családok 1712-ben, Károlyi Sándor kezdeményezésére érkeztek a vidékre, a betelepülés azonban több hullámban zajlott, és eltartott a 19. század első feléig. A kb. 8 ezer betelepülő svábot a megye 31 településén helyezték el, többségüket a Károlyi család Nagykároly környéki birtokán. A svábok nem alapítottak egyetlen új falut sem, a meglévő falvak lakosságát egészítették ki, illetve elnéptelenedett falvakat laktak be. Így a svábok jelentős része magyar családok által is lakott településeken élt, és már


a 19. század közepén asszimilálódni kezdett.

Nehéz megállapítani beolvadásuk mértékét, de az biztos, hogy az asszimiláció legelőrehaladottabb épp Nagykároly vidékén volt, ahol a párbeszédben szereplő Kálmánd is található. Már a korszakban is közismert tény volt, hogy a szatmári svábság 1918-ra az egyik legelmagyarosodottabb német népesség a Kárpát-medencében. Ehhez az is hozzájárult, hogy a szatmári sváboknak soha nem alakult ki önálló értelmiségi rétege, és nem szerveztek önálló egyesületeket sem.

A sváb lakosság döntő többsége falvakban lakott, és ott a társadalmi élet egyetlen szervezője az egyház volt. Már akkoriban felmerült, illetve egyes történészek ma is fenntartják azt a nézetet, hogy a szatmári svábok erőszakos asszimiláció áldozatai voltak, amit főleg a szatmári római katolikus püspökség irányított és vitt véghez. Ha erőszakosságról nem is beszélhetünk, az mindenképpen megállapítható, hogy az egyházi iskolák által


a püspökség kulcsszerepet játszott az asszimilációban.

Mindez természetesen beilleszkedett a 19. század végének kisebbségekkel szembeni politikájába, ami feltétlen hűséget várt el tőlük, és ennek egyedüli megnyilvánulásaként az önkéntes asszimilációt fogadta el. Ennek a politikának is tudható be az, hogy 1918-ra Szatmár vidékén már egyetlen német iskola sem működött.

Jól illusztrálhatók a 19. század végén és 20. század elején megejtett népszámlálások ellentmondásai, hiszen az asszimilálódás különböző mértékének eredményeképpen a szatmári svábok létszáma „attól függött, hogy ki kérdezte”. 1910-ben csak 6709 személy vallotta magát sváb anyanyelvűnek. Ez a szám 1920-ban 34.982-re emelkedett, majd 1941-re – a 20 éves visszanémetesítés ellenére – ismét csak 7289 sváb anyanyelvű személyt találtak a népszámlálást végző biztosok. Nyilvánvalóan az igazság ezúttal is valahol középen van, a korszakban született különböző források számukat 26-40 ezerre teszik.

A sváb mozgalom elindulása és kibontakozása kívülről érkező kapcsolatfelvétel eredménye, amikor „ismét felfedezik a szatmári svábokat” a német nemzeti mozgalom számára. Az első kapcsolatfelvétel már 1920-ban megtörtént, azonban a mozgalom igazán csak akkor bontakozott ki, amikor a román kormány is támogatni kezdte, főleg a helyi adminisztráció által. A kezdeti lépésektől eltekintve, illetve a kibontakozóban lévő nemzeti érzés ellenére mindenképpen egy felülről irányított mozgalomról beszélhetünk, ami a német kormány anyagi, illetve a román kormány adminisztratív támogatása nélkül semmiképpen nem érhetett volna el ilyen eredményeket.

A kérdés jobb megértéséhez figyelembe kell vennünk a román kormány két világháború közötti kisebbségpolitikáját, amely különbséget tett a kisebbségek között. Legtömörebben Octavian Goga, a ‘30-as évek román miniszterelnöke fogalmazta meg ezt. Szerinte Romániában háromféle kisebbség él: azok a kisebbségek, akik nem folytatnak irredenta politikát – ide sorolta mind a szászokat, mind a svábokat –, azok a kisebbségek, akiknek lehetnek szeparatista törekvései – ide sorolta a magyarokat és bolgárokat –, a harmadik csoportba pedig a zsidókat, akiket a legveszélyesebbnek tartott.

Mindezekből két dolog olvasható ki. Egyrészt, számarányából, kulturális és gazdasági erejéből kifolyólag a román kormány számára a magyar kisebbség jelentette a legfőbb veszélyforrást, ezért egyik legfőbb célnak a magyarság pozícióinak gyengítését tekintették. A német kisebbséget, akiknek Goga sem tulajdonított szeparatista törekvéseket, a román kormány támogatta, egyrészt megakadályozandó a magyar és a német közösség közti együttműködést, másrészt a svábok visszanémetesítése és „leválasztása” a magyarság számarányának a csökkentését jelentette.

