2017. aug. 19. szombatHuba
31°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A vasgyártás tündöklése és bukása a Székelyföldön

Demeter Csanád 2011. június 11. 13:14, utolsó frissítés: 2011. június 14. 15:23

Az első írásos emlékek a székelyföldi vaskitermelésről a 16. századra nyúlnak vissza, azonban már korábban is lehettek próbálkozások a fémfeldolgozásra.


Az első írásos emlékek a székelyföldi vaskitermelésről a 16. századra nyúlnak vissza, feltételezhető viszont, hogy már korábban is voltak próbálkozások a fémfeldolgozásra. A vasat évezredeken keresztül kalapáccsal, korabeli nevén: verővel dolgozták fel, kezdetben kézi kalapáccsal, majd a vízierő és a gőzgépek segítségét is igénybe véve. A „Hámor” szó német eredetű, amely kalapácsot (Hammer) jelent és elterjedésével ismertté válik az egész Kárpát-medencében. Ebből az időszakból megemlíthetjük a csíkmadarasi, csíkdánfalvi, madéfalvi, tapolcai, csíksomlyói hámorokat, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a térség gazdasági fejlődéséhez.

Öntöde

A Kishomoród- a Vargyas- és Kiruly pataka által közrefogott helyek is gazdagok voltak vasércben, és ezért korán megkezdődik a vas feldolgozása, amely az itt élő lakosság egyik jelentős foglalkozásává válik. Erre utalnak a korabeli elnevezések is, mint például a „Hammeród”, amely a legrégebbi hámorok nevében fedezhető fel. Az írásos források arra utalnak, hogy Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem 1591-ben Lövétén vashámort adományozott Székely Mózes főhadnagyának hűsége és szolgálatai jutalmául. Ezen a vasverőn kívül még mások is működtek a Kishomoród mentén, így Homoródalmáson, Kirulyban és Homoródszentpálon is. Itt megemlíthetők az erdővidéki vashámorok is, amelyek feltételezhetően később alakultak, de nagyon jelentősek voltak: Magyarhermányban, Bodvajban, Erdőfülén, majd Miklósvárán és Nagybaconban is. Ezeknek a hámoroknak a legnagyobb része csak egy-két évet működött viszont volt olyan is, amely több évtizeden keresztül. A környék vasérclelőhelyei közül a lövétei bizonyult a leggazdagabbnak, ezért elsősorban innen bányászták ki a megmunkálásra alkalmas nyersanyagot, amelyeket majd a hámorok dolgoztak fel.


A szentkeresztbányai vasművesség

A vashámor és gyár története nem tárgyalható a vasművesség kialakulása nélkül, hiszen szorosan összefügg a két tényező, ezért az alábbiakban egy rövid áttekintést kapunk a szentkeresztbányai vasgyár történetéről, főként Vajda Lajos munkái alapján.

A vasgyártás története az említett térségben, a tőle 8 km-re fekvő lövétei vasfeldolgozásból alakult ki, és Gyertyánffy Jónás nevéhez fűződik. A fiatal Selmecbányán tanult szakember nagy lehetőséget látott a vasérclelőhely kiaknázásába és feldolgozásában, ezért 1836-ban többszöri felmérés után nekilátott a vasgyár felépítéséhez. Lövéte határában jelölt ki erre a célra egy kisebb helyet, amely közelebb volt a Székelyudvarhelyt és Csíkszeredát összekötő útvonalhoz, ami kereskedelmi szempontból előnyösebb volt.



galeria_1865.jpg
A szentkereszbányai vasgyár termékei - edények
galeria_1866.JPG
A szentkereszbányai vasgyár termékei - kályhák
galeria_1867.JPG
A szentkereszbányai vasgyár termékei - kegytárgyak
galeria_1868.jpg
Vasgyár és öntöde
galeria_1869.JPG
Vasöntöde
galeria_1870.JPG
Szerhámor

Egy kis olvasztókemence és egy kalapáccsal felszerelt hámor építésével kezdődött meg a termelés. Időközben Gyertyánffy Jónás vasércbányászati és kohászati vállalatában tevékenyen bekapcsolódott családja is, testvére Márton és apja Dávid, létrehozva az úgynevezett Lövétei Bányatársulatot. A hámor működéséhez elengedhetetlen feltétel volt a víz hajtóereje, ezért a Kishomoród medrének átalakítására volt szükség, amelyet már a Szentegyházasfalu lakói megteremtettek egy századnyi időszakkal előbb. Ezt a Vargyas patakból és a Halasságból gátak építése által kiszakított vízzel növelték, és a szaporodó fűrészmalmok működésére használták.

Miközben a Gyertyánffy család arra törekedett, hogy a gyárat és a hámort felvirágoztassa, egyre inkább eladósodott, és az egyik hitelezőjüket a brassói Demeter Miklóst kénytelenek voltak bevenni társtulajdonosként. Az 1848-49-es szabadságharc idején, Gábor Áron megrendelésére


ágyúgolyókat gyártottak,

ágyukat viszont nem. Az átvonuló orosz hadsereg megtorlásként feldúlta a gyárat és felgyújtotta a hámortelepet, amelynek egy része le is égett.

1850-ben az egész vasgyár tulajdonjoga az említett hitelező kezébe került, aki szintén lehetőséget látott a vasfeldolgozásban és elkezdte újítani és bővíteni a gyárat. Új területet jelölt ki a vasgyártásra, amely a ma is létező vasgyár helye volt, ahol egy nagyolvasztót, egy öntödét, két hámort egy asztalos és egy lakatosműhelyt építtetett. Demeter Miklós váratlan halála után egy évvel, 1855-ben új tulajdonosa lett a lakók által „Újvárosnak” nevezett gyártelepnek. Ez a vállalat a Brassói Bánya- és Kohómű RT nevet viselte, amelynek igazgatója Manlicher Gusztáv jelentős fejlesztési terveket dolgozott ki a gyár rendbetételére. Az egyik legfontosabb szerepe abban nyilvánult meg, hogy az ő irányítása alatt épült fel a ma is látható vashámor. Bár ekkor már kezdtek áttérni a gőz segítségével használt kalapácsokra, az új hámor mégis a víz erejére alapozódott.


Az 1860-1863 közötti éveket nagy szárazság és az osztrák-porosz háború befolyásolta, amely a vasgyártás szempontjából visszalépést jelentett, hiszen 1875-ben három évig bezárták a gyárat. 1878-ba Hrobonyi Adolf és veje, Lántzky Sándor próbálta újraindítani a termelést. Ekkor két hámort kellett működésbe hozni, az Alsó- és Felső Hámort (az utóbbi ma is látható), amely között 3 km volt a távolság. Az utóbbiban két kalapács volt, a kalapácsokat és a két szekrényfúvót három vízkerék hajtotta, 24 lóerőnyi energiát fejtve ki. Az Alsó-Hámorban három kalapács működött, amelyből kettő vízi erővel, egy pedig gőz segítségével működött. Ezek összesen 28 lóerőnyi energiát fejtettek ki. Ehhez még 1906-ban egy újabb hámort építettek, így tehát három vasverő működött Szentkeresztbányán, összesen 18 kalapáccsal. Hrobonyi Adolf halála után a Lántzky család vált az egyedüli tulajdonossá. A nevükhöz fűződik a bodvaji bánya megvásárlása is, amely az 1890-es években még jelentős termelést hozott, viszont 1897-ben bezárták. Az itt levő gyárat is örökségként megkapják a Lántzkyak, viszont 1914. május 1-jén 100 ezer aranykoronáért eladták a Magyar Államnak.

A szentkeresztbányai vasgyárnak újabb tulajdonosa lesz 1909-ben, a Kammer és Jekelius brassói nagykereskedő cég, amely a „Szentkerestbányai Vasöntöde és Szerhámorgyár” nevet adja a gyártelepnek. Az első világháborúban hadi célokat látott el az öntöde, és ennek következtében jelentős sérülések is érték. Az 1920-as években, habár részvénytársaság formájában a brassói cég, a Lantzky család kezdeményezésére megpróbálta helyreállítani és fejleszteni a gyárat, a gazdasági válság hatására hanyatlani kezdett. Az 1940-44 közötti időszakban nehéz munkafeltételek között dolgoztak az emberek, hiszen a tulajdonosok, sok gépet leszereltek és elvittek, ugyanakkor hadi anyagokat is kellett termeljenek. A kommunizmus időszakában az államosítással és a nagyfokú iparosítással egy új korszak kezdődött a vasgyár történetében. A villamos energia, a nagyfokú iparosítás, egy újabb fejezetet nyitott a vas feldolgozásában.


Gyorsütemű üzemfejlesztés a szocializmusban

Elkezdődött egy erőteljes iparosítás az országban, ezért a szentkeresztbányai vasgyár is nagyobb beruházásokhoz jutott, 1949-ben építették fel az akkori új, azóta már régi öntödét.

A következő években megkezdték a villanymotortestek öntését, beindul a második 39,4 köbméteres hasznos térfogatú kohó. A nyersvas termelés növekedése miatt szükségessé vált, hogy egy új salaktárolót építsenek, és ehhez egy keskeny vágányú sínpályát is, amelyen csillék segítségével el tudják hordani a salakot. 1952-ben dízelgépeket szereltek fel, ami lehetővé tette nem csak a gyár, hanem a környék számára is az elektromos világítást. A hatvanas években kohócsarnokkal, tisztítóberendezéssel, új faszénraktárral, nyersvasöntő szalaggal, újabb öntőcsarnokkal, kemencékkel és raktárakkal bővült a vasüzem.

Egy hámor romjai

A vasgyár által gyártott termékek iránt nagy volt érdeklődés, így például a Brassói Vállalat egy tonna öntvényt rendelt 1968-ban, aminek a gyár eleget is tett. A kohó vezető mérnöke Tolbaru Nicolae elmondása szerint a mangánszegény öntvényeket még 1967-ben sikerrel kísérletezték ki és már abban az évben 17 tonnát szállítottak különböző megrendelőknek. A fejlesztésekkel sikerült 1968-ra kiváló tulajdonságokkal rendelkező alacsony mangán tartalmú öntvényt nemesíteni, ami 0,07 %-os lett az előző évi 0,7 %-hoz képest. Sajátságos nyúlékonysága rendkívül előnyössé tette, hogy megfeleljen a nagy megterhelésnek.

Meg kell említenünk, hogy az ipari fejlesztés sem ment a legkönnyebben, mivel kevés idő alatt nagyfokú teljesítményt követeltek, ezáltal a gazdasági jelentések állandó jövedelemhiányról számoltak be. A megyei újság, a Hargita is arról írt, hogy 1968-ig ráfizetéssel állítottak elő termékeket, és az 1968-as évben is a várt jövedelemnek csak a 87 %-át érték el.

Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár látogatása 1970 és 1971-ben nagymértékű üzemfejlesztést vont maga után. Dúsító és zsugorító állomás indult be, új hőközpontot létesítettek, a környékre is kiterjedő vízellátó rendszert léptettek életbe és korszerű szerszámgépekkel látták el a gyár egyes részlegeit. Egy új faszén-tároló épületet is átadtak, amely lehetővé tette a nagyobb mennyiségű szén raktározását. Statisztikai adatok szerint


1950-hez viszonyítva, 1980-ig több mint százszorosra

növekedtek a beruházások a szürkevas-termelés több mint hétszeres növekedést ért el. Elsősorban szürkevasat, hengermű-alkatrészeket, acélműalkatrészeket, elektrotechnikai és cserealkatrészeket állítottak elő. Ezért a Vasipari Vállalatot a szocialista munkaverseny 1980-as évi országos szakaszán a Munkaérdemrend harmadik fokozatával tüntették ki. Az iparág keretében 1975-ben az első helyezést kapta meg, ami a Munkaérdemrend első fokozatát jelentette, és amelyet Fazekas Mihály, a Román Kommunista Párt Központi Bizottság és az Államtanács tagja adta át. 1980-ban harmadik, 1982-ben ismét elsőt, és 1985-ben második helyezést ért el.

Fantomgyár

Szentkeresztbányán (1968–1989 között hivatalosan a Vlahica városa nevet viselte) a munkások száma együtt nőtt a vasércbányászat és –kohászat fejlődésével. A szocializmus éveiben az erőteljes iparosítással, a Szentkeresztbányai Vasipari Vállalatnál újabb és újabb munkahelyek jöttek létre. A munkások nagy részét a régi hagyományoknak megfelelően a környékbeli lakosok tették ki, akik autóbuszokkal ingáztak a munkahelyükre.

A munkások száma a következőképpen alakult:


A szakképesítés következtében (a helyi szaklíceumnak köszönhetően), amint a táblázat mutatja, a munkások száma 1980-ra a háromszorosára nőtt. A kommunista időszak utolsó évtizedeire elmondható, hogy a város lakóinak a legnagyobb része valamilyen szinten kapcsolódott a vasgyártáshoz és a vasgyárhoz.


A vasgyár és a vashámor mai állapota

A rendszerváltozást követően lassú hanyatlásnak indult a vasüzem. Már a kilencvenes évek első felében felére csökkent a munkások száma. A gyár fenntartása, kisebb megszakításoktól eltekintve egyre inkább veszteségessé vált. A privatizáció sem oldotta meg az anyagi gondokat, sőt elmélyítette azt, hisz az új tulajdonosok ócskavasként értékesítették a meglévő berendezéseket, megszüntetve a termelést.

A vasgyár melletti, 1849-től működő hámor (1990-ig vízmeghajtással működött, és Európa egyetlen aktív hámoraként tartjuk számon) sem volt szerencsésebb, hiszen jelenleg nagyon rossz állapotban van, habár voltak kezdeményezések a megmentésére, a megyei Műemlékvédő Hivatal, és a szentegyházi Gyermekfilharmónia részéről, de az épület egyre csak romlik.

Falai omladoznak, tetőszerkezete majdnem teljesen beszakadt és a belső szerkezetek is mindinkább a tolvajok martalékává váltak. Mindezek megpecsételték a város gazdasági helyzetét és a település mára már elveszítette ipari jellegét és sajnos ezzel együtt az évszázados nemzeti értékeit is.

(A Művelődésünk, 2007/11. számában megjelent cikk átdolgozott változata)


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS