2017. április 26. szerdaErvin
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Magyar–román állambiztonsági kapcsolatok (1945–1982) II.

Stefano Bottoni 2011. szeptember 17. 10:29, utolsó frissítés: 10:29

Az Erdély visszacsatolásával kapcsolatos híreszteléseket követően Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon. #b#A kapcsolatok befagyasztásától a formális együttműködésig.#/b#


Földes György 2007-ben megjelent átfogó monográfiájában 1963–64-re datálja az első komolyabb konfliktust a második világháború utáni magyar–román viszonyban, melynek időzítése korántsem volt véletlenszerű. Mindkét országban lezajlott ugyanis a politikai konszolidáció, de gazdasági téren kifulladni látszott az extenzív fejlődésre alapozó, túlközpontosított tervutasításos irányítás, és a KGST belső piaccá való alakulásáról szóló fejlesztési tervek nem enyhítették a kelet-európai szocialista államok kettős (a Szovjetunióval és a fejlett nyugati/tőkes államokkal szembeni) függőségét.

Ebben az egyébként is feszült helyzetben éleződött ki a romániai magyar kisebbség helyzetéről folytatott vita, amelyben mérföldkövet jelentett


Illyés Gyula nagy visszhangot kiváltó interjúja

a párizsi L’Express című hetilapban az erdélyi magyar kisebbség elnyomásáról, majd ezt követően az MSZMP PB 1964. januári ülése, amelyen Kádár tőle szokatlan módon kifakadt a határkérdésről és a trianoni békeszerződés fájdalmas következményeiről.



A magyar–román állambiztonsági kapcsolatok fejlődését azonban nem elsősorban az Illyés-interjú és az azt követő nemzetközi botrány, hanem a Román Munkáspárt által 1964 áprilisában kiadott „függetlenségi nyilatkozat” akasztotta meg. Noha a KGST átszervezése körüli viták már évek óta mérgezték a térség országainak kapcsolatait, Bukarest ideológiai fordulata egyenesen válságba taszította Románia kapcsolatát nemcsak a Szovjetunióval, hanem a többi „baráti” szocialista országgal is. Mivel a BM nemzetközi kapcsolatok osztályának iratanyaga az 1964 utáni időszakra vonatkozóan rendezetlen, ömlesztett formában érkezett az ÁBTL-be, a levéltári kutatást ez rendkívül nehézzé és körülményessé teszi. Nehéz tehát megállapítani, hogy 1964 után valóban megszakadtak-e román viszonylatban az állambiztonsági kapcsolatok. Tény azonban, hogy


1964 és 1966 között egyetlen utalást sem találni a két BM közötti együttműködésére.

A román állambiztonsági levéltárból származó adatok szerint 1965–1966 körül, tehát közvetlenül Nicolae Ceauşescu pártfőtitkárrá választása után korszakos paradigmaváltás ment végbe a román belügyi stratégiában, amit a magyar társszerv nem vagy csak igen későn észlelt.

1964 tavaszán-nyarán Romániában nagy riadalmat keltettek azok a híresztelések, miszerint szovjet–magyar politikai egyezség körvonalazódik Erdély visszacsatolásáról. Az állambiztonsági szervek készültségét emelték, 1964 őszén több magyar nemzetiségű személyt őrizetbe vettek néhány napra, pl. Jordáky Lajos ismert kolozsvári szociáldemokrata politikust, akit a Securitate azzal gyanúsított, hogy más „jobboldali szociáldemokratákkal” (Bruder Ferenc, Pásztai Géza) memorandumot szerkesztett Erdély kérdéséről, amit az ENSZ-hez és a magyar kormányhoz kíván eljuttatni.

1966 januárjában a román BM egyik jelentése a magyar emigráció románellenes tevékenységéről számolt be, és néhány hónappal később Bukarestben már felső szintű állománygyűlést szerveztek „az egyes tartományokban tapasztalható magyar nacionalista megnyilvánulásokról”.

Nicolae Pleşiţă
, a BM Kolozs tartományi igazgatóság vezetője, később a hírszerzés magyarellenességéről ismert egyik irányítója kijelentette, hogy „lépéseket kell tennünk annak érdekében, hogy


Magyarországra is ügynököket építsünk be,

hogy ezek majd jelentsenek az ottani helyzetről, hogy felvegyék a harcot a magyarországi propagandától elvakult elemekkel, akik levelekkel és uszító anyagokkal bombázzák az itteni nacionalistákat, ellenséges cselekedetekre buzdítva őket
”.

Nicolae Plesita


Pleşiţă hozzászólása rendkívül fontos, mert arra enged következtetni, hogy Bukarest ekkor már szakítani készült a Varsói Szerződés azon alapelvével, hogy a tagállamok nem folytathatnak hírszerző vagy elhárító tevékenységet egymás ellen. Ezt az elhatározást erősítette meg az 1968-as csehszlovák válság. A prágai tavasz támogatása, majd augusztusban a szovjet bevonulás elítélése példátlan népszerűséget hozott a Román Kommunista Pártnak és személyesen Ceauşescunak. Ugyanakkor a háborús veszély riadalmat és pánikot okozott a lakosság körében. A magyar határőrség jelentése szerint szeptember elsején a Romániából visszatérő és a határon kikérdezett magyar turisták általános mozgósításról számoltak be:

Bukarestből Nagyvárad irányába páncélos és egyéb alakulatok vonultak. A vonatokon erős katonai ellenőrzés folyik, főleg röpcédulákat keresnek. A városokban megalakultak a munkás-milicia egységei, állítólag a helyi zavargások megakadályozására. A miliciában egyes források szerint csak román nemzetiségűek vehetnek részt. (...) Értesültünk arról, hogy Ceauşescu az erdélyi tartományokban előadásokat tart a magyarok megnyerése érdekében. Erdélyben elterjedt, hogy a szovjetek Erdélyt vissza akarják csatolni Magyarországhoz. A román fiatalok nagy része a hivatalos román állásponttal ért egyet. Romániában a 18 éven felüli lányok összeírása folyik azzal a céllal, hogy szükség esetén behívják őket katonai szakszolgálatra. A román szervek cseh és szlovák nyelvű propagandaanyagot adnak a csehszlovák turistáknak. Biharkeresztesen 12 darab ilyen röplapot találtak az egyik csehszlovák gépkocsiban, amelyet elkoboztak.

Ceauşescu
lelkesedése Dubček különutas reformpolitikája iránt nem egyszerű taktikai fogás volt, hanem egy új nemzetpolitika szerves részét alkotta. Ennek legfőbb elemeit Románia 1967-ben fektette le, amikor a szovjet tömbben elsőként ismerte el az NSZK-t, és a „hat napos háború” után sem szakította meg diplomáciai kapcsolatait Izraellel.

Ezek után logikus lépésnek tűnik az a Marius Oprea és Dennis Deletant által feltárt körülmény, hogy a prágai invázió napjaiban, 1968 augusztusában Románia új állambiztonsági operatív egységet létesített, melynek célja a többi VSZ-tag hírszerző szerveinek hárítása volt. 1972-ben 0920. sz. katonai egységre, 1978-ban 0110. katonai egységre keresztelték a növekvő létszámú, szigorúan titkos alakulatot, mely 1989-ben már több mint háromszáz operatív tiszttel rendelkezett. Bizonyítottnak tűnik tehát, hogy a hatvanas évek második felétől


Románia támadó pozíciók kiépítésére törekedett Magyarországon.


A többi VSZ-tagtól eltérően, akik legfeljebb „kémelhárító rezidentúrát” működtettek Budapesten, vagy – lásd a fent idézett 1968-as példát – a hazatérő állampolgáraikon keresztül próbáltak bizalmas értesülésekhez jutni, a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonsági szervek ellenségként kezelték Magyarországot, kiképzett ügynöki hálózatot és számos technikai eszközt vonultattak fel ellene.

A hatvanas évek második felétől paradox helyzet alakult ki a két állambiztonsági szerv kapcsolatában.
Egyfelől Románia távol tartotta magát a szovjet tömb országainak katonai együttműködésétől, megnehezítve a többoldalú együttműködést: kilépett a Varsói Szerződés egyesített parancsnokságából, rendszertelenül vett részt a tagállamok többoldalú állambiztonsági egyeztetésein, vagy különvéleményt fogalmazott meg a vitatott kérdésről.

Ennek következtében egyrészt magyar–román viszonylatban is megszűnt a rendszeres és ügyszerű együttműködés. Másrészt a prágai tavasz előtti időszakban többnapos konzultációt tartottak Bukarestben (1966. május 2–7.) és Budapesten (1967. május 10–15.) a két állambiztonsági apparátust érintő legfőbb kérdésekről (az Egyesült Államok és a NATO katonapolitikája, az enyhülés megítélése és az ideológiai diverzió elhárítása).

Benkei András belügyminiszter
A fennmaradt jegyzőkönyv szerint a két belügyminiszter, Benkei András és Cornel Onescu részletesen megvitatta az együttműködés megvalósításának általános feladatait:

– Az információkat a két szerv – az eddigi gyakorlatnak megfelelően – futárposta vagy rejtjeles kapcsolattartás útján küldi meg egymásnak.

– Kölcsönösen tájékoztatják egymást azokról az adatokról, amelyekből az állami és a társadalmi rend biztonságának veszélyeztetésére lehet következtetni.

– A két ország illetékes szervei – szükség esetén – megtárgyalják az együttműködés folyamán felvetődött kérdéseket.

– A MNK belügyminisztere és a RSZK belügyminisztere vagy azok helyettesei /helyettese/ évenként megbeszéléseket folytatnak a jelen Jegyzőkönyvben foglalt határozatok teljesítésének értékelése és a további együttműködés érdekében szükséges intézkedések foganatosítása céljából.


Az egyeztetések azonban elakadhattak. 1967. október 27-én Benkei már csak azt javasolta román kollégájának, hogy legalább „a polgári, családjogi és bűnügyi jogsegélyről szóló – 1958. október 7-i egyezményből adódó rendőri feladatok végrehajtására” kössenek kétoldalú megállapodást. Ez lehetővé tette volna, hogy az egymás országába beutazó egyes magyar, illetve román állampolgárok által elkövetett „törvénybe ütköző cselekedetekkel kapcsolatos eljárást” egységes szabályozás és eljárás szerint rendezzék.

A magyar tervezet szerint nemcsak a kiadatási kérelmekről értesítették volna egymást a felek, hanem kölcsönös tájékoztatást vállaltak volna a másik fél állampolgárai ellen indított nyomozásokról. 1968. március 4-én Márkus Sándor rendőr ezredes, a BM Nemzetközi Kapcsolatok és Tájékoztató Osztály vezetője Onescu válaszát közvetítette Benkeinek:

Tisztelt Miniszter Elvtárs!

Értesítem, hogy az egyik fél országából a másik fél országában tartózkodó állampolgárok által elkövetett törvényellenes cselekedetekkel kapcsolatos eljárás egyesítése tárgyában kötendő egyezménytervezetet megkaptuk. Az okmányt figyelmesen tanulmányoztuk. Az egyezménytervezet tartalmazza azt a helyzetet, amely megfelel a mi jelenlegi szükségleteinknek, azonban megköveteli az érvényben levő jogszabályozás megváltoztatását. Figyelembe véve az egyezménytervezet megszövegezését, amely szerint – a BM-on kívül – egy sor feladat hárul más állami szervekre is, továbbá figyelembe véve azt a tényt, hogy az egyezménytervezet egy sor olyan kérdést is tartalmaz, amelyek meghaladják ezen minisztériumok hatáskörét, úgy véljük, hogy a tervezetben szereplő kérdéseket csak a két állam között megkötött egyezménnyel lehet szabályozni.


A visszautasító román választ a csehszlovák események követték, amelyek néhány hónapig lehetetlenné tették a tárgyalások újrafelvételét. 1969. május 12–17. között aztán ismét Bukarestben egyeztettek a felek és – valószínűleg szovjet nyomásra – aláírtak egy, a diplomáciai protokollnak megfelelően immár


nem oroszul, hanem magyarul és románul készített

együttműködési megállapodást. A rövid, összesen kétoldalas szöveg szerint a szerződő felek az 1967. május 13-án aláírt jegyzőkönyvet tekintették érvényesnek.

A keretmegállapodás nyomán 1969. november 23-án megállapodást írtak alá „a két ország rendőrségének, tűzrendészeti és határforgalom ellenőrző parancsnokságainak együttműködéséről”, ami a határ menti megyékre vonatkozott. Szintén 1969-ben részmegállapodások születtek a két határőrség és a katonai elhárítás közvetlen kapcsolatának kiépítésére. Az egyezmény végrehajtására vonatkozó iratok hiányában feltételezhetjük, hogy az 1969-es megállapodásnak sem sikerült kimozdítania a holtpontról a kétoldalú állambiztonsági együttműködést.




ItthonRSS