2017. július 21. péntekDániel
18°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Alexandru Vaida-Voevod és a magyarok

L. Balogh Béni 2011. október 15. 10:18, utolsó frissítés: 2011. október 17. 09:54

Hogyan viszonyult a kisebbségi kérdéshez egy meghatározó román politikus, akit gyermekkorában mocskos mócnak neveztek?


1945. március 24-én, Nagyszebenben, letartóztatták Alexandru Vaida-Voevodot, az akkor már 73 éves orvost, politikust, többszörös román miniszterelnököt. A „dolgozó tömegek” ellen elkövetett súlyos bűncselekményekkel vádolták, valamint azzal, hogy a népet félrevezető propagandát folytatott, ezáltal pedig felelős az országát sújtó katasztrófáért. 1950-ben bekövetkezett haláláig kényszerlakhelyen, szigorú rendőri felügyelet alatt élt.

Sokat vitatott, ellentmondásos személyiség volt. Több évtizedes politikai pályafutása során számos váratlan és éles fordulatot tett. A történészek többsége csak életének 1920-ig terjedő szakaszát vizsgálta, az ezt követő, sokkal „kanyargósabb” időszak jóval kevésbé ismert.

>>A szerző kutatói oldala az Adatbankban

Különösen izgalmasnak ígérkezik számunkra azon kérdés megválaszolása, hogy a „birtokon belülre”, azaz a kisebbségiből többségi helyzetbe került erdélyi románság egyik élvonalbeli képviselőjének – Vaida-Voevodnak – változott-e (és ha igen, mennyiben) az egykori magyar államhoz, az erdélyi magyarokhoz, általában véve a magyarsághoz való viszonyulása.



Kisebbségben (1872-1918)

Vaida-Voevodnak, de talán egész generációjának egyik meghatározó életérzése az ország uralkodó nemzetével, a magyarral szembeni kisebbségi érzés volt. A rendszerváltás után, Romániában kiadott terjedelmes visszaemlékezéseiben felidézi a gyermekkorában oly sokat hallott, magyarok által skandált rigmust: „Húzd meg magad a mamaliga mellett/S nu fácse lárma, moi Mokány!”

Alexandru Vaida-Voevod
(Alparét [Olpret], 1872 – Nagyszeben [Sibiu], 1950)
román orvos, politikus, Románia miniszterelnöke: 1919-1920,
1932, 1933 belügyminiszter: 1928–1930


Az elemit és a gimnázium első évét a kolozsvári unitáriusoknál végezte, ahol megtapasztalta a románokat gyakran körülvevő intoleráns hangulatot. Emlékei szerint egy-két osztálytársa szájából sűrűn hangzottak el a „vad oláh”, „mocskos móc” szidalmak, amit a temperamentumos, lobbanékony természetű, a verekedéstől sem visszariadó fiatal Vaida-Voevod nem volt rest viszonozni.

Mivel kisebbségben volt a magyar gyerekekkel szemben, a legtöbbször kénytelen volt beérni azzal, hogy román származása felsőbbrendűségével, vagy a dákoromán kontinuitás gondolatával vigasztalja magát. A magyar iskolából végül egy Benedek nevű számtantanár sovinizmusa miatt íratták át szülei a besztercei szász, majd a brassói román gimnáziumba.

Évekkel később Bécsben, ahol az Orvostudományi Egyetemet végezte, elkötelezte magát az erdélyi románok nemzeti mozgalma mellett. Itt ismerkedett meg az osztrák keresztény-szocialista nézetekkel, és hamarosan az antiszemita, magyarellenes Karl Lueger bécsi polgármester hatása alá került. A Millennium-ellenes bécsi megmozdulásokat rasszista jelszavakkal szervezte meg, és radikális fellépést javasolt diáktársainak: a magyar zászló elégetését.

1906 és 1918 között a magyar képviselőház tagja volt, ahol harcos, megalkuvást nem ismerő magatartásával tűnt ki ellenzéki képviselőtársai közül. Az olcsó parlamenti heccelődésektől sem riadt vissza.

Így például az 1907-es, Apponyi-féle iskolatörvény tervezetének vitája során „elriasztó példaként” felolvasta Győrffy Gyula „Mokányok” című gúnyversét, és arra válaszként a saját öccse, Ioan által írt, „Magyarok” című, nem kevésbé sértő hangnemű irományt. A botrányos jelenet miatt később meg kellett követnie a Házat, és egy ideig távol is maradt az ülésektől.

Ez idő tájt építette ki szoros összeköttetéseit a dualizmust elvető és a magyar társadalom egésze iránt ellenszenvet tápláló Ferenc Ferdinánd trónörökössel, illetve annak bizalmas körével.

Aurel C. Popovici Nagy-Ausztria terve


Barátjához, Aurel C. Popovicihoz hasonlóan, aki részletesen kidolgozta a föderalizált, etnikai régiókra osztott Nagy-Ausztria tervét, Vaida-Voevod is a megreformált Nagy-Ausztria keretén belül látta volna biztosítottnak az erdélyi románság jövőjét. Amint visszaemlékezéseiben írja, az első világháború kitörését követően, Milan Hodžával együtt, az abszurd túlzásokig elmenő, intranzigens grossösterreicher volt.

Gróf Tisza István (1861–1918)


Legnagyobb ellenségének Tisza Istvánt tekintette, mivel szerinte ő volt a Monarchián belüli magyar érdekek legelszántabb védelmezője. A Központi Hatalmak diktátorának nevezte, és az általa olyannyira ostorozott magyar oligarchia „prototípusaként” írta le.

A magyar parlamentben 1918. október 18-án elmondott híres beszédét, amelyben a wilsoni elvek alapján a magyarországi román nemzet számára teljes nemzeti szabadságot követelt, revánsként, egyfajta elégtételként fogta föl a több mint egy évtizedes magyar képviselői pályafutása során elszenvedett, vélt vagy valós megaláztatásai miatt.


Többségben (1919-1944)

Politikai karrierje csúcsának az 1918-1921 közötti éveket tartotta. Először a nagyszebeni kormányzótanács tagjaként, később néhány hónapig miniszterelnökként, közben pedig a párizsi békekonferencián résztvevő román küldöttség tagjaként, majd elnökeként jelentős szerepet vállalt Nagy-Románia létrehozásában.

Ezekben az években mintha megmámorosodott volna a román nemzetépítés hirtelen bekövetkezett, váratlanul nagy sikereitől, és elragadta a területszerzési hév. Visszaemlékezéseiben nem említi ugyan, de 1919-ben az volt az elképzelése, hogy meg kell győzni a tiszántúli magyarokat: jobb lesz a sorsuk, ha Romániához csatlakoznak, mivel csökkenni fog az adójuk, és külön parlamenttel rendelkeznek majd.

A Tiszáig terjedő autonóm román tartomány létrehozása érdekében a békéscsabai szlovákokat is mozgósítani kívánta. 1919 elején a román csapatok Tiszáig történő előrenyomulását szorgalmazta, Kun Béla hatalomra kerülése után pedig Budapest elfoglalását. Románia nemzetközi presztízsének növelése érdekében ugyanakkor kiállt a legteljesebb vallásszabadság biztosítása és a felekezeti autonómia mellett, ami a kisebbségbe került magyarságnak is létérdeke volt.

Vaida-Voevod szerint a bukaresti parlamentbe megválasztott erdélyi román képviselőket − köztük saját magát is − kezdetben összezavarták a Regátban uralkodó kaotikus politikai viszonyok, a Ion I. C. Brătianu által vezetett Nemzeti Liberális Párt nyílt érdekpolitizálása. Nosztalgia ébredt föl benne − nem a magyar uralom −, hanem az egykori Habsburg Birodalom, és általában a közép-európai térség civilizációja iránt.

Alexandru Vaida-Voevod Emlékiratai
1. kötetének címlapja (II. kiadás, 2006)
Raymund Netzhammer bukaresti katolikus püspök feljegyzései szerint Vaida-Voevod 1921-ben így fakadt ki előtte. „A régi Romániával való egyesülésünknek semmiképpen sem az volt a célja, hogy mi, odaátról, a nyugat-európai kultúránkkal, olyanokká váljunk, mint az itteniek: egy rakás bukaresti nyomorrá! Itt nyomorban vagy, nem is a Balkánon, hanem Ázsiában! […] Mi, erdélyi politikusok az iskoláinkat egy 52 millió lakosú országban jártuk ki, és nem egy 7 millió lakosú balkáni államban!”

Nem véletlen, hogy ő írta az előszót Iancu Azapu Bécsben, 1922-ben megjelent kis könyvecskéje elé, amely Erdély függetlensége mellett állt ki. Az előszóban élesen kikelt a nemzeti liberális kormány elnyomó politikája ellen. Azt bizonygatta, hogy Ferenc József idején a magyar kormányok jobban tisztelték az erdélyi románok állampolgári jogait, mint Ion I. C. Brătianu miniszterelnök.

Hasonló állításokat − főleg a napi politikai csatározások hevében − később is gyakran tett. Kijelentései egy részét szenvedélyes, impulzív természete motiválhatta. Mivel azonban ravasz politikus volt, és mindig tudta, hogyan hívhatja fel magára a közvélemény figyelmét, nem kizárt, hogy egyik-másik állítását hideg fejjel, napi politikai célok érdekében tette. Tény, hogy az egykori közép-európai birodalom iránti nosztalgia mindvégig megmaradt benne.

Az erdélyi magyarokhoz való viszonya ellentmondásosan alakult. Egyik legismertebb tette az volt, hogy meglovagolta az országban eluralkodott nacionalista, idegengyűlölő hangulatot, és 1933-ban elindította a hírhedt „numerus Valachicus” mozgalmat. Ez az etnikai arányszámok bevezetését szorgalmazta, kezdetben csak az oktatásban, később a gazdasági-társadalmi élet számos egyéb területén is. A lépés az erdélyi magyarság körében csalódást és felháborodást váltott ki.

A királyi diktatúra bevezetését követően, 1938 tavaszán II. Károly azzal bízta meg, hogy lépjen összeköttetésbe az erdélyi magyarság vezetőivel, hallgassa meg panaszaikat, majd tegyen javaslatokat neki a kisebbségi kérdés megoldására. Hamarosan fel is vette a kapcsolatot Bánffy Miklóssal, a Magyar Népközösség későbbi vezetőjével, Szász Pállal, az Erdélyi Gazdasági Egyesület elnökével és a magyar egyházak püspökeivel.

Ezt követően terjedelmes emlékiratban tette meg javaslatait a királynak. Véleménye szerint a benyújtott követelések mérsékeltek voltak, 80%-ukat teljesíteni lehet. A magyar és német kisebbségnek a román államba való integrálását tekintette az egyik legfőbb feladatnak, civilizált és bölcs közigazgatás révén. Ezzel párhuzamosan az erdélyi románság kérdéseinek a megoldását is szorgalmazta: kulturális, gazdasági, szociális felemelésüket, hogy Erdélyben továbbra is biztosítva legyen a fölényük.

Ion Antonescu katonai diktatúrája idején sokak szemében teljesen kompromittálta magát azzal, hogy bár korábban a monarchia és személy szerint II. Károly meggyőződéses híve volt, most nyíltan és teljes mellszélességgel Antonescut támogatta.

Régi harcostársával, az angolbarát Iuliu Maniuval szemben, ő – legalábbis az 1942 őszén bekövetkezett sztálingrádi katasztrófáig – Németország végső győzelmében hitt, és Észak-Erdély békés, netán fegyveres úton történő visszaszerzését is német segítséggel remélte. Minderről azonban tapintatosan hallgat visszaemlékezéseiben.

Gróf Bánffy Miklós (1873–1950)
Új kutatási szempontokat vetnek fel Bánffy Miklós 1943. júniusi, romániai tárgyalásait illetően a román állambiztonsági levéltárban fellelhető iratok. Eddigi ismereteink szerint Bánffy Kállay Miklós magyar miniszterelnök félhivatalos megbízásából 19-én és 23-án Gheorghe Mironescu volt román kormányfővel találkozott Sinaián. E két dátum között pedig valamelyik nap – Bethlen István megbízásából – Iuliu Maniuval.

Egy 1943. augusztusi titkosszolgálati jelentés szerint viszont Bánffy állítólag Vaida-Voevodot is felkereste azokban a napokban a magyar-román megegyezés érdekében. Más forrás egyelőre nem erősíti meg a találkozás tényét.

Több adatot is találtunk viszont arra vonatkozóan, hogy Vaida-Voevod − akár találkozott vele, akár nem − mindenképpen tudott Bánffy romániai útjáról. Emlékirataiban egyébként Bánffyról nagyon meleg hangnemben ír, és oldalakon keresztül méltatja Erdélyi történet című trilógiáját, de egyetlen utalást sem tesz a volt magyar külügyminiszter 1943-as útjára és állítólagos négyszemközti találkozójukra.


Összegzés

Alexandru Vaida-Voevod hosszú, kanyargós politikai pályafutása elválaszthatatlan a román-magyar együttélés kérdésétől. Kisebbségben, az erdélyi románok nemzeti jogainak harcos védelmezőjeként, minden erejével a dualista államberendezés ellen, és az „álnok és gőgős” magyar oligarchia hatalma ellen küzdött.

Többségi pozícióban sokszor kiismerhetetlen, ellentmondásos módon viszonyult a kisebbségi kérdéshez. Mindvégig igyekezett azonban jó személyes kapcsolatokat ápolni az erdélyi magyarság képviselőivel.

Ennek lelki motivációiról így vallott visszaemlékezéseiben. A megalázó kisebbségi évek után nem kevés lelki elégtételt okozott, hogy „miniszterként és miniszterelnökként teljes urbanitással fogadjam a magyarokat, magyarul beszéljek velük, teljesítsem apró kéréseiket. Ők megaláztatásként tűrték a magatartásomat, amely egy oláh részéről jött, aki tegnap még ki volt téve az összes […] magyar és álmagyar arcátlanságának.”




ItthonRSS