2018. december 18. keddAuguszta
-1°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Egy 20. századi csángó oktatási program megelőzhette volna az asszimilációt

kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2011. március 16. 13:49, utolsó frissítés: 15:14

1989 óta a Kárpát-medencei magyar kultúrának alig volt hatása a csángóföldi modernizációra, a fiatalok jövőképében Magyarország vagy az erdélyi magyarság egyáltalán nem szerepel. Interjúnk második része Tánczos Vilmossal.


Tánczos Vilmos néprajzkutató, a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékének előadótanára egy 1994-96-ban végzett kutatását megismételve és kiegészítve, másfél évtized után ismét felmérte a moldvai csángók anyanyelv-ismeretét.

>> Interjúnk első része: 43 ezren beszélnek még magyarul a moldvai csángó falvakban >>


Milyen folyamatok gyorsították a nyelvvesztést és asszimilációt az utóbbi másfél évtizedben?

Tánczos Vilmos: − A falu hagyományos életvilága, amely a helyi magyar nyelv valódi közege volt, már évtizedekkel ezelőtt megszűnt, és az egész hagyományos csángó kultúrának, ideértve a helyi nyelvet is, a modernizációval kellett szembesülnie, ami a világról alkotott teljes tudásszerkezet átalakulását jelentette, és intenzív migrációs folyamatokat is eredményezett. Ebben a szembesülési folyamatban, amikor mindent újra kellett fogalmazniuk maguk körül, a tradíció a csángók számára értéktelen, sőt a modernizációt akadályozó tényezővé vált.



Egyre ritkábban látni hagyományos népviseletbe öltözött embereket a csángó
<br />
falvakbanEgyre ritkábban látni hagyományos népviseletbe öltözött embereket a csángó
falvakban


Sajnos a helyi román értelmiség, ideértve a katolikus egyházat is, nem segített a helyi tradíció beépítésében az átalakuló kultúrába, hanem inkább megbélyegezte ezt a tradíciót.

Ez alól természetesen kivételt jelentettek a Magyarországról és az erdélyi magyarság irányából jött impulzusok, illetve az MCSMSZ különféle programjai és az ezek által képviselt mentalitás. Csakhogy az elmúlt húsz évben a csángó társadalom egészét tekintve, nem ezek a késztetések voltak a meghatározók.

Én nagyon súlyosnak látom azt a problémát, hogy a rendszerváltás óta eltelt húsz esztendőben a Kárpát-medencei magyar kultúrának alig volt hatása a Csángóföldön zajló modernizációs folyamatokra, azaz hogy a hagyományos világkép átalakulása ma úgy történik meg, hogy ebben a folyamatban a Magyarországról vagy az erdélyi magyarság oldaláról jövő hatások jóformán alig vannak jelen.

A csángó fiatalok jövőképében Magyarország vagy az erdélyi magyarság egyáltalán nem szerepel, ez a kultúra számukra − egy szűk rétegtől eltekintve − továbbra sem jelent tényleges értéket, a pozitív szimbolikus viszonyulások a magyarsággal szemben továbbra sem alakulnak ki bennük, a Mi−Ők szembenállás ma erősebb, mint volt valaha. Ami Magyarországról vagy Erdélyből jön, bármi legyen is az, az Moldvában azonnal „a magyarok” címkét kapja, amellyel eszükbe sem jut érzelmileg azonosulni.

A csángó fiatalok inkább Nyugat-Európára tekintenek, és még azok is, akik az elmúlt két évtizedben megfordultak Magyarországon, általában az anyaországgal szembeni negatív attitűddel tértek onnan haza, vagy legalábbis közömbösek a „magyar kérdés” iránt, tehát önazonosságuk meghatározásában a modern magyar életvilág alig játszik szerepet. Magyarország nemcsak gazdasági szempontból elhanyagolható jelentőségű számukra, hanem jól érzékelik azt is, hogy ez az ország egy súlyos értékválsággal küzd, amelyben a moldvai csángók vallásos, család- és emberközpontú értékrendje állandóan megkérdőjeleződik. A valóságot semmilyen szép ideológiával nem lehet a csángók előtt elleplezni, és nem lehet rossz néven venni tőlük, ha életüket, ideértve a nyelvhasználatot is, ők is az élet valós tényezői, nem pedig számukra homályos ideológiák alapján alakítják.



Mennyire volt érezhető a gyermekek és fiatalok korosztályainak nyelvismeretén, ha az adott településen már működött az MCSMSZ magyar oktatási programja?

− Ez az ún. „magyaróra” program az egyik legnagyobb dolog, ami a Kárpát-medencei magyarság részéről valaha is érte a moldvai csángóságot. A 2000/2001-es tanévben elindított és azóta is fokozatosan bővülő program léptéke, jelentősége ma már az 1947−1953 között a Magyar Népi Szövetség által hivatalosan működtetett magyar iskolákéhoz hasonlítható, didaktikai-módszertani szempontból pedig ez a mostani oktatás sokkal magasabb színvonalú, mint a korábbi.

Kár, hogy nem a 20. század derekán vagy még korábban, hanem csak most, a 21. század elején sikerült ezt az oktatási programot megvalósítani. Ha korábban sikerül, akkor a nyelvi asszimilációs folyamatokra is bizonyára nagyobb hatása lehetett volna, sőt még azt is meg merem kockáztatni, hogy ha idejekorán sor került volna egy ilyen értelmiségi beavatkozásra, akkor − egyéb kedvező körülmények mellett − akár a moldvai csángók nyelvcseréjét is meg lehetett volna akadályozni általa.

Az MCSMSZ „magyaróra” programjának hatása mindenesetre ma is annyira jelentős, hogy a nyelvhasználatra tett hatása sok településen már a nagy számok szintjén is mérhető, és mindenekelőtt a gyermekek és fiatalok második nyelvi szintű kompetenciájának megerősödésében érhető tetten. Ha a magyar nyelvet nem is sikerül a családban románul szocializálódó gyermekek első nyelvévé tenni, a „magyaróra” programnak a magyar nyelvi kompetenciák megerősítésében és a gyermekek világképének, értékrendjének alakításában óriási szerepe van. Még az is lehet, hogy az utóbbi vonatkozás fontosabb, mint az előbbi, de ezt csak halkan merem kimondani.

Illúzióink és lehetetlen elvárásaink azonban ne legyenek. Abból kell kiindulni, hogy a nyelvhasználat egységes ökológiai rendszerként működik, amelyben minden tényezőnek megvan a maga jelentősége és ereje. A nyelvhasználati rendszer mindig a legoptimálisabban működik, azaz mindig pontosan a maga gyakorlati funkcióit tölti be, és mindig érzéketlen az ideológiákra. Ez így van a moldvai csángók nyelvével is: érdekes, hogy miközben iszonyú arányú és intenzitású nyelvcsere zajlik Moldvában, soha senkit nem hallottam a természetes nyelvi helyzetek kommunikációs zavaráról vagy a természetes nyelvi attitűdökkel kapcsolatos gondokról panaszkodni. Effélére csak akkor került sor, ha valaki eleve külső ideológiák alapján vagy ezek által feltüzelve viszonyult ehhez a kérdéshez.

Ami pedig a nyelvi rendszer gyakorlati funkcióját, szerepét illeti, én általában azt hiszem, hogy a nyelvhasználatról elsősorban nem úgy kell gondolkodnunk, mint kommunikációs folyamatról, noha eddig az egyetemen nekünk ezt tanították. Én azt tapasztalom Moldvában is és Kolozsváron is, hogy amikor megszólalunk, akkor nemcsak kommunikálunk, hanem egyszersmind kifejezzük a saját identitásunkat és saját viszonyulásunkat a környezethez, a beszédpartnerekhez, az adott helyzethez. Mivel azonnal „leleplez” bennünket, ezért nincsen érzékenyebb dolog a világon a nyelvnél, amelynek a legparányibb rezdülése is érzékenyen jellemez bennünket. A legapróbb nyelvi rezdülés azzal a kontextuális környezettel együtt, amelyben a nyelvi megnyilatkozásra sor kerül, többet elmond rólunk, mint bármilyen más megnyilatkozásunk, például öltözetünk, lakásunk vagy szóban kifejtett eszméink.



Az emberek a nyelvi megnyilatkozásokra mindenütt rendkívül érzékenyek, és ezeket a megnyilatkozásokat mindig a realitások szerint alakítják. Ezért a nyelvhasználatot nem lehet kívülről − tegyük fel: egy „magyaróra” programmal − megváltoztatni, mert a nyelvi megnyilatkozásokat az a döntés hozza létre, amely az összes tényező egyidejű és azonnali mérlegelése nyomán jön létre a beszélőben.

A „magyaróra” program természetesen az ökológiai rendszer egyik tényezője, amellyel számolni kell és lehet. Ha ugyanis bármelyik ponton hatás éri ezt az optimálisan működő rendszert, a rendszer működése valamelyest megváltozik.

Természetesen a „magyaróra” program által elnyert nyelvi kompetenciák és az ott kialakított nyelvi attitűdök is fontos tényezők lehetnek ebben a rendszerben, meghatározhatják a nyelvhasználatra vonatkozó döntésünket, de be kell látnunk, hogy a moldvai csángók nyelvhasználati rendszerének egészében ma ennél sokkal erősebb élő tényezők működnek.

Konkrétan a helyi katolikus egyház egyház, a média, a közigazgatás, az iskolai oktatás és újabban a családi és tágabb társadalmi környezet román nyelvi hatására gondolok, amelyek nemcsak román nyelvi kompetenciákat alakítanak ki a magyar nyelv rovására, hanem olyan nyelvi attitűdöket is, amelyek a nyelvcserét szorgalmazzák.

Be kell látnunk, hogy ezek a nyelvi, illetve nyelvideológiai hatások nagyon erősek, és a nyelvi rendszer működését továbbra is ezek fogják meghatározni, hacsak egészen radikális változások nem történnek, amelyek az egész ökológiai rendszer működését meg nem változtatják. Tehát az egyébként jól megalapozott és jól működtetett, a maga lehetőségei között rendkívül hatékony „magyaróra” programtól nem lehet olyasmit elvárni, ami a gyakorlat szintjén eleve lehetetlen.

Azzal, hogy a „magyaróra” program ma már nem jelent valódi veszélyt az intenzíven zajló nyelvcserére, a moldvai katolikus egyház és a helyi hatalom egyéb intézményei is tisztában vannak, ezért is nem lépnek fel még határozottabban a program ellen, hanem inkább azt a látszatot keltik, hogy mai toleráns álláspontjuk összhangban van a demokratikus jogrenddel és a nemzetközi normákkal. Birtokon belül lévén, ezt ma már megtehetik. Tényleges tevékenységük azonban nap mint nap mást mutat.

A moldvai papoknak azokat a nyilatkozatait, hogy most már ők is magyarul szeretnének tanulni, én nemcsak képmutatónak, pilátusi kézmosásnak, hanem egyenesen cinikusnak tartom. Úgy gondolom, hogy a római katolikus egyháznak a történelem előtt felelnie kell azért a vétkéért, hogy mint a nyelvi rendszer működését meghatározó legerősebb tényező a moldvai csángók nyelvcseréjét a 19. század közepe óta tervszerű módon kierőszakolta és hogy változatlanul ebben az irányban dolgozik ma is.


Az Ön kutatási eredményei azt mutatják, jelenleg a moldvai csángók 27 százaléka ért magyarul. Mekkorára tehető azon óvodás- és iskoláskorú gyerekek száma összesen, akik értenek magyarul, vagy legalább passzív szókinccsel rendelkeznek? (A korábbi kemény szám, amivel az MCSMSZ most is számol, a 9 ezer.) Melyik falvakban, településeken van a legtöbb ilyen gyerek? Ön szerint ennek fényében hol lenne leginkább hatékony kiterjeszteni az elkövetkező években a magyar oktatási programot?

− Minden faluból megvannak az erre vonatkozó számok, de még nem adtam őket össze. Úgyhogy erre a kérdésre talán néhány hónap múlva válaszolok. Szeretnék a számsorokból erre vonatkozó grafikonokat is szerkeszteni.


Ön szerint a nyelv átörökítésére az anyanyelvi beszélők számának kritikus szint alá csökkenésével már nincs esély, csak egy „erőteljes nyelvi revitalizációs program” segíthetne. Miben állhatna egy ilyen program?

− Csak ismételni tudom, hogy a rendszer egészében kell gondolkodni. Ma még mintegy két tucat olyan település lehet Moldvában, ahol a nyelvet beszélők generációs megoszlása olyan, hogy a nyelv természetes továbbélésére volna még esély. De ehhez előbb a nyelv átörökítésére vonatkozó attitűdöket és népi nyelvideológiákat kellene megváltoztatni, aminek − néhány elszigetelt esetet leszámítva − egyelőre nem látom jelét.

A leglényegesebb dolgok a családban dőlnek el, és ezen a fronton sajnos teljes a kudarc, hiszen a családon belüli nyelvhasználat az 1980-as évek óta gyökeresen megváltozott, és ebben a folyamatban a rendszerváltás sem hozott változást. Ma a szülők mindenhol románul szólnak a gyermekekhez, és ezt a gyakorlatot meg is ideologizálják. Azokon a településeken, ahol a nyelv beszélőinek száma egy adott kritikus szint alá süllyedt, és emiatt a nyelv átörökítésére már biztosan nincsen esély, a nyelvi revitalizációs programok lehetőségei is igen korlátozottak, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne volna rájuk szükség.

Magyar nyelvet ott is kell és lehet tanítani Moldvában, ahol a gyermekek már egyáltalán nem tudnak magyarul. Végül is mindig az embert, a gyermekeket kell nézni, nem pedig az ideológiákat és a nagy számok kegyetlen törvényeit.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS