2017. május 23. keddDezső
20°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kísérlet a szatmári svábok visszanémetesítésére a két világháború között

Sárándi Tamás 2011. január 29. 13:57, utolsó frissítés: 13:57

Családok, rokonok, barátok váltak ellenségekké. Arra is volt példa, hogy egy sváb érzelmű ember leszúrta magyar érzelmű, ugyancsak sváb származású szomszédját.


1931. október 29-én a szatmárnémeti püspöki palotában a következő beszélgetés zajlott le Fiedler István püspök és Kőrösi Károly kálmándi plébános között:

Kőrösi: – „... Ezelőtt 25 évvel is csak magyar prédikáció volt Kálmándon, és akkor nem kérték a németet. És ma kérik, mikor már sokkal jobban el van magyarosodva a nép?”
Püspök: – „Ezt nekem ne mondja, hogy ma magyarabbak, mint akkor voltak. Azóta világháború volt, a nép öntudatra ébredt” ... „Nekem jelentették, hogy 1930-ban még imádkoztak Kálmándon németül. Hát akkor nem németek azok?”
Kőrös:i – „Igen, elvétve imádkoztak németül is, de legnagyobb részük nem értette, hogy mit imádkozik”
Püspök: – „Kérem, ezt nekem ne mondja. Őrültek azok, akik olyan nyelven imádkoznak, melyet nem értenek”
Kőrösi: – „Épp olyan őrült lennék én is, ha olyan nyelven prédikálnék, melyről tudom, hogy nem értik”
(...)


Püspök: – „A magyar érzelmű hívekre az nem sérelmes, ha azután, mikor ők már kimentek a templomból, német ima és prédikáció is van”
Kőrösi: – „De igen, ők ezt sérelmesnek tarják, mert ha beengedik a német szót a templomba, akkor következni fog az iskola is. Ez jogcím lesz a román hatóságnak arra, hogy a német nyelv bevezetését még jobban szorgalmazza. Azt mondják, olyan községben, hol a templomban német imádság és prédikáció van, nem lehet magyar a tannyelv az iskolában. A község 95%-a magyar érzelmű és a német szellemet semmi szín alatt sem engedik befészkelődni sem a templomba, sem az iskolába.”


E rövid párbeszédben benne van a két világháború között Szatmár vidékén lezajlott „visszanémetesítési törekvés” minden visszássága és ellentmondása. A történet kibontásához vissza kell kanyarodnunk időben a 18. századig.

Szatmárnémeti, Széchenyi utca a római katolikus püspöki palotával – a beszélgetés helyszíne (Szatmár megyei múzeum gyűjteménye)


Az első sváb családok 1712-ben, Károlyi Sándor kezdeményezésére érkeztek a vidékre, a betelepülés azonban több hullámban zajlott, és eltartott a 19. század első feléig. A kb. 8 ezer betelepülő svábot a megye 31 településén helyezték el, többségüket a Károlyi család Nagykároly környéki birtokán. A svábok nem alapítottak egyetlen új falut sem, a meglévő falvak lakosságát egészítették ki, illetve elnéptelenedett falvakat laktak be. Így a svábok jelentős része magyar családok által is lakott településeken élt, és már


a 19. század közepén asszimilálódni kezdett.

Nehéz megállapítani beolvadásuk mértékét, de az biztos, hogy az asszimiláció legelőrehaladottabb épp Nagykároly vidékén volt, ahol a párbeszédben szereplő Kálmánd is található. Már a korszakban is közismert tény volt, hogy a szatmári svábság 1918-ra az egyik legelmagyarosodottabb német népesség a Kárpát-medencében. Ehhez az is hozzájárult, hogy a szatmári sváboknak soha nem alakult ki önálló értelmiségi rétege, és nem szerveztek önálló egyesületeket sem.

A sváb lakosság döntő többsége falvakban lakott, és ott a társadalmi élet egyetlen szervezője az egyház volt. Már akkoriban felmerült, illetve egyes történészek ma is fenntartják azt a nézetet, hogy a szatmári svábok erőszakos asszimiláció áldozatai voltak, amit főleg a szatmári római katolikus püspökség irányított és vitt véghez. Ha erőszakosságról nem is beszélhetünk, az mindenképpen megállapítható, hogy az egyházi iskolák által


a püspökség kulcsszerepet játszott az asszimilációban.

Mindez természetesen beilleszkedett a 19. század végének kisebbségekkel szembeni politikájába, ami feltétlen hűséget várt el tőlük, és ennek egyedüli megnyilvánulásaként az önkéntes asszimilációt fogadta el. Ennek a politikának is tudható be az, hogy 1918-ra Szatmár vidékén már egyetlen német iskola sem működött.

Jól illusztrálhatók a 19. század végén és 20. század elején megejtett népszámlálások ellentmondásai, hiszen az asszimilálódás különböző mértékének eredményeképpen a szatmári svábok létszáma „attól függött, hogy ki kérdezte”. 1910-ben csak 6709 személy vallotta magát sváb anyanyelvűnek. Ez a szám 1920-ban 34.982-re emelkedett, majd 1941-re – a 20 éves visszanémetesítés ellenére – ismét csak 7289 sváb anyanyelvű személyt találtak a népszámlálást végző biztosok. Nyilvánvalóan az igazság ezúttal is valahol középen van, a korszakban született különböző források számukat 26-40 ezerre teszik.

A sváb mozgalom elindulása és kibontakozása kívülről érkező kapcsolatfelvétel eredménye, amikor „ismét felfedezik a szatmári svábokat” a német nemzeti mozgalom számára. Az első kapcsolatfelvétel már 1920-ban megtörtént, azonban a mozgalom igazán csak akkor bontakozott ki, amikor a román kormány is támogatni kezdte, főleg a helyi adminisztráció által. A kezdeti lépésektől eltekintve, illetve a kibontakozóban lévő nemzeti érzés ellenére mindenképpen egy felülről irányított mozgalomról beszélhetünk, ami a német kormány anyagi, illetve a román kormány adminisztratív támogatása nélkül semmiképpen nem érhetett volna el ilyen eredményeket.

A kérdés jobb megértéséhez figyelembe kell vennünk a román kormány két világháború közötti kisebbségpolitikáját, amely különbséget tett a kisebbségek között. Legtömörebben Octavian Goga, a ‘30-as évek román miniszterelnöke fogalmazta meg ezt. Szerinte Romániában háromféle kisebbség él: azok a kisebbségek, akik nem folytatnak irredenta politikát – ide sorolta mind a szászokat, mind a svábokat –, azok a kisebbségek, akiknek lehetnek szeparatista törekvései – ide sorolta a magyarokat és bolgárokat –, a harmadik csoportba pedig a zsidókat, akiket a legveszélyesebbnek tartott.

Mindezekből két dolog olvasható ki. Egyrészt, számarányából, kulturális és gazdasági erejéből kifolyólag a román kormány számára a magyar kisebbség jelentette a legfőbb veszélyforrást, ezért egyik legfőbb célnak a magyarság pozícióinak gyengítését tekintették. A német kisebbséget, akiknek Goga sem tulajdonított szeparatista törekvéseket, a román kormány támogatta, egyrészt megakadályozandó a magyar és a német közösség közti együttműködést, másrészt a svábok visszanémetesítése és „leválasztása” a magyarság számarányának a csökkentését jelentette.

A román kormány elképzeléseit a szatmári svábokra vonatkozóan Ioan Gherman, a nagykárolyi járás szolgabírája fogalmazta meg, és ilyen minőségében álláspontját akár hivatalosnak is tekinthetjük. 1938-ban megírt könyvében arra panaszkodott, hogy egyes román tisztségviselők nem érzik át a sváb mozgalom fontosságát, s inkább a szatmári svábok románosítását szorgalmazzák. Saját megítélése szerint azonban ez nem lehetséges egyelőre, mivel a magyar kormánynak ezt 200 év alatt sem sikerült teljesen megvalósítania (mármint a magyarságba való beolvasztásukat). Így


Románia rövid távú érdeke a visszanémetesítés,

ezáltal is ellenállni a revíziónak. 1918-at követően a szatmári svábokra is hatott a magyar revíziós propaganda, miszerint bármilyen minimális revízió esetén az általuk is lakott terület biztosan visszakerül Magyarországhoz. Románia nem nézte jó szemmel, hogy a svábok továbbra is „magyar befolyás” alatt vannak, emiatt igyekezett elősegíteni a kapcsolatfelvételt a bánsági svábokkal és szászokkal. Az első jelek 1920-ban mutatkoztak, amikor a szatmári svábok is tagjai lettek a Német-Sváb Népközösségnek.

Térkép a szatmári svábok által lakott településekről


>> A nagyobb felbontású térképért kattints a linkre! >>

Ettől kezdve a bánsági svábok képviselői rendszeresen látogatták a szatmári vidéket, hogy felmérjék a lakosság állapotát, és német nyelvkurzusokat tartsanak. Egy 1925-ben Nagykárolyban, tanároknak tartott német nyelvkurzus után határozták el, hogy a Népközösségen belül megalakítják a szatmári tagszervezetet, a Gaüamt Sathmart (hivatalos nevén: Deutsch-Schwabische Volksgemeinschaft, Gau Sathmar; a továbbiakban Gaüamt).

Ennek döntő jelentősége volt, mivel a szatmári svábok először alakítottak külön, nemzetiségi alapon megszervezett egyesületet. Ettől kezdve ez irányította a népközösségi munkát, aminek egyik kulcseleme a nyelvi jogokért folytatott küzdelem, ezen belül is az iskolakérdés. A szervezet Nagykároly központtal jött létre, elnökei Winterhoffen Fritz és Wieser István lettek.

Leegyszerűsítve, a két világháború közötti eseményeket úgy is tekinthetjük, mint a román állam által támogatott sváb mozgalom hívei – élén a Gaüamttal –, illetve a magyar érzelmű hívek – élükön a katolikus egyházzal – küzdelmét az iskolákért.

Az iskolaszerkezet Szatmár vidékén is hasonló volt az ország többi részéhez, egy-két állami népiskolát leszámítva a falusi iskolák döntő többsége egyházi volt. A sváb falvakban mindenhol működött az egyházközség által fenntartott római katolikus iskola, azonban az is jellemző volt mindegyikre, hogy 1918-ra egyikben sem tanítottak már németül. Az iskolatörténetekből kitűnik, hogy


1922-re szinte minden sváb faluban bevezették a németet

az iskolákban. A korabeli feljegyzések szerint a helyi lakosok nemtetszését váltotta ki a német nyelv bevezetésére vonatkozó rendelet, de elfogadták, mint az új állam egyik intézkedését. A nagyobb konfliktusok akkor bontakoztak ki, amikor megjelentek a falvakban a sváb szervezet emberei, akik propagandát fejtettek ki, és nem elégedtek meg az iskolában elért eredményekkel, hanem megpróbálták a templomba is bevezetni a német liturgiát.

Ebben a küzdelemben fordulópontot jelentett az 1926-ban elfogadott oktatási törvény. Ugyanis a törvény 35 §-a a magániskolákra vonatkozóan kimondta, hogy az iskolafenntartónak van joga dönteni az oktatás nyelvéről. A román kormány továbbra is a német nyelv bevezetését szorgalmazta, a sváb községekben pedig az egyháztanácsok rendre a magyar oktatási nyelv mellett döntöttek, éppen e törvényre hivatkozva. Ennek hatására törés állt be a visszanémetesítési mozgalomban, s az addig elért eredmények szinte teljesen elenyésztek.

A Gaüamt ezek után is folyamatosan gyűléseket tartott a falvakban, illetve aláírásokat gyűjtött a német nyelv bevezetése érdekében. A Püspökség nem nézte jó szemmel a kibontakozó mozgalmat, brosúrában, majd körlevélben fordult a hívekhez, felszólalva a mozgalom ellen.

1927-ben és 1928-ban a kormány két rendeletben is a német nyelv bevezetése mellett döntött a sváb falvakban, azokon a helyeken is, ahol a svábok már nem beszélik a német nyelvet. A püspökség azonban továbbra is kihasználta az 1926-os törvény nyújtotta kiskaput és visszautasította azt. A hatóságok ekkor már adminisztratív eszközökhöz folyamodtak, és több iskolát bezártak, illetve állami iskolát alapítottak a településen. Ezek után a püspökség úgy döntött, hogy azokon a helyeken ahol még beszélik a német nyelvet, bevezetik azt az iskolában. 1930-ban kisebb


törés állt be a papság és a püspökség viszonyában.

Az új püspököt, Fiedler Istvánt ugyanis a román kormány kezdeményezésére nevezte ki a pápa. A kormány tudatosan egy német érzelmű, Bánságból származó papot választott a püspöki székbe. A püspök megérkezésekor meg volt győződve, hogy Szatmár vidékén is a szülőföldjéhez hasonló állapotokat talál, ahol a sváb közösségek nagy része még beszél németül.


Kálmándi római katolikus templom – Kőrösi Kálmán szolgálati helye


Ugyanakkor a román kormány is igyekezett félrevezetni a püspököt és a svábok elmagyarosodásának mértékét elbagatellizáló információkkal látta el. Így a püspök kezdetben egyetértett a sváb mozgalom célkitűzéseivel, emiatt több konfliktus is kialakult a papok és a püspökség között. Például ennek tudható be, hogy a püspök igyekezett 1930-ban megnyerni a papokat, hogy németül tanítsák a hittant, illetve a Gaüamt beadványára elrendelte a német nyelv bevezetését a templomban. Ennek a konfliktusnak egyik legdrámaibb pillanata a fenti párbeszéd, amikor a kálmándi pap a püspökével is hajlandó szembeszállni meggyőződése érdekében, és továbbra is kitart a magyar tanítási nyelv mellett. A püspök végül belátta, hogy


a svábok elmagyarosodása visszafordíthatatlan folyamat

és felhagyott kezdeti elképzeléseivel. A későbbi német nyelv bevezetésére vonatkozó intézkedéseket is csak a román kormány nyomásának engedve tette meg.

A ‘30-as években tovább folyt a küzdelem a német tanítási nyelvért Németország hathatós anyagi támogatásával. 1934-1935-ben Angelescu román kultuszminiszter újabb rendeletet hozott, aminek értelmében a sváb származású gyerekek csak román vagy német iskolákba írathatók be. A püspökség továbbra is szabotálta a rendelet végrehajtását és 1937-ben a kultuszminiszter személyesen szólította fel a püspököt a rendelet betartására. A magyar iskolák bezárásától való félelmében a püspök végül engedett és elismerte az anyanyelv használatát a templomokban és iskolákban.

Az, hogy végül is mennyire volt sikeres a Gaüamt akciója, vitatott. A különböző szerzők különböző adatokat használnak az iskolákra vonatkozóan. Egyesek szerint a 30-as évek végére 4 falu kivételével mindenhol bevezették a német nyelvet. Mások szerint csak 2 helyen működött egyházi fenntartású magyar iskola, 6 községben létesült román állami iskola, és 26 egyházi iskolában érvényesült a német tannyelv. Emellett 1929-ben megnyitották az első német nyelvű osztályt a nagykárolyi Vasile Lucaciu középiskolában.


A látszólagos siker ellenére a helyzet nem volt ennyire pozitív.

A püspökség továbbra is igyekezett elszabotálni a rendeletet, egyes sváb falvak iskoláiban betöltetlenül hagyták a helyeket, illetve németül nem tudó tanárokat neveztek ki. A helyzet jobbítása érdekében 1932-ben elrendelték, hogy német iskolába csak német oklevéllel rendelkező tanárt lehet kinevezi.

Komoly nehézséget jelentett, hogy hiányoztak a németül tudó tanárok, az első német tanítóképzőbe járó tanfolyam ugyanis csak 1928-ban végzett. A másik gond a gyerekek nyelvtudása volt, mivel nagyon sok településen már otthon is magyarul beszéltek a sváb családokban. Több állami iskola igazgatója is arra panaszkodott, hogy a gyerekek az iskolában találkoznak először a német nyelvvel. Másrészt a szülők ellenszenvvel viseltettek a nem egyházi iskolával szemben. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a sváb mozgalom sikerei nagyban függtek a román állam adminisztratív és a német állam pénzügyi támogatásától, enélkül nem tudott volna ilyen eredményeket elérni.

Nincsenek pontos adataink arra vonatkozóan, hogy maga a sváb lakosság mennyire nézte jó szemmel a Gaüamt tevékenységét, illetve mennyire támogatta azt. A Püspökség folyamatosan arra panaszkodott, hogy a mozgalom agitátorai csak anyagi előnyökért végzik a munkájukat, a lakosságot pedig folyamatosan megtévesztik német nyelvű beadványaikkal.

Ugyanezt a vádat a szervezet is megfogalmazta a Püspökéggel szemben, miszerint a szülőket a helyi plébános befolyásolta az oktatási nyelvről való szavazáskor. Az tény, hogy sikerült végletesen megosztani a faluközösséget, és ennek egyes esetekben drasztikus következményei voltak.

Szatmári sváb férfi SS egyenruhában (Szatmár Megyei Múzeum gyűjteménye)


Családok, rokonok, barátok váltak egymás ellenségeivé, de arra is volt példa, hogy egy sváb érzelmű ember leszúrta magyar érzelmű, ugyancsak sváb származású szomszédját. A megosztottság az 1940-es években vált végzetessé, amikor a Gaüamt propagandájának hatására a sváb családok fiatal tagjai a német SS egységekbe léptek be, és ennek következtében 1944 őszén a családtagjaik is elmenekülésre kényszerültek.




ItthonRSS