2017. október 21. szombatOrsolya
14°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az 1958-as magyar-román tárgyalások körülményei és következményei

Fodor János 2011. április 16. 13:36, utolsó frissítés: 22:03

Kádár János Marosvásárhelyen a Román Munkáspárt kisebbségpolitikáját dicsérte; sokan azonnal távoztak, volt, aki hangosan a kommunistákat és a románokat szidta.


Az 1956-os forradalom eseményei „lenullázták” az addig érvényben levő folyamatokat, diplomáciai kapcsolatokat és egyfajta külpolitikai karanténba kényszerítették Magyarországot. A Kádár kormányzat külpolitikai mozgástere csupán a Varsói Szerződés tagjaira, Kínára, valamint Jugoszláviára korlátozódott. Az ország presztízsét Nyugaton és Keleten is helyre kellett hozni.

A szocialista országok vezetői is meg voltak győződve arról, hogy Magyarország a a szocialista tábor leggyengébb láncszeme. Ilyen szempontból Romániá, mint az egyik legaktívabb ország a forradalom leverésében, illetve a „rend” mielőbbi visszaállításának a támogatásában, megfelelő partnernek ígérkezett.

A Moszkva által erőltetett „jószomszédsági politika” értelmében előbb, vagy utóbb hivatalosan is a tárgyalóasztalhoz ültette volna a két felet. Az 1958-as tárgyalások román szempontból sikeresek voltak, ugyanakkor


egyértelmű kudarcként könyvelhetők el a magyar fél részéről.



A tárgyalások nem oldották meg a két munkáspárt közötti kapcsolat legfontosabb problémáit. A két félnek mások voltak a pozíciói: a diplomáciai elszigeteltségéből kitörni akaró Magyar Szocialista Munkáspárt és a vezetői tisztségét megtartani és erősíteni próbáló Kádár János nem számított egyenlő félnek a jóval stabilabb, és szovjet szemszögből „rangidősnek tartott” Gheorghe Gheorghiu Dej által vezetett Román Munkáspárttal (RMP) szemben.



A magyar küldöttség látogatása előtt komoly bizonytalanság volt érezhető a két fél közötti egyeztetésekben. Két fontos tárgyalási téma körvonalazódott: az egyik a gazdasági kérdések tisztázása volt, a gázszállítás kérdése, a kétoldalú kereskedelem problémái, a Romániában levő magyar ingatlan transzfer ügye, és a segítségként beígért további hitelek folyósításai.

A második témakör a két ország állampolgárai közötti kapcsolatokból eredendő problémákat tisztázta volna. Ezek között szerepet kapott a vízum kérdése, a határállomások kölcsönös felállítása, a rokonlátogatások könnyítése és a közös konzulátusok visszaállítása.

A bizonytalanságot az is fokozta, hogy a román külügyminisztérium csupán indulás előtt egy héttel közölte a végleges programot. A magyar fél bizonyos „gesztusokkal” próbálta megerősíteni a „békés megoldásokat” hirdető álláspontját: január 24-én a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés megkötésének 10-ik évfordulójára Marosán György Örök barátok címen cikket írt, és ebben


„örökre szóló vérszerződésnek” nevezte az említett dokumentumot.

A román delegáció felkészülését is komoly munka előzte meg. Egy ötvenhat oldalas dokumentumot állítottak össze a Magyar Népköztársaság kül- és belpolitikai helyzetéről. Az említett naprakész információk megszerzése nem jelenthetett nehézséget, hiszen a román titkosszolgálat (köznyelven Securitate) komoly segítséget nyújtott a magyar titkosszolgálat újjászervezéséhez az 1956-os események után.



Ami azonban kitüntetett figyelmet érdemel a dokumentáción belül, az a román-magyar államközi kapcsolatok elemzése. Az 1956-os forradalom leveréséhez nyújtott román segítség szemléltetése szerepel első helyen, amelyből kiderül, hogy pontosan 1956−1958-között hány diplomáciai küldöttség járt Magyarországon és milyen anyagi segítséggel járult hozzá a román kormány a magyarországi helyzet konszolidálásához.

Az összefoglaló dokumentum szerint a román-magyar kapcsolatok mélyítésének igénye a magyar sajtóban is tematizálódott. A román szemszögből történő elemzés egyaránt kiemelte a negatív és pozitív megnyilatkozásokat. A „kényes kérdések” tisztázásakor ez komoly diplomáciai előnyt biztosított, és ezáltal a román diplomatáknak a „sértett fél szerepében”


nem volt nehéz kitérni tárgyalásokon

a különböző konkrét megegyezések elől. Az „alapos” felkészültség román félről egy másik diplomáciai húzást is takart: a román tárgyalóbizottság hivatalos névsorát csupán 2 nappal indulás előtt (vagyis február 18-án) közölte a magyar féllel. Ez azért fontos, mivel kiderült, hogy a román részről nem jelöltek ki szaktanácsadókat.

A román fél feszes programot tervezett, előre megszervezett és kidolgozott ütemtervvel. A magyar külügyminisztérium, a konkrét tárgyalások további reményében, két nagygyűlést javasolt. Egyiket Kolozsváron, vagy Marosvásárhelyen, a másikat pedig Bukarestben. A román fél elfogadta a marosvásárhelyi és a bukaresti helyszínt, de „cserébe” azt javasolta, hogy a magyarországi vendégek látogassanak el „néhány” regáti városba is. A 8 napos programtervezetben 12 megálló került be, mindegyik kiemelt állomáson minimum 20 perces, de akár két napos program is szerepelt. A körút olyan állomásokat tartalmazott, mint: Kürtös, Arad, Temesvár, Craiova, Piteşti, Bukarest, Iasi, Roman, Marosvásárhely, Ploieşti (újra Bukarest), Kolozsvár, Nagyvárad, Biharpüspöki.

Öt nappal az indulás előtt a román pártvezetés elrendelte, hogy a magyar delegáció megérkezése előtt a sajtóban megjelenő publikációk elsősorban a Magyar Népköztársaságnak a szocializmus építésében „elért sikereiről, megvalósításairól” és a román-magyar szoros barátságról szóljanak. A látogatás napján ugyancsak a román-magyar barátságról szóljanak a cikkek, Kádár János fényképével mellékelve, továbbá a látogatás napjaiban a találkozóról szóló kiválasztott anyagokat közöljék.


galeria_1178.jpg
galeria_1179.jpg
galeria_1180.jpg
galeria_1181.jpg
galeria_1182.jpg
galeria_1184.jpg

A találkozó legjellemzőbb momentuma a marosvásárhelyi eseményekben nyilvánult meg. Február 25-én, reggel 8 órára Marosvásárhelyre (a Magyar Autonóm Tartomány Központjába) érkezett a román-magyar küldöttség, azonban a vártnál (nagyjából 3000 fős tömeg szerepelt a tervezetben, a Tartományi Titkárság ezt 5000-re növelte)


háromszor nagyobb tömeg üdvözölte őket érkezésükkor.

Erre a nagy érdeklődésre számítani lehetett, ugyanis kivételes dolog, hogy ilyen magas rangú vendégek látogatnak el Magyarországról a tartományi központba.

Az állomáson Kádár János mondott beszédet. Érdemes odafigyelni az elmondottakra, amely nagyon jól jelzi azt, hogy a magyar politikus elsősorban a román fél megnyugtatására törekedett. Többek között (ismételten) megköszönte a román fél segítségét az ellenforradalmi események kapcsán, majd rátért a „kényes pontnak” számító erdélyi kérdésre, mely szerint az „ellenforradalmárok felelevenítették az úgynevezett határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: nekünk semmiféle területi igényünk nincs: azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje és népe, hogy azon - testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel - felépítse a maga szocialista hazáját.”

Ez volt az, amint a román fél hallani akart. Kádár beszédét a Román Munkáspárt kisebbségpolitikájának dicséretével folytatta: „Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén.[…] A magyar nyelvhasználat természetessé vált.”

Beszédében próbálta dicsérni a helyi magyarságot („Különös öröm számunkra, hogy a romániai magyar értelmiség, amely mindig megbecsült és kitüntető helyet foglalt el az egyetemes magyar kultúra fejlődésében”), de a lakosság reakcióján nem lehetett szépíteni. A hangszórókon a főtérre is továbbított beszédet hallva


sokan azonnal távoztak.

Volt, aki hangosan a kommunistákat és a románokat szidta. A magyar lakosság ugyanis nem azért mutatott érdeklődést a vendégek iránt, mert ők pusztán egy baráti rendszer képviselői voltak, hanem mert magyarként az anyaország küldöttjeinek tekintették a delegáció tagjait.

A nap további programja sem tudott ezen szépíteni. Kádár pohárköszöntője számos „félreérthető” passzust tartalmazott: „Itt laknak magyar származású emberek is […], a nacionalizmus mélyen él az emberek gondolkodásában,[…] a magyar államot érdekli, hogy mi történik a határon túl élő magyar származásúakkal, de persze érdekli a cseh, a szlovák, a román dolgozók sorsa is.” Ezek a kijelentések valószínűleg nem lelkesíthették az asztalnál ülő magyar kádereket, de még inkább a szélesebb közvéleményre voltak nagy hatással.

A román-magyar kapcsolatok terén a Rákosi-korszakra jellemző diplomáciai „elhidegülés” korántsem oldódott meg. Bár a Kádár-rendszer többé-kevésbé „kiheverte” az 1956-os események okozta elszigeteltséget, a nemzetközi kapcsolatok terén, a rendszer elfogadása érdekében egyre inkább eltekintettek a történtekről. Ennek bizonyítéka, hogy négy éven belül


az ENSZ levette a függőben levő „magyar kérdést”

napirendjéről. Ugyanakkor a Kádár rendszer stabilitását egyre inkább elismerő Moszkvának nem sikerült jó viszonyt kialakítani Romániával.

A némiképp elfogadható magyar-román viszony is csak a magyar fél számára megalázó kijelentések árán jött létre. Ezzel szemben Románia korábban nem tapasztalt sikereket ért el, nemcsak diplomáciailag, hiszen a Dej-adminisztráció túlvészelte a desztalinizációs hullámot, hanem megkezdte saját különutas, Moszkvától eltávolodó politikáját.

Az 1958-es román-magyar tárgyalások nemcsak, hogy szabad kezet biztosítottak a román kisebbségpolitikának, de a régóta zavaró tényezőnek tartott Magyar Autonóm Tartomány felszámolását is lehetővé tették.

A tárgyalások során megfigyelhető volt néhány diplomáciai taktika is, amelyet a román fél teljes sikerrel alkalmazott. A tárgyalások fokozatos eltolása, elhalasztása, illetve a személyzet utaztatása, fárasztása nem keltett időben gyanút a magyar küldöttségben. Annak érdekében, hogy Moszkva és a világ előtt rendben legyen feltüntetve a román-magyar kapcsolat, a magyar fél komoly áldozatokat volt kénytelen meghozni. Bátran kijelenthető, hogy a román külpolitikai gondolkodás számára a magyar reláció egy „speciális” státust töltött be, ahol külön szabályok voltak érvényben, így belefért a hagyományos diplomáciai szokásrendtől való eltérés.

A román fél taktikázása főleg az érzékeny kérdések köré összpontosult. A nacionalizmus kérdésének vitatásával lefoglalta a magyar felet, míg saját nemzetiségi politikáját sikerült érvényesíteni, újrafogalmazni és intézményesíteni a magyar kisebbség tekintetében is. Bár a magyar fél


nem győzte hangsúlyozni a területi igényekről való lemondását,

és hogy a nemzetiségpolitikát belügynek tekinti, nem sikerült megszüntetni a román pártvezetés aggodalmait, amelynek gyanakvása olykor olyan abszurditásokat eredményezett, hogy pl. Rákosi Mátyást olyan nacionalistaként, sovinisztaként állították be, aki soha nem mondott le Erdély kérdéséről. Az, hogy mennyire gondolták valósnak a magyar veszélyt, nem derült ki a tárgyalási anyagból. Ez a taktika azonban jogosan tekinthető a politikai legitimáció részének.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS