2017. december 15. péntekValér
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Zsidókérdés a Magyarországi Unitárius Egyház nemzet- és egyházépítő stratégiájában I.

Pál János 2011. február 19. 15:26, utolsó frissítés: 2011. február 26. 11:39

Észak-Erdély visszacsatolása az egyház életében radikális törést eredményezett: szakítottak a türelemre épített valláspolitikával, és egyoldalúan eltolódott a súlypont a missziót illetően.


Észak-Erdély visszacsatolása az Unitárius Egyház életében a közjogi változások mellett két ponton eredményezett radikális törést: a.) az évszázados hagyományokra visszatekintő szabadelvű és türelemre épített valláspolitikával való szakítás; b.) egyoldalú és aránytalan súlyponteltolódás az egyház küldetését, misszióját illetően.

>> a Történelem rovat további anyagai >>

Vári Albert teológiai tanár a bécsi döntés előestéjén még a keresztény egyházak feladatát – az unitáriusét is – az emberiség valláserkölcsi nevelésében látta a kor „beteges” áramlataival és az éppen dúló háborúval szemben. Ezzel ellentétben 1941 novemberében Gelei József főgondnok (biológus, egyetemi tanár) az egyház feladatait a következőkben határozta meg: „Életünk az egy Isten és életünk az egy haza és legyen minden törekvésünk, minden áldozatunk: az egy faj és egy haza.” A szerepcsere tehát szembetűnő: faj és haza védelme.

Unitárius lelkészi konferencia, Budapest, 1942Unitárius lelkészi konferencia, Budapest, 1942

Ez a radikális koncepcióváltás, iránymutatás, az unitarizmus magyar vallásának mítoszával keveredve, negatívan hatott az egyház zsidókkal szemben tanusított – korábban igen pozitív – magatartására. Hátterében pedig összetett és bonyolult indítékok álltak.



Expanziós egyházépítés

1940 augusztusa után az egyház főideológusai kiváló lehetőséget láttak az unitarizmus nemzeti vallássá tételében. Az expanziós gondolat egyik leglelkesebb képviselője Simén Dániel teológiai tanár volt, aki a hagyományos, tolerancián nyugvó egyházpolitikával való szakítás mellett a világháború teremtette missziós lehetőségek kiaknázását is sürgette. Ezzel harmonizáló nézetet fogalmazott meg az 1943-ban elfogadott valláserkölcsi nevelési javaslattervezet, amely a Hódító és harcoló unitárizmus fejezetcím alatt az egyházpolitika irányvonalát ezekben jelölte meg: „Az unitarizmus a történelem folyamán a türelem vallása címet érdemelte ki. Ezt az álláspontot azóta hagyományként megőrizte. Ám látjuk, hogy a mai kor harcos szellemétől fűtött keresztény felekezetek között ezzel az állásponttal fennmaradásunkat veszélyeztetjük. Éppen ezért valláserkölcsi nevelésünket a türelmesség mellett a hódítás vágya és a harcolás készsége kell, hogy áthassa.

E gondolat térnyerését és jelenlétét az egyházi közgondolkozásban jelzik Gelei József főgondnok programbeszédének megalomán törekvésektől óvó és mérsékletre intő szavai is. Az 1943. évi, egyházpolitikai irányelveket megfogalmazó főtanácsi beszédében ellenben már így fogalmazott: „[…] a mi unitárius nagyságálmunk: a nagy Magyarhazában erős Unitárius Egyház.” Ugyanitt, néhány gondolattal később, tíz pontos programja végcélját egy „nagy lélekszámú” unitárius egyház létrehozásában határozta meg, mert „az unitárizmus a magyar jövő vallása.”


Az unitarizmus, mint „a magyar vallásos géniusz csúcsteljesítménye”

A számbeli kisebbségi státus megszüntetését és a vezető pozíció megszerzését vizionáló törekvés elméleti alapját az unitarizmus genezisének körülményei és helye szolgáltatta, mely szerint az Erdélyben, elsősorban Dávid Ferenc érdemeinek köszönhetően létrejött unitáritarizmus az elfojtott magyar vallásos lélek kifejeződése.

1940-et követően az expanziós irányelv az unitarizmus magyar jellegére alapozott és ekkor kristályosodott ki ennek mítosza is. Tételük igazolására az erdélyi reformáció koráig nyúltak vissza, és magyar voltát két tényezővel magyarázták: a földrajzi térség, melyben kifejlődött, és Dávid Ferenc magyar származása, identitása.

1940 után az az általános felfogás alakult ki, hogy az unitárius vallás tulajdonképpen a dogmakereszténység által elfojtott ősmagyar vallás jogfolytonosa, melyet Dávid Ferenc („magyar kereszténység” letéteményese) „magyar lelke” fedezett fel újra a nemzet részére. Simén Dániel teológiai tanár ennek megfelelően az unitarizmus monoteizmusát már nem a judeo-keresztény gyökerekre, hanem az ősmagyar vallásra vezette vissza. A vádat, miszerint az unitarizmus a judeo-keresztény monoteizmus folytatása lenne, úgy lehet elhárítani, ha tudományosan bizonyítják, hogy az nem más, mint „[…] ősi magyar vallásunk jézusi megtermékenyülésben és kiteljesedésben, nem egyéb, mint magyar kereszténység vagy evangéliumi magyarság: a tiszta kereszténységnek s az örök magyar lelki értékeknek egy vallásos gondolatban, az unitárizmusban való kikristályosodása."



galeria_306.jpg
galeria_307.jpg
galeria_308.jpg
galeria_309.jpg
galeria_310.jpg

Az unitarizmus tehát az ősmagyar vallás reinkarnációja: annak az évszázados, évezredes „lelki érettségnek” az eredménye, mely a reformációkor jelentkezett, amikor „[…] az ős magyar hit megszabadulva a reáaggatott, sőt rákényszerített külső sallangtól s az ezzel járó sok gátló, nyomasztó érzéstől, megfürödve az evangélium tiszta szellemében, önmagára talált és meggyógyult.” Az unitarizmusra ugyanakkor nemcsak mint a nemzet szellemi táplálékára, erőforrására tekintettek, hanem a faji tisztaság védelmezőjére is. A gyakorlatban mindez az áttéréseknél mutatott szélsőségesen elutasító magatartásban jutott aztán kifejezésre.


Államhűség

Az 1940–1944 közötti egyházpolitika egyik legjellegzetesebb vonása a magyar államhatalom iránti feltétlen hűség volt, amit az egyházi vezetők hazafias érzülete táplált. A „zsidótörvény” és zsidóellenes intézkedések ugyanakkor alkalmat nyújtottak az egyház-állam közti viszonyrendszer pozitív befolyásolására, gyakorlati szempontú érdekeinek érvényesítésére is.


A szombatosság vádja

A fejedelemség korában az unitarizmus szombatossággal történő azonosítása többször lehetőséget szolgáltatott a fejedelmek számára, hogy a szentháromság-tagadó egyház ellen is ezen cím alatt indíthassanak támadást. A 19. század folyamán a szombatosság vádját pejoratív, kirekesztő szándékkal használták, mintegy érzékeltetve, hogy az unitárius vallás szigorú monoteizmusából fakadóan nem tartozik a szentháromságot hívő, hagyományosan értelmezett keresztény vallások csoportjába. 1940-1944 között az újból fellángoló felekezeti villongások közepette, az unitarizmus és szombatosság (1868 után áttértek a zsidó vallásra) közötti azonosság hangoztatása, az unitarizmus „lejáratása” szándékával ismét napirendre került.

A negatív történelmi tapasztalatok, a megbélyegzéstől való menekülés, a védekezési reflex ugyancsak a zsidóellenesség pályájára terelte az egyházat. Ez a tendencia tetten érhető a nagyszámú apologetikus, polemizáló tartalmú írásokban is, melyekben a Dávid Ferencet zsidózással illető vádak elleni panasz gyakran visszatérő elem.

1942-ig jelentős számú zsidó tért át az Unitárius Egyházba. A negatív megítéléstől való félelem is közrejátszott abban, hogy az egyházkormányzat igyekezett sorai közül kizárni zsidó származású egyháztagjait.


Huszonkét éves kisebbségi lét negatív tapasztalatai

Ha a korabeli megnyilatkozásokat vizsgáljuk, feltűnő az a fóbiás félelem, ahogyan a trianoni katasztrófára és a huszonkét éves kisebbségi létre tekintettek vissza. Hogy mindez ne ismétlődhessen meg, úgy gondolták, tanulni kell a múltból, és a korábban elkövetett hibákat mindenképp el kell kerülni. Mivel pedig a korabeli diskurzus oroszlánrészt tulajdonított a zsidóságnak az ország széthullásában, az egyház is elfogadta azt a nézetet, hogy kiszorításuk a nemzet életéből szükségszerűség.


Személyi változások, magyarországi hatás

A két világháború közti egyházpolitikát két töréspont szerint korszakolhatjuk, melyek mindkét esetben a püspökválasztások vonalán húzhatóak meg, melyek egyben az egyházi csúcsvezetés meghatározó átrendezését is eredményezték. Kivételt ez alól Boros György megválasztása jelentett (1928), aki nemcsak az azonos társadalmi, politikai szocializáció révén jelentett folytonosságot, hanem azért is, mert 1923-tól, mint „püspökhelyettes főjegyző” gyakorlatilag az ő kezében összpontosult az egyház kormányzása.

Az 1930-as évek közepétől azonban egyre inkább megerősödtek a reformokat és nemzedékváltást sürgető hangok. A személyes érdekektől is mozgatott reformcsoportnak, kihasználva a gazdasági világválság és az állampolitika okozta elégedetlenséget, sikerült 1938-ra felülkerekednie és lemondatnia Boros Györgyöt. Ez a csúcsvezetés cseréje mellett nemzedékváltást is eredményezett, az egyház elitjébe több, a későbbi eseményekben kulcsszerepet játszó, világnézetileg még képlékeny figura került.

A második jelentős töréspont 1940 novemberére datálható, amikor a Boros helyett megválasztott Varga Béla egyetemei tanárrá történő kinevezése és az egyház berkeiben zajló belső hatalmi harcok miatt lemondott. Ennek eredményeként Elekes Domokos főgondnok is benyújtotta lemondását.

Az 1941. június 29-én Marosvásárhelyen tartott zsinat püspökké Józan Miklóst, főgondnokká Gelei Józsefet választotta. Ez utóbbinak tisztsége által biztosított befolyásos pozíciója és rendkívül agilis szerepvállalása az egyház közéletében döntő hatást gyakorolt az egyház ideológiai irányvonalára is. A trianoni békeszerződést követően Magyarországra telepedett egyetemi tanár, aki személyes traumaként élte meg a magyar királyság felbomlását, minden bizonnyal ez utóbbi mozzanat hatására vált a jobboldali radikalizmus hívévé és a korabeli diskurzus hatására antiszemitává. Visszatérte az egyház berkeiben az antiszemita gondolatok importját és népszerűsítését eredményezte.

Az egyértelműen magyarországi hatásra begyűrűző, nemzetkonstrukciós elemként jelentkező zsidóellenesség iránt azonban az erdélyi rész is igen nagy befogadó készséget mutatott, aminek az „egyházi zsidótörvény” a legmarkánsabb példája. Lelkes támogatója és népszerűsítője volt e nézeteknek Abrudbányai János, a Teológiai Akadémia dékánja és tanára, aki ebben a befolyásos minőségben az egyházi közvélemény egyik jelentős formálójává vált. Mindketten élénk egyháztársadalmi és irodalmi munkát fejtettek ki, ami hozzájárult az egyház- és nemzetpolitikai diskurzusukban kiemelt helyet kapó antiszemitizmus beemeléséhez és elterjedéséhez az egyházban. Emlékiratában Ürmösi József püspöki titkár is Geleit és Abrudbányait tette felelőssé az egyház antiszemitizmusának kialakulásáért.

Az, hogy ilyen mértékben bontakozhatott ki az egyház berkeiben az antiszemitizmus, már nem csak e két személy súlyának és tevékenységének tulajdonítható, hanem a nagy erejű befogadó készségnek is, ami az egyházi vezetőség részéről mutatkozott. Az egyházkormányzat többségének kérdésben tanúsított magatartása a felelős tehát azért, hogy az antiszemitizmus bekerülhetett az egyház hivatalos diskurzusába, még akkor is, ha a gyújtószikrát ehhez a fent nevezett két személy szolgáltatta.

Megjegyzendő ezzel kapcsolatosan, hogy a püspökség után második legfontosabb egyházi tisztséget jelentő főjegyzői állást betöltő személy (Kiss Elek) esetében is zsidóellenes megnyilvánulások mutathatóak ki. Az egyházban végrehajtó szervként működő EKT áttérési kérvények elbírálásakor tanúsított magatartása és határozatai pedig ugyancsak azt igazolják, hogy tagjai között túlsúlyban voltak az antiszemiták.

Nem utolsó sorban megkockáztatható az a felvetés is, hogy a 2. bécsi döntés nemcsak olyan értelemben játszott döntő szerepet, hogy elősegítette a zsidóellenes eszmék elterjedését és felerősödését, hanem azáltal is, hogy az a romániai Magyar Unitárius Egyház megosztásával (53 egyházközség Romániában maradt) az erdélyi (transzilván) szellemiség gyengülését eredményezte, azaz jóval erőteljesebben érvényesülhetett az a „magyarországi egyházrész”, amely erőteljes zsidóellenes légkörben élte mindennapjait.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS