2017. április 26. szerdaErvin
18°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Magyar-román állambiztonsági kapcsolatok (1945-1982) III.

Stefano Bottoni 2011. szeptember 24. 11:54, utolsó frissítés: 2011. szeptember 26. 14:12

A nyolcvanas évekre a két kommunista vezetés és állambiztonsági gépezet olyan mértékben szakadt el egymástól, hogy egyfajta hidegháborús állapot keletkezett.


1972. április 15-én a két ország belügyi vezetése aláírta az addigi legátfogóbb, kimondottan állambiztonsági kérdéseket érintő szerződést. (A következő belügyminiszteri szintű kétoldalú egyeztetésre tíz évet kellett várni.) Miklóssy Katalin és Földes György szerint a kétoldalú kapcsolatok rendezésére tett újabb kísérlet elsősorban külső tényezőknek köszönhető.

>> Magyar–román állambiztonsági kapcsolatok (1945–1982) I. >>
>> Magyar–román állambiztonsági kapcsolatok (1945–1982) II. >>
>> Történelem rovatunk korábbi anyagai >>

1972 januárjában Kádár János Moszkvában járt, ahol éles kritikával illették Magyarországot a piacbarát gazdaságpolitikai reformok és a szomszédos államokkal ápolt nem túl szívélyes viszony miatt. Mivel Kádár személyes pozíciója is megrendült, az 1972. február 24–26-ai hivatalos bukaresti látogatásnak (egyben az első kétoldalú tárgyalása volt az 1965 óta regnáló Ceauşescuval) kiemelt szerepet tulajdonított. Szovjet nyomásra a felek sikeresen lezárták az évek óta halogatott kulturális egyezmény ügyét, és szintén ebben az időszakban – 1972 júliusában – fogalmazta meg utolsó ízben a román párt országos értekezlete a multilaterális szocialista együttműködésre való igényt is.


A 15 oldalas magyar–román belügyi megállapodás az 1967-es tervezetnél jóval részletesebben taglalta a közösen elvégzendő feladatokat.


Kiemelt munkaterületnek nyilvánította a hírszerzést, a kémelhárítást, a katonai elhárítást, az egyházakat és szektákat,


az MNK és az RSZK közlekedési eszközei ellen irányuló ellenséges cselekedetek megelőzését, az operatív technikát, a külső figyelést, a vizsgálati munkát és a postaforgalom ellenőrzését, a határforgalmi kérdéseket, valamint a lakosság nevelését az elhárítás vonatkozásában. Különösen érdekes a Vatikán ellen tervezett közös munkáról szóló fejezet. Magyarország és Románia vállalta, hogy információkat cserél „a Vatikán részéről kifejtett ellenséges tevékenységéről, a NSZK, Ausztria, Belgium és Franc. egyes katolikus szervezeteinek tevékenységéről”, valamint „a Vatikán egyes jelentős képviselőinek, ugymint Augustino Casaroli bíboros, Jan Willenbrands bíboros, Franz König osztrák bíboros, Julius Dopfner nyugatnémet bíboros, mons. Giovanni Cheli és Werenfried von Straten, a »Szenvedő Egyház« katolikus szervezet vezetőinek tevékenységéről”.

A két fél megállapodott abban is, hogy „külön-külön fokozottabban dezinformálja a Vatikánt, a mindkét országot érintő, fontosabb kérdésekben közös akciót kezdeményez”, és arról is, hogy „a lehetőségekhez képest fokozza intézkedéseit a szocialista országokkal szembeni, ellenséges tevékenységéről ismert, Richard Wurmbrand protestáns lelkész lejáratására és elszigetelésére”.


Egy különleges határvédelmi parancsnok


1972 szeptemberében hasonló együttműködési szerződést írtak alá a határvédelmi szervek parancsnokai, amely elsősorban a nyugati kémkedés elhárítására vonatkozott. Dr. Katona Géza, a BM ORFK I. Csoportfőnökség munkatársa 1982-es jelentésében azonban a román fél érdektelenségéről számolt be. A háromévente (korábban kétévente) rendezett megyei parancsnoki találkozók nem haladták meg az udvariassági szintet, román részről pedig általános tájékoztatásra szorítkoztak. Az utolsó értekezletekre 1977-ben került sor Békés és Arad megye között, 1978-ban pedig Hajdú-Bihar és a romániai Bihar megye között.

Rajnai Sándor


A határmenti parancsnokok találkozóiról készült magyar jegyzőkönyvek tanulságosan tükrözik a magyar–román viszony növekvő kilátástalanságát. 1975. június 23-án dr. Sajti Imre rendőr alezredes, Békés megyei főkapitány-helyettes jelentést küldött Kőrösi György rendőr vezérőrnagy miniszter-helyettesnek a Ioan Mihail ezredes vezette Arad megyei rendőri delegációval Békéscsabán zajlott tárgyalásról. A román fél azt sérelmezte, hogy sok magyarországi turista és a Magyarországra járó román állampolgárok túlnyomó része csempésztevékenységet folytat, és szigorú büntetőpolitika bevezetését kérte. A magyar szervek inkább a „nevelő jellegű rendőri intézkedést” pártolták. A két rendőr eredménytelen tárgyalása – a magyar fél beszámolója szerint – szürreális elemeket sem nélkülözött:

Kérésemre tájékoztatást adott a kiutazó magyar állampolgárok szálláslehetőségeiről. A rokonoknál való alvás lehetősége az első és másodfokú rokonokra vonatkozik. Minden más idegen állampolgár köteles szállodát igénybe venni. Campingezni csak arra kijelölt helyeken lehet. Elmondotta, hogy a korlátozó rendelkezésüknek komoly hibái voltak, ezért azt most módosították. 1975. július 1-től csak azokon a helyeken kötelező a szálloda igénybe vétele, ahol van. Ahol nincs szálloda, ott magánházaknál is meg lehet szállni. (...) Mihail ezredes beszélgetésünk során többször felvetette a cigánykérdést. Kérdezte, hogy nálunk milyen arányú a cigánybűnözés és mit teszünk a visszaszorítására. A PB 1961-es határozatának megfelelően tett társadalmi-politikai intézkedéseinkre és eredményeinkre utaltam. Mihail elvtárs viszont többször olyan nyilatkozatot tett, amiből egyértelműen a cigányok faji megkülönböztetése tünt ki. Példaként említette, hogy ha cigány és román állampolgár azonos büncselekményt követ el, a cigány legalább négyszeres büntetést kap. Hangsúlyozta, hogy nem is tudna példát mondani arra, hogy cigány becsületes életmódot élne. Úgy tűnt, hogy náluk az általa kifejtett cigányellenesség hivatalos álláspont. (...) Távozása előtt a gyulai határátkelőnél Mihail elvtárs szükségesnek tartotta, hogy tájékoztasson egy olyan nagyon fontos kérdésről, ami őt az utóbbi időben foglalkoztatja. A közelmúltban 4 hónapig betegszabadságon volt. Elolvasott két olyan könyvet, amely Verne Gyula gondolatait továbbfejlesztve fantasztikus elképzelésekkel, a jövővel foglalkozik. Most ezekhez olvas olyan fantasztikus és tudományos műveket, amelyek ismereteit bővithetik. A repülő csészealjakról, a túlvilági lények létezéséről terjesztett nézeteket ő elfogadja és ellentmondás nélkül hisz az említett két könyv fantasztikus jóslásaiban is. Most azzal is foglalkozik, hogy Ézsaiás próféta tanításait összehasonlítja [a] Lenin által kifejtett elméleti tételekkel. Következtetése: Lenin is átvette Ézsaiás próféta jövendöléseit.

Az 1975-ös egyébként már a második személyes találkozó volt Sajti és Mihail között. A gyulai határátkelőnél 1973 novemberében tartott első megbeszélést még kínosabb közjáték zavarta meg:Indokoltnak tartom, hogy a találkozónk alkalmával eddig nem tapasztalt politikai jellegű megnyilatkozásokról is jelentést tegyek. Mihail elvtárs egy magyar nemzetiségű, Béla keresztnevű, százados rendfokozatú beosztottját hozta magával tolmácsként. Ez a személy engem ismételt figyelmeztetéseim után is »ezredes szakinak«, »ezredes kollégának« és »ezredes úrnak« szólított. Figyelmeztetésemre úgy nyilatkozott, hogy őket tájékoztatták arról, hogy nálunk határozat született az »elvtárs« megszólítás eltörléséről. Később ez a tolmács szükségesnek tartotta, hogy tájékoztasson, hogy ő 1945 őszétől 1948-ig Szibériában németekkel együtt a »muszkák« fogságában volt, és hogy egy testvére aki magyar kakastollas volt, Budapesten él. Csodálkozott, hogy Mihail ezredes most magával hozta, mert mint mondotta »én magyar vagyok, ő pedig román«. Amikor felhívtam a figyelmét, hogy mi nem nevezzük így szovjet barátainkat, úgy válaszolt, hogy akkor legyenek »ruszkik«. Ezért is figyelmeztettem, majd az »oroszok« szót használta és hozzátette, hogy »maguk sem bánnák, ha már kimennének Magyarországról«. Ezek után kértem, hogy szó szerint fordítsa le Mihail ezredesnek, amit mondok. Kértem Mihailt, hogy figyelmeztesse a tolmácsot, tartsa tiszteletben a mi politikai nézeteinket és ne provokáljon politikai vitát. Arra is kértem, hogy tolmácsolni ne hozza máskor magával. Ígérte, hogy máskor nem hozza magával. Később Mihail ezredes kérte a véleményem az »elvtárs«, a »barát« és a »kolléga« tartalmáról, de még mielőtt véleményt mondhattam volna kifejtette, hogy ők ezt másként értelmezik, mint mi. A tolmács kifejezte, hogy ő vallásos. Ennek kapcsán Mihail ezredes megkérdezte tőlem, hogy mi a véleményem arról a többi szocialista ország által vallott nézetéről, hogy a vatikán [sic!] után a románok a legvallásosabbak. A válaszom az volt, hogy nem tudom, hogy ilyen nézeteket vallanának, és egyébként sem ismerem a belső viszonyokat, így egyénileg sem tudok erre a kérdésre választ adni.



galeria_3498.jpg
Magyar iratok
galeria_3499.jpg
Magyar irat
galeria_3500.jpg
Román belügyi irat az Ellenpontokról



Végjáték

Az 1970-es évekbeli állambiztonsági kapcsolatokról nincsenek korabeli források. Csak 1982-ből, amikor a következő belügyminiszteri szintű tárgyalásra készülve a magyar belügyi szervek részletes tájékoztatást kértek a különböző osztályoktól. A helyzetet legpontosabban a BM NKO vezetője, Roszol János rendőr alezredes ekkor készült összefoglaló jelentése tükrözi: „Az 1960-es években eredményes együttműködés folyt a két minisztérium között. Rendszeresek voltak a különböző szintű találkozók. Románia ismert, sajátos politikája következtében az együttműködés fokozatosan elsorvadt, majd – a határmenti rendőri és a határőrizeti szervek kapcsolatait kivéve – az 1970-es évek elejétől teljesen megszűnt. Állambiztonsági vonalon még az üdvözletekre sem történt reagálás, de más területen is válasz nélkül hagyták kezdeményezéseinket. Miniszteri szintű találkozóra utoljára 1972-ben került sor.

A III. Főcsoportfőnökség szintjén is „az együttműködés mintegy 10 éve megszünt. Jelenleg csak a nemzetközi titkosított párt- és kormányösszeköttetés, valamint a két minisztérium közötti rövidhullámú rádiókapcsolat biztosításában van közvetlen kapcsolat a román társszervekkel. Az állambiztonsági vizsgálati osztály foglalkozik a tiltott határátlépést megkísérlő román állampolgárok ügyeivel. Az esetek száma 1977-ben 27, 1980-ban 56, 1981-ben 93, 1982. szeptember 23-ig 109 volt. Amikor ezeket a román állampolgárokat átadjuk az illetékes román szerveknek, átadjuk a keletkezett vizsgálati anyagokat is, bár ezt a vonatkozó rendelet nem írja elő. A román belügyi szervektől hasonló esetekben nem kapjuk meg a vizsgálati anyagokat.

Egy szintén 1982-ben készült jelentés szerint kémelhárítási vonalon is a magyar és a román BM szerveinek együttműködése „1974. közepéig mondható – viszonylag – rendszeresnek, 1975-től az együttműködés gyakorlatilag megszakadt”. A kapcsolat román részről történő fokozatos leépítését tükrözte a beutazó külföldiekkel kapcsolatos helyzetről, illetve egyes beutazó személyek tevékenységéről szóló információcsere alakulása is: 1972-ben 45 információt és kérést továbbítottak Bukarestbe, és 35 információt kaptak, míg 1974 számuk 7-re, illetve 5-re apadt.

Az 1982-es miniszteri szintű találkozón mindkét oldalról kifejtett együttműködési szándék csupán udvariassági gesztusnak tekinthető. Nemcsak a román, hanem a magyar oldalon is egészen más jellegű prioritások, igények és megfontolások húzódtak meg a háttérben. Röviden és kissé leegyszerűsítve fogalmazva: a nyolcvanas évekre a két kommunista vezetés és a felügyelete alatt működő állambiztonsági gépezet olyan mértékben szakadt el egymástól, hogy


Magyarország és Románia között egyfajta hidegháborús állapot keletkezett.

Ennek formáit és következményeit egy következő tanulmányomban fogom elemezni. A kapcsolatok drámai romlása azonban nem enged arra következtetni, hogy a két szocialista állam együttműködése egy ilyen érzékeny területen eleve kudarcra volt ítélve.

A tanulmányban láttuk, hogy a hatvanas évek elejéig igen intenzív és – sajnálatos módon – gyümölcsöző együttműködés alakult ki a magyar és a román állambiztonsági szervek között. Világosnak tűnik, hogy a magyar belügyi szervek mentalitására és gyakorlatára igen jelentős és tartós hatást gyakorolt az a merev internacionalizmus, amit 1968 után az MSZMP már csak formálisan közvetített, miközben a belső közvélemény előtt mind inkább nemzeti elkötelezettségűként igyekezett fellépni.

Bárdi Nándor rámutatott arra, hogy a határontúli kérdés és a kisebbségben – méghozzá a szomszédos szocialista államokban – élő magyarok nehéz helyzetének előtérbe kerülése a magyarországi nyilvánosságban megoldhatatlan feladat elé állította a Kádár-rendszert. Miközben egyértelműnek tűnt, hogy Románia „különutas” politikája nemcsak rontja a kétoldalú együttműködés esélyeit, hanem számos tekintetben sérti is a magyar érdekeket és veszélyezteti az ország biztonságát, a magyar belügyi gépezet sokáig passzívan szemlélte a szomszédos ország barátságtalan viselkedését.

Hatékony ellenlépéshez felső szintű politikai jóváhagyásra és megfelelő operatív környezetre (hírszerzési lehetőség Romániában) lett vona szükség. Egészen az 1980-as évek második feléig egyik feltétel sem állt a magyar belügyi szervek rendelkezésére. A kémelhárítás csak 1979 körül kezdett információkat gyűjteni Romániáról – ekkor kerülhetett be Románia azon „nem baráti szocialista országok” közé, amelyek ellen – Ungváry Krisztián fogalmazása szerint – „mérsékeltebb hírszerzési és kémelhárítási tevékenységet” folytattak védekező információszerzés céljával. A nyolcvanas években keletkezett hálózati jelentésekben szereplő fontosabb kódok X-200 (Jugoszlávia), X-300 (Románia), X-700 (Kína) voltak.

A belügyi szervek szemlélete azonban nem változott, a továbbiakban is nacionalista magatartásnak tekintették a romániai kirándulóutakat, Erdély történelmi szerepének hangsúlyozását vagy a román diszkriminatív nemzetiségpolitika nyílvános bírálatát. Benkei András belügyminiszter 1978. február 24-én kelt összefoglaló jelentésében a nacionalista megnyilvánulásokról – amit Kádár Jánosnak, Aczél Györgynek, Biszku Bélának és Óvári Miklósnak terjesztettek fel – részben a magyar értelmiséget (elsősorban a népi írókat), részben a Magyarországra költöző erdélyi magyarokat okolta a nacionalizmus feléledéséért:

A belső erjedés elősegítőjeként kell értékelnünk a Romániából – az utóbbi 5 évben áttelepült – mintegy 1400 magyar nemzetiségű személy magatartását is. Részükről a belső emigráció létrehozására irányuló törekvés tapasztalható. Áttelepülésüket többségükben az RSZK-ban tapasztalható durva asszimilációs politikával magyarázzák. Rendszeres kapcsolatot tartanak az otthon maradottakkal, és elsősorban azokat az információkat fogadják be, terjesztik kapcsolatkörükben, amelyek alapján áttelepülésük kényszerű voltát igazolhatják. Megalakították az Erdélyi Asztaltársaságot, Bajtársi Szövetség és Segélyalap létrehozását kezdeményezték. A belső tényezők vizsgálatánál nem hanyagolható el mindaz az ismert tény, amelyet népünk történetében a nacionalizmus jelent. Politikánk meg nem értéséből vagy félreértéséből adódóan tehát bizonyos értelmiségi csoportnál könnyen talajra találtak az ellenséges törekvések.

A belügyi együttműködés speciális területet képez az 1945 utáni magyar–román kapcsolattörténetben. Az 1960-as évektől kezdődően egyre több és mélyebb feszültségforrás terhelte a diplomáciai és pártkapcsolatokat, de ennek magyar részről kevés nyomát látjuk az állambiztonsági iratokban. A belügyi apparátus rendkívül dogmatikus politikai és szakmai neveltetésben részesült az ötvenes-hatvanas években. Számára egészen az 1980-as évekig nem létezett sem kisebbségi kérdés, sem román probléma.

A hozzáférhető iratok azt mutatják, hogy a magyar fél még akkor is szorosabb együttműködésre törekedett, amikor már világos jelzések érkeztek arról, hogy Románia egyfajta műveleti területnek tekinti Magyarországot, és korántsem tartja be a támadó hírszerzés tiltására vonatkozó szabályt. Miközben Prágában már az 1960-as években működött magyar kémelhárító rezidentúra, a BM III/I. Csoportfőnökség Romániára vonatkozó irataiban első ízben csak 1983-ban kerül említésre egy bukaresti kémelhárító rezidentúra. A Kádár-rendszer válasza a román állambiztonsági vonalon jelentkező nacionalista politikára tehát legalább 15 évet késett: ekkor a románok már régóta „a spájzban voltak”.

>> A szerző kutatói oldala az Adatbankban >>




ItthonRSS