2018. december 18. keddAuguszta
-1°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban

kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2011. március 15. 09:23, utolsó frissítés: 09:42

Egyformán általános jelenség minden faluban, hogy a csángók nyelve erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények, mind maguk a beszélők szemében, véli Tánczos Vilmos néprajzkutató.


Aki az utóbbi években 60 ezer, magyarul még valamilyen szinten beszélő moldvai katolikusról/csángóról beszélt, az Tánczos Vilmos néprajzkutató 1994-96 között végzett kutatásának eredményeit idézte. A kutató több tanulmányban publikálta megfigyeléseit és következtetéseit, és a „kemény számokat”: Moldvában 83 településen mintegy 60 ezer katolikus csángó ismert valamilyen mértékben egy magyar tájnyelvet, de az etnikum többsége, mintegy 180 000 személy nyelvileg teljesen elrománosodott.

A „kemény számok” az elmúlt másfél évtizedben változtak. A ténylegesen létező nyelvi állapotokat tükröző újabb becslésre pedig a magyar oktatás és a néprajzkutatói terepmunka vonatkozásában is szükség volt. A BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének előadótanára ezért 2008-2010 között ismét felmérte a moldvai csángók anyanyelv-ismeretét.

>> Új "kemény számok" kellenek: Tánczos Vilmos újra felméri a csángó falvak nyelvi állapotát >>


Hányan vannak és mennyire beszélnek magyarul a csángók? A válasz a kérdése első részére, ahogy Ön is fogalmazott, ideológiafüggő. 2008-2010 között végzett terepmunkája eredményei alapján most hogyan válaszolhat a kutató erre a laikusok által feltett kérdésre?



Tánczos Vilmos: − Két évvel ezelőtt valóban arról beszéltem, hogy a különböző politikai és ideológiai diskurzusok más-más válaszokat fogalmaznak meg a moldvai csángók létszámára és magyar nyelvismeretére vonatkozóan. De az én válaszom a kérdés egyik részére sem ideológiafüggő, legalábbis arra törekedtem, hogy ne legyen az.

Ha egyetértünk azzal, hogy csángónak nevezzük a moldvai megyék teljes katolikus lakosságát, akkor a moldvai csángók lélekszáma − Gyimesbükk és a nagyobbrészt bukovinai Suceava megye katolikusai nélkül − a 2002-es népszámlálás szerint 232 045 fő volt. Ez a népcsoport zömében − néhány jobbára beolvadt, kisebb lélekszámú más közösségtől eltekintve − magyar eredetű, bár vannak, akik ezt nem ismerik el.

A legújabb, 2008-2010-ben végzett terepmunkám végeredménye szerint ma ennek a népcsoportnak mintegy egyötöd része, 48 752 személy (21%) beszéli még jól-rosszul ősei nyelvét, azaz a helyi magyar tájnyelvet. Ebben azonban benne van a moldvai városokban beszélők 5 193 fős lélekszáma is, vagyis a moldvai csángó falvakban, a moldvai csángóság „klasszikus” nyelvterületén a nyelv beszélőinek száma 43 559 főre apadt.

Természetesen ezek a számok csak szimbólumok, egy körülbelüli becslés szimbólumai, de ilyen szimbólumként azért nagyjából kifejezik a moldvai magyar nyelv mai helyzetét. Ezekhez a számokhoz egy adott módszerrel végzett falusoros terepkutatás nyomán jutottam.


Milyen módszerrel és mennyi idő alatt sikerült felmérni, hogy jelenleg hány anyanyelvi szinten beszélő, a helyi magyar tájnyelvet második nyelvként használó, csak passzív nyelvismerettel rendelkező, illetve magyarul már egyáltalán nem tudó moldvai katolikus van?

− Az egyik alapvető célom valóban az volt, hogy településenként és ezen belül generációnként számszerűen állapítsam meg a magyar nyelvismeret szintjeit, ez a cél határozta meg az alkalmazott módszertant is. A négy nyelvi kompetenciaszint, amelybe minden településen besoroltam a különböző generációkhoz tartozó személyeket, a következő volt: 1. anyanyelvi vagy első nyelvi szint, 2. második nyelvként való nyelvhasználat, 3. töredékes passzív nyelvismeret, tényleges beszédhasználat nélkül és 4. a nyelvismeret teljes hiánya.

A számszerű végeredmény az, hogy első nyelvi (anyanyelvi) szinten 26 040 személy (11%), második nyelvi szinten 22 712 személy (10%) beszél ma magyarul Moldvában, ez összesen 48 752 személy (21%). A passzív nyelvismerettel rendelkezők, azaz a valamelyest „értők” száma 15 008 fő (6%), a nyelvileg teljesen elrománosodottak száma pedig 168 285 személy, azaz a moldvai csángóság közel háromnegyed része (73%).

Alapvető módszerem, amellyel a fenti eredményekhez jutottam, az élő nyelvi helyzetek külső, észrevétlen megfigyelése volt, de amikor szükségesnek látszott, alkalmaztam az interjú módszert is. Utóbbi az egyetlen lehetséges eljárás volt akkor, amikor olyan településeken dolgoztam, ahol a magyar nyelv nyilvános kommunikációban már nem él.

Minden településen gyűjtöttem és feljegyeztem egyéb információkat is, amelyek ugyancsak jellemzőek az illető település élő nyelvi helyzetére, például az ünnepi események vagy a népi vallásosság nyelvhasználatára, ezen események rituális szöveghasználatára, a személynév- és helynévhasználatra vonatkozó adatokat stb. Megfigyeléseim és az elkészült interjúk alapján minden településen számszerű becslést végeztem. Alapadataim, azaz keretszámaim a 2002-es népszámlálás vallási adatai és generációs korfái voltak.

A nyelvismereti felmérésre azért volt szükség, mert a hivatalos népszámlálások etnikai és anyanyelvi adatai a moldvai csángók tényleges magyar nyelvismeretről szinte semmit nem mondanak. A hivatalos román népszámlálások adatsoraiból a 20. század folyamán fokról-fokra gyakorlatilag eltűnt a moldvai magyar etnikum (a magyar nemzetiségűek száma 1992-ben 1 826 fő, 2002-ben pedig 2 015 fő volt hivatalosan), miközben nyilvánvaló, hogy Moldvában a nagy fokú nyelvi asszimiláció ellenére még mindig jelentős azoknak a katolikusoknak a száma, akik még ismerik őseik anyanyelvét, illetve rendelkeznek egy sajátos csángó identitástudattal. A népszámlálások adatai tehát mindenképpen magyarázatra, illetve kiegészítésre szorulnak, de ilyen természetű adatok nem álltak az érdeklődők rendelkezésére.

Mojnest, Kománfalva, Aknavásár, Szaláncfürdő... útban Bákótól Csíkszereda feléMojnest, Kománfalva, Aknavásár, Szaláncfürdő... útban Bákótól Csíkszereda felé


A terepmunkát 2008 januárjában kezdtem el és 2009 szeptemberében fejeztem be, utána jobbára már csak adatellenőrzést és -kiegészítést végeztem 2010-ben. Általában 5-8 napos terepkutatásokat szerveztem, sorra vettem a moldvai csángók belső csoportjait, és minden faluban annyi időt töltöttem, amennyi szükséges volt ahhoz, hogy viszonylag megbízható becsléseket végezhessek. Nagyobb falvakban több, a kisebbekben vagy a nagyon elrománosodott falvakban kevesebb időre volt szükség. Segített az is, hogy régóta dolgozom ezen a terepen, mindig is figyelemmel kísértem a moldvai nyelvi helyzet alakulását.

A nyelvcsere folyamatának egészét tekintve működik az „analógia törvénye” is, amin azt értem, hogy bár a nyelvvesztés stádiuma településenként változó, a folyamat minden településen nagyjából egyformán történik, kivételek vagy ellentétes irányú folyamatok nincsenek, legföljebb a nyelvcserét gyorsító vagy késleltető tényezőkkel lehet számolni.


Ön 1994−1996 között 110 moldvai településen kutatott; ezúttal hány helység katolikus lakosságának nyelvállapotát mérte fel? Hol mondható továbbra is jónak a magyarul még beszélők aránya, illetve hol következett be másfél évtized alatt a legnagyobb romlás?

− A másfél évtizeddel ezelőtt felkeresett 110 település között sok van olyan is, ahol már tizenöt évvel ezelőtt sem találtam őshonos magyarul beszélőket, legföljebb néhány máshonnan oda beházasodott személyt, úgyhogy sok település, ahol jártam, nem is szerepelt az akkor közzétett adatsorban. A mostani táblázataimban összesen 93 település szerepel (7 északi csángó, 6 déli csángó, 25 Szeret menti székelyes csángó, 19 Tázló menti székelyes csángó és 36 Tatros menti székelyes csángó falu vagy városhoz tartozó peremfalu), továbbá becslést végeztem a nagyvárosokban is.

Arról, hogy hol milyen ütemben zajlik a nyelvcsere, most nem akarok nyilatkozni, mert az adatok ilyen értelmű kiértékelését még nem végeztem el. De azt hiszem, hogy a kérdésnek olyan formában való felvetése, hogy vannak „pozitív” és „negatív” példák, egyáltalán nem szerencsés, mert elterelheti a figyelmet magáról a lényegről, arról hogy Moldvában minden egyes településen intenzív nyelvcsere zajlik, és ez alól kivételek nincsenek, vagyis nyelvi zárványok nem léteznek.

Függetlenül attól, hogy egy-egy településen hol tart éppen ez a folyamat, maga a jelenség teljesen egységes, a nyelvcsere pszichológiai motivációi, valamint a nyelvre, illetve magára a nyelvcserére vonatkozó népi nyelvideológiák és nyelvi attitűdök az egész Csángóföldön ugyanazok, értelmetlen lenne tehát valamilyen megkülönböztetést végezni.


Általában a különböző generációk nyelvtudása közt nagy eltérések mutatkoznak; leegyszerűsítve az idősek tudnak magyarul, a gyerekek, fiatalok már nem. Hol vannak üdítő kivételek, például ahol a fiatalok egymás közt is gyakran magyarul beszélnek, mert „menő”?

− A generációk nyelvtudása között valóban nagyok a különbségek, de ilyen pozitív nyelvi attitűddel − legalábbis tömegméretekben − én sehol nem találkoztam, még azokban a falvakban sem, ahol még a fiatalok is beszélnek magyarul. A moldvai csángók nyelve mindenhol erősen stigmatizált és alulértékelt mind a hivatalos intézmények (egyház, iskola, közigazgatás, média stb.), mind maguk a beszélők által. Ez egyformán általános jelenség minden faluban.

A csángók nyelvhez való viszonyulását természetesen jelentősen befolyásolja a felülről jövő megbélyegzés is és a helyi magyar nyelv társadalmi értékének hiánya is. Továbbá köztudott az is, hogy a csángók az általuk beszélt helyi nyelvet nem tekintik a magyar irodalmi nyelvvel azonosnak, ami ugyancsak a nyelv szimbolikus értékének csökkenéséhez vezet.

Interjúnk második részét holnap közöljük

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS