2020. január 27. hétfőAngelika
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Magyartanítás Moldvában: szembesítési kísérlet az identitással

B. D. T. B. D. T. 2011. február 02. 15:40, utolsó frissítés: 2011. február 03. 10:01

1989 után a csángókérdéshez hirtelen mindenki érteni kezdett, mint a focihoz, ám konkrét, átgondolt lépéseket tíz évig senki nem tett.


A moldvai magyar oktatási program tíz évéről jelentetett meg kötetet a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a Zelegor Kiadó 2010 végén. A kiadványnak akkora sikere volt, hogy az eredeti 500 példányt elkapkodták; az utánnyomást követően Dimény Attila, a Céhtörténeti Múzeum igazgatója könyvbemutatót szervezett Kézdivásárhelyen.

Sokan kíváncsiak voltak a találkozóra – merthogy az volt a javából, hiszen többen is eljöttek azok közül a tanárok közül, akik a magyar oktatási programban dolgoztak, még egy idős tanárnéni, Kosztándi Mária is felszólalt, aki az ötvenes években a Magyar Népi Szövetség kezdeményezte magyar oktatási program keretében tanított Moldvában.

Grafikai szempontból könyvremek a kötet, méltatta Sántha Attila író, a kötet lektora Szabó Krisztina tervező munkáját. A tartalmát illetően meg rendkívül sokszínű, hiszen sokan vannak a szerzők is, sokféle ember – volt és jelenlegi tanárok, diákok – írásából áll össze a tíz év története. Sántha – akinek felesége, Kosztándi Tímea is tanított Moldvában – egy személyes jellegű visszaemlékezéssel kezdte a bemutatást.





A Kötő József vezette kisebbségi oktatási államtitkárság tanácsosaként 1999-ben kapta azt a feladatot, hogy oldja meg a csángók magyar nyelvű oktatásának problémáját. Egy vaskos dossziét raktak eléje, amelyet áttanulmányozva kiderült, hogy bár 1996-tól folyamatosan kérték több faluban is a szülők a magyar oktatás bevezetését,


a rosszindulatú vagy éppen ignoráns bürokrácia

útvesztőiben mindig elkallódtak a kéréseik. 2000-ben Klézsén Hegyeli Attila, aki eredetileg kutatni ment néprajzosként Moldvába, gyűjtötte össze a szülői kérvényeket. „Az volt az érzésem, Burkina Fasóban vagyok” – idézte fel az akkori viszonyulást Sántha, aki 2000-ben kidolgozta a törvényhez csatolt alkalmazási útmutatót is az anyanyelv oktatására a román tannyelvű iskolákban. Ám hiába telefonáltak le többször a tanügyminisztériumból a bákói tanfelügyelőségre, a törvényekre hivatkozva, hogy beindulhasson végre a magyar nyelv oktatása – nem történt semmi.

Még román minisztériumi küldöttség is indult Klézsére, ahol a szülőkkel leültek beszélgetni, hogy erősítsék meg: valóban igénylik, hogy gyermekeik magyart is tanuljanak az iskolában. A szülők ki is álltak a döntésük mellett, annak ellenére, hogy a hivatalosságok, iskolaigazgató, polgármester, helyi tanácsosok ott helyben a minisztériumi bizottság előtt vehemensen érveltek a magyaroktatás ellen – egyesek közülük magyarul...

Sántha végül 2000 novemberében, látva, hogy eredménytelenül próbálkoznak, otthagyta a minisztériumot. Az iskolai magyaroktatás végül 2002 szeptemberében indult be PSD-s kormányzás alatt, azt követően, hogy az Európa Tanács kiszállt a helyszínre, és ajánlást fogalmazott meg Románia számára, a csángók kisebbségi jogait szorgalmazva.

Hegyeli Attila, az MCSMSZ volt oktatási programfelelőse, ügyvezetője kijelentette, nem szeret úgy beszélni az utóbbi tíz évben oktatás terén elért eredményekről, "hogy közben mindent egy rózsaszín ködben lebegtessünk, mintha megváltottuk volna a csángóságot", mert


a valóság korántsem dicső.

Kilencezer gyerek beszél valamilyen szinten magyarul, ám csupán 1860 gyereket sikerült bevonni a programba, ebből 980-an tanulják iskolában, heti 3 órában a magyar nyelvet. Hurráoptimizmustól mentesen azt lehet megállapítani, 1989 után a csángókérdéshez hirtelen mindenki érteni kezdett, mint a focihoz, ám konkrét, átgondolt lépéseket tíz évig senki nem tett. Legalább száz konferenciát szerveztek Erdélyben és Magyarországon a csángókról, mindeközben Moldvában semmi előrelépés nem történt. Döbbenetes, hogy a magyar közösség nem tudta kezelni a csángóügyet; a magyar értelmiség és a nemzetpolitikai döntéshozók nem figyeltek a csángókra – állapította meg Hegyeli.

Most sem sokkal jobb a helyzet, a szülők mellett senki nem áll ki, csak az MCSMSZ, ami egy civil szervezet. A magyarórára járó gyerekeket ma is direkt kihívják a táblához más tantárgyból “na lássuk, ha a magyarra van időd, mit tudsz”-alapon.

Felelőtlenség volt arra számítani, hogy egy civil szervezet, akire rábízták a moldvai magyar oktatás megszervezését, fenekestül felfordít egy társadalmat, és legyőzi a román hatóságokat, szembeszáll a térségben erős pozícióval bíró egyházzal. Így könnyű utólag kritizálni az MCSMSZ-t azért, mert elbukta a feladatot.


Nagyon előrehaladott az asszimiláció,

a gyerekekkel a szülők szinte kizárólag románul beszélnek – egy ilyen nyelvállapotot visszafordítani úgy, hogy közben nem áll mellettünk sem az RMDSZ, se más, lehetetlen. De ezt nem is vállaltuk, nem is tudnánk megcsinálni – szögezte le Hegyeli. Elméletileg persze lehetséges, nem képtelenség 40-50 év után egy ilyen szituációt megfordítani, hiszen elég, ha megnézzük az ír példát: ők tudatosan igyekeznek visszatanulni őseik évszázadok óta elvesztett nyelvét, habár mindössze egyötödük beszél írül.



Még ha nem is lehet megállítani az asszimilációt, akkor is van értelme magyart tanítani a magyarul már nem beszélő csángóknak – szögezte le Hegyeli. Az elsősorban falvakban, zárt közösségekben élő csángók gyökértelenekké válnak a városba költözve; a románság is kizárja magából a katolikusokat, hiába próbálnak románabbak lenni a románnál: “eşti catolic, bozgorule”, kinézik őket a mai napig. A szomszéd ortodox román falvak lakói még azokra a csángó településekre is “ungurii”-ként utalnak, ahol már senki nem beszél magyarul, teljesen asszimilálódott a csángó lakosság. Ezért lenne jó a csángó származású gyermekeknek megtanítani kulturális identitásuk alapjait, hogy ne váljanak teljesen gyökértelenné – vélte Hegyeli.

Kapcsolódó:
Legyen Ön is keresztapa, keresztanya! >>
Támogassa adója 2%-ával a moldvai magyar oktatást >>
Önkormányzataink is lehetnének “csángó keresztszülők” >>

A könyvbemutatón néhány volt és mostani tanár is mesélt a moldvai mindennapokról, a hatóságokkal folytatott összetűzésekről. Bende Edit már hetedik éve Moldvában tanít, most éppen Szitáson, Oneşti mellett. A márkosfalvi fiatal pedagógus a Transindex kérdésére elmesélte, elsősorban a kíváncsiság hajtotta,


hogy megismerje jobban a csángó szomszédokat

(Kovászna megyét az Ojtozi-szoros választja el Bákó megyétől). “Láttam a szép színes népviseletüket a futásfalvi búcsún. Kérdezgettem a rokonokat, ismerősöket, mit tudnak a csángókról – hát nem sokat tudtak. Gondoltam, elmegyek és megnézem én magam Csángóföldet” – idézte fel.

Szitáson, ahol már harmadik éve folyik iskolán kívül a magyar oktatás, az igazgató nagyon ellenzi a magyarórákat, “harcolni” kell vele; Edit öt csoportot tanít, nemcsak Szitásról, hanem két szomszédos faluból is járnak hozzá a gyerekek. “Haladunk, de lassan. Most ábécét tanulunk, nehezen mennek a magyar nyelv jellegzetes magán- és mássalhangzói” – mesélte a pedagógus.

A sepsiszentgyörgyi Mihály Szende és a kézdivásárhelyi Konát Eszter Gajdáron tanítanak már második éve, 90-100 gyerekkel foglalkoznak. Bár hat éve kezdődött el a faluban az iskolán kívüli magyar oktatás, a helyi iskolavezetőség ellenállása miatt csupán idéntől sikerült a tantervbe is beilleszteni a magyarórákat. Fiatalodott a helyi iskolában a tanári gárda, talán ezért is sikerült megnyerni az intézményt, indíthassák el az oktatást hivatalosan is. 14-en tanulják egyelőre az iskolában is a magyart, a cél, hogy mind a száz diákot bevonják az iskolai tanításba is. A faluban egyébként mintegy 300 ház van, de olyan család is akad, ahol 16 gyerek van.

“Nagyon tetszik Moldvában, az emberek befogadtak és elfogadtak. Könnyen haza is tudunk jutni a faluból. Nagy kihívás volt az elején, meg kellett tanulnunk az ott használatos szavakat, kifejezéseket. A felkészítőn megtanultuk a moldvai táncokat, énekeket, hogy aztán taníthassuk a gyerekeknek” – mesélte Mihály Szende.

A könyvbemutatón Ségercz Ferenc, a Fabatka együttes alapítója is felidézte moldvai tanárkodása időszakát; mint mondta, faluról falura haladva,


fokozatosan kellett megtörni a jeget mindenhol.

A zenész olyan dalokat tanított meg furulyán a gyerekeknek, amit akár tíz évvel azelőtt, ugyanabban a faluban gyűjtött az öregektől; a zenei oktatás lehetséges eredményének azt tartja, hogy a gyerekek szembesülhetnek saját identitásukkal.

A kétezres évek elején még nehezebb volt dűlőre jutni a falubeli hivatalosságokkal. Ám amikor egyik legtehetségesebb tanítványa – az azóta Budapesten zeneakadémiára készülő Kovács Krisztián – is azzal jött, hogy visszaadja a furulyát, annyira terrorizálták az iskolában a “magyarórák” miatt, bement az igazgatónőhöz. Talán határozott fellépésének is része volt abban, hogy később az illetőt leváltották.

A magyarórának olyannak kell lennie, ahol minden gyereknek sikerélménye van; ahol népi játékokkal ismerkedhet meg, és olyan “magyar kulturális élménnyel” gazdagodik, amire akár 20 év múlva is szívesen gondol vissza – fogalmazott Kosztándi Tímea, a kötet szerkesztője, aki Diószénben tanított.

A moldvai magyar oktatási programban résztvevő pedagógusok számára elsődleges feladat a helyi nyelvjárást megtanulni, nem kijavítani a gyereket, ha “fekete” helyett mondjuk “fetekét” mond, vagy értetlenkedni, ha tyúkmont (tojást) reggelizett – mert erre a helyi nyelvjárásra épülve aztán meg tudja tanulni a magyar köznyelvet is. Általában a moldvai magyar nyelvjárások szókincsének 15 százaléka román kölcsönszó, hiszen


a 19. századi magyar nyelvújításról “lemaradtak”

– pontosabban senki nem szólt nekik arról, hogy pl. a vonatot magyarul vonatnak hívják. A “trin” ugyan a román “tren”-ből ered, ám magyarosítva használják (“trinvel” utaznak), beépült a helyi szókincsbe, és ezt a nyelvváltozatot meg kell őrizni – magyarázta a hallgatóságnak Hegyeli.

A közönségből érkező kérdésre, hogy “akkor most a csángók magyarok, vagy románok? Ha magyarok, miért nem vállalják magyarságukat?”, elmondta, hogy a kommunizmus idején, amikor Moldvából sok csángót a Székelyföldre hoztak többek közt gyárakba dolgozni, az érzéketlen székely ignoranciának köszönhetően váltak inkább román identitásúakká a csángók. A székelyek egyrészt cikizték őket amiatt, ahogyan beszélnek, illetve hogy akkor ők most minek is tartják magukat?

Így történt meg az, hogy Magyarországról vagy Székelyföldről románságukban megerősödve térnek haza a csángó vendégmunkások. Pont az ilyen kérdések miatt, amelyek az identitást pusztán etnikai síkon értelmezik, és nem tudják fölfogni az archaikusabb csángó identitás lényegét, bántó és bunkó módon saját identitásukat állítják föl mérceként.

“Ha Önök egy csángóval beszédbe elegyednek, kérem, ne tegyék föl így ezt a kérdést. Ha már mindenáron ezt a témát akarnák forszírozni, inkább azt kérdezzék, maga oláh-e? Ez Moldvában nem egy sértő kifejezés, így utalnak a román ortodoxokra, akiktől nagyon élesen megkülönböztetik magukat. Ha ezt a kérdést teszik fel, a válasz az lesz: dehogy, én katolikus vagyok” – magyarázta Hegyeli.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS