Pénz beszél, az etnopolitikai hosszútávfutás nem szexi
Kérdezett: Sipos Zoltán 2012. február 08. 10:26, utolsó frissítés: 2012. február 09. 14:48A romániai magyar projekt egy ötlettelen közéleti elit és az anyagiakkal törődő átlagpolgár között aszalódik. Bognár Zoltánnal és Kiss Tamással beszélgettünk.
Igaz-e az, hogy az erdélyi magyarok egyre inkább elfordulnak a közélettől, és ha igen, mi ennek az oka? Mivel lehet magyarázni azt, hogy az erdélyi magyar társadalom egyre töredezettebbé válik, az egyes régiók pedig egyre elszigeteltebbek? Létezik-e még romániai magyar projekt, és ha igen, ki hisz benne? Van-e remény arra, hogy ezeket a folyamatokat meg lehet fordítani?
Az elmúlt időszakban ilyen és ehhez hasonló témákról beszélgettünk Bognár Zoltán politológussal, illetve Kiss Tamás szociológussal (a Kiss-interjú decemberben, a Bognár-interjú pedig néhány hete, január elején készült). Alább a két beszélgetést kivonatolva, témák szerint csoportosítva lehet olvasni.
Közélettől való elfordulás, társadalmi privatizáció
Kiss Tamás (K. T.): – A domináns individualizáció-értelmezések az egyén normatív (vallási, társadalmi) kötelékek alóli felszabadulásáról beszélnek. Emellett azonban lehetnek az individualizációnak más formái is. Anélkül, hogy különösebb szakirodalmi fejtegetésekbe mennénk bele, elmondható, hogy az egyik ilyen individualizáció-értelmezés a privatizáció. Ez azt jelenti, hogy a közélettel szemben felértékelődik a magánszféra, hogy az emberek a privát életükbe próbálnak visszavonulni, és elfordulnak a közélettől.
Ennek a kommunista és poszt-kommunista Kelet-Európában van egy sajátos társadalomtörténeti jelentősége. A totális rendszerek (amelyekre Ceauşescu nyolcvanas évekbeli diktatúrája is emlékeztetett) az egyéntől intenzív közéleti aktivitást várnak el. Ennek formája azonban nem a demokratikus nyilvánosság-felfogáshoz kötődő autonóm részvétel és akaratnyilvánítás, hanem az egyetértés demonstratív/reprezentatív felmutatása. Úgy, ahogy az Leni Riefenstahlnál az Akarat diadalában megjelenik.
Magyarországon vagy Jugoszláviában a létező szocializmus pont azért tudott konszolidálódni és viszonylagos legitimitásra szert tenni, mert erről a fajta demonstratív aktivizmusról csendesen lemondott, és hagyta az embereket a saját privát életükbe visszavonulni. Romániában ez nem történt meg. Magyar vonatkozásban ráadásul az 1990-es évek etnikai aktivizmusa is sok szempontból egy ilyen reprezentatív (a közösség egységét demonstráló) részvétel fele hajtotta az embereket. A rendszer bukása és az etnikai aktivizmus kiüresedése után azonban az egyik meghatározó társadalmi folyamattá itt is a privatizáció vált.
A románok vagy a magyarok fordultak el nagyobb mértékben a közélettől?
K. T.: – Nehéz egyértelműen megmondani. A közélet fogalmát különbözőképpen értelmezhetjük. A politikai részvétel legfontosabb pillére a választói aktivitás, ami a magyarok és a románok esetében (az EP választásokat, illetve az utolsó elnökválasztást leszámítva) nagyjából együtt mozgott.
Ha viszont tágabban értelmezzük az aktivitást, azt látjuk, hogy a civil szervezetek tagjai vagy aktív támogatói között felülreprezentáltak a magyarok. Talán azért, mert egy sor feladatot, amit román vonatkozásban az állami intézményrendszer végez el, a kisebbségi társadalmon belül a civil szféra képes ellátni. Egy fiatalokra reprezentatív vizsgálat viszont azt mutatta, hogy a privát szférába való visszahúzódás hangsúlyosabb, a közélet jelentősége pedig kisebb a magyarok esetében. Nem egyértelmű tehát a kép.
Egyre kevésbé érdeklődnek a pártpolitika iránt
K. T.: – Egy dolog azonban biztosan látszik. Ha a hagyományos értelemben vett pártpolitikát nézzük, akkor az érdeklődés generációról generációra csökken. Ugyanakkor a nem pártpolitikai jellegű közéleti részvételben a fiatalok viszik a prímet. Nem mondanám tehát, hogy a fiatalok a közéleti aktivitás minden vonatkozásában lemaradnak az idősebbektől, de tény, hogy a politikai pártok a fiatalokat tudják a legkevésbé becsatornázni.
Válság és frusztráció
Bognár Zoltán (B. Z.): – Kétségtelen, hogy a legutóbbi tüntetéssorozatok a romániai társadalom privatizációját illető eddigi nézetek felülvizsgálatára késztetnek. Azonban kérdés, hogy az utcai demonstrációk az eddigi trendek megfordulását jelzik-e, minőségi változást vetítenek-e előre? Nem biztos, hogy az elkövetkezőkben a társadalom eddiginél nagyobb része kíván közügyekkel foglalkozni. Elképzelhető, hogy sokakat a gazdasági válság okozta személyes frusztrációk vittek az utcára, csökkent az életszínvonaluk, és ha ez megoldódna, ugyanúgy visszavonulnának mikrovilágukba.
A mindennapok szintjén a kormány által bevezetett megszorítások, az infláció, a reálkeresetek csökkenésének hatásai most érték el igazán az embereket, elfogytak a pénztartalékok. Most éreztetik a hatásukat az elmúlt egy-két év gazdasági, gazdaságpolitikai történései. Általános kilátástalanság uralkodik. Nem elképzelhetetlen, hogy a Băsescu-Arafat konfliktus nem a fiatalok utcára vonulásának oka, inkább ürügye.
Jól mutatja ezt, hogy a demonstrálók követelései között a Photoshop ingyenessé tételétől a marihuána legalizálásáig minden megtalálható. Természetesen jelen volt a kormány és az államelnök lemondásának követelése is. Érdekes, hogy Arafat újbóli hivatalba lépése, tehát az eredeti követelés teljesülése nem vetett véget a demonstrációknak. Az ellenszenv nem csak a kormánypártokat, hanem a teljes politikai szférát érinti. A demonstrálók között az ellenzéki politikusok sem találtak szívélyes fogadtatásra.
A nyugatosodás illúziójának vége
B. Z.: – Az utóbbi két évtizedben abban a hitben éltünk, hogy Románia előbb-utóbb gazdasági és civilizációs értelemben felzárkózik a Nyugathoz, a fejlett jóléti társadalmakhoz. Azt hittük, egyszercsak beköszönt az aranykor, egyre jobban fogunk élni, és a romániai életszínvonal lassan, de biztosan eléri a németországit.
Minden csatornán ez a projektum, ez az utópisztikus elképzelés áradt az emberek felé. Ez most viszonylag hirtelen, és eléggé nyilvánvalóan szertefoszlott, legalábbis a felzárkózás értelemben. Németország még utolérhet bennünket, ha rosszabbra fordul ott a helyzet.
Erőszakos fiatalok
B. Z.: – A meglepő az, hogy most fiatalok mennek az utcára, az a generáció, amely ilyen társadalmi kérdésekben még nem nyilvánult meg. Ugyanakkor látni kell, hogy ez a generáció Romániára eddig nem jellemző erőszakos cselekedeteket hajt végre: korábban nem volt példa arra, hogy például autókat gyújtanak fel. Ennek kapcsán is felmerül a kérdés, hogy vajon a résztvevők között milyen arányban vannak azok, akiknek programjuk van, illetve azok, akik pusztán frusztrációikat kívánják ilyen módon levezetni.
Létezik romániai magyar társadalmi projekt?
B. Z.: – Létezik, de ez a projekt már nem olyan jellegű, ami a '90-es évek elején volt. A romániai magyaroknak továbbra is vannak közös érdekeik, csak azok más természetűek, és másként is lehet megvalósítani azokat, mint a '90-es évek elején.
'89 előtt a nacionalista-kommunista rezsim erőteljes nemzetépítést folytatott, az állampolgárok szabadságát általában minimálisra csökkentette, a kisebbségeket ezen felül erőszakosan próbálta asszimilálni. Abban az időszakban, amikor az egyének mozgástere, szabadsága egyébként is jelentősen korlátozva volt, az identitás megőrzése akár önértékké is válhatott. Sokan életcéljuknak tartották azt, hogy a nemzeti identitásukat, anyanyelvüket, kultúrájukat megőrizzék az utódjaik számára.
A '90-es évek elején ez a lendület még tartott, könnyű volt az identitást érintő hívószavakkal mozgósítani a romániai magyarokat. Ez lett volna a legjobb pillanat etnopolitikai célkitűzések megvalósítására – persze kérdés, hogy a romániai magyarságnak akkoriban milyen eszközök álltak rendelkezésére.
A társadalom liberalizálódásával, a szabadpiac erősödésével egyre fontosabbá vált a pénz. Az utóbbi időben egyre több dolog merül fel elsősorban pénzkérdésként. Az identitásőrzést érintő, nagyra törő terveket egyre inkább a háttérbe szorítják az egzisztenciális kérdések.
A mindennapok szintjén az identitásőrzés nehezen körülírható fogalmáról is érdemes a fogyasztói kultúra részeként gondolkodni. A stratégikus gondolkodást igénylő etnopolitikai hosszútávfutás nem szexi. A status quo kritikája és megváltoztatására irányuló konkrét tettek, vagy inkább tettértékű beszédaktusok még az értelmiségen belül is egy szűk réteg kellemesnek nem nevezhető kiváltságai maradnak.
Pénz vs. közösségi célok
B. Z.: – A romániai magyar társadalom egyre inkább széttöredezik. Azok a romániai magyarok, akik a magyar kultúrától, nyelvtől függetlenül tudnak pénzt keresni, már egészen másképp gondolkodnak arról, hogy mi az életük értelme. Bekapcsolódnak a román nyelvű, mondjuk úgy össztársadalmi létbe, és ma már egészen másképp viszonyulnak a romániai magyar politikai elit, illetve a humán társadalmi elit elképzeléseihez.
A párhuzamos romániai magyar társadalom projektje építésének letéteményeseivé azok váltak, akik be vannak ágyazva a magyar kultúrába. De itt is tapasztalható a szabadpiac erősödése. Egyre több olyan személy, aki a párhuzamos társadalom építésében, az autonómia projektjében gondolkodott, ebben hitt, ezért dolgozott, jelentette ki, hogy nem áldozhatja fel az életét ezért. Inkább megpróbál adaptálódni azokhoz a körülményekhez, melyek sokkal nagyobb valószínűséggel jelentik majd a kisebbségi lét további kereteit.
Szétfejlődés az egységes magyar nyelvű médiatérben
B. Z.: – '89 előtt, a '90-es években egészen más lehetőségeik voltak a romániai magyaroknak arra, hogy saját nyelvükön, saját kultúrájukról médiatartalmakhoz jussanak, hogy anyanyelvükön tájékozódjanak. Ez a kép mára jelentősen átrajzolódott: a magyar nyelvű médiafogyasztás ára egy szélessávú internetbérlet.
Bárhol is éljen egy magyar, egy internet-előfizetéssel a budapesti központú kárpát-medencei magyar szocietális kultúrának, magyar médiatérnek a teljes jogú tagjává válik. Egyre távolabb kerül egymástól Székelyföld, a szórvány, Partium, Közép-Erdély, integráló erővé egyre inkább Budapest válik, ennek a Budapest központú kárpát-medencei médiatérnek köszönhetően. Tehát miközben Sepsiszentgyörgy és Kolozsvár egyre messzebb kerül egymástól, mindkettőnek a magyarsága egyre közelebb kerül Budapesthez.
Kit érdekel a romániai magyar Való Világ?
B. Z.: – Ahogy teret nyer a fogyasztói kultúra, a közéleti kérdések egyre inkább a háttérbe szorulnak. A magyarországi kereskedelmi médiában a szórakoztató és infotainment műsoroknak a legnagyobb a nézettsége, és lényegét tekintve nincsen nagy különbség aközött, ha valaki a magyarországi, romániai vagy a romániai magyar Való Világot nézi. A különbség a nyelvben és az utalásrendszerben van.
Az erdélyi magyarok nem értik a román nyelvű műsorok, sőt, nyilvánosság utalásait, a magyarországit értik. Tehát egy romániai magyar Való Világ létrehozása nem biztos, hogy az a projekt, amibe időt, energiát, pénzt érdemes befektetni. Annál is inkább, mert a magyarországi kereskedelmi adók nagyon jól rámozdultak a romániai magyar kiadásban részben a dilettantizmus miatt, részben strukturális okok miatt betöltetlenül hagyott űrre. Felmérték, hogy a határon túli magyarok is részévé váltak a Budapest központú médiatérnek, és ha egy milliós piac érdeklődik a magyarországi műsorok iránt, akkor miért ne emeljenek át szereplőket ezekbe a műsorokba?
Abban a pillanatban, amikor a romániai magyarok megtalálják anyanyelvükön az őket érdeklő tartalmakat, nagyon nehéz őket mobilizálni annak érdekében, hogy a társadalmi nyomásgyakorlás eszközével, vagy akár választási részvétellel segítsék az elit, köztük a politikusok kulturális intézményhálózat építési projektjeit.
A rommagyar lét egyik paradoxona, hogy magyar nyelvű kereskedelmi adókra már nincs szükség, romániai magyar magaskultúrát is közvetítő modern tömegmédiát pedig üzleti alapon még nem lehet kiépíteni – még székelyföldi léptékben sem.
Transznacionális közösségeké a jövő?
K.T.: – Alapvetően konzervatív ember vagyok, ezért nem gondolom, hogy például a multinacionális cégek és a globalizáció teljesen felülírják a társadalmiság és térbeliség hagyományos viszonyát. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy az erdélyi magyar médiatér szerveződését részben le lehet írni így.
Nincs egy központi erdélyi magyar sajtóorgánum (a létezők olvasottsága, nézettsége, hallgatósága túl alacsony ahhoz, hogy betöltsék funkciójukat). Ott vannak viszont helyi regionális nyilvánosságok, illetve a Budapest központú összmagyar médiatér, amibe gyakorlatilag minden szereplő bekapcsolódik. A magyar médiatér jelenléte ellenére azonban úgy gondolom, a konkrét térhez köthető lokalitásoknak továbbra is meghatározó szerepük lesz Erdélyben.
Választási részvételi trend megfordítása
K.T.: – Én a társadalmi privatizációt, közélettől való elfordulást egyáltalán nem látom fátumnak, történelmi törvényszerűségnek. Azt hiszem, politikai innovációval, megfelelő ötletekkel ezen fordítani lehet.
Nemzetközi szinten rengeteg példa van erre. Magyarországon 2002-ben sikerült megfordítani egy lefele menő részvételi trendet, és például a legutolsó (2008-as) elnökválasztás is megmozgatta a román társadalmat, aminek nem csupán a buszoztatás az oka, vagy az, hogy egyes vállalkozók szavazni hajtották az alkalmazottaikat.
Politikai innováció kérdése az, hogy egy párt tud-e új rétegeket mobilizálni. Ez az erdélyi magyar elit számára lehetőség, ugyanakkor veszély is. Ugyanis ha például a román oldalon megjelenne a politikai innováció, és erre magyar oldalon nem születne megfelelő válasz, akkor a részvételi arányok mozgása következtében sérülhetne a kisebbségi érdekképviselet.
A magyar és a román nyilvánosság szerkezete teljesen más. Erre a népszámlálási kampányban láttunk példát, ami a román közösségben kevesebb visszhangra lelt, ugyanakkor elég jól megmozgatta az erdélyi magyar közösség bizonyos szegmenseit. Továbbra is úgy tűnik, hogy az erdélyi magyarságot etnikai ügyekkel lehet mobilizálni.
Szerintem az etnikai célkitűzéseket kell újragondolni, ezekben van meg a közösség-érzet megteremtésének a potenciálja. A probléma, hogy a politikai elit nem tudja ezt kihasználni.
A politikai elit és az innováció
K.T.: – Igen, az innovatív gondolkodás terén problémák vannak. Akik etno-politikai programban gondolkodnak, sokszor fantazmagóriákat kergetnek, nem számolnak az intézményes, szervezeti és politikai realitásokkal. Mások teljesen el vannak foglalva a mindennapi munkával, a politikai túléléssel.
A nagy gond pedig, hogy hiányos az a szervezeti háttér, amin keresztül az elgondolásokat, cselekvési terveket valóra is lehet váltani. Sok politikust láttam, aki úgy gondolja, hogy ha meghoz egy döntést, kiad egy nyilatkozatot, az ügy el van rendezve. Nincs elrendezve. Kell egy szervezeti struktúra, ami a döntéseket végrehajtja, az innovatív üzeneteket pedig eljuttatja a címzetteknek.
Ez a szervezeti háttér az EMNT esetében szerintem teljes mértékben hiányzik, az RMDSZ esetében pedig sok helyen teljesen le van épülve. A szervezeti háttér itt is annyira foghíjas, hogy az egyszerű utasítások sem mennek végig. Elsőként mindenképpen a szervezeti háttér rendbetétele, a bürokratikus ügymenet feltételeinek a megteremtése lenne a legnagyobb politikai innováció.
Egyes területi szervezetek, önkormányzatok szintjén ugyanakkor látni valamekkora innovációt. Bihar megyében például azon gondolkoznak, hogyan lehetne a kisebbségi érdekképviseletbe integrálni egyes roma elitcsoportokat. Székelyföldön pedig Tamás Sándor és Borboly Csaba azon gondolkoznak, hogyan lehetne Székelyföldet mint régiót felépíteni, koherenssé tenni.
Az autonómia lekerül a napirendről
B. Z.: – Miután politológusként öt éven át foglalkoztam az autonómia kérdésével, egyre inkább azt gondolom, hogy a valódi, országos lefedettségű, személyi elvű autonómia projektje nem csak hogy nem kerül fel a romániai politikai napirendre, hanem lassan lekerül a romániai magyarság napirendjéről is.
Az autonómia-projekt egy regionális politikai autonómia-projektként él majd tovább, nyilvánvalóan Székelyföld politikai autonómiáját jelenti majd. Minden valószínűség szerint ez sem egyértelműen etnopolitikai keretben, hanem általános, egész Romániát érintő államszervezési keretben, a decentralizáció különböző dimenzióit érintően.
Székelyföld regionális, politikai autonómiájának kialkudása meglátásom szerint elsősorban nem a magyarokon, hanem az államszervezési elveket érintő román paradigmaváltáson múlik. Kimondottan az etnopolitikát érintő paradigmaváltásra a magam részéről nem számítok.
Mi van az autonómia-szlogen után?
K. T.: – Miközben már a kolozsvári nyilatkozat is tartalmazta az autonómia célkitűzését, az RMDSZ csak a 2004-es választási kampány során kezdte el használni szlogen szintjén, amikor felmerült annak a veszélye, hogy az ellenzék indul a parlamenti választásokban és a radikális üzenetek által előzheti jobbról a szövetséget.
Ez az ötlet véleményem szerint politikai értelemben teljesen elhibázott volt (legalábbis az autonómia híveinek a szemszögéből). A szervezet ugyanis akkor nem volt megérve az autonómia tényleges, őszinte képviseletére. Teljesen máshol voltak a valós prioritásai. Azok, akik az autonómia, mint kampányszlogen ötletével előálltak, az RMDSZ-t egy kétszínű kommunikációba vitték bele.
Politikai szlogenként, a választásokon az RMDSZ az autonómiát használta, de a valós programja más volt. A Székelyföld és egyéb magyar területek modernizációja számára akart forrásokat szerezni, a kormányzati döntéshozatalban és forráselosztásnál érvényre akarta juttatni a magyarlakta területek érdekeit. Félreértés ne essék, ezek szerintem fontos és reális célok.
Ráadásul miután kiderült, hogy a potenciális román partnereket egyáltalán nem érdekli (a kormányképesség szempontjából), hogy az RMDSZ milyen szlogenek mentén mozgósítja a magyarokat, az autonómia ott is ragadt a választási plakátokon.
Mára az emberek azt látják, ezt a szlogent minden választáskor előveszik, azonban üres, nincsen mögötte elképzelés, az elit ezt nem gondolja komolyan. Emiatt (legalábbis ebben a formájában) hitelét veszítette.
Kérdés, hogy a kettős beszéden mennyire lehet túllépni. Szerintem a politikai innovációnak ez lenne a legfontosabb feltétele. Az egyenes beszéd és a kialakított programok komolyan vétele. Sokféle irányba el lehetne indulni.
Szó lehet nyelvi jogi mozgalomról, a régiófejlesztés valamilyen válfajáról. Lehetne egy konszociatív modell mentén gondolkodni – tehát hogy különféle intézményekben etnikai arányok szerint járjon képviselet –, de akár az autonómiatörekvéseket is rehabilitálni lehetne. A lényeg a kialakított elképzelés reális volta és komolyan vétele lenne.