2017. október 21. szombatOrsolya
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A „piteşti-i jelenség”. Történelem és emlékezet I.

Mircea Stănescu 2011. március 12. 11:56, utolsó frissítés: 2011. március 14. 09:14

A pitesti börtönben zajló kísérlet elmélete szerint a kommunista rezsim ellenállóit kínzás és verés útján jó polgárokká lehet nevelni.


A Piteşti-en alkalmazott átnevelési módszer előzményének a suceavai börtönben meghonosított eljárásokat tekinthetjük. 1949. január 6. és 19. között Suceaván kísérelték meg a kommunista Romániában először átnevelni a politikai fogvatartottakat. Ez két szempontból fontos: egyrészt megmutatta, hogy lehetséges a rabok átnevelése, működik a módszer, másrészt


kitermelte azokat a kádereket,

akik később részt vettek a piteşti-i jelenségként elhíresült kísérletben. A programba beemelt elítéltek oda jutottak, hogy a kommunista párt szerkezeti felépítésének mintájára a börtönben létrehoztak egy saját szervezetet, a Kommunista Meggyőződésű Fogvatartottak Szervezetét.

A Belügyminisztérium 1949. március 9-én egy új átnevelőt küldött, egy Stângă nevű fegyőr személyében és felszámolták a rabok szervezetét. A suceavai „első generációs” átnevelési projekt abból állt, hogy a programban részt vevő rabok közösen tanulmányozták és elemezték az ideológiai könyvészetet, illetve információkkal látták el a kihallgató tiszteket a még le nem tartóztatott személyekről valamint a börtöntársak állapotáról, hangulatáról.



Még javában zajlott a suceavai projekt, amikor a programban eredményesen részt vevő rabok egy csoportját a Belügyminisztérium Eugen Ţurcanu vezetésével

Eugen Ţurcanu



a piteşti-i börtönbe vezényelte

azzal a küldetéssel, hogy megteremtsék egy új típusú átnevelési program feltételeit. Az újonnan érkezetteket az első emelten található 11. számú, úgynevezett „korrekciós” cellában helyezték el (olyan rabokat őriztek itt, akik nem tartoztak a rendszer első számú ellenségei közé).

Az újonnan érkezettek hozzáláttak a rabokról szóló információk begyűjtéséhez és felvették a kapcsolatot a börtön vezetésével, hogy elkezdhessék a munkájukat. A börtönigazgatóság és az átnevelést kezdeményező csoport közötti kapcsolatfelvételre 1949 nyarán került sor, Iosif Nemeş belügyi ezredes látogatása során.


>> a Történelem rovat további anyagai >>


Június 7. és november 25. között a Belügyminisztérium megszigorította a börtönélet feltételeit: ez volt az új módszer életbe léptetésének első fázisa. November 25-én pedig a Securitate és a Belügyminisztérium még egyszer leellenőrizte a program kezdeményezőit.


Az akció 1949. december 6-án vette kezdetét

az első emeleti „kórház cellában.” A „piteşti-i átnevelési módszer” kidolgozásában és gyakorlatba ültetésben fontos szerepet játszott egy elítélt, Eugen Ţurcanu: a börtönben tanúsított odaadása azt az érzést keltette a vezetőségben, hogy a módszerük működik.

Ţurcanu a Iaşi-i Egyetem jogi karán tanult, 1946-ban lépett be a kommunista pártba, ahonnan még diplomataképző tanfolyamra is elküldték. 1948-ban tartóztatták le és egy év múlva ítélték el, egy letartóztatott vádjai alapján. Az ok: Ţurcanu ifjú korában tagja volt a Legionárius Mozgalomnak. E tényt amúgy Ţurcanu megemlítette az életrajzában, a letartóztatásra "biztonsági okokból" került sor.

Ţurcanu 1948 őszén a suceavai börtönben bekerült egy átnevelési programba, amelyet egy másik elítélt, Alexandru Bogdanovici irányított. Bogdanovici előzőleg a Legionárius Egyetemisták iaşi-i központjának volt a vezetője.

Ţurcanu hosszú ideig abban reménykedett, hogy hamarosan szabadulhat, ezért az első átnevelési projektbe konkrétan nem szállt be, csupán a folyóson őrködött, a börtönbesúgókat fedezte.

1949. január 6-án ítéletet hoztak a iaşi-i egyetemisták perében. Ţurcanut hét év „korrekciós” börtönbüntetésre ítélték. A fiatal, ambíciós, intelligens Eugen Ţurcanu


arra törekedett, hogy minél hamarabb szabadulhasson

(felesége és két éves kislánya várta), belépett az átnevelési programba, amelynek hamarosan átvette a vezetését is.



A piteşti átnevelési módszer egyik fő jellemezője az volt, hogy a fogvatartottakat saját cellatársaik verték meg brutálisan, politikai koncepcióikat megmásítandó. Az átnevelő bizottság tagjai és azok segédjei (maguk is börtönlakók) által kiosztott rendszeres verésen túl a fogvatartottakat különböző tornagyakorlatok elvégzésére kötelezték (guggolás, fekvőtámasz) valamint arra, hogy napokat, éjszakákat töltsenek kényelmetlen pozíciókba kényszerítve.


A legkülönbözőbb módszerekkel kínozták és alázták meg őket:

békaugrásban kellett közlekedniük, órákon keresztül kellett mossák a padlót, kúszniuk, mászniuk kellett, a kezük használata nélkül kellett étkezzenek, székletet és vizeletet kellett fogyasztaniuk, egymással kellett verekedniük. A börtönőrök csak a leleplezés első szakaszában vettek részt, ezután ők a terepet biztosították és csak szélsőséges esetekben léptek közbe.

A belső leleplezés során az elítéltet ara kényszerítették, hogy nevezze meg a saját és az általa ismert gyanús elemek által elkövetett börtön- és rendszerellenes magatartásformákat. Ebben a szakaszban csak a börtön területén belül „elkövetett” rendszerellenes cselekedeteket kellet megnevezni. Ezeket a cellatársak és az átnevelő előtt nyilvánosan kellett felsorolni.

A cellatársaknak is részt kellett venniük ebben a folyamatban, kérdéseket kellett feltenniük az illetőnek. Ha úgy vélték, hogy a önleleplező személy bármit is elhallgat vagy eltorzít, közbe kellett lépniük. Az átnevelők ezzel kettős célt követtek: egyrészt megpróbálták a lehető legmélyebben megismerni a börtön belső világát, illetve, hogy melyik rab, milyen mértékben vesz részt a börtön "társadalmi életében". A belső leleplezés szóban történt. Az elítéltek csak később számoltak be írásban, akkor is csak a legfontosabb történésekről.

Ezek után következett a külső leleplezés. Az elítéltek egy szappanból készült táblácskára tűvel bekarcolták azokat a börtönön kívüli történéseket, amelyekről a leleplezés folyamán beszélni kívántak, aztán jelentették az átnevelő tanács főnökének. Ez kérdéseket tett fel, esetenként arra utasította őket, hogy


bizonyos kérdéseket gondoljanak át jobban.

Amikor a főnök úgy értékelte, hogy eljött az idő, utasítást adott, hogy a leleplezéseket foglalják írásba. 1949. november 25. és december 26. között a leleplezéseket a börtön igazgatója Alexandru Dumitrescu valamint a börtön politikai referense (tisztje), Ioan Marina jelenlétében írták meg. Az első időszakban erre a börtön különböző adminisztratív helyiségeiben került sor. 1950 január 19. után ezeket a szövegeket a négyes kórterem melletti egykori mosdóban írták meg, Eugen Ţurcanu, az átnevelő főnök jelenlétében. Az elítélteknek közölniük kellett minden olyan információt, amelyet a rendszer felhasználhatott.

Íme néhány azokból a kérdésekből, amelyek érdekelték a Securitatet és a pártvezetést: legionárius szervezetek, államellenes szervezkedések, fegyver- és lőszerlerakatok, olyan személyek, akik segítenek az illegális határátkelőknek. A feloszlatott Nemzeti Parasztpárt tagjainak kapcsolatai, kémkedés (mindennemű kapcsolat Nyugattal), a gazdaság szabotálása (az államosítás ellen történő megnyilvánulások), valuta, nemesfém, tiltott könyvek és iratok birtoklása, kommunistaellenes cselekedetek a háború során, párttagokra vonatkozó adatok.

Az elítéltek a fenti kérdéscsoportok alapján írták le a saját magukra és ismerőseikre vonatkozó leleplezéseiket. Ezeket az írásokat leleplezéseknek nevezték hivatalos formában is és a következő mondattal kezdődött:


„Alulírott ... bandita, a következőket nyilatkozom:”,

ezek után következett maga a nyilatkozat szövege. A leleplezések nem sokban hasonlítottak azokhoz a nyilatkozatokhoz, amelyeket az elítéltek a Securitate előtt tettek a kihallgatások során. Inkább információszolgáltató feljegyzésekként lehet kategorizálni őket. Ezekben a börtönön kívüli eseményeket, információkat rögzítették.

A leleplezések hivatalosan a raboknak tett engedménynek számítottak. Ebből kifolyólag a raboknak kérelmezniük kellett, hogy megtehessék az ún. önleleplezésüket. Ez a gesztus a hatalmi ideológiával szemben történő kapitulációjukat jelentette. A leleplező szövegekben nem említették a tortúrákat, veréseket, maximum egy engedélyezett fanyelvezetben utalhatták rá, mint pl. „a konfliktus következtében”, a „viták következtében.”

Eugen Ţurcanu

Azt, hogy ki mennyire őszinte a nyilatkozataiban, Ţurcanu döntötte el. Utána szembesítették egymással a nyilatkozatokat meg a személyeket. Egy másik, Ţurcanu által használt módszer alapján az átnevelt rabok egykori cellafőnökeit hallgatták ki. Hogy megbizonyosodjon arról, hogy az elítéltek a teljes valóságot mondják, Ţurcanu gyakran addig verte őket, amíg azok elkezdtek kitalált történeteket mesélni.

Ezeket aztán szembesítette a többi rab nyilatkozataival. Az átnevelő főnök biztosította a programban résztvevő személyeket, hogy a nyilatkozataik nyomán nem kerül sor újabb perekre. Állítása szerint a leleplezés nem egy nyomozási eszköz, csupán


egy eljárás, ami megnyitja az utat az átnevelés irányába.

Tehát mindez nem egy újabb kihallgatásként értelmezendő, hanem a megtérés, az áttérés egy szükséges előkészítő szakaszaként. Valójában, állították, az őszinteség fokmérője, amely lehetővé teszi az új doktrína befogadását. A külső leleplezés folyamán az elítéltek arról tettek tanúbizonyságot, hogy szakítottak a múlttal.

A belső leleplezés egy újabb szakaszában az elítéltnek bizonyítania kellett, hogy teljesen szakított a múlttal. Össze kellett állítania egy életrajzot. A teljes átalakulást bizonyítandó, az életrajznak nagyon sok negatív adatot kellett tartalmaznia az illető személyről és közvetlen környezetéről.

Míg a külső leleplezés folyamán arra kényszeríttették őket, hogy a valóságot mondják, a belső leleplezés a fikciógyártás szakasza. Ez esetben nagyon sok valótlan dolgot kellett állítaniuk önmagukról pl: hogy ők és családtagjaik gonosztevők, gyilkosok, elmebetegek. Mindezt nem csak elmondani kellett, hanem be is kellett ismerni.

A elítéltek, miután beismerték „rémtetteiket”, ezek függvényében kellett újraértelmezniük eddigi életüket. Az életrajzot a cellatársak és az átnevelő főnök társaságában kellett megírni. Az életrajzi adatok elmesélésében részt vett az összes elítélt, akiknek kötelező volt kérdéseket feltenniük, megcáfolniuk és vádolniuk minden egyes esetben, amikor az illetőről úgy gondolták, hogy egy kicsit is ragaszkodik a múltjához. A legönmarcangolóbb életrajz volt a legsikeresebb, a semleges hangvételű életrajzot banditizmusként könyvelték el. A legsikerültebb életrajzokat egyfajta igazolás végett elküldték a Belügyminisztériumhoz. E szakasz után


következett az ideológiai indoktrináció.

Azokat az elítélteket, akik túljutottak az előző átnevelési szakaszokon, ideológiai kiképzésben részesítették. Megbeszélték, megvitatták velük a kommunista ideológia alaptételeit. A külső leleplezés fázisában az elítélt megírta az önleleplezését, a belső leleplezés során az önéletrajzát és a következő szakaszban, a leleplezés utáni szakaszban, elemeznie kellett saját fejlődését. Az átnevelés ezt a hármas dinamikát követte: az első szakaszban a fogvatartott szakított a múltjával, a második szakasz megerősíti ezt, a harmadik szakaszban felvérteződik ideológiai elmélettel, amely elvileg lezárja a folyamatot. Az első szakaszban megsemmisítették az elítélt alapkoncepcióit, a másodikban újjáírták a múltját, a harmadikban megkapta a magyarázatot, hogy mindez miért is történt.


A sikeres átnevelés az úgynevezett korrekciós részlegen ért véget. 1950 nyarán Piteşti-en véget ért az első csoportos program. Az elítéltek körülbelül kétharmada esett át az átnevelésen. Ezek után a hatalom úgy gondolta, hogy más börtönökre is kiterjeszti a módszert. Az átnevelésen átesett elítélteket más börtönökbe helyezték át (Brassó, Szamosújvár, Tîrgu Ocna és Ocnele Mari). Ezekben a börtönökben is több-kevesebb sikerrel zajlott az átnevelés. Annak ellenére, hogy próbálták a folyamatot egységesíteni, mindegyik börtönnek megvan a saját átnevelési története. A módszer 1950 márciusában Brassóban, majd 1951 áprilisában és szeptemberében a Bákói Aknavásáron is kudarcot vallott.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS