2017. október 23. hétfőGyöngyi
11°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A visszatért Észak-Erdély és az erdélyi magyar irodalom 1940 –1944. I.

Vallasek Júlia 2012. január 28. 12:21, utolsó frissítés: 2012. február 22. 15:32

A 2. Bécsi döntést követően Észak-Erdély visszatért Magyarországhoz. Hogyan fogadták a magyar közigazgatás visszatérését az erdélyi magyar kulturális életben? Milyen hatással volt mindez az irodalmi életre?


Ki publikálhatott és ki nem? Változott-e az erdélyi magyar irodalom e négy év alatt? Milyen értéket képviselt az erdélyiség?

„Arcunk, mint a mesebeli királyé, különös játékot játszik: egyik szemünk sír, a másik nevet” – áll az Erdélyi Helikon 1940. augusztus-szeptemberi összevont számának bevezetőjében. Ez az állítás akkor elsősorban arra vonatkozott, hogy a „hazatérés” öröme mellett, mennyire tragikusnak érezték azt a tényt, hogy az 1940. augusztus 30-án meghozott második bécsi döntés során mintegy félmillió magyar lakos, az ipari létesítmények jelentős hányada, és olyan fontos városok maradtak Romániában, mint Brassó, Nagyenyed, Temesvár, Arad vagy Torda.

A következő négy esztendő során azonban sok erdélyi értelmiségi viszonyulására lett jellemző a fél szemmel síró nevetés. Az erdélyi magyarság szellemi-politikai reintegrációja nem bizonyult problémamentesnek, alig múlt el az általános örömmámor, komoly ellenérzések fogalmazódtak meg (elsősorban az anyaországból érkező, a lokális struktúrákat nem ismerő, karrierépítő tisztségviselőkkel, az úgynevezett „ejtőernyősökkel” szemben).

Díszszemle Kolozsvár főterén 1940 szeptember



A korszak kulturális életében, ahogy más területeken is, egyszerre volt jelen a jelentős infrastrukturális-anyagi befektetés és a fokozott kormányzati figyelem. Noha az irodalom és művelői nem választhatóak el a színház, filmművészet, de akár a bölcsészettudományok körétől, sőt egyes írók alkalmanként a politikában is jelentősebb szerepet kaptak, itt elsősorban az 1940 – 1944 közötti irodalmi élet kérdéseiről lesz szó. A különféle egymásba fonódó szálakra csupán néhány példa: a kolozsvári immár „nemzeti” színház főigazgatója 1941 őszétől Kemény János, a korszak számos sikerfilmjét, köztük Szőts István 1942-es velencei fesztiválon nagy feltűnést keltett Emberek a havason című filmjét Nyírő-novellákból forgatták.

Észak-Erdély irodalmi életének hangadói a négy év során mindvégig a centralizálástól való félelem, a saját értékek megőrzésének vágya és a minél gyorsabb ütemű felzárkózás szándéka közt ingadoztak, ugyanakkor igen korán kinyilvánították, hogy vezető szerepüket a megváltozott körülmények közt is meg kívánják őrizni. Az elmaradt marosvécsi találkozót pótolandó 1940. december 29-én Kemény János lakásán gyűlt össze a helikonista írók egy csoportja, hogy megbeszéljék, milyen szerepet vállaljon az írói közösség a megváltozott helyzetben.

Az összejövetel jegyzőkönyve szerint Bánffy Miklós kezdeményezésére az írói szereplések, rendezvények kérdéséről is szó esett, egyebek mellett megállapodtak a „márkavédelemben”(„1. A Helikon nevében csak a Helikon által rendezett estélyeken vesznek részt”), és a Kultuszminisztériumhoz intézendő feliratukban gyakorlatilag szellemi monopóliumot kértek a helikoni közösség számára. „2. Illetékes helyen kifejezik azt a kívánságukat, hogy ha Erdélyben hivatalos fórumok, tekintélyes művelődési központok vagy egyesületek, irodalmi ünnepségeket, nagyobb estélyeket rendeznek vagy támogatnak, irodalmi, művészeti vagy szellemi mozgalmakat indítanak el, ezeken kérjék ki a Helikon tanácsát, s ezekkel kapcsolatban szempontjait és kívánságait méltányolják.”

Nem tudunk arról, hogy kérésüket „illetékes helyen” méltányolták volna, az azonban bizonyos, hogy a magyarországi színpadokon és könyvesboltokban határozottan értékké vált az „erdélyiség”. Különösen sikeresnek bizonyult a Révai Kiadó Helikon-sorozata, főleg a halinába kötött Nyírő-József sorozat.

Az irodalmi reintegráció (és az Erdély-divat) szimbolikus gesztusának tekinthető, hogy a második világháború évei alatt jelentősen megnövekedett az erdélyi szerzők aránya a Baumgarten-díjjal vagy jutalommal kitüntetettek között. Az 1930-as években e díjjal már elismert Kós Károly, Jékely Zoltán és Bözödi György után 1940-ben Wass Albert kap évdíjat, 1941-ben Reményik Sándor és Tompa László. 1942-ben R. Berde Mária és Szentimrei Jenő kapja a díjat, Szabédi László a jutalmat, 1943-ban Tamási Áron és Asztalos István részesülnek Baumgarten díjban, Szemlér Ferenc jutalomban.

Ünnepi Könyvhét Kolozsváron 1941 június



A megváltozott politikai helyzetnek köszönhetően az erdélyi írók számára nőtt a publikációs lehetőségek, irodalmi felolvasó körutak, szakmai találkozók stb. száma. A munkásmozgalomhoz kötődő, és/vagy zsidó származású írók, művészek számára azonban korántsem volt derűs a helyzet, a megszorító intézkedések és az egyre erősödő zsidóüldözés az erdélyi magyar szellemi élet számos kiválóságát (Bárd Oszkár, Ligeti Ernő, Karácsony Benő, Brassai Viktor, Korvin Sándor, Salamon Ernő stb.) előbb háttérbe szorították, majd fokozatosan elhallgattatták, anyagilag, erkölcsileg ellehetetlenítették, végül sokuk munkaszolgálatosként vagy koncentrációs táborokban lelte halálát. Salamon Ernőt például munkaszolgálatban a doni visszavonulásnál agyonlőtték, Karácsony Benőt (a két világháború közti erdélyi irodalom máig talán legnépszerűbb regényének, a Napos oldalnak szerzőjét) Auschwitzban ölték meg, Ligeti Ernőt, a kor rendkívül termékeny íróját, újságíróját, a két világháború közti szellemi élet kiváló látleletét adó monográfia, a Súly alatt a pálma szerzőjét Pesten lőtték a Dunába a nyilasok.

Az erdélyi irodalom és irodalmi élet összképe nem sokat változott e rövid négy éves időszakban. Fő irodalmi folyóiratai továbbra is működtek, noha nem azonos színvonalon. (Kivételt a baloldali írók egyik legfontosabb fóruma, a Korunk képez, amely megszűnt, nem kért működési engedélyt, hiszen a Horthy-rendszert bíráló múltja miatt nem is kaphatott volna.) A működési engedélyekkel amúgy az Erdélyi Helikonnak is meggyűlt a baja, 1941 márciusában formai okokra hivatkozva visszavonták ideiglenes működési engedélyét, és csak Bánffy Miklós erélyes fellépése biztosította folyamatos megjelenését.

A Pásztortűz számára ez az időszak a hanyatlás korszaka: a harmincas évek elején beütött anyagi válságból még kikapaszkodott a lap, a visszacsatolás, és különösen emblematikus szerkesztőjének, Reményik Sándornak 1941-ben bekövetkező halála után, az állandó szerkesztőségi gondokkal is küzdő lap már egyre kevésbé tudott megújulni, komoly szellemi eredményeket felmutatni. Utolsó, 1944 évi második száma már egyetlen sort sem közöl saját szerzőktől, hanem soproni írók kolozsvári felolvasóestjének anyagát közli teljes egészében.

A Pásztortűzhöz hasonló utakon járó (és a Pásztortűz szerkesztőit, munkatársait is a helikoni közösség tagjai közt tudó) Erdélyi Helikonnak azonban sikerült megtartania központi szerepét az erdélyi magyar szellemi életben.

Az Erdélyi Helikon számára a hatalomváltással bekövetkező új helyzet legfőbb kihívása abban rejlett, hogyan tudják az alapvetően kisebbségi létforma keretei közt kidolgozott eszmerendszer, a transzszilvanizmus értékeit továbbvinni immár többségi helyzetben. 1940-re természetesen a két világháború közti irodalmi életben dominánsnak tekinthető (de nem egyeduralkodó) transzszilvanizmus a maga sajátos, heterogén voltának köszönhetően már számos változáson és újraértelmezésen túlesett. (A vitairatnak is tekinthető újraértelmezések egy része, köztük Szemlér Ferenc, a transzszilvanizmus eszméjét leginkább bíráló Jelszó és míthosz című esszéje pedig éppen az Erdélyi Helikon lapjain látott napvilágot 1937-ben.)

Az 1942-es marosvécsi találkozóról készült felvétel. Balról jobbra: Asztalos István, Szabédi László, Wass Albert, Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola, Kemény Gizella, Kemény Berenice, Kemény Jánosné



Fontos szem előtt tartanunk azt is, hogy noha a kortárs monográfusok (pl. Ligeti Ernő, Jancsó Elemér) minduntalan megpróbálkoznak az erdélyi írók nemzedékekre való beosztásával, a nemzedékiség jellemzői voltaképpen összemosódnak. Ezzel, illetve a politikailag meghatározott kisebbségi létforma keretei közt megerősödött regionalista szellemmel magyarázható, hogy a fellépő új nemzedékek nem rendelkeznek egyértelműen körülhatárolt, az őket megelőző nemzedékétől gyökeresen eltérő irodalmi, kulturális programokkal. A változások nem éles harcok során következnek be, hanem lassú belső folyamatok részei. Szép példája ennek, hogy a Helikon írói közösségének annak utolsó éveiben egyaránt tagja lehetett az 1873-ban született, arisztokrata Bánffy Miklós és a csaknem fél évszázaddal később, 1909-ben született, lecsúszott tisztviselő családból származó, munkásként felnőtt Asztalos István.

A második bécsi döntést követő időszakban az Erdélyi Helikon nem bonyolódott politizálásba, ám mindvégig kiált az „erdélyiség” értéke mellett. Ezt elsősorban saját nagyjainak rendszeres számbavételével tette (Tompa László és Bánffy Miklós számokat adott ki az illető szerzők születésnapjára, Reményik emlékszámot publikált, a magyarországi írók közül pedig jobbára csak azokat közölte, akik maguk is erdélyi gyökerekkel rendelkeztek, mint pl. Cs. Szabó László vagy Kolozsvári Grandpierre Emil). Ugyanakkor mindvégig szem előtt tartotta a Dél-Erdélyben maradt magyarság helyzetét, rendszeresen közölte ott élő alkotók (Kacsó Sándor, Olosz Lajos, Szemlér Ferenc, Vita Zsigmond) munkáit. Ezek szemlézésekor a recenzensek mindegyre rámutatnak Erdély megosztottságának abszurd voltára.

Annak ellenére, hogy a politizálástól, és általában a közéleti kérdésektől következetesen távol tartotta magát, és igyekezett hangsúlyozottan irodalmi fórumként létezni (a társadalomtudományi kérdésekkel is foglalkozó Termés, vagy a kifejezetten ezekre szakosodó Hitel szerkesztési elveivel ellentétben), a Helikon mégsem menekülhetett a korszellem visszásságai elől. Palatinus József szélsőjobboldali újságíró 1942 áprilisában a Magyarságban cikket közölt a kolozsvári Unió páholy tagjairól, amelyben támadta a helikoni közösség jó néhány prominens tagját, köztük Tamási Áront és Kós Károlyt. Az ügyben csupán 1944 februárjában hirdetett ítéletet a budapesti ítélőtábla, addig azonban a megrágalmazott szerzők komoly fenyegetettségnek voltak kitéve, a magyar Államvédelmi Központ lehallgatta őket, a lehallgatási jegyzőkönyveket pedig átadták a német biztonsági szerveknek is. A nyilas hatalomátvétel után a Magyarság a Helikon beszüntetését követelte, amiért a lap, illetve az Erdélyi Szépmíves Céh vezetőinek és tagjainak körében sok a „zsidó, zsidófeleséges, szabadkőműves, liberális felfogású vagy baloldali gondolkodású”. Ezek listáját természetesen közli a cikkíró, Szinérvári András.

Szabédi László
Az Erdélyi Helikon írói közösségének a tizenötödik (egyben utolsó) marosvécsi találkozón megfogalmazott nyilatkozata annak a csalódásnak adott hangot, hogy az erdélyi szellemi élet hangadóinak elvárásai nem teljesültek. A nyilatkozat aláírói nehezményezik, hogy az új kormányzat figyelmen kívül hagyta az erdélyi intézmények (illetve az ezeket képviselő emberek) tapasztalatait, megfelelő szakértelem és a helyi viszonyok ismerete nélkül, a lokális értékrendet mellőzve, bürokrata kicsinyességgel irányítja Észak-Erdély életét.

Az öntudatos szerepvállalástól a csalódásig tartó utat járt be 1940 ősze és 1942 között Tamási Áron is. Virrasztás című esszé-publicisztika kötetébe foglalt írásaiból kitűnik, hogy már a második bécsi döntést megelőző hetekben terveket kovácsolt, a nevelés, közművelődés, alkotóművészet képviselőiből alkotott Szellemi Tanács felállítását szorgalmazta, amely egyrészt az erdélyi magyarság zökkenőmentes szellemi reintegrációját irányítaná, másrészt a regionális szellemi erők megőrzését és fejlesztését biztosítaná. Sem a Szellemi Tanács, sem pedig (az ugyancsak Tamási által szorgalmazott) az erdélyi politikai pártot helyettesítendő Erdélyi Szövetség nem alakult meg. 1942-ben keltezett Erdélyi jelentésében Tamási is levonhatta azóta híressé vált következtetését „A szív megkapta a sorstól a hazatérés legnagyobb ajándékát, de a szellem mostoha sorsra száműzetett.”

Fontos szerepet kapott az akkori irodalmi éltben az 1942–1944 közt megjelenő Termés című negyedéves folyóirat is. Ez a folyóirat, noha mindvégig elhárította a nemzedéki szemle titulust, elsősorban az erdélyi irodalom fiatalabb, többnyire a népi mozgalomhoz közel álló szerzőit publikálta. Szerkesztői: Szabédi László, Kiss Jenő, Jékely Zoltán és Bözödi György is ebbe a korosztályba tartoztak. A Termés érdeme, hogy nemcsak az egyre terméketlenebbnek bizonyuló népi-urbánus vita csapdáját kerülte ki, de publikációs lehetőséget nyújtott a Korunk megszűnésével fórum híján maradt alkotóknak is (pl. Nagy István), támogatta a fiatal, vagy időnként meglehetősen mostoha körülmények közül érkező pályakezdőket (mint pl. a Dél-Erdélyből menekült, könyvtári segédtisztként dolgozó Horváth Istvánt). Rendszeres publikációs fórumot biztosított az erdélyi tudományosság fiatal képviselőinek, többek közt László Gyulának vagy Mikecs Lászlónak is.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS