2017. március 25. szombatIrén, Írisz
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Újrakezdés. Holokauszt-túlélők Észak-Erdélyben I.

Gidó Attila 2011. december 03. 11:15, utolsó frissítés: 2011. december 05. 10:09

Mértékadó vélemények szerint az észak-erdélyi zsidóság háromnegyede pusztult el a holokauszt alatt, és mintegy 35–40 000 személy élte túl a viszontagságokat.


Az 1941-es magyar népszámlálás 151 000 izraelita vallású személyt regisztrált Észak-Erdélyben. A magyar törvényhozás által életbe léptetett zsidótörvények rendelkezései viszont lényegesen több, 164 000 személyt érinthettek ezen a területen. A Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság által 1941-ben összegyűjtött néhány ezer észak-erdélyi zsidó elpusztulása, valamint a munkaszolgálatosok emberveszteségei következtében az 1944-es deportálások idejére több ezerrel csökkent a régióban a zsidónak minősülő lakosság száma. Pontos adatok viszont nem állnak rendelkezésünkre. Az Észak-Erdélyből 1944-ben deportált zsidók tehát 131 000 körül, a munkaszolgálatot teljesítők pedig megközelítőleg 14 000-en lehettek. Feltehetően 1000–1500 volt azoknak a mentesítetteknek és bujkálóknak a száma, akik elkerülték mind a deportálást, mind a munkaszolgálatot. Figyelembe kell venni ugyanakkor azt is, hogy 1944 tavaszán több mint kétezren szöktek át a határon román területekre, vagy pedig hamis papírokkal Budapestre utaztak és ott próbáltak elrejtőzni a hatóságok elől.

>> Történelem rovatunk korábbi írásai >>

Mértékadó vélemények szerint az észak-erdélyi zsidóság háromnegyede pusztult el a holokauszt alatt, és mintegy 35–40 000 személy élte túl a viszontagságokat. Az észak-erdélyi áldozatok annak az 5–6 millió európai zsidónak a sorsában osztoztak, akiket a náci Németország és a vele kollaboráló kormányok, hivatalnokok, helyi karhatalmi erők és a civil lakosság többségének passzivitása pusztított el.


De mi történt a túlélőkkel? Kik voltak ők, milyen fizikai, lelki sérüléseket és anyagi veszteségeket szenvedtek?



Ezekre a kérdésekre adhat választ egy nemrégiben előkerült levéltári forrásegyüttes. Az 1936-ban genfi székhellyel létrehozott Zsidó Világkongresszus romániai részlege 1946-ban egy országos kiterjedésű kérdőíves felmérést végzett a holokausztot túlélő zsidó személyek körében. A több kérdést tartalmazó kérdőíveknek konkrét célja volt: amellett, hogy a Világkongresszus ezen az úton próbálta felmérni az életben maradt zsidó lakosság emberi és anyagi kárait, elszenvedett jogsérelmeit, az így nyert statisztikai adatokat a háborút lezáró békekonferencián és a jóvátételi tárgyalásokon is tárgyalási alapként kezelhette. A Zsidó Világkongresszus fő tevékenységei közé tartoztak a háború utáni zsidó lakosság körében végzett felmérések. Ennek a munkának az eredményeként készültek el azok a kérdőívek is, amelyek segítségével fogalmat alkothatunk a zsidó túlélők emberi és anyagi veszteségeiről, valamint a háború utáni fizikai és szociális állapotáról.





A húszoldalas kérdőívek tíz kérdésből és több alpontból álltak, és egyaránt vonatkoztak a túlélőkre és az áldozatokra. Nem csupán a családfők, hanem az életben maradt családtagok is külön, személyre szóló kérdőívet töltöttek ki, amelyekben a nevük, életkoruk és születési helyük mellett egy sor további személyes adatot közöltek magukról, valamint a holokauszt következtében elszenvedett egészségügyi károsodásaikról, anyagi veszteségeikről is nyilatkoztak. Külön kérdéscsoport foglalkozott a munkaszolgálattal és a gettósítással, illetve a deportálással. A vallomást tevőknek fel kellett tüntetniük ugyanakkor a holokauszt következtében elpusztult családtagjaik és ismerőseik neveit, adatait, valamint az életben maradt hozzátartozókat. A kérdőívek végén nagyobb üres hely állt rendelkezésre azok számára, akik részletesebben is számot kívántak adni az átélt borzalmakról.

A kérdőívek 1946 utáni sorsáról alig tudunk valamit. Csupán annyi ismert, hogy a kommunista diktatúra alatt a Bukarestben megjelenő Revista Cultului Mosaic című zsidó lap (ma: Realitatea Evreiască) székhelyének pincéjében tárolták őket. Itt több alkalommal is elöntötte a pincébe beszivárgó víz a felhalmozott kérdőíveket, amelyeknek jelentős része így megsemmisült. A megmaradt anyagot jelenleg a Romániai Zsidó Hitközségi Föderáció által fenntartott bukaresti zsidó levéltár gondozza (Arhiva Centrului pentru Studiul Istoriei Evreilor din România), de ezeknek is egy számottevő hányada annyira rossz állapotban van, hogy használhatatlan.

A kutatásra alkalmas kérdőívek tehát egyik romániai településre nézve sem teljesek. Érvényes ez az észak-erdélyi Kolozsvárra, Nagykárolyra és Nagyváradra is, amelyekre nézve a kitöltött kérdőíveknek csak egy töredékét sikerült megtalálni.

Elemzésünk összesen 418 kolozsvári, nagykárolyi és nagyváradi kérdőívre támaszkodik. A 418 kérdőívet kitöltő személy összesen még 112 túlélőt és közel 2000 elpusztult családtagot, ismerőst jelentett be (A túlélők és az áldozatok névsorát lásd itt.)

Amikor a felmérések készültek, a három településen összesen mintegy 7 400–7 500 olyan zsidó személy élt, aki nem a háború után vándorolt be dél-erdélyi, vagy egyéb romániai településről, hanem a holokauszt alatt ezekben a városokban volt a lakóhelye és innen deportálták, vagy vitték el munkaszolgálatra.


A 418 kérdőív így a kolozsvári, nagykárolyi és nagyváradi túlélőknek közel 6 százalékát fedi le.

Az anyag, töredékessége ellenére is, igen értékes történeti, társadalomtörténeti forrása a holokausztkutatásnak. Hiszen a feldolgozás során kapott eredményekből – ha általános statisztikai adatokat nem is lehet közölni az 1945 utáni észak-erdélyi zsidóság holokausztveszteségeire, társadalmi rétegződésére, demográfiai jellemzőire – arra mindenképpen alkalmasak, hogy tendenciákra és egyéni életsorsokra rámutathassunk. Forrásértéke azért is jelentős, mert egyike azon korai összetett kárfelméréseknek, amelyek a célzott, adatszerű veszteségfelmérés mellett teret engedtek a túlélők saját szenvedéstörténeteinek is. Hiszen a kérdőívek szerkezetüknél fogva lehetőséget kínáltak arra, hogy a kitöltő személyek hosszabb-rövidebb szövegekben fogalmazzák meg szenvedéseiket, és ezzel sokan éltek is.

Tanulmányunkban a Zsidó Világkongresszusnak három, a holokauszt alatt Magyarországhoz tartozó észak-erdélyi városban (Kolozsvár, Nagykároly, Nagyvárad) végzett felmérését és annak egyes eredményeit vizsgáljuk meg. (A tanulmány teljes változata itt olvasható)



Mindenek előtt érdemes a túlélők holokauszt alatti sorsával és hazatérésével megismerkednünk. Kik is voltak azok, akik megmenekültek, és milyen körülmények között?


A legtöbb hazatérő személy munkaszolgálatos, vagy munkaszolgálatot is megjárt deportált volt.


Az általunk vizsgált 418 túlélőből 220 teljesített munkaszolgálatot (52,6%) és 224 (53,6%) járta meg a náci táborokat. A 224 deportáltból viszont 79 személy korábban munkaszolgálatot is teljesített (a munkaszolgálatosok 35,9 százaléka), akiket vagy a munkaszolgálatból, vagy a leszerelésüket követően, az 1944. május–júniusi deportálások során vittek el valamelyik náci táborba. (A munkaszolgálatosok és deportáltak összlétszáma ezért haladja meg a kérdőíveket kitöltő túlélők számát!). Ugyanígy a bujkálók, vagy a budapesti gettóba kerülő zsidó személyek között is találunk korábbi munkaszolgálatost.

Értelemszerűen a munkaszolgálatos túlélők körében a férfiak aránya dominált, ezzel szemben a deportálásokból hazatérők között mindhárom városban a nők voltak többségben. A deportálást túlélő személyeknek 54,9 százaléka volt nő. A kérdőíveket kitöltő túlélők viszonylag kis hányada vészelte át a háborút az ország területén bujkálva, vagy különböző kórházakban (28 személy, azaz 6,7%). Ennél is kevesebben választották a Romániába való szökést. Itt kell megjegyeznünk, hogy a szakirodalom szerint Észak-Erdélyből mintegy 2000 zsidó szökött át Romániába. Ők a 35 000–40 000 túlélő 5–6 százalékát tették ki.
Az alábbi grafikonon a kérdőívet kitöltő három város túlélőinek felszabadulási helyét, illetve hazatérési körülményeit tüntettük fel:

A túlélők felszabadulásának körülményei


Az észak-erdélyi túlélők tömeges hazatérése 1945 tavaszán kezdődött meg

a szakirodalom szerint, akkor, amikor felszabadultak a főbb náci táborok. Ezt támasztja alá az általunk végzett vizsgálat is. Észak-Erdély 1944. október eleji felszabadulásáig lényegében csak azok a zsidók tartózkodtak ezen a területen, akik szökésben voltak, bujkáltak, börtönben tartották őket fogva vagy mentesültek a zsidótörvények hatálya alól.

Októberben kezdetét vette a munkaszolgálatosok hazatérése, és a vizsgálatunk tárgyát képező három városba 1945 januárjáig a túlélők 17,5 százaléka érkezett vissza. Ezeknek a túlnyomó többsége férfi volt (91,8%), a nők száma ugyanis csak a koncentrációs táborok felszabadulásával kezdett emelkedni. Az 1945. február–április időszakban enyhén visszaesett a hazatérések száma, viszont kiegyensúlyozottabbá vált a nemek közötti arány (Az ebben a periódusban érkező túlélőknek 59,2 százaléka volt férfi és 40,8% százaléka nő). A csökkenés elsősorban annak tudható be, hogy a hátország területén felszabaduló, vagy a keleti fronton szolgálatot teljesítő munkaszolgálatosok jelentős részének 1945 kora tavaszáig sikerült korábbi lakóhelyére visszatérnie. Ezt követően már inkább a visszavonulás során nyugati irányba hajtott vagy deportált munkaszolgálatosok, illetve az orosz fogságba esettek megérkezésére lehetett számítani. A koncentrációs táborokból történő hazatérések is csak 1945 májusának környékén gyorsultak fel, hiszen a nagyobb táborok közül egyedül Auschwitz szabadult fel korábban (1945. január 27.). A többi csak 1945. április közepétől vált szabaddá. A túlélők közel fele (46,2%) az 1945. május–szeptemberi időszakban érkezett vissza a három észak-erdélyi városba. Egy részük a március–június hónapokban közlekedő Nagyvárad–Krakkó és Kolozsvár–Prága vonatokon tette meg hazáig az utat, mások pedig egyénileg tértek haza. A szakirodalomból tudjuk, hogy


a holokausztot főként a középgeneráció élte túl.

Mind Kolozsvár, mind Nagykároly és Nagyvárad esetében a kérdőívet kitöltő túlélők és az általuk bejelentett személyek túlnyomó többsége a 16–35 és 36–48 közötti korosztályból került ki, ugyanis számukra nyílt több lehetőség az életben maradásra. Ők voltak azok, akik a deportálást követő szelektálásoknál nagyobb eséllyel kerülték el a gázkamrákat (a szelektálásnál az alsó korhatár általában 12–16 év, míg a felső 50 év körül volt).

Hasonlóképpen a munkaszolgálatra behívott 18–48 éves férfiak körében is nagyobb volt a túlélési ráta. A legkisebb túlélési esélyük a 15 év alatti és a 61 év feletti zsidóknak volt. Ők lényegében néhány kivételes deportált személy esetétől eltekintve csak úgy menekülhettek meg, ha valamilyen módszerrel megpróbálták elkerülni a gettósítást és a táborokba történő elszállításukat. Habár városonként eltérőek a számok, mindhárom esetben a 16–35 év közötti hazatérőknek a legnagyobb az aránya. A három vizsgált település, Kolozsvár, Nagykároly és Nagyvárad fellelt kérdőíveit kitöltő 418 személy közül 246, azaz 58,9 százalék tartozott a 16–35 éves korcsoportba, 119 (28,5%) pedig a 36–48 közöttibe. Ők képezték több mint 87 százalékát a túlélőknek.

Az észak-erdélyi zsidó túlélők megoszlása korcsoport szerint

Ez a típusú korcsoportmegoszlás nemcsak az észak-erdélyi túlélőkre volt jellemző, hanem az ugyanolyan sorsot magáénak tudható teljes vidéki magyar zsidóságra.




ItthonRSS