Az önkéntes tűzhalálba menekült Moyses Márton története
Benkő Levente 2011. május 21. 14:23, utolsó frissítés: 14:231970-ben Brassóban a pártszékház előtt egy nagyajtai fiatalember felgyújtotta magát. Tragédiájának gyökerei az 1956-os magyarországi forradalomig nyúlnak vissza.
1970. február 13-án Brassóban a Román Kommunista Párt székháza előtt egy nagyajtai fiatalember a nyaksáljával fához kötözte, benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Három hónapi szenvedés után belehalt sebeibe. A fiatalember az az egykori kolozsvári egyetemi hallgató, Moyses Márton volt, aki a cseh Jan Palachot és a budapesti Bauer Sándort követte, a román Liviu Babeşt pedig megelőzte az önkéntes tűzhalálban. Moyses Márton tette annak idején sokkolta Erdővidéket, de Palachhal, Bauerrel, illetve Babeşsel ellentétben
halálhíre nem járta be a nagyvilágot.
Moyses Márton tragédiájának gyökerei a szovjet csapatoknak a magyar forradalom vérbefojtására 1956. november 4-én hajnalban indított támadásában keresendők. A második szovjet katonai fellépés hírének hallatán ugyanis november 8-án négy baróti középiskolás diák: Bíró Benjámin, Józsa Árpád Csaba, Kovács János és Moyses Márton nekivágott a román–magyar határnak, hogy azon átkelve a szabadságharcosokhoz csatlakozzanak.
Tervük ugyan nem sikerült, de 1960. november 22-én a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán akkor elsőéves Moysest a Securitate elhurcolta, és egyebek mellett a magyar forradalommal való, szóban és tettben is megfogalmazott együttérzése miatt a kolozsvári katonai törvényszék első fokon hét, majd a fellebbezést követően jogerősen két év börtönre ítélte. A negyvenegy évvel ezelőtti öngyújtás
betetőzése volt annak a kálváriának,
amely Moyses rövid életének második részét minden kétséget kizáróan jellemezte.
Moyses Márton apai ágon a brassói evangélikus szász Moyses, valamint Gusbeth, anyai ágon pedig a nagyajtai unitárius székely-magyar Péterffy (Péterfi) családból származott. Márton Moyses Frigyes és Péterffy Piroska négy gyermeke közül harmadikként 1941. április 20-án született Sepsiszentgyörgyön, majd a család az édesanya szülőfalujába, Nagyajtára költözött haza. Az édesapa 1945-ben, az édesanya 1955-ben meghalt, a gyermekek árván maradtak.
Az akkor tizennégy éves Márton és a tizenegy éves Éva gondozása 23 éves nővérükre, Piroskára hárult. Ehhez az időszakhoz köthető Moyses Mártonnak
az első „ellenzéki” fellépése,
hiszen midőn húga, Éva el-elkésett az iskolából, Gazdag Miklós tanító azzal rekcumozta – volna – meg, hogy százszor leíratja vele: „Iskolába reggel 8 órára kell menni”. Moyses Márton azonban ezt másképp látta, és a húga füzetébe beleírta: „A család anyagi nehézség miatt nem tud rendes időben megjelenni. M. M.”
Máskor pedig – egykori játszótársai szerint – valami pecsételő-félével „röpcédulákat” gyártottak és szórtak el, melyeken az állt, hogy: „Legyen vége a szovjeturalomnak!”, „Miért nem jó a gép, ha nem orosz?”, „Le a kommunizmussal!”, s hogy „A kosztromai tehén adhat sok tejet, de nálunk megdöglik”.
Igazi gyermekek voltak, s talán kuncogtak, hogy kifigurázzák mindazt, amit azokban az időkben Európának ezen a szegletén a nép fejébe sulykoltak… Pedig – a gyermekkori egyik legjobb pajtás, Fekete Sándor emlékei szerint – Moyses Márton nem ellenezte magát az eszmét, és többször is mondogatta: „Te Sanyi, nem ezek a kommunisták!
Én vagyok kommunista, mert én a népért akarok tenni!”
Aztán elérkezett az 1956. esztendő. A Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusa nyomán Romániában is mintha elindult volna valami enyhe, bátortalan, de mégiscsak változásféleség. A szavak szintjén legalábbis. Lehetetlen volt észre nem venni, hogy 1956 tavaszától, de inkább nyárelejétől kezdődően a romániai magyar lapok – Előre, Vörös Zászló – a kötelező pártos anyagok mellett olyasmikről is kezdtek írni, mint például az élet- és munkakörülmények, amelyek miatt éppen a népi demokrácia legfőbb értékének kikiáltott ember szenved. S hogy a gyűlések fanyelvűek, érthetetlenek, az úgynevezett jólétet biztosító rendszer súlyos ellátási gondokkal küszködik, egyes néptanácselnökök pedig valóságos kiskirályok.
Lehetetlen volt észre nem venni a magyar kultúra egyes újdonságait bemutató, magyarországi élményeket taglaló, egyszóval az addig hermetikusan elzárt anyaországot ismét képbe hozó írásokat; vagy például
a választékos magyar nyelvhasználatot szorgalmazó,
a nagyszalontai Arany János múzeum sorsát firtató, Orbán Balázs dudva és muhar által felvetett, elhanyagolt sírjának rendbetételéről hírt adó cikkeket. Szenzációszámba menő híreket a kolozsvári agrártudományi főiskola magyar tagozatának újraindításáról, az oktatási minisztériumban pedig kisebbségi vezérigazgatóság létrehozásáról. Egészen bizonyos, hogy mindezek a hírek közszájon forogtak, hiszen mindehhez maga a párt sajtója biztosította a széleskörű nyilvánosságot.
A forradalom 1956. október 23-i kitörése másnapján a baróti iskolában gyűlésre hívták a nagyobb diákokat, és feldolgozták számukra a magyarországi eseményeket, miszerint Magyarországon ellenforradalom dúl. Többen hozzászóltak, de Moyses szavaira mindenki felkapta a fejét. Ő ugyanis azt kérdezte:
Miért nem mondják az igazat?
Aztán elérkezett 1956. november 8-a. A román–magyar határnak Érmihályfalva térségében nekivágó baróti diákok közül Bíró Benjámin és Józsa Árpád Csaba november 11-én hajnalban átjutottak Magyarországra, őket a magyar hatóságok 1957 márciusában adták át a Securitáténak, a nagyváradi katonai törvényszék pedig tiltott határátlépés vádjával 3-3 évi börtönre ítélte őket.
Moyses és Kovács János eltévedtek, és hazatértak Nagyajtára. Moysest az igazolatlan hiányzás miatt Barótról eltanácsolták, Marosvásárhelyen tanult tovább a mai Bolyai-líceumban, ahol 1959-ben érettségizett, egy év múlva pedig sikeresen felvételizett a Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkara magyar szakára. Tanulmányait 1960. október 1-jén kezdte el.
November 19-én Feigl Vladimir százados az állambiztonsági szervek által birtokolt anyagokra hivatkozva elrendelte a bűnügyi eljárás elindítását Moyses Márton ellen a társadalmi rend elleni izgatás útján történő összeesküvés vétségéért. November 22-én Moysest letartóztatták, másnap
megkezdték a kihallgatásokat.
A jegyzőkönyvek – mint terhelő adatok – szerint Moyses azt állította, hogy Magyarországon a kommunisták ártatlan munkásokat öltek meg; ellenségesen vélekedett a népi demokratikus rendszerről; három baróti iskolatársával pedig megpróbált átjutni a magyar-román határon, hogy az „ellenforradalmi csoportokhoz” csatlakozzanak.
Miután a Securitatenak már a Moyses és a bánsági Facsádon élő Szokoly Elek közötti levelezés egyes darabjai is a kezében voltak, a letartóztatásnál pedig négy „ellenforradalmi” verset is találtak nála, a további kihallgatási jegyzőkönyvekbe rendre bekerültek a Moysest terhelő adalékok.
Például az, hogy „több, ellenforradalmi eszméken alapuló beszélgetést” folytatott, szóvá téve, hogy „az RNK-beli népi demokratikus rendszer
nem biztosítja az együtt élő kisebbségek jogait,
s mindaz, ami van, csak propaganda”; „a munkáspárt nem a munkásosztály pártja, és nem a munkásosztály érdekeit képviseli”; „a kommunista és munkáspártok politikája a tömegek terrorizálásának politikája”; „miután átvette a hatalmat, a szovjet kormány a munkásosztály ellen lépett fel, amelyet terrorizál”; „nálunk a múlthoz képest semmi sem változott, hiszen más kizsákmányoló hatalom alakult ki”; az RNK-beli sajtó és rádió nem a valóságot tükrözi, hanem az újságok és a rádió csak hazugságokat közvetít”.
És elérkezett 1961. július 14-e. Marosvásárhelyen a kolozsvári katonai törvényszék a Traian Maniu hadbíró főhadnagy, elnök, Radu Dumitriu törzsőrmester és Iosif Bulat őrmester népbiztosok, Dumitru Farcaş hadbíró százados, katonai ügyész, valamint Vasile Buzoi főjegyző összetételű ítélőtanácsa a nép nevében „a társadalmi rend elleni összeesküvés vétségéért” Moyses Martin vádlottat
hét év szabadságvesztésre,
öt év jogfosztásra és személyi vagyonának teljes elkobzására ítélte. A fellebbezést viszont elfogadta, és elrendelte a vádlott beutalását a văcăreşti-i börtönkórházba. Itt megállapították: Moyses depresszióban szenved, visszahúzódott, hallgatag, nehezen mozog, a feltett kérdésekre pedig nehézkesen válaszol, s bár „felelős az általa elkövetett tettért (ellenforradalmi tevékenység)”, „jelenlegi állapotában további kezelésre van szüksége”.
Moysest 1961. decemberében a kolozsvári börtönbe szállították át. Dr. Ileana Ionescu börtönorvos egyik jelentése szerint, amióta az intézetbe áthozták, az elítélt egyetlen szót sem szólt, minden étkezés után féktelen hányásai vannak, krízisei során fejjel rohan a falnak, kezeit harapja, vagy nekiront a szobában levőknek.
Az orvos feljegyzése szerint, amikor nem nyugtalan, teljesen mozdulatlanul ül, de ha a szobában valaki megmozdul, kezével védekező mozdulatokat tesz, és
óvakodik az emberek közeledésétől;
javasolta tehát, hogy teljes meggyógyulásáig az elítéltet egy szakkórházban kell kezelni, mert nem lehet szóba állni vele. Vajon mi történt Moysesszel fél év alatt? Hiszen a júliusi tárgyaláson még beszélt, tetteit vállalta, amikor kellett, s amennyire jónak látta, helyesbített, kiigazította néhány tanú vallomását. Vajon mennyire sanyargatták, illetve kínozták meg őt, hogy ilyen idegállapotba került?
A kolozsvári katonai törvényszék 1962. június 28-án tárgyalta újra Moyses Márton ügyét. Macskási Pál alezredes hadbíró elnök, Koszta Imre őrnagy hadbíró, Vasile Budeanu alezredes, Esztergár Gyula őrnagy és Vasile Mihăescu őrnagy népbiztosok, Gavrilă Mureşan őrnagy, katonai ügyész és Alexandru Jumate jegyző alkották az ítélőtanácsot.
A törvényszék figyelembe vette Moyses betegségét, és ügyvédje enyhébb büntetésre vonatkozó kérését, de a vádlottat felelősségre vonhatónak ítélve a társadalmi rend elleni összeesküvés vétségéért egyöntetű szavazattal két év szabadságvesztésre, három év jogfosztásra és személyi vagyonának teljes elkobzására ítélte.
Moyses Márton 1962. november 22-én szabadult, tehát napra letöltötte a büntetést. Egyetemi tanulmányait nem folytathatta, számára csak a nagyajtai téeszben jutott hely, ahol normázott, villázott, répát kapált és vágott, mindenféle hasonlókat dolgozott.
Így telt el négy-öt év, aztán megint kezdték foglalkoztatni a különféle tudományok, találmányok. Nagyajtát nem szabadott elhagynia, ezért
levélben próbált utat keresni a tudományok felé.
De mindenkor és mindenütt elutasításba ütközött. 1967. augusztusában Románia Szocialista Köztársaság Matematikatudományi Társasága levélben közölte vele, hogy szakírása nem közölhető. A Metrológia, Szabványok és Találmányok Főigazgatósága 1968. januárjában azzal utasította el találmányjavaslatait, hogy azokat román nyelven kell bemutatnia.
Egy, a Szovjet Kommunista Párthoz 1969. októberében intézett levelében szóvá tette, hogy a legtöbb kommunista államban a visszaélések vezettek a politikai válsághoz, s ezt az okozta, hogy a végrehajtó hatalom nincs kellőképpen alárendelve a törvényalkotásnak, és Románia is
lassú lefolyású politikai válságot él át.
Erdélynek a második világháború utáni kérdését az SZKP figyelmébe ajánlva arról írt, hogy az erdélyi magyarság Romániától való elszakadási tendenciái, értelemszerűen idegenkedése összefüggésben áll azzal a romániai nemzetiségi politikával, amely révén megnyirbálták a magyarság jogait. Bár alig hihető, hogy az SZKP-nak írt – hagyatékában egy kézírásos példányban megmaradt – levele célba ért, mégis szédületes, amit Moyses 1969-ben papírra vetett, hiszen meglátásaival évtizedekkel megelőzte korát.
A nagyajtai folklórgyűjtése kapcsán a Korunkhoz írt levele mindenképp eljutott a címzetthez. Húgával, Évával ugyanis régi sírfeliratokat, népdalokat,
népmeséket, balladákat, szólásokat, szokásokat gyűjtöttek,
ezekből ajánlott fel közlésre néhányat. A Korunk akkori főszerkesztő-helyettese, Balogh Edgár a Moyseshez címzett, 1971. február 1-jei levelében arról értesítette őt, hogy a két évvel ezelőtt közlésre beküldött kis mese ügyében forduljon a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Megyei Tükörhöz, vagy más lapokhoz, ezért a kéziratot visszaküldik. Moyses egy éve halott volt… 1969-ben megpályázta a nagyajtai iskola titkári állását, hátha újrakezdhetné egyetemi tanulmányait, de itt is elutasították.
Hogy társadalmi megbélyegzettségétől szabaduljon, 1969 novemberében kérte rehabilitálását a Kovászna Megyei Törvényszéktől. Az 1970. február 4-i nyilvános tárgyaláson az Akácsos Bálint bíró, elnök, Bauer Gusztáv bíró, Ilyés Sándor ügyész és Török Edith írnok összetételű ítélőtanács
megalapozottnak találta Moyses kérelmét,
és visszahelyezte őt jogaiba. A rehabilitálásról szóló ítélet a tíznapos fellebbezési határidő letelte után, február 14-én lépett hatályba, de a határozatot csak február 25-én szerkesztették, illetve vetették papírra. Közben azonban volt egy 1970. február 13-a.
A tengernyi mellőzöttséggel szembesülő, magát minden bizonnyal zsákutcában érző Moyses Márton ezen a napon bement Brassóba, ahol a Răsărit téglagyárban kért alkalmazást. Testvérhúga, Éva szerint „amikor a káderos meglátta a papírját, azt kérdi: Hát maga ilyen elveszett ember? Maga ilyen diplomával… Mármint érettségi diplomával. Beteszem magát segédraktárnoknak. Emiatt lett a nagy veszekedés Márton és a káderos között, mert a káderos elveszett embernek nevezte őt, amiért nem akart segédraktárnok lenni, hanem a munkások között akart dolgozni. Márton azt hitte, hogy a káderos úgy tudja, őt még nem rehabilitálták, s hogy a sepsiszentgyörgyi Securitatétól telefonáltak: ne alkalmazzák.”
A veszekedés azzal ért véget, hogy Moyses Márton elszaladt,
vásárolt egy liter benzint,
a brassói pártszékház előtt a sáljával egy fához kötözte magát, a benzint magára öntötte, és felgyújtotta magát. Egy nappal az őt jogaiba visszahelyező törvényszéki ítélet hatályba lépése előtt. 1970. május 15-én a baróti kórházban hunyt el.
Hős volt Moyses Márton, vagy egyszerűen csak naiv? Ellenállt vagy hitt az eszmében? Lehet, hogy valamennyi feltevés áll, lehet, hogy egyik sem. Egy biztos, hogy sok szempontból áldozata volt a rendszernek.