2018. október 19. péntekNándor
19°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kisebbségvédelem és magyar revíziós politika a világháborúk között

L. Balogh Béni 2011. június 04. 17:34, utolsó frissítés: 17:39

A közvélemény számára sohasem fogalmazták meg világosan, hogy reálisabb alternatíva a részleges revízió. Ez erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését.


Az I. világháború befejezését követően folytatódott a közép-kelet- és délkelet-európai térség 19. században elkezdődött etnikai-nemzetiségi átrendeződése. Ennek lényegét a soknemzetiségű nagy birodalmak etnikailag egységesebb államokra történő felbomlása képezte. Az egykori Orosz Birodalom nyugati tartományainak területén és az Osztrák–Magyar Monarchia helyén hét új állam jött létre: Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria, Magyarország. Délkelet-Európában Szerbia, Montenegró és a Monarchia délszláv területeinek egyesülése folytán megalakult a Szerb–Horvát–Szlovén királyság (1929-től Jugoszlávia).

A térség államainak száma – a már meglévő Romániával, Bulgáriával, Albániával és Görögországgal együtt – ezzel 12-re emelkedett. A nagyjából 100–120 millió lakost számláló térségben az I. világháború után (Galántai József adatai szerint) már „csak” mintegy 32 milliónyian éltek kisebbségi sorban, az 1914 előtti kb. 50 millióhoz képest.

A győztes nagyhatalmak, elsősorban Franciaország – saját biztonságuk érdekében – egyfajta cordon sanitaire-, tehát német- és bolsevista-ellenes „védőöv”-szerepet szántak a térség négy „bázisállamának”: Lengyelországnak, Romániának, Csehszlovákiának és Jugoszláviának. A párizsi békekonferencián az etnikai elv mellett ezért – a fenti államok javára – a gazdasági és stratégiai szempontokat is messzemenően figyelembe vették az új határok meghúzásánál.


Elsősorban ezzel magyarázható,



hogy e négy állam lakossága etnikailag igen kevert lett: Jugoszlávia és Csehszlovákia soknemzetiségű államnak számított, de Lengyelországban és Romániában is jelentős volt a kisebbségek aránya (31%, illetve 28%). A két világháború között Kelet-Közép- és Délkelet-Európa legnagyobb számú nemzeti kisebbsége a német volt (mintegy nyolcmillióan), őket követték a magukat zsidó nemzetiségűnek vallók (6,5 millió), majd az ukránok (5 millió) és a magyarok (3 millió).

Ha azt nézzük, hogy a térségben élő nemzetek hány százaléka élt az „anyaországon” kívül, akkor az albánok „vezették a listát” (44%), utánuk pedig a magyarok jöttek, több mint 30%-kal. A két világháború között a magyar kérdés a kisebbségi kérdés egyik „gyújtópontjának” számított Európában.


A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI EURÓPAI KISEBBSÉGVÉDELMI RENDSZER

A háború utolsó időszakában, majd a párizsi békekonferencián az Egyesült Államok és személyesen Thomas Woodrow Wilson elnök szorgalmazta leginkább a minél korrektebb nyelvi-etnikai határokat és a kisebbségek nemzetközileg is szavatolt védelmét. Jugoszlávia, Románia és különösen Lengyelország azonban határozottan ellenezték a kisebbségvédelmet, mivel szuverenitásuk megsértéseként fogták fel azt.

Wilson kezdeti elgondolása szerint a béke megőrzése céljából újonnan létrehozott nemzetközi szervezet, a genfi székhelyű Nemzetek Szövetsége („Népszövetség”) alapokmányába kerültek volna a kisebbségvédelmi előírások. Végül azonban többoldalú kötelezettségvállalások formájában rögzítették azokat. A vesztes államok többsége – Ausztria, Magyarország, Törökország, Bulgária – esetében a velük kötött békeszerződések szövegébe kerültek be a passzusok, míg a győztes államok egy része – Lengyelország, Románia, Jugoszlávia, Görögország, Csehszlovákia – külön kisebbségvédelmi szerződéseket írt alá. Az utóbbiak közül az első három csak a nagyhatalmak nyomására tette azt meg.

A kisebbségvédelmi előírások alapját az általános, minden állampolgárt megillető szabadságjogok képezték. Ehhez járultak a speciális jogok, mint például a szabad nyelvhasználat vagy az anyanyelvi iskoláztatás joga.

A kollektív kisebbségi jogokat – egy-két esettől eltekintve – nem biztosították. Ez alól kivételt képezett bizonyos mértékig Csehszlovákia és Románia. Csehszlovákia a kárpátaljai ruszin kisebbségnek ígért széles körű autonómiát, az 1919. december 9-én aláírt román kisebbségvédelmi szerződés pedig az alábbi passzust is tartalmazta: „Románia hozzájárul az erdélyi szász és székely közösségek helyi autonómiájához iskolai és vallási ügyekben, a román állam kontrollja alatt.” Gyakorlatilag azonban


egyik vállalás sem valósult meg.

A kisebbségvédelmi rendszer alapvető szerve és legfőbb garantálója a Népszövetség lett. A jogsérelmekre vonatkozó petíciókat elsőként a szervezet titkárságának Kisebbségi Bizottsága vizsgálta. Ha nem sikerült megoldást találnia, úgy a Népszövetség Tanácsa elé terjesztette őket. A legfelsőbb szerv a Hágai Állandó Nemzetközi Bíróság volt.

A rendszer legnagyobb hiányossága abban állt, hogy a döntéseket a közvélemény erején kívül senki nem szankcionálta, nem gondoskodott a végrehajtásukról. Ráadásul a nagyhatalmakra nem terjedt ki a kisebbségvédelem, a kötelezettséget vállalt országok többsége pedig – a meghirdetett szép elvekkel ellentétben – homogén nemzetállamok létrehozására és a kisebbségek asszimilációjára törekedett.

A rendszer ettől eltekintve sem volt hatékony. Zeidler Miklós szerint 1938 közepéig 881 kisebbségi petícióból mindössze hatot tárgyalt érdemben a Tanács. Igaz, ezek között három magyar volt: az erdélyi és bánsági telepesek ügye és a csíki székelyek két petíciója.

A harmincas évek közepén – Adolf Hitler 1933-as hatalomra kerülése, valamint ezzel összefüggésben az európai nagyhatalmi viszonyok radikális megváltozása miatt – összeomlott a rendszer. A náci Németország 1934-ben kilépett a Népszövetségből és szakított a kisebbségvédelem gondolatával, majd Lengyelország és több más állam is megtagadta kisebbségvédelmi kötelezettségeinek vállalását.


MAGYAR REVÍZIÓS POLITIKA

Az első világháborút lezáró, Párizs környéki békeszerződések közül az összesen 364 cikkelyből álló magyart viszonylag későn, 1920. június 4-én írták alá a Nagy-Trianon palotában. Az ország területe – Horvátországot nem számítva – ezzel 282 ezer km2-ről 93 ezer km2-re, lakóinak száma pedig 18,2 millióról 7,9 millióra csökkent.

Középhatalomból Magyarország így a térség egyik kisállamává, szomszédai közül pedig a leggyengébbé vált.

Mivel a trianoni békeszerződés szinte minden magyar családot negatívan érintett valamilyen módon, annak elvetésében egyfajta „nemzeti egység” jött létre. A két világháború közötti Magyarországon tehát nemigen volt reális gondolati alternatívája a területi revíziónak. Mégis, Romsics Ignác szavaival utólag megállapíthatjuk, hogy a trianoni traumára a sokk utáni első negyedszázad vezető elitje


rosszul megválasztott „terápiát” alkalmazott:

a békediktátumot történelmi véletlennek és totális igazságtalanságnak fogta föl, s teljes elutasítással válaszolt rá.

Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy a nagyhatalmak következetlenül és képmutató módon alkalmazták a nemzetiségi elvet. A győztesnek nyilvánított nemzeteknek megadták az önrendelkezés jogát, másoktól – így a magyaroktól – megtagadták azt. Az utódállamok két világháború közötti külpolitikai alapállása („egy rögöt sem vissza!”), továbbá nagyvonalúnak egyáltalán nem mondható nemzetiségi politikája szintén szerepet játszott abban, hogy Magyarország és szomszédai között nem jöhetett létre valódi együttműködés, s így a harmincas években könnyedén az expanzív Németország játékszerévé váltak.

A magyar külpolitika legfőbb célkitűzése a revízió volt, az igazságtalan trianoni békeszerződés valamilyen formában történő megváltoztatása. 1919–1921 között Budapest még nem rendelkezett határozott külpolitikai vonalvezetéssel. Ezt követően 1922-től 1927-ig a nemzetközileg teljesen elszigetelt ország számára a „megbékélés”, valamint az új európai viszonyok közé történő beilleszkedés lett a meghatározó irányvonal.

Az elszigeteltségből való kitörést nagyban elősegítette az 1927-ben megkötött magyar–olasz barátsági szerződés, a revízió ügye pedig egy angol sajtómágnás, Lord Rothermere-nek köszönhetően egy ideig a nemzetközi közvélemény figyelmének középpontjába került. Rothermere ugyanis a Daily Mail című saját lapjának 1927. június 21-i számában, egy nagy port felvert cikkben (Hungary’s place in the Sun – „Magyarország helye a nap alatt”) etnikai határrevíziót javasolt Magyarországnak.

Bethlen István miniszterelnök 1928-ban hirdette meg a békés revízió jelszavát. A magyar vezetés a későbbiek folyamán azt vallotta, hogy


minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni,

de mivel a revízióra újra és újra lehetőség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. Teleki Pál kormányfő például több alkalommal is bizalmasan kifejtette: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra.



galeria_1837.JPG
Korabeli magyar irredenta plakát
galeria_1838.JPG
Korabeli magyar propagandaplakát
galeria_1839.JPG
Korabeli magyar kisnyomtatvány
galeria_1840.JPG
Lord Rothermere (1868–1940)
galeria_1841.JPG
5. Gróf Bethlen István (1874–1946)
galeria_1842.JPG
Gróf Teleki Pál (1879–1941)


A két világháború közötti magyar kormányok s a magyar sajtó a közvélemény számára azonban sohasem fogalmazta meg világosan és egyértelműen a területi kérdésekben való esetleges kompromisszum lehetőségét, azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatíva a részleges revízió. Ennek elmulasztása pedig káros hatással volt a közgondolkodásra, mert erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését.

A két világháború közötti magyar revíziós törekvéseket az „optimális” jelzővel illethetjük tehát: olyan revízióra kellett törekedni, amit a nemzetközi helyzet optimálisan lehetővé tett. Ezt példázza az 1938–1941 közötti, négy lépcsőben megvalósult terület-visszacsatolások esete is. Kárpátaljára 1939 márciusában földrajzi-történelmi érvek alapján, stratégiai meggondolásból vonult be a honvédség, a délvidéki részeket pedig


a Jugoszlávia elleni katonai akcióban való részvételéért

kapta vissza Magyarország 1941 tavaszán. Mindkét területen kisebbségben élt a magyarság.

Az első bécsi döntést (1938. november 2.) viszont, és részben a másodikat (1940. augusztus 30.) is, az etnikai elv figyelembe vételével hozták meg az olasz s a német vezetők. Bár Magyarország végső fokon a tengelyhatalmak „ajándékaként” kapta vissza a Felvidék és Erdély egy részét, a Teleki-kormány maga sem kívánta ez idő tájt nagyszámú szlovák vagy román nemzetiségű lakosság visszatérését. Ezzel gyakorlatilag a magyar külpolitika 1938 és 1940 között – hallgatólagosan és időlegesen – felhagyott az egész történelmi Magyarország visszaállítására irányuló törekvéssel.


Válogatott könyvészet

– Galántai József: Trianon és a kisebbségvédelem. A kisebbségvédelem nemzetközi jogrendjének kialakítása 1919–1920. Budapest, 1989, Maecenas Könyvkiadó.
– Ormos Mária: Magyarország a két világháború korában (1914–1945). Debrecen, 1998, Csokonai Könyvkiadó.
– Pritz Pál: Magyar diplomácia a két háború között. Tanulmányok. Budapest, 1995, Magyar Történelmi Társulat.
– Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Budapest, 2001, Osiris Könyvkiadó.
– Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. században. Budapest, 1998, Napvilág Kiadó, VI. fejezet, 193–231. o.
– Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Budapest, 2001, Osiris Könyvkiadó.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS