2017. április 26. szerdaErvin
17°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Kisebbségi magyarok élményei Magyarországon a két világháború között

Egry Gábor 2012. január 21. 09:01, utolsó frissítés: 09:01

Sok erdélyit hűvösen fogadtak. Rácsodálkoztak magyartudásukra, és rákérdeztek: mikor mennek haza?


Az első világháború végén bekövetkezett változások egyik következményeként egy Romániába került generáció számára elveszett, de legalábbis megnehezült a korábbi tanulmányi és karrierpálya végig járása.

Az alapfokú oktatást új – román nemzetiesítő – tantervek és követelmények határozták meg, a középiskolai érettségi státusza átalakult, a magyar nyelvű egyetemi oktatás a Ferencz József Tudományegyetemen tovább folyt – csak éppen Szeged városában.

A Magyarországon megszerzett végzettség honosítása bonyolult és idegőrlő procedúrával járt, a román egyetemek elvégzéséhez viszont sokak számára hiányoztak a kellő nyelvi ismeretek. És mintha ez nem lett volna elég a felnövekvő új generációk számára, amikor egy évtized múltán egyre többen iratkoztak be a kolozsvári egyetemre, budapesti és kolozsvári körök növekvő gyanakvással figyelték pályájukat. Vajon megőrizték-e, megőrzik-e magyar öntudatukat a román oktatási rendszerben, lojálisak maradnak-e Magyarországhoz? – tették fel a kérdést.


Romló nemzettudat?



A diagnózis nem volt túlzottan biztató. Persze mindjárt le kell szögezni, hogy amikor a Kolozsvári Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Tanulmányi Felügyelőbizottsága (!), soraiban az Országos Magyar Párt képviselőjével, Inczédy-Joksmann Ödönnel, Kristóf György egyetemi tanárral, György Lajossal, Kelemen Lajossal, Bíró Vencellel 1930 júliusában megállapította, hogy az ifjúság magyarságtudata veszélyben van, ezt elsősorban saját, a dualizmus korában kialakult identitásukat etalonnak tekintve tehették.

Az sem meglepő, hogy a Budapesten működő félhivatalos kormányszerv, a „keleti részekkel” kapcsolatot tartó, az ottani magyar intézmények finanszírozását közvetítő Népies Irodalmi Társaság vezetői, akik jórészt Erdélyből költöztek Magyarországra és György Lajosék generációjához tartoztak, osztoztak félelmükben.

Nagy Ilona a Szabadság téren


Nézeteiket szemükben kellőképp alátámasztotta mindaz, amit a kolozsvári egyetemen kívüli szemináriumokon vagy a Lyceum Könyvtárban már korábban is tapasztaltak: a fiatalok nem ismerték a magyar történelem nagy alakjait, összekeverték Bocskait, Bethlen Gábort, a Rákócziakat, Pázmány Pétert.

Fogalmuk sem volt Magyarország – sem a történeti, sem az éppen aktuális határai közötti – földrajzáról, csak annyit tudtak, hogy „van a Tiszán túl egy kicsi, lapályos ország, egy nagy folyó, a Tisza, s egy Budapest nevű főváros”. Nem olvasták az epika magyar klasszikusait (csak verseket), a történelmet nem szakmunkákból, csupán regényekből ismerték, nem érdeklődtek Erdély sajátosan magyar művelődési emlékei iránt.

Sőt, Bíró Vencel arra panaszkodott, hogy a diákokat nem köti le az egyetemi munka, inkább különböző rendezvényekre járnak, mondván vidékre kerülve már úgysem lesz lehetőségük erre. A társadalmi egyesületekben végzett hasznos munka helyett pedig vacsorák, bálok, mulatságok keltik fel az érdeklődésüket, ennek következtében aztán a következő napokon sem képesek komoly teljesítményre. Éppen ezért úgy látták fennáll annak a veszélye, hogy az új kisebbségi generáció tagjai már


nem a magyar nemzethez való hűség jegyében

vezetik majd a közösséget. Másfelől mindazok, akik magyarországi egyetemeken szereztek diplomát és így nem veszélyeztette őket a romló magyarságtudat, még akkor sem igen tértek haza, ha erre egyébként írásban is kötelezettséget vállaltak.

A két testület nem elégedett meg a problémák feltárásával, megoldást is javasolt. Eszerint egy kiterjedt budapesti ösztöndíj és részképzési program révén kellene megismertetni a kiválasztott legjobbakat – akik hazatérve majd közösségük vezetői lesznek – a magyarság történelmével, nemzeteszméjével és persze Magyarországgal.

A válogatást Kolozsvárott végeznék, az ösztöndíjasok pedig Budapesten tanulhatnának. Egy részük egyetemi részképzésen vagy ismert tudósokkal együttműködve (pl. Győrffy István) gyarapíthatná ismereteit, mások – tanárok és tanítók, szociális gondozónők – nyári tanfolyamokon tanulhatnának.

A Népies Irodalmi Társaság örömmel fogadta a javaslatot – nem utolsó sorban azért, mert ezzel is saját jelentőségét növelte. A programnak a társaság által működtetett Külföldiek Kollégiumában (a mai Bajcsy-Zsilinszky úton) zajlottak. A kiválasztott ösztöndíjasok – köztük Mikó Imre, Venczel József, Szabó T. Attila, Tompa Miklós, Debreczeni László, Albrecht Dezső – itt kaptak szállást és ösztöndíjat (akár havi 200 pengőt is), tanulmányaikat aztán az egyetemeken folytatták.

Ugyanitt került sor a nyári tanfolyamokra is. A résztvevők sűrű programot tudhattak maguk mögött elutazásukkor. A többszöri városnézés (a Hősök terétől a Parlamenten át a Szabadság téren állt irredenta szobrokig és a Batthyány-örökmécsesig), múzeumlátogatás (pl. Nemzeti, Közlekedési, Iparművészeti, Szépművészeti Múzeum) és esztergomi, szegedi, balatoni, debreceni, soproni kirándulás mellett előadásokat hallgattak magyar történelemről, pedagógiából, kisebbségi jogból, népi kultúráról, művelődésszervezésről, magyar helyesírásból de olyan – inkább a történeti okkultizmus kategóriájába eső – kérdésekről is, mint a székely-magyar-bolgár „kapcsolatok”.

Matyóhímzésben a harmincas években


Tekintettel a kollégium és a programok célkitűzéseire az sem meglepő, hogy az igazgató, Barabás Endre


kíváncsi volt a lakók és diákok magyarországi tapasztalataira.

(A kollégium a fentieken túl szállást adott még néhány olyan – szegény – diáknak is, akik teljes egészében Magyarországon tanultak.) Barabás maga is György Lajosék generációjához tartozott, valamikor a székelykeresztúri tanítóképző igazgatója volt, ezért mindenkivel elbeszélgetett és a beszélgetések alapján készített jelentéseiben összegezte, később részletezte is, mindazt, amit hallott.

Így próbálta megállapítani, vajon a kurzusok, a kirándulások és persze a magyarországi élmények megerősítették-e magyarságukban a résztvevőket? Utóda, egy másik generációhoz tartózó Mester Miklós ezzel szemben kifejezetten tudományos alapon közelítette meg ugyanezt a problémát, kérdőívet küldött 120 kollégiumi tagnak. (A válaszolók közt volt Tompa Miklós, Debreczeni László, Nagy Ödön.)

Arra várt választ, milyennek találták Magyarországot, személyesen milyen élményeik voltak, erősödött-e magyarságtudatuk, milyennek látják Romániát és mennyire találták hasznosnak a Külföldiek Kollégiumának tevékenységét.


Mikor megy már vissza?

Mielőtt részletesebben megismernénk a kisebbségi magyarok magyarországi élményeit, érdemes emlékeztetni arra, miként is nézett ki a revíziós propaganda. Már a békefeltételek megismerésétől kezdve kibontakozott egy széles körű – a kormány részéről támogatott, részben politikai céljainak megfelelően visszafogott – revíziós mozgalom és propaganda.



galeria_4700.JPG
galeria_4701.JPG
galeria_4702.JPG
galeria_4703.JPG
galeria_4704.JPG

Ennek következtében Magyarországon szinte lehetetlen volt elkerülni azt, hogy valaki szembesüljön az országot ért veszteségekkel. Ezt szolgálta a revíziós tárgyak kultúrája (hamutartótól a gyufásdobozig és az étlapig), a tüntetések és nagygyűlések, a revíziós kiadványok és az iskolai tananyag és napi program, ami a Magyar hiszekegy közös elszavalásával kezdődött.

Látszólag tehát minden adott volt ahhoz, hogy a kisebbségi magyarokat testvérként fogadják, a sajtóban rendre kihangsúlyozott megpróbáltatásaikra tekintettel elhalmozzák őket szolidaritási gesztusokkal. Ennek tükrében biztosan meglepő lehetett sokuk számára


a széles körű érdektelenség.

Meg kell azonban jegyezni, hogy Barabás Endre beszámolóiban kifejezetten arra törekedett, hogy rossz tapasztalatokra hívja fel a figyelmet, így a pozitív vagy legalább nem különösebben negatív élményeket ritkán említi. A legtöbben arról számoltak be, hogy a magyarországiak szinte semmit sem tudtak róluk és a helyzetükről, illetve amikor úgy tűnt, hogy mégis, akkor is tájékozatlannak bizonyultak és arról győzködték az erdélyieket, hogy a magyarok többségben vannak a tartományban.

Volt akit arról kérdeztek, miként lehetséges, hogy magyarul beszél. Másnak nem hitték el, hogy egyetemen tanul Romániában, hiszen az elmaradott román nyelv nem lehet alkalmas magasabb szintű eszmefuttatásokra. Volt akitől orvosegyetemi professzora érdeklődött, vajon nem lenne-e jobb a romániai magyaroknak, ha beolvadnának a többségi nemzetbe?

Ezzel együtt az ilyen jellegű tapasztalatok még a kedvezőbbek közé tartoztak. Nem egy látogató kifejezetten ellenségesnek érezte a környezetet. Akár általánosan, kicsit megfoghatatlanul, mint Gagyi László, akár nagyon is egyértelmű és konkrét módon, mint egy Pécsett klinikai gyakorlatot végző orvostanhallgató.

Hortobágyi kirándulás a harmincas években


A nyári tanfolyamra érkezett Gagyi egy visegrádi hajókirándulásra emlékezett vissza megemlítve, hogy a – Romániából és Csehszlovákiából érkezett – kisebbségi magyar fiataloktól a fedélzeten látványosan elhúzódtak a magyarországiak, és ő maga érezte az ellenséges érzelmeket felőlük.

Hasonlóképp nyilatkozott az orvostanhallgató is, őt azonban egy idő után meg is kérdezték magyarországi társai, hogy ugyan


mikor megy már vissza Romániába?

Nehogy azt képzelje, hogy elfoglalhatja az állásukat. A helyzet kifejezetten jobb volt, ami az állammal való találkozást illeti. Az első ilyen élmények – magyar határőrök és vasutasok – többnyire kedvezőek voltak, különösen a korábbi romániai tapasztalatok fényében, és a hivatalok szakszerű működését, pártatlanságát is sokan említették.

Aki azonban még hosszabb időt töltött volna az országban, már egyre nehezebb jutott dűlőre a magyar bürokráciával. A legenyhébb panasztípus a hivatalnokok merevségét, a szabályokhoz való merev ragaszkodásukat és az ügyfelek lenézését emlegette.

Egy Magyarországon tanuló egyetemista egy év alatt sem kapta meg tartózkodási engedélyét, útlevelét pedig a hivatal magánál tartotta, hiába próbálkozott bármivel. Egy másik, részképzésben részt vevő társa szeretett volna felvenni egy egyetemi kurzust egy másik intézményben, ám annak vezetősége még a vallás és közoktatásügyi miniszter közbenjárására sem engedélyezte ezt.

Végül olyan is volt, aki egészen tragikus tónusban emlékezett meg fogadtatásáról, sajnos konkrétumok nélkül. Leveléből csupán azt tudhatjuk, hogy annak ellenére, hogy Romániában még katonáskodott is, úgy érezte, hogy soha nem alázták meg annyira, mint Magyarországon.


Kisebbségi álomvilág és a kiáltó igazságtalanság országa

A fenti panaszok – és persze a pozitív, olykor elragadtatott – megnyilatkozások a harmincas évek folyamán végig jellemzőek a Magyarországra látogató kisebbségi magyarok tapasztalataira. Ez azonban koránt sem jelenti azt, hogy feldolgozásuk is ugyanolyan maradt.

Ereklyés országzászló felvonása


Ami az egyéni elvárásokat és a tapasztalatok értelmezését illeti, a legtöbb Magyarországra látogató kisebbségi számára az utazás és tartózkodás valamiképp hazatérést jelentett. A Romániában hiányzó otthonosságot és ennek elismeréseként a magyarországiak felől a kisebbségiek korlátlan elfogadását várták.

Várakozásaik legfeljebb csak részben igazolódtak be, amit egy részük esetében – ide főként az alacsonyabb státuszú, egyházi szociális vagy oktatási intézményekből érkezők tartoztak – kompenzált az, hogy a szűkebb, szakmai közeg, melyhez csatlakoztak, mégis csak biztosította a vágyott elismerést magyarként. A többiek azonban a negatív tapasztalatokból és az információhiányból egyfajta általánosabb elutasítást szűrtek le.

Az értelmezések ettől a ponttól kétfelé váltak. A harmincas évek elején Magyarországra a


nemzeti lét Kánaánjaként,

sőt virtuális védhatalomként tekintettek. Beszámolók szerint gyakori eset volt, hogy román egyetemisták magyarországi botrányokkal, vagy a magyarországi szociális viszonyokkal kapcsolatos hírekre alapozva vitatkoztak magyar társaikkal, természetesen nem kímélve az igazságtalan viszonyokat.

A kisebbségi magyarok pedig abban reménykedtek, hogy ha végre Magyarországra látogatnak majd személyes tapasztalataik alapján cáfolhatják a vádakat. Az egyéni tapasztalatok csak számos esetben vezettek személyes csalódáshoz, a kiáltó társadalmi igazságtalanságokat viszont szinte egyöntetűen elítélően említik a beszámolók. A korábban felépített védekezés ezzel tarthatatlanná vált és Magyarország képe jelentős mértékben megváltozhatott.

Persze továbbra is voltak, akik számára a magyarkénti elismerés élménye maradt meghatározó, ők elsősorban azt emelték ki, hogy tapasztalataik nyomán immár sokkal jobb magyarnak érezték magukat, mint a magyarországiak.

Így például az a fiatal, aki beszámolója szerint meglepve szembesült azzal, hogy március 15-én vagy augusztus 20-án


a magyarországiak lagymatagon ünneplenek,

a Himnuszt – ha egyáltalán – csak kötelességből és nem átéléssel éneklik, szinte csak a hivatalos személyek veszik ki a részüket az emelkedett alkalomból, mások számára ez egy szabadnap, lehetőség a szórakozásra. Ők nyilván azzal tértek haza, hogy magyarságukat könnyebben megőrizhetik Erdélyben, mint az amúgy is gyanúsan kozmopolita és idegen nagyvárosban, Budapesten.

A Hősök tere a harmincas években


Mások azonban messzebb mentek ennél tapasztalataik értelmezésében és úgy tűnik tőlük nem függetlenül megváltozott Magyarország képe is. A harmincas évek második felében útra kelő romániai magyarok már nem a kisebbségi magyarok álomvilágát látták maguk előtt, nem vágytak rá, hogy magyarságukat a rosszabb magyarok – nem is szólva a túl sok idegenről, svábokról és zsidókról – erősítsék meg. Számukra


Magyarország egy elmaradott, kiábrándítóan igazságtalan ország

volt, különösen Romániához képest. Ennek megfelelően Magyarország immár nem lehetett védhatalom, sőt, bizonyos értelemben éppen Románia vált szimbolikus erőforrássá Magyarországgal szembe állítva. A demokratikusabb társadalmi berendezkedésű Románia igazolta azt is, hogy ők maguk is demokratikusabbak, előrébb járnak, mint a magyarországiak.

Amikor útnak indultak Magyarországra úgy tekintettek magukra, mint aki egy demokratikusabb – vagyis a társadalmi egyenlőtlenségeket jobban meghaladó – országból származnak és részben éppen ezért maguk is demokratikusabbak Magyarországnál.

Tapasztalataik csak megerősítették őket abban, hogy Magyarország és az ottani magyarok feladata pedig már nem az ő magyarságuk elismerése, hanem a változás. Követniük kell az erdélyiek kínálta mintát, az erdélyi társadalmi modell alapján kell berendezniük saját világukat is, a nemzet részei csak így találhatnak újra egymásra.




ItthonRSS