2017. május 23. keddDezső
20°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Újrakezdés. Holokauszt-túlélők Észak-Erdélyben II.

Gidó Attila 2011. december 10. 10:31, utolsó frissítés: 2011. december 12. 09:34

Az Észak-Erdélybe visszatérő zsidók demográfiai szerkezete igencsak csonka képet mutatott. A fiatalok és a középkorúak, illetve a férfiak felülreprezentáltsága a túlélők között több problémát is felvetett.


A Zsidó Világkongresszus magyarországi szekciója által 1945–1946-ban elvégzett kérdőíves vizsgálatok szerint a vidéki Magyarország trianoni területein (tehát az 1938 után Magyarországhoz csatolt területek és Budapest nélkül) 16,2 százalék volt a 0–20 év közöttiek aránya, a 20–40 évesek 47,9 százalékot tettek ki, a 40–60 közöttiek pedig 29,2-t. A hatvan év felettiek 6,9 százalékot alkottak az életben maradottak körében.


A fiatalok és a középkorúak felülreprezentáltsága a túlélők között több problémát is felvetett

a háború utáni újrakezdés során. Szinte nem volt olyan család, amelyiknek valamennyi tagja túlélte volna a holokausztot, és a legtöbb esetben az élettársak, házaspárok sem maradtak együtt. Az újrakezdés, újraépítés szempontjából is fontosnak tűnik megvizsgálni a Zsidó Világkongresszus kérdőíveit kitöltő túlélők nemi megoszlását. Mindhárom településen a férfiak és nők megközelítőleg 2/3 és 1/3 arányban oszlottak meg az előbbiek javára. Az összes kitöltő közül 259 (62%) volt férfi és 159 (38%) nő. Ha a nemi megoszlást összehasonlítjuk az életkorra vonatkozó adatokkal, akkor az derül ki, hogy minden esetben a férfi túlélők voltak többségben. A 15 év alatti korosztálynak 64,3 százaléka, a 16–35 közöttieknek 54,9, a 36–48 éveseknek 73,9, a 49–60 közöttieknek 77,4, míg a 61 évnél idősebbeknek 60 százaléka volt férfi.

>> Újrakezdés. Holokauszt-túlélők Észak-Erdélyben I. >>



>> Történelem rovatunk korábbi írásai >>

A nemek közötti arányok eltolódása és az ebből adódó problémák több túlélő visszaemlékezésében is felmerültek. A zsidó férfiak és nők közötti számbeli eltérés legszembetűnőbben a felszabadulást követő első hónapokban figyelhető meg, amikor jórészt csak a munkaszolgálatosok tértek haza. Csak a koncentrációs és haláltáborok felszabadulásával kezdtek megjelenni a női túlélők is Észak-Erdélyben. A fenti adatok alapján elmondhatjuk, hogy


az Észak-Erdélybe visszatérő zsidók demográfiai szerkezete igencsak csonka képet mutatott.

Hiányoztak a gyermekek, valamint az idős generáció, a túlélők többségét a fiatalok és a középkorúak alkották. Felborult a nemek közötti arány is, amely a háború utáni zsidó népesség reprodukcióját hátráltatta. Ehhez járult hozzá a családok szétszakadása, amelynek következtében jelentős számú, a házassági piacon újból megjelenő, viszont sokszorosan traumatizált élettapasztalattal rendelkező özvegy/egyedülálló személynek kellett új életet kezdenie.





Ilyen szempontból a túlélők beilleszkedését, talpra állítását elősegítő, közösségi helyként is működő otthonok játszottak fontos szerepet. Kolozsváron a hazatérőket a felszabaduláskor üressé váló Péter-Pál villákban fogadták, és ott is szállásolták el őket. A két épületbe történő beszállásolás bizarr mivoltát az adja, hogy ezekben az 1944-ig lakóházként működő villákban a német megszállástól a felszabadulásig a Sicherheitsdienst (SD) rendezkedett be. Más túlélőket a Református Teológia kollégiumában helyeztek el vagy magyar családok fogadtak be. Nagyváradon a Joint segítségével leányotthont állítottak fel. Ezeknek az otthonoknak nemcsak a szociális jelentősége érdemel figyelmet, hanem a támasz nélküli és erkölcsi normákat sok esetben áthágó fiataloknak nyújtott segítsége is.

A hazatérők egészségügyi helyzetére nézve nagyon kevés vizsgálatot végeztek a háború után, és ennek következtében alig áll rendelkezésünkre adat. Klein Ernő az Erdélyi Zsidó Évkönyvben próbált meg közölni 1947-ben egy helyzetjelentést e tekintetben. Az állati sorban tartás, amihez hozzátartozott a hiányos élelmezés, a nem megfelelő ruházat és szálláskörülmények, valamint a nehéz testi munka, az elszenvedett brutalitások, mind fizikailag, mind lelkileg megviselték a deportáltakat és a munkaszolgálatosokat.

Klein szerint a hazatérő túlélők egészségügyi helyzetére a következőek voltak jellemzőek: a társadalmi betegségek nagyfokú elterjedése, hiányos egészségügyi intézményrendszer, a deportálás alatt elszenvedett károsodások következtében kialakult átmeneti vagy végleges egészségügyi problémák, valamint a tervszerű egészségvédelem hiánya.

A leggyakrabban előforduló betegségek a tuberkulózis és a nemi betegségek voltak. Ezeken kívül a holokauszt egészségügyi következményei között említi még az endokrinzavarokat, menstruációs rendellenességeket, a terhességek, szülések és a szoptatás körüli rendellenességeket, a gyakori bőr- és hajfertőzéseket, idegrendszeri bántalmakat, lelki betegségeket, testi fogyatékosságokat, sebesüléseket, fagyásokat. Klein megállapítása szerint a felszabadulás után


zsidó személyek között kötött házasságokat gyakran kísérték egészségügyi problémák.

A házasságkötéseket sok esetben nem előzték meg orvosi vizsgálatok, s ennek következtében gyakori volt a házasságon belüli nemi betegségek előfordulása.

A Zsidó Világkongresszus által végzett kérdőíves felmérésnek a 9.j. pontja kérdezett rá a hazatérők egészségi károsodásaira és állapotukra. A 418 túlélőből 244 válaszolt, és többségük nem csak egy, hanem többféle sérülést is feltüntetett. (Az alább felsorolt károsodások együttes aránya ezért haladja meg a 100%-ot). Nagyon sok esetben viszont anélkül, hogy konkrét egészségi károsodást feltüntettek volna, csupán annyit jeleztek, hogy beteg, teljesen leromlott vagy legyengült állapotban kerültek haza. A válaszadók 36,5%-a tartozott ebbe a kategóriába.

A túlélőknek kevesebb, mint egyötöde (17,2%) válaszolta azt, hogy a felszabadulásakor állapota kielégítő vagy jó volt. A feltüntetett egészségügyi károsodások között az ízületi bántalmak és a reuma (12,3%), a szívbántalmak (9,8%), a tífusz (9%), a végtagok fagyása (8,2%) és az idegbaj (4,5%) szerepelt. Több személynél is előfordul még a kóros soványság, mellhártyagyulladás, tüdőbántalmak, fogatlanság, vesebaj, sebesülés, sérv, gyomorbántalmak, halláskárosodás és vitaminhiány. Összességében a 244 válaszadónak 17,2%-a mondta azt, hogy elfogadható egészségi állapotban került haza,


82,8%-uk pedig egészségi károsodásokkal vészelte át a holokausztot


(ezeknek több mint fele konkrét betegségeket is feltüntetett). A Zsidó Világkongresszus által készített kérdőívek lehetőséget teremtettek a túlélőknek arra is, hogy amennyiben szükségét érzik, hosszabb szövegekben is beszámoljanak a velük történt eseményekről. Ezzel az opcióval csak nagyon kevesen éltek, néhány esetben viszont – megítélésünk szerint – történeti szempontból igen értékes beszámolók születtek.



A jizkor-irodalom sajátos eszközei közé tartozik a visszaemlékezés. Ennek két bevett módja létezik: az emlékirat formájában kiadott szövegek és az interjúk során születő narratívák. A Zsidó Világkongresszus kérdőíveiben megjelenő hosszabb-rövidebb beszámolók e két módszert elegyítik. Egyszerre tekinthetők oral history-jellegű holokausztnarratíváknak és megszerkesztett visszaemlékezéseknek. Mindegyik hátterében a tragédiák kibeszélésének, megosztásának és megismertetésének késztetése, valamint az a remény áll, hogy az elvesztett értékekre kárpótlás érkezik. Sajátos forrásértéküket a megtörtént szörnyűségek időbeni közelsége (1–2 év) és a szövegek erős képei adják. A túlélők narratívájára ugyanis, ellentétben a későbbi holokauszt-visszaemlékezésekkel, még nem rakódtak rá a holokauszttal, annak mechanizmusaival kapcsolatos utólagos értesülésekből, történeti irodalmi ismeretekből szerzett háttér-információk. A bejegyzések egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a túlélők, ellentétben a későbbi időszakokkal, még nem értelmezni akarják az eseményeket, hanem csak egyszerűen közlik a tapasztalataikat. Emiatt a Zsidó Világkongresszus kérdőíveiben szereplő bejegyzések fontos kiegészítői lehetnek a magyarországi Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság által 1945–1946 között felvett holokauszt-jegyzőkönyveknek. Az alábbiakban néhány, általunk meghatározóbbnak tartott bejegyzést ismertetünk. A kérdőívekben szereplő, holokauszttal kapcsolatos


túlélői szövegek több csoportba oszthatóak.

Az első csoportba sorolhatóak azok a megjegyzések, amelyek az elpusztított családtagokra vonatkoznak. A túlélők több esetben is csak a legközelebbi rokonok neveit sorolták fel. A lista végén viszont megjegyezték azt is, hogy az említett személyek mellett még nagyon sok hozzátartozójuk áldozatául esett a holokausztnak. A kolozsvári Czódik Jenőné özvegy Lévai Margit például a név szerint megemlített szülei és a férje után a következő bejegyzést tette az általa kitöltött kérdőívben: „… és a temérdek kiszámíthatatlan rokonságom. Nagybátyáim, nagynénéim, unokatestvéreim, akik sajnos mind Auschwitzban estek áldozatul a gázban.” Hasonló módon járt el a kolozsvári Székely Béla, aki Nagybányára vonult be munkaszolgálatra, majd különböző, Magyarország határain belül lévő állomáshelyeken teljesített szolgálatot: „(…) Ezeken kívül, kiknek halálát személyesen néztem végig, 34 századtársamat, kik az éhségtől és súlyos menetelésektől kidőltek, »Vitéz« Máthé főhadnagy Nyugat-Magyarország Poroszló nevű községe határában kórházba szállítás ürügye alatt tábori csendőrökkel agyonlövette.

Egy másik kategóriát képeznek azok a megjegyzések, amelyek a hazatérés utáni kétségbeesést, az újrakezdés körüli aggodalmakat, a bizonytalan jövőt jelzik. Ezek általában kétségbeesett, szűkszavú szövegek: „Hajadon lány vagyok. Az egész családom elpusztult, egyedül tértem vissza a deportálásból” (Feldinger Erzsébet, 27 éves hajadon). Szegő Júlia énekesnő az átélt szenvedéseknek, tragédiáknak a kérdőívek általi megragadhatatlanságára utal, amikor a következőt jegyzi meg: „A tragédiák lényege a rovatokba nem fér be, a veszteséget, a szenvedést a számok, az adatok nem mondják el – segítség nincs.

Harmadik csoportba sorolhatóak azok a szövegek, amelyek az anyagi veszteségekre és az ebből adódó létbizonytalanságra utalnak. A nagyváradi Jamberger Edit bejegyzésében az elveszett ingóságok és lakás mellett az általa átélt szenvedésekre és az elpusztult családtagjaira is utal: „1944 májusában lettem deportálva, azóta a lágerekben rengeteg szenvedésen mentem keresztül, szüleim többé nem láttam viszont. Teljesen legyengülve kerültem haza, semmi értéket nem találtam, mindent elraboltak tőlem a fasiszta magyar lakosság és hatóság. Lakásom, kelengyém, üzemünk nincs többé. Teljesen tönkre mentem idegileg és anyagilag. Szülő és támogatás nélkül maradtam. – Egyedül!

Egy újabb kategóriát képeznek azok a bejegyzések, amelyek már nemcsak az egyéni életsorsokra, hanem a helyi zsidó közösségekkel történt eseményekre is reflektálnak. Ilyen például Fuchs Leopold biharkeresztesi rabbi esete, aki talán a közössége iránt érzett felelősség- vagy bűntudatból bővebb beszámoló megírását érezte szükségesnek: „A biharkeresztesi járás (ahol 35 évig működtem) összes zsidó lakosát, öregeket, betegeket, gyermekeket mind elcipelték Auschwitzba. […] Sajnos a gettóban úgy kínozták őket, asszonyokat, akiknek férjük mint munkaszolgálatos szenvedett, kínozták a leányokat és a betegeket is, hallatlan állati kínzással. Szegények imádkoztak, hogy mennél hamarabb öljék meg őket. Bizony, ott azért imádkoztunk, hogy jöjjön a gyors halál és az váltson meg. […] A mellékletben leírtam egyet-mást, tudnék még többet is, de elég ez is, ebből is kitűnik tengernyi szenvedésünk. […] – Megkérem az illetékeseket, hogy segítsenek bennünket ahhoz, hogy kerüljünk ki őseink földjére, Erec Jiszraelba, Palesztinába.

Látható, hogy az egyéni és a közösségi sorstörténet ismertetése mellett egy újabb elem is megjelenik Fuchs rabbi beszámolójában: a Palesztinába történő kivándorlás. Tibori Szabó Zoltán könyve szerint (Árnyékos oldal. Kolozsvár, 2007) a holokauszt túlélőinek körében az elszenvedett traumák, a keresztény (magyar, román) társadalomba vetett bizalom megtörése, a csalódásérzés és a hazatérés utáni létbizonytalanság, ellenséges közhangulat nagyon sok személyt arra késztettek, hogy a kivándorlás gondolatával foglalkozzanak. A közép- és kelet-európai országok mindegyikére jellemző volt, hogy a holokausztot túlélő zsidó közösségek nagyon gyors apadásnak indultak, mivel egyre többen kerestek új otthont maguknak Palesztinában (1948-tól Izraelben) vagy valamelyik nyugat-európai országban és Amerikában. Az otthon maradottak körében pedig többirányú folyamat indult be. A holokauszt után a túlélők számára a haláltáborok borzalma jelentette az origót.


A sorsközösség egy közös zsidó identitás új alapjait fektette le, függetlenül a világnézeti különbségektől és kulturális kötődésektől.

A fentiekben vázlatosan ismertettük a Zsidó Világkongresszus 1946-ban végzett felméréseinek három észak-erdélyi városra vonatkozó eredményeit. Utaltunk arra, hogy az általunk fellelt kérdőívek nem fedik le sem Észak-Erdély, sem pedig a három település (Kolozsvár, Nagyvárad, Nagykároly) túlélőinek teljességét. Mindezek ellenére úgy gondoljuk, hogy az általunk kontrollként használt korábbi kutatások és a vizsgálatunkban szereplő 418 kérdőív összevetése adataink megbízhatóságát növeli.


A holokausztot túlélő észak-erdélyi zsidóságnak több problémával, kihívással is szembe kellett néznie 1945 után: demográfiai problémák (a gyermekek és idősek szinte teljes hiánya, a nemek közötti aránytalan megoszlás), egészségügyi és szociális problémák (a súlyos vagy maradandó károsodásokat szenvedő személyek, valamint a megélhetési gondokkal küzdők magas aránya), szakmai átképzés (a berendezkedő új politikai rendszer által megkövetelt, munkás szakmák tanulása), az elkobzott vagyonok, értéktárgyak visszaszerzése, valamint a romániai társadalomba történő újraintegrálódás, a holokauszt által okozott traumák feldolgozása és az identitásproblémák.




ItthonRSS