2017. május 23. keddDezső
20°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Szatmári svábok az SS-ben

Sárándi Tamás 2011. október 22. 16:15, utolsó frissítés: 2011. október 24. 09:43

Hogyan befolyásolta a nemzeti ébredés, a regermanizáció az asszimiláció útjára lépő szatmári svábokat? Miért léptek be a Németország határain kívül élő úgynevezett népi németek a német hadseregbe?


Hogyan befolyásolta a nemzeti ébredés, a regermanizáció az asszimiláció útjára lépő szatmári svábokat? Milyen hatással volt rájuk a náci Németország? Mennyiben változott a helyzetük Észak-Erdély Magyarországhoz való visszakerülése után? Miért léptek be a Németország határain kívül élő úgynevezett népi németek a német hadseregbe?

>> Történelem rovatunk korábbi anyagai >>

A szatmári svábok 20. századi története, különösen az 1940-1944 közötti időszak mindmáig nem került a történeti kutatások középpontjába, így szinte teljesen ismeretlen. A Duna-medencei németek történetének kutatásakor a szatmári svábokat a kelet-közép európai németség részeként tárgyalták, és egyáltalán nem foglalkoztak külön történetükkel. A szatmári svábok fejlődése különleges, mivel a 19. században meginduló asszimiláció talán körükben volt a legelőrehaladottabb. Az első világháborút követő nemzeti ébredés és regermanizáció egyik legvitatottabb fejezete éppen Szatmár vidékén zajlott. (lásd Sárándi Tamás korább írását)


Az első világháború következtében a nemzetépítéssel párhuzamosan egy nemzeti ébredési folyamat ment végbe Kelet-közép Európában, és ennek



egyik legismertebb példája a németek körében meginduló regermanizáció.


A világháborús élmény, illetve az ismét nagyhatalommá váló náci Németország támogatása tette ezt lehetővé, így a visszanémetesítés megindult mind Magyarországon, mind az utódállamokban. A próbálkozás eredményei viszont területenként nagyon különböztek. Míg az utódállamokban a kisebbségpolitika terén a magyar kérdés állt a középpontban és a kisantant államok kihasználták s támogatták a visszanémetesítést, ezzel is gyengítve a magyarok pozícióit, addig a trianoni Magyarországon a két világháború között a német kérdés volt a legfontosabb, és a magyar kormány igyekezett folytatni a világháborút megelőző kisebbségpolitikáját, illetve csökkenteni Németország befolyását. Az utódállamokban


a német kisebbség radikalizálódott,


Szatmári sváb SS egyenruhában
(a Szatmár Megyei Múzeum gyűjteménye)
és teljesen a nemzetiszocialista ideológia befolyása alá került, ezzel szemben a magyarországi mozgalom mérsékelt maradt. A területgyarapodások következtében azonban a ’40-es évek első felében a magyar kormány is szembesült a radikálisabb igényekkel fellépő németség követeléseivel. Az 1940-1944 közötti évek egyik legfontosabb kisebbségi problémájává így (a román kérdés mellett) a német kérdés vált. Ennek a folyamatnak a csúcspontját az 1940. után több szakaszban lezajló SS toborzás jelentette. Az első, 1942-ben történt SS toborzás önkéntes alapon zajlott, ezért ez az egész folyamat egyik kulcsmomentuma. A továbbiakban a toborzás szatmári vetületeit próbálom felvázolni.

A területvisszacsatolások következtében a szatmári svábok is visszakerültek Magyarországhoz, ettől kezdve sorsuk összekapcsolódott a magyarországi németekével. A magyar kormány a külpolitikai sikereknek (revízió nyomán elért területgyarapodásoknak) rendelte alá a kisebbségi kérdést, és ennek fejében hajlandó volt engedményekre is. Az 1940. augusztus 30-án aláírt 2. bécsi döntéssel egyidőben – aminek révén Észak-Erdély ismét Magyarország része lett – aláírták a német népcsoportegyezményt is, amivel a német kormány a magyarországi németeket az utódállamok-beliekkel óhajtotta egy szintre hozni.

A magyar kormány zsarolásnak tartotta az egyezményt, de csak annyit tudott elérni, hogy a kollektív jogok nem kerültek a szerződésbe, ugyanis abban nem a népcsoport közjogi különállása szerepelt, hanem a népcsoportot alkotó személyeké. A kormány végül elfogadta az egyezményt abban a reményben, hogy Teleki miniszterelnök majd mindent megtesz annak szabotálásáért, az egyezmény betartását ugyanis a két állam közötti jó viszony garantálta, és senki nem ellenőrizte.

A bécsi népcsoportegyezmény megszületése mindenképpen fordulatot jelentett a magyarországi németek (köztük a szatmári svábok), és a Volksbund (az 1938-ban létrehozott, Basch Ferenc által vezetett Magyarországi Németek Szövetsége) történetében is. A területgyarapodás következtében visszatérő német kisebbségek szervezetei fokozatosan egyesültek a Volksbunddal, ez azonban feszültségekhez vezetett a szervezeten belül. Egyrészt generációs viták bontakoztak ki, másrészt a visszatérő németek öntudatosabb programja


a szervezet radikalizálódását vonta maga után.

Egyre elégedetlenebbek voltak a kormány politikájával, egyre radikálisabb követelésekkel léptek fel. Korábban a Volksbund kormánypárti volt, illetve a kormánnyal való jó viszony megőrzését tartotta a megegyezés zálogának. A szervezet radikalizálódása miatt az új miniszterelnök, Bárdossy László a német követhez fordult, és a Volksbund fegyelmezését kérte, de ez egyben az addigi kisebbségpolitika végét is jelentette, és a kérdés többé nem számított belügynek. Ettől kezdve Berlin akarata érvényesült egyre inkább a magyarországi németek esetében is, s ez a szervezet fokozatos átalakításához vezetett.

Sváb házaspár, a férfi SS egyenruhában
(a Szatmár Megyei Múzeum gyűjteménye)
Berlin utasítására a Volksbund mérsékelt hangvételén, ugyanis tudtára adták, hogy a népcsoport építésének időszaka lejárt, s a Volksbundnak is ki kell vennie részét a háborús erőfeszítésekből. A szervezet ekkor még csak a népcsoport népiségi megszervezésének a kezdetén volt (ugyanis a Volksbund létrehozásakor a német népcsoport összefogása s érdekképviselete volt a cél), ettől kezdve azonban a német politikai érdekek kiszolgálójává vált.

A népcsoportegyezménnyel egyértelművé vált, hogy Berlin nem mond le a magyarországi németekről, s egyre inkább beleszólást kér a szervezet működésébe. Basch Ferenc népcsoportvezető számított is a német kormány beavatkozására, de Berlin eszközként használta a német kisebbséget, és nem a Volksbund érdekeit szolgálta.

A fent vázolt események nagyban befolyásolták a szatmári svábok 1940. utáni helyzetét is. Mint ahogy arra egyes sváb vezetők számítottak,


a magyar kormány igyekezett felszámolni a román időkben elért eredményeket:

18-ra csökkentették a német iskolák számát (24-ről), az öntudatos sváb hivatalnokokat más faluba helyezték át, a kultúrotthonokat és a német nyelvű misét pedig betiltották. Basch tiltakozására Bárdossy kifejtette, hogy a román időkben kialakult helyzet abnormális, így azt nem lehet tovább fenntartani.

A magyar kormány intézkedései láttán a szatmári svábok is a Volksbundtól reméltek védelmet, így ennek egyik tagszervezetévé váltak, majd október 19-én Basch is személyesen látogatott el Nagykárolyba. Ezek után sorra alakultak meg a helyi szervezetek a Szatmár megyei német községekben.

1940-1944 között sehol sem folyt olyan elkeseredett és éles küzdelem a magyarok és a népi németek között, mint Szatmáron, ugyanakkor sehol sem jelentkezett annyira a hazafias érzület, mint itt.


A kiélezett ellentétek gyakran fajultak tettlegességig,

1941. tavaszán verekedés tört ki, amikor mezőteremi fiatalok megpróbálták feloszlatni a Mezőpetriben megtartott sváb bált. Az összetűzésnek halálos áldozata is volt egy sváb fiatal személyében, azonban az elkövető magyar fiatalt felmentették, a Volksbundnak pedig megtiltották, hogy beszámoljon az eseményekről. Az idő rövidsége miatt a magyar közigazgatásnak nem sikerült felszámolnia a svábok által elért eredményeket, de folyamatosan akadályozta a Volksbund tevékenységét, illetve továbbra is szorgalmazta az asszimilációt.

Sváb családtagok képei (fiatal fiú SS egyenruhában)
(a Szatmár Megyei Múzeum gyűjteménye)


Az SS-t 1925-ben hozták létre Hitler személyes védelmére.

Élére 1929-ben Heinrich Himmlert nevezték ki, aki a nemzetiszocialista ideológia erőszakszervezetévé változtatta. Az SS fegyveres alakulatai közvetlenül a nácik hatalomra jutása után, rendfenntartóként jelentek meg, de a háború kitörésekor már az első harcokban részt vettek, s fanatikusságuk miatt nagy létszámveszteségekkel kerültek ki a harcokból.

Az SS alakulatok létszámkiegészítése a hadkötelesek körében végrehajtott önkéntes toborzás útján történt. 1939 végén a felfegyverzett SS alakulatok, a Waffen SS részére létrehozták a kiegészítő hivatalt. Mivel a Wehrmacht szükségletei miatt a németországi sorozás akadályokba ütközött,


előtérbe kerültek a határokon kívül élő népi németek,

s idővel ezek az SS tartalékaivá minősültek. A súlyos veszteségek miatt 1942-től hadköteles németeket is be lehetett osztani a Waffen SS-be, azonban az önkéntesség elvét végig fenntartották.

Az első illegális toborzásokra 1940. elején került sor. A tervek szerint Romániából 1000, Magyarországról pedig 500 fő toborzását irányozták elő. Magyarországon azonban akadályokba ütközött a toborzás, így csak 1941. júniusában indult el az első 100 fős csoport. Az illegális toborzások Romániában voltak a legsikeresebbek, ahol a népcsoportvezető vendégmunkásoknak álcázva szállította ki az önkénteseket.


1941. decemberében Himmler elrendelte 60 000 fő toborzását

Magyarországon, Romániában és Szlovákiában. E hatalmas szám kiutaztatása azonban csak államközi egyezmények útján vált lehetségessé. 1942. januárjában Ribbentropp német külügyminiszter budapesti útja alkalmával hivatalosan is kérte 20 000 német önkéntes toborzását Magyarország területén.

Waffen SS jelvény

Ez alkalommal is megmutatkozott a magyar kormány álláspontja a kisebbségekkel – elsősorban a német kisebbséggel – szemben. Egyrészt így akarta kímélni, illetve csökkenteni a keleti frontra kiküldött honvédek számát, másrészt ezáltal akart megszabadulni a német kisebbség radikális elemeitől. A megállapodásról azonban csak szóbeli egyezség történt 1942. februárjában, eszerint a magyar kormány hozzájárult a 18-30 éves magyar állampolgároknak önkéntes jelentkezés alapján a Waffen-SS-be történő toborzásához, magyar állampolgárságuk elvesztése mellett, függetlenül attól, hogy az illető a magyarországi Volksbund tagja-e, vagy sem. A toborzottak száma egyelőre 20 000 fő lehetett.

A megállapodás szerint a toborzóakciót a Volksbundnak a lehető leggyorsabban kellett lebonyolítania a sajtó és nyilvánosság teljes kizárása mellett. A megállapodás megszületésekor egyértelművé vált a Volksbund korlátozott szerepe, ugyanis a tárgyalásokba be sem vonták, s csak a végrehajtás szerepe jutott neki. Másrészt megfigyelhető a kormány tudatos politikája, hiszen


a jelentkezést az állampolgárság elvesztéséhez kötötte,

úgy értelmezve, hogy az illető ezáltal hűtlen lett a magyar államhoz. Korabeli jelentések szerint a toborzás rendben zajlott, s mintegy két hónap alatt több mint 25 000 ember jelentkezett, többségük a Bácskából.

Az első megállapodásnak több hiányossága is volt. Egyik a bevonuló SS önkéntesek családtagjainak állampolgársága. Ugyanis a bevonultak azonnal elveszítették állampolgárságukat, a családtagok kérdése azonban függőben maradt. Végül abban állapodott meg a két kormány, hogy a kérdést függőben hagyják, s csak a háború után rendezik, ezen személyek addig teljes jogú magyar állampolgárok maradnak. A megállapodás másik hiányossága a családtagok segélyezése volt, ugyanis a szóbeli megállapodás szerint ezek ellátásáról Németországnak kellett gondoskodnia. A magyar kormány azonban nem fogadta el, hogy az itthon maradottak a német ellátásnak megfelelő összeget kapjanak, mivel ez jóval magasabb volt a honvédségi juttatásnál. Így a német pénzügyminisztérium csak évi 5 millió pengőt utalhatott át, ami azonban még a magyarországi ellátás szintjét sem érte el. A kérdést végül 1943. februárjában rendezték, amikortól a családtagok megkaphatták a honvédségi segélynek megfelelő összeget.

Azáltal, hogy önkéntes alapon történt, az első toborzás az 1918-1944 között zajló német mozgalom egyik kulcsmomentumaként értelmezhető, amikor


a német kisebbség tagjai először kerültek választás elé

a magyar hazafiság, illetve az SS által propagált, népi német kötelezettség között. A szatmári svábok esetében döntésükből a visszanémetesedés mértékére is következtetni lehet.

Magyar és német járőr a világháború idején
(forrás: Kovács-Számvéber, Waffen SS Magyarországon)

A Nagykároly környékén zajló toborzásról fennmaradt egy rendőrségi jelentés. Eszerint a toborzás 3 SS tiszt jelenlétében zajlott magyar delegált részvétele nélkül. A sváb fiatalok magyar zászló és Volksbund jelvények alatt, szánokon érkeztek a városba. A jelentés szerint a nagy lelkesedésnek köszönhetően mintegy 600-an jelentek meg a sorozóbizottság előtt, s nagyrészük alkalmasnak bizonyult. Az első toborzás alkalmával a Szatmár megyét is magába foglaló IX. Csendőrkerületből 447-en léptek be.

Az új miniszterelnök, Kállay Miklós első németországi látogatásakor kiderült, hogy az SS újabb toborzóakciót szeretne végrehajtani az ország területén. Kállay - annak reményében, hogy ezáltal elkerülheti, hogy újabb honvédségi alakulatokat küldjenek ki a keleti frontra - hozzájárult, hogy az eredeti 20 000-es létszámot 30 000-re emeljék fel. Ahhoz, hogy ezt a számot teljesíteni tudják, a honvédségben szolgáló németeket is át kellett adniuk, így


a toborzás idejére szabadságolták a német származású honvédeket.

Ebben az esetben is csak szóbeli megállapodás született, s az egyezmény pontjai megegyeztek az első egyezményben előírtakkal. A második toborzás 1943. júniusában vette kezdetét és folyamatosan zajlott a harmadik toborzás elkezdéséig. A lelkesedés azonban csökkent az első toborzáshoz viszonyítva, így az előírt keretszám teljesítése érdekében már a testi hibákkal rendelkezőket is besorozták.

1944. márciusában Magyarország német megszállása következtében lehetőség nyílt az újabb sorozásra. A kormány ezúttal sokkal engedékenyebbnek bizonyult, így már írásbeli megállapodásban szabályozták a sorozás feltételeit. Az 1944. áprilisában aláírt megállapodás szerint besorozható volt minden, a 17. életévét betöltött, magát németnek valló vagy mutató személy. A megállapodás joghézagja miatt teljesen asszimilált, illetve magyar származású személyeket is besoroztak. Ezúttal feladták az önkéntesség elvét, a sorozás szabályos behívók alapján történt, s akik nem jelentek meg a sorozóbizottság előtt, azokat rendőrséggel állíttatták elő. A harmadik sorozás alkalmával besorozottakról sincs pontos kimutatás, de becslések szerint kb. 80-100 000 emberről lehet szó.

Felmerül a kérdés, hogy


miért is léptek be a Németország határain kívül élő úgynevezett népi németek a német hadseregbe?


Az okok tárgyalásakor számításba kell venni az ésszerű érveket is, mint a jobb ellátás és felszerelés. Másrészt, azáltal, hogy nem a Honvédségbe léptek be, megszabadulhattak a folyamatos zaklatástól, illetve motiválhatta őket az egyszerű kalandvágy is. Mindezeken túl azonban döntő fontosságú volt a kibontakozó visszanémetesedés és a népi német tudat, ami szerint ők is a német nemzet részei, és a birodalom kérésére teljesíteniük kell kötelességüket, akár úgy is, hogy belépnek a hadseregbe. Különösen az első SS toborzáskor belépők nagy részére lehetett hatással ez az ideológia, amelynek erejét bizonyítja, hogy önként csatlakoztak ahhoz a szervezethez, aminek a neve már a korszakban háborús bűncselekményekhez kötődött. Közismert az SS holokausztban, illetve a zsidók fizikai megsemmisítésében játszott szerepe is.


Az SS toborzásnak drasztikus következményei voltak


az egész magyarországi németségre, így a szatmári svábokra nézve is. Ugyanis a német hadsereg visszavonulásakor otthonaik elhagyására szólították fel a német családokat. E felszólításnak leginkább az SS-be belépett németek családtagjai engedelmeskedtek. Ernst Hauler adatai szerint 1944-ben Szatmár megyéből mintegy 4000 sváb menekült el a visszavonuló német hadsereggel, legtöbben Barlafaluból, Nagyszokondról és Alsóhomoródról, míg Batarcsról egy család kivételével mindenki elmenekült, Hadadról pedig 20 család. A menekülés és az ezt követő 1945-ös deportálások végleg megtörték a Szatmár megyei sváb közösségeket.




ItthonRSS