A román kormány elképzeléseit a szatmári svábokra vonatkozóan Ioan Gherman, a nagykárolyi járás szolgabírája fogalmazta meg, és ilyen minőségében álláspontját akár hivatalosnak is tekinthetjük. 1938-ban megírt könyvében arra panaszkodott, hogy egyes román tisztségviselők nem érzik át a sváb mozgalom fontosságát, s inkább a szatmári svábok románosítását szorgalmazzák. Saját megítélése szerint azonban ez nem lehetséges egyelőre, mivel a magyar kormánynak ezt 200 év alatt sem sikerült teljesen megvalósítania (mármint a magyarságba való beolvasztásukat). Így


Románia rövid távú érdeke a visszanémetesítés,

ezáltal is ellenállni a revíziónak. 1918-at követően a szatmári svábokra is hatott a magyar revíziós propaganda, miszerint bármilyen minimális revízió esetén az általuk is lakott terület biztosan visszakerül Magyarországhoz. Románia nem nézte jó szemmel, hogy a svábok továbbra is „magyar befolyás” alatt vannak, emiatt igyekezett elősegíteni a kapcsolatfelvételt a bánsági svábokkal és szászokkal. Az első jelek 1920-ban mutatkoztak, amikor a szatmári svábok is tagjai lettek a Német-Sváb Népközösségnek.



>> A nagyobb felbontású térképért kattints a linkre! >>

Ettől kezdve a bánsági svábok képviselői rendszeresen látogatták a szatmári vidéket, hogy felmérjék a lakosság állapotát, és német nyelvkurzusokat tartsanak. Egy 1925-ben Nagykárolyban, tanároknak tartott német nyelvkurzus után határozták el, hogy a Népközösségen belül megalakítják a szatmári tagszervezetet, a Gaüamt Sathmart (hivatalos nevén: Deutsch-Schwabische Volksgemeinschaft, Gau Sathmar; a továbbiakban Gaüamt).

Ennek döntő jelentősége volt, mivel a szatmári svábok először alakítottak külön, nemzetiségi alapon megszervezett egyesületet. Ettől kezdve ez irányította a népközösségi munkát, aminek egyik kulcseleme a nyelvi jogokért folytatott küzdelem, ezen belül is az iskolakérdés. A szervezet Nagykároly központtal jött létre, elnökei Winterhoffen Fritz és Wieser István lettek.

Leegyszerűsítve, a két világháború közötti eseményeket úgy is tekinthetjük, mint a román állam által támogatott sváb mozgalom hívei – élén a Gaüamttal –, illetve a magyar érzelmű hívek – élükön a katolikus egyházzal – küzdelmét az iskolákért.

Az iskolaszerkezet Szatmár vidékén is hasonló volt az ország többi részéhez, egy-két állami népiskolát leszámítva a falusi iskolák döntő többsége egyházi volt. A sváb falvakban mindenhol működött az egyházközség által fenntartott római katolikus iskola, azonban az is jellemző volt mindegyikre, hogy 1918-ra egyikben sem tanítottak már németül. Az iskolatörténetekből kitűnik, hogy


1922-re szinte minden sváb faluban bevezették a németet

az iskolákban. A korabeli feljegyzések szerint a helyi lakosok nemtetszését váltotta ki a német nyelv bevezetésére vonatkozó rendelet, de elfogadták, mint az új állam egyik intézkedését. A nagyobb konfliktusok akkor bontakoztak ki, amikor megjelentek a falvakban a sváb szervezet emberei, akik propagandát fejtettek ki, és nem elégedtek meg az iskolában elért eredményekkel, hanem megpróbálták a templomba is bevezetni a német liturgiát.

Ebben a küzdelemben fordulópontot jelentett az 1926-ban elfogadott oktatási törvény. Ugyanis a törvény 35 §-a a magániskolákra vonatkozóan kimondta, hogy az iskolafenntartónak van joga dönteni az oktatás nyelvéről. A román kormány továbbra is a német nyelv bevezetését szorgalmazta, a sváb községekben pedig az egyháztanácsok rendre a magyar oktatási nyelv mellett döntöttek, éppen e törvényre hivatkozva. Ennek hatására törés állt be a visszanémetesítési mozgalomban, s az addig elért eredmények szinte teljesen elenyésztek.

A Gaüamt ezek után is folyamatosan gyűléseket tartott a falvakban, illetve aláírásokat gyűjtött a német nyelv bevezetése érdekében. A Püspökség nem nézte jó szemmel a kibontakozó mozgalmat, brosúrában, majd körlevélben fordult a hívekhez, felszólalva a mozgalom ellen.

1927-ben és 1928-ban a kormány két rendeletben is a német nyelv bevezetése mellett döntött a sváb falvakban, azokon a helyeken is, ahol a svábok már nem beszélik a német nyelvet. A püspökség azonban továbbra is kihasználta az 1926-os törvény nyújtotta kiskaput és visszautasította azt. A hatóságok ekkor már adminisztratív eszközökhöz folyamodtak, és több iskolát bezártak, illetve állami iskolát alapítottak a településen. Ezek után a püspökség úgy döntött, hogy azokon a helyeken ahol még beszélik a német nyelvet, bevezetik azt az iskolában. 1930-ban kisebb


törés állt be a papság és a püspökség viszonyában.

Az új püspököt, Fiedler Istvánt ugyanis a román kormány kezdeményezésére nevezte ki a pápa. A kormány tudatosan egy német érzelmű, Bánságból származó papot választott a püspöki székbe. A püspök megérkezésekor meg volt győződve, hogy Szatmár vidékén is a szülőföldjéhez hasonló állapotokat talál, ahol a sváb közösségek nagy része még beszél németül.




Ugyanakkor a román kormány is igyekezett félrevezetni a püspököt és a svábok elmagyarosodásának mértékét elbagatellizáló információkkal látta el. Így a püspök kezdetben egyetértett a sváb mozgalom célkitűzéseivel, emiatt több konfliktus is kialakult a papok és a püspökség között. Például ennek tudható be, hogy a püspök igyekezett 1930-ban megnyerni a papokat, hogy németül tanítsák a hittant, illetve a Gaüamt beadványára elrendelte a német nyelv bevezetését a templomban. Ennek a konfliktusnak egyik legdrámaibb pillanata a fenti párbeszéd, amikor a kálmándi pap a püspökével is hajlandó szembeszállni meggyőződése érdekében, és továbbra is kitart a magyar tanítási nyelv mellett. A püspök végül belátta, hogy


a svábok elmagyarosodása visszafordíthatatlan folyamat

és felhagyott kezdeti elképzeléseivel. A későbbi német nyelv bevezetésére vonatkozó intézkedéseket is csak a román kormány nyomásának engedve tette meg.

A ‘30-as években tovább folyt a küzdelem a német tanítási nyelvért Németország hathatós anyagi támogatásával. 1934-1935-ben Angelescu román kultuszminiszter újabb rendeletet hozott, aminek értelmében a sváb származású gyerekek csak román vagy német iskolákba írathatók be. A püspökség továbbra is szabotálta a rendelet végrehajtását és 1937-ben a kultuszminiszter személyesen szólította fel a püspököt a rendelet betartására. A magyar iskolák bezárásától való félelmében a püspök végül engedett és elismerte az anyanyelv használatát a templomokban és iskolákban.

Az, hogy végül is mennyire volt sikeres a Gaüamt akciója, vitatott. A különböző szerzők különböző adatokat használnak az iskolákra vonatkozóan. Egyesek szerint a 30-as évek végére 4 falu kivételével mindenhol bevezették a német nyelvet. Mások szerint csak 2 helyen működött egyházi fenntartású magyar iskola, 6 községben létesült román állami iskola, és 26 egyházi iskolában érvényesült a német tannyelv. Emellett 1929-ben megnyitották az első német nyelvű osztályt a nagykárolyi Vasile Lucaciu középiskolában.


A látszólagos siker ellenére a helyzet nem volt ennyire pozitív.

A püspökség továbbra is igyekezett elszabotálni a rendeletet, egyes sváb falvak iskoláiban betöltetlenül hagyták a helyeket, illetve németül nem tudó tanárokat neveztek ki. A helyzet jobbítása érdekében 1932-ben elrendelték, hogy német iskolába csak német oklevéllel rendelkező tanárt lehet kinevezi.

Komoly nehézséget jelentett, hogy hiányoztak a németül tudó tanárok, az első német tanítóképzőbe járó tanfolyam ugyanis csak 1928-ban végzett. A másik gond a gyerekek nyelvtudása volt, mivel nagyon sok településen már otthon is magyarul beszéltek a sváb családokban. Több állami iskola igazgatója is arra panaszkodott, hogy a gyerekek az iskolában találkoznak először a német nyelvvel. Másrészt a szülők ellenszenvvel viseltettek a nem egyházi iskolával szemben. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a sváb mozgalom sikerei nagyban függtek a román állam adminisztratív és a német állam pénzügyi támogatásától, enélkül nem tudott volna ilyen eredményeket elérni.

Nincsenek pontos adataink arra vonatkozóan, hogy maga a sváb lakosság mennyire nézte jó szemmel a Gaüamt tevékenységét, illetve mennyire támogatta azt. A Püspökség folyamatosan arra panaszkodott, hogy a mozgalom agitátorai csak anyagi előnyökért végzik a munkájukat, a lakosságot pedig folyamatosan megtévesztik német nyelvű beadványaikkal.

Ugyanezt a vádat a szervezet is megfogalmazta a Püspökéggel szemben, miszerint a szülőket a helyi plébános befolyásolta az oktatási nyelvről való szavazáskor. Az tény, hogy sikerült végletesen megosztani a faluközösséget, és ennek egyes esetekben drasztikus következményei voltak.



Családok, rokonok, barátok váltak egymás ellenségeivé, de arra is volt példa, hogy egy sváb érzelmű ember leszúrta magyar érzelmű, ugyancsak sváb származású szomszédját. A megosztottság az 1940-es években vált végzetessé, amikor a Gaüamt propagandájának hatására a sváb családok fiatal tagjai a német SS egységekbe léptek be, és ennek következtében 1944 őszén a családtagjaik is elmenekülésre kényszerültek.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS