2017. március 25. szombatIrén, Írisz
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Falusi kisvállalkozók a 20. század közepén

Oláh Sándor 2011. november 26. 19:36, utolsó frissítés: 2011. november 27. 23:41

Antónya Dénes családja ellenzése ellenére kilépett a gazdálkodás megszokott rendjéből, eladta földjeit, és cserépüzemet alapított. 1951-ben kuláklistára tették.


1937 augusztusában, egy székely faluban egy fiatal férfi – e társadalmi környezetben egészen szokatlan, megütközést keltő – vállalkozásba kezdett: eladta szerény földörökségét és ennek árából a falutól távoli, lakatlan helyen egy cserép- és téglakészítő telepet hozott létre.

A kisüzem – mint gazdálkodó szervezet, a mai fogalmaink szerint szabályos kisvállalkozás volt – 22 évig működött, 1959-ben államosították. E kisvállalkozói életpálya rövid bemutatásával


a székely falusi társadalom múlt századi átalakulásának

névtelen, elfeledett társadalmi szereplőire emlékeztetünk. Azokra az újító, vállalkozó szellemű falusi emberekre, akiknek kezdeményezőkészsége, kreativitása, nemcsak új – igaz, legtöbb esetben kisléptékű – gazdasági intézményeket teremtett, hanem jelentős, a közfigyelem fókuszában zajló mikrotársadalmi eseménysorozat is volt.



Ezek az emberek a múlt század húszas, harmincas éveiben helyi erőforrásokra alapozott kisvállalkozásokat indítottak: volt bátorságuk szembeszállni a helyi (prekapitalista) társadalmakban uralkodó gazdasági szokásokkal, a bérmunkáról, pénzhasználatról, kockázatvállalásról, gazdasági haszonról, elosztásról, fogyasztásról vallott általános értékrenddel.

Részben, vagy teljesen kiléptek az évszázadok óta csak lassan változó földművelő-állattartó életformából, más jövedelmi, haszonvételi formákat teremtettek, és ennek megfelelő,


új életformát alakítottak ki.

Családjuknak új, kulturális miliőt teremtettek: fontos társadalmi kapcsolataikat kiterjesztették a saját falujukon kívülre, sokan értelmiségi pályára küldték gyermekeiket, szabadidőtöltésük, szórakozási formáik eltértek a környezetükben szokásostól.

Ennek a társadalmi helyváltoztatásnak egyik nyomatékos jelzése – és nyílt elismerése – az volt, hogy a kisbirtokos családokból kiemelkedő kiskereskedőket, kisiparosokat a hétköznapi kommunikációban a falus felek, olykor még a rokonok is, „úr”-nak címezték.

A kommunista hatalmi berendezkedés 1948-tól fokozatosan felszámolta a falusi önállósodásnak – a lassan kapitalizálódó gazdaságnak és gondolkodásmódnak – ezeket a kisléptékű kezdeményeit: a gazdasági, társadalmi diszkrimináció ismert eszközeivel (államosítás, osztályharc, kollektivizálás) kisajátította, vagy megsemmisítette a termelőeszközökben, berendezésekben megvalósult szerény családi felhalmozást.



A székelyföldi agrártermelői csoportok tőkeakkumulációs teljesítményének állapotáról akár kvázi szociológiai felmérésnek is tekinthetők az ötvenes évek elejétől készült kuláklisták, melyek a falusi gazdaságokban a megelőző évtizedekben elindult változási folyamatot is dokumentálták: gépek, berendezések, ipari, vagy protoipari termelési formák terjedtek el. Például Udvarhely rajon 40 falujában a kulákosítás időszakának vagyonellenőrzései az alábbi gazdasági eszközöket vették nyilvántartásba: cserép- és téglagyár 18; cséplőgép: 58; fűrészgyár 4; malom: 49; kocsma, kiskereskedelmi vállalkozás: 80; pálinkafőző: 22; tehergépkocsi, traktor: 3; olajprés 3; gyár 1; föld bérleményben: 6.

Milyen mértékű volt e kisvállalkozások kapitalista piaci integrációja? A termelés mennyire volt vállalkozás jellegű? Az életmód, a fogyasztási és magatartásminták hogyan változtak? Talán a fenti eszközök tulajdonosai között már kispolgárok is voltak? Nem tudjuk: hiányoznak a kutatások.

Amikor a következőkben egy eldugott helyen, a vállalkozása hatékony működtetését akadályozó politikai hatalom gazdasági megszorításainak és a szűkebb környezet kirekesztő gesztusainak terheitől szorongatott kisvállalkozó sorsát felvillantjuk, ennek nemcsak a helyhez és időhöz kötött, partikuláris jelentése van: a világ más tájain, más időkben és terekben,


ugyanilyen feltételek közepette küzdöttek az önállósodni próbálók,

a szolidaritást mint alapértéket valló, prekapitalista társadalmi rendszerekből kifele tartva.

Antónya Dénes „cserép és téglakészítő” – ahogy önmaga státuszát több alkalommal is meghatározta, amikor évente készített feljegyzéseit aláírta – 1906-ban született Homoródalmáson, a helyi tulajdonviszonyok között középbirtokosnak számító családban. Nyolcéves korában három kisebb testvérével árván maradt: édesapja 1914-ben a galíciai fronton az első csatákban elesett.



Hat elemi osztályt végzett, rövid ideig Udvarhelyen iskolaszolga volt, katonai szolgálatot Zilahon teljesített, ahonnan 1929 novemberében szabadult. Ezután többször megfordult Brassóban és a városkörnyéki szász falvakban. 1936 februárjában ment először Nagybaconba „tanulmányútra” a cserép- és téglavetés mesterségét megismerni. Később ellátogatott a brassói téglagyárhoz is, tapasztalatokat szerezni.

A faluban levő „jó belsőség,” egy beépítésre is alkalmas telek, és a külső határon lévő szántóterületek eladása és – egy alacsony presztízsűnek számító tevékenységet folytató! – vállalkozásba fektetése ebben a környezetben szokatlan, előzmény nélküli cselekedet volt. A paraszti termelést, elosztást, fogyasztást a közösségiség uralta, amely az élet minden területén, így a gazdálkodás megszervezésében is meghatározott mintákat írt elő. Ebben a társadalmi formációban a birtokolt föld nem pusztán csak termelőeszköz volt: a helyi hierarchiákban és viszonyrendszerekben


a földbirtok az elismert társadalmi pozíció nélkülözhetetlen eleme.

Hallgatólagosan elfogadott társadalmi parancs volt, hogy a társadalom teljes értékű tagjainak az örökölt birtokocskát meg kell tartani és lehetőleg gyarapítani kell.

Amikor Antónya Dénes a vállalkozáshoz szükséges tőkét földöröksége eladásával teremtette elő, szembeszállt ezzel a szokásrendszerrel, kilépett a gazdálkodás megszokott rendjéből, az örökölt hagyományból. Más, új életformát akart, mint amit a kisbirtokos családban szocializálódott egyénnek a hagyomány előirt.

Az újítás azonban „mindig gyanakvást kelt, s ez nem csak azért van, mert megtagadja a hagyományt, hanem mert könnyű benne a kiválásra, különcködésre törekvés kifejeződését látni, mely a többieket kihívni és legyőzni akarja” - írja Bordieu (Pierre Bordieu: A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Napvilág Kiadó, Budapest 322. o.). A helyi közvélemény – amelyben a hangadó a „gazdaközönség” felső- és középrétege volt – gúnyosan, lenézően vette tudomásul a kezdeményezést.



galeria_4139.jpg
Homoródalmási szolgálóleányok Brassóban, a harmincas évek végén
galeria_4140.jpg
Antónya Dénes és felesége, Boér Emma. Háttérben a cserépszín és a lóvontatású agyagkeverő
galeria_4143.jpg
galeria_4141.jpg
Egy sikertelen kísérlet dokumentuma 1957-ből
galeria_4142.jpg
Az első működési engedély


Antónya Dénes az „üzemet” több éven keresztül bérbe adta, a bérlővel általában – aki mindig nagybaconi szakember, „mester” volt –, az eladott termék (lapos- és kupás cserép, kétféle minőségű tégla) bizonyos százalékában állapodtak meg.


Nyilvántartotta az éves termelését:

hány darab cserepet, téglát állított elő évente, név szerint feljegyezte, vásárlói melyik faluból való lakosok voltak, kik voltak az alkalmazottak egy-egy termelési idényben (általában májustól szeptemberig működött az üzem), mennyi volt a munkabérük.

Szűkebb társadalmi környezetével nem volt feszültségmentes a kapcsolata, hisz egyéni útkereséseivel, döntéseivel kimondatlanul is szembeszállt az uralkodó, általános gazdasági gyakorlattal: családja ellenezte, hogy eladja örökségét és egy bizonytalan vállalkozásba fektesse, falus felei lenézték foglalkozását, ugyanakkor vállalkozása jövedelmezőségét másképp ítélték meg, mint ő, szerinte túlságosan felülértékelték. Ebben a sokszor szorongató viszonyhálóban arra kényszerült, hogy a külvilág és a személyes belső én közötti konfliktusait feloldja, vagy legalábbis próbálja enyhíteni: indokolja, értelmezze, újraértelmezze cselekedeteit – különösen élete nagy fordulópontját, a vállalkozás indítását. E feszültségek feloldásának egyik eszköze az írás volt.

Ismert, hogy a kommunista hatalmi berendezkedés egyik következménye a lakosság gazdasági önállóságának felszámolása – ezzel párhuzamosan a gazdaság szocialista szektorának kiépítése – volt, a magántulajdon államosításával és a kollektivizálással. Ebben a társadalmi harcban Antónya Dénest


1951-től a diszkrimináció új formájával sújtották,

kuláknak minősítették
(lásd írásunkat a kuláklistákról). Családja ekkor öttagú, 0,90 ha szántó, 1,15 ha kaszáló volt a földbirtoka, állatállománya két ló és egy tehén valamint 20 család méh, ezen kívül lakóház, kemence és cserépszárító szerepelt az „élő és holt” leltárán.

A kuláksággal járó súlyos adó- és terménybeszolgáltatási terhekkel nem földbirtoka vagy kiemelkedő gazdasági ereje miatt sújtották, hanem – a kulákosítás kritériumrendszere alapján – mint alkalmazottakkal dolgoztató „kizsákmányoló”-t.

Életének ezt az időszakát 1981-ben, a Megyei Pártbizottsághoz címzett beadványában (amelyben visszaigényelte a cserépszárító színt) így foglalta össze: „Mivel a cserép és tégla készítése, kezdetleges kézi előállítása nem egyszemélyes munka, így nyári szezonba 4 hónap időszakra 2-3 személyt alkalmaztam, akik velem együtt dolgoztak. Az alkalmazott személyeknek a rajoni pénzügyi hivatal által jóváhagyott fizetési lista alapján fizettem javadalmazásukat és mindenféle társadalmi segélyt és még sport díjat is… A saját verejtékes munkám és törekvésem árán beindított cserépkészítés oda vezetett, hogy 1951-ben kuláklistára kerültem és 1959-ig annak a kategóriának a kötelezettségét és adóját kellett teljesítsem. 1958-ban már egészségem nem bírta, dolgozni nem tudtam és így 1959-ben a cserépszárító színt államosították, törültek a kuláklistáról is.”

Antónya Dénest nem sokkal a telep államosítása után súlyos betegen a marosvásárhelyi kórházba szállították: agyvérzés, jobboldali bénulás érte. Felépülése után rövid ideig Nagybányán dolgozott kőművesként, majd két lovat vásárolt. A faluban 1962 januárjában alakult meg a kollektív gazdaság: megszűnt a földek és a fontosabb termelőeszközök magántulajdona, így Antónya Dénes


a kisüzemét, a vásárolt földterületeit és igásállatait is elveszítette.

Amikor a kollektív gazdaság az egykori telepen a cserépszárító színt a növendék szarvasmarhák szálláshelyévé alakította, ő pásztorkodott mellettük.
A kommunista hatalmi berendezkedés után, a negyvenes évek végétől Antónya Dénes kisvállalkozása nemcsak lokális szinten, szélesebb társadalmi méretekben is „külön utas” stratégiának bizonyult: politikai, hatalmi szempontú „megkérdőjelezése”, azaz gazdasági, társadalmi szankcionálása az ötvenes évek elejétől folyamatos volt. A kulákhelyzetből következő gazdasági szankciók terhei – magas adók, terménybeszolgáltatási kötelezettségek – rontották a kisüzem jövedelmezőségét, végső soron megpecsételték a vállalkozás sorsát.

Feltehető a kérdés, hogy Antónya Dénes története mennyire egyedi eset, lehet-e e történetben megjelenített életpálya szélesebb körű társadalomtörténeti érvényességéről beszélni? Egyáltalán helytálló-e, helyes-e így feltenni a kérdést?

A hagyományos történelemszemlélet problémája, hogy bármely társadalmi léptékű folyamat megismeréséhez mennyire nyújthat érvényes, reprezentatív adalékokat egy egyéni életpálya. Az új narratív történetírás, a mikrotörténelem, „a mindennapok története”, vagy „a hétköznapi történelem” jelzőkkel aposztrofált történetírói gyakorlat más szempontból közelíti meg a kérdést.

A mikrotörténészek „azt feltételezik, hogy minden egyes történelmi személy közvetlenül vagy közvetetten különböző dimenziójú és szintű, a leginkább lokálistól a leginkább globálisig terjedő folyamatokban vesz részt, és így ugyanilyen kontextusokban szerepel. Nincs tehát törés, főleg pedig


nincs semmiféle ellentét a helytörténet és a globális történelem között.

Ami egy adott egyén, csoport vagy terület tapasztalata alapján megragadható, az voltaképpen a globális történelem egyik konkrét változata.” (Jacques Revel: A mikro-szintű vizsgálat és a társadalmi jelenségek konstruálása. In: Társadalomtörténet másképp. A francia társadalomtörténet új útjai a kilencvenes években. Szerkesztették és a bevezető tanulmányt írták: Czoch Gábor és Sonkoly Gábor. Csokonai Kiadó, Debrecen, é.n.: 56.)

A fenti megfontolások a társadalmi folyamatokat alakító egyéni cselekvési terek, stratégiák sokféleségére és – ami legalább ilyen fontos – ezek egyenrangúságára figyelmeztetnek. Más szóval: a 20. századi antónyadénes-i sorsok ismerete a társadalmi folyamatok megértésében legalább olyan fontos, mint a hatalmi szférában szereplők cselekedeteinek ismerete.




ItthonRSS