2017. április 26. szerdaErvin
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A tévútra jutott romániai területrendezés

Novák Csaba Zoltán 2012. február 18. 13:00, utolsó frissítés: 2012. február 20. 10:37

Mitől sajátos a román területrendezés? Hogyan zajlott le a második szakasza? Hogyan lett a területrendezésből falurombolás? Mennyiben irányult a kisebbségek ellen?


Románia 1945-1989 közötti története számos olyan jelenséget produkált, ami felkeltette az európai közvélemény figyelmét. A romániai területrendezés és annak „falurombolásként” elhíresült változata, a maga radikalizmusával, politikai-ideológiai alárendeltségével méltán tartozik ezek közé. Mitől sajátos a román területrendezés? Hogyan zajlott le a második szakasza? Hogyan lett a területrendezésből falurombolás? Mennyiben irányult a kisebbségek ellen?

A területrendezés gyakorlati kivitelezésében a hetvenes évek elején tapasztalható tapogatózásnak az 1977-es romániai földrengés vetett véget. Az ország több települését és a fővárosát sújtó természeti katasztrófa felgyorsította a romániai területrendezést. A földrengés által sújtott falvakra utalva a párt főtitkára kijelentette: „ha a nagy részük lerombolódott, építsük teljesen újjá a területrendezési projektek alapján. Úgy gondolom, hogy miután megkapjuk az eredményeket, válasszunk ki öt-hat falut ezek közül, két éven belül pedig építsük teljesen újjá, hogy aztán ezek egységes modellként szolgálhassanak.”

A hatvanas évek végén lezajlott közigazgatási reformot és a területrendezés első fázisát a pártvezetés a vidéki elitekkel való részleges konszenzussal hajtotta végre. A hetvenes évek közepére a hatalom nagy mértékben a párt első titkára és annak szűkebb családi köre kezében koncentrálódott. Ceauşescut 1974-ben megválasztották Románia elnökévé, ő volt a párt főtitkára, a hadsereg parancsnoka is. Az összes potenciális politikai ellenfelet eltávolító diktátor innen kezdve szinte

a legelemibb, legapróbb részletkérdésekbe is beavatkozott.


A területrendezés teljes mértékben kiszolgáltatottjává vált a gazdasági, társadalmi, politikai realitásokkal egyre kevésbé számoló Ceauşescu személyes döntéseinek, megingásainak, indulatainak, a sokoldalúan fejlett, minden szempontból önellátó, homogenizált és engedelmes szocialista Románia utópiájának.

Az RKP 1977-es Országos konferenciáján a már idézett Uglár József kijelentette, hogy „Országunk elnöke személyesen vizsgálta meg és hagyta jóvá az összes municípium, a városok nagy többségének valamint a jelenlegi ötéves tervben városi központtá váló 129 helységnek a szisztematizálási vázlatát.”

Templomköltöztetés Bukarestben


1977-1980 között elkészült a legtöbb város és városközpont szisztematizálási terve, amelyeket a Falusi és városi települések szisztematizálásáért felelő központi bizottság és személyesen Nicolae Ceauşescu láttamozott. Kisebb-nagyobb módosításokkal ekkor fogadták el pl. a Hargita, Bihar, Brăila, Brassó, Krassó-Szörény, Kovászna, Dâmboviţa, Neamţ, Tulcea, Gorj, Argeş, Botoşani, Szeben, Teleorman, Vaslui megyék fontosabb városainak településrendezési tervét.

A Csíkszereda központjára vonatkozó tervezethez pl. a következő kiegészítéseket kérték: a politikai-közigazgatási épületbe kell egy nagyobb gyűlésterem kimondottan modern építészeti stílusban; a művelődési ház és a szálloda elejét megnövelik, hogy összhangba kerüljön a térrel; a teret szegélyező tömbházlakások kimondottan modern építészeti stílusban készülnek.

A megújult erőkkel folytatódó városrendezés ugyanerre az évre 300 000 új lakrész elkészítését tűzte ki célul, amelyet végül az év végére nem sikerült teljesíteni. Októberben még csak 146 686 lakást sikerült befejezni és átadni.

A hetvenes évek végétől, nyolcvanas évek elejétől Romániában beköszöntő gazdasági krízis,


a neosztálinista típusú erőltetett iparosítás kudarca

sem állította meg a területrendezés folytatását, amely az idő múlásával egyre nagyobb mértékben öltötte magára a fokozatosan kiteljesedő diktatúra jellemvonásait. A pártvezetés propagandájában is jelentős szerepet játszó új Románia építésében Ceauşescu egyre fokozottabb ütemet diktált, immár nem csak a tervek jóváhagyásába avatkozva be személyesen, hanem a már elkészült épületek, városrészek, lakótelepek arculatán alkalmazandó konkrét változtatásokra is utasítást adva.

Az országos szintű területrendezés a fővárost sújtotta a leginkább. Az 1977. március 4-ei földrengés után Bukarest szisztematizálási ütemtervét felgyorsították és a természeti katasztrófa „kínálta lehetőségeket” kihasználva radikalizálták is, nagyobb méretű beavatkozást irányozva elő. Ceauşescu már március 10-én kifejtette azon óhaját, hogy létre kell hozni egy „rendszerezettebb, modernebb városközpontot, ahol a jövőben tömeggyűléseket is tarthatunk, tehát egy közigazgatási-politikai centrumot.”

A pátvezetés – a későbbi országos területrendezésre is érvényes- radikalizmusát szemlélteti, hogy a VB március 30-ai ülésén a főtitkár már azt is kijelentette, hogy: „nagyon szép lesz, ha teljesen leromboljuk Bukarestet.”


A fővárost végül nem rombolták le teljesen,

de több régi városrész (műemlék épületekkel együtt) áldozatul esett a központban elkészülő új „közigazgatási-politikai centrumnak.” Az erőltetett városiasítás meghozta a maga eredményét, legalábbis a statisztikákban biztos. 1989-re 51 község vált várossá. A városok és municípiumok száma 237-re növekedett.

Régi és új Bukarest


Az 1984-ben megtartott XII. Kongresszus újabb lendületet adott a romániai településrendezésnek. Miközben javában zajlott a városrendezés (és a vele járó masszív bontások, építkezések) megjelentek az első konkrét utalások a falvakra és községekre vonatkozó területrendezési tervek végrehajtására. A kongresszus határozata előírta, hogy 1990-re Romániában a városi lakosság száma el kell, hogy érje a 13,7-13,9 milliót, ami a lakosság 57-58%-át jelentette volna.

A falurendezést illetően 1986-ban jelentek meg az 1974-es törvény alapján az első konkrét intézkedések. A KB szervezési osztálya jelentésében már az szerepelt, hogy az ország területén létező 13 123 falu közül 9192 marad,


3931 települést pedig felszámolnak,

lakosaikat a legközelebb található centrumba vagy városba költöztetik. A megyei szintre lebontott tervezet alapján, a lebontandó falvak számát tekintve az első helyen az erdélyi Fehér megye állt 264 faluval, ezt követte Argeş megye 252, Bákó megye 237, Vâlcea megye 222 és Prahova megye 206 faluval.

A sor végén Máramaros megye állt 15 faluval, ezt követte aztán Brăila 19, Brassó és Beszterce-Naszód 20-20, Kovászna 23, Szatmár 25 és Szeben pedig 26 faluval. A tervezet kivitelezése a lerombolandó, elköltöztetendő falvakon túl minden települést érintett, mert ugyanazon törvény drasztikusan lecsökkentette a beépíthető területet és elrendelte a meghatározott területen kívül eső házak, családi gazdaságok elköltöztetését is.

Ez a rendelet elméletileg 1 863 417 családi gazdaságot érintett volna, városok esetében pedig újabb 275 755 családi házat. Ezzel az intézkedéssel a pártvezetés számításai szerint a mezőgazdasági megművelésre alkalmas terület 339 419 hektárral gazdagodott volna. 1988-ban Ceauşescu kijelentette, hogy


a városrendezést 1990-ig befejezik

és ugyanakkor gyorsítják a vidéki szintű területrendezést is, amely három szakaszban (1990-1995-2000) zajlott volna le. Ceauşescu ekkor már arról beszélt, hogy a falvak számát közel felére kell csökkenteni. A lakosságot többszintes lakóházakba telepítették volna. A megmaradt falvak közül 558-at jelöltek ki, mint agráripari várost, központot. Ez közel kétszerese az 1971-ben elfogadott számoknak. Konkrét megvalósításokra a Bukarest környéki és Giurgiu megyei falvak esetében került sor.

Nicolae Ceauşescu a Teleki Tékában


1985-től kezdődően több települést is teljesen felszámoltak ezekben a térségekben. Így tűntek el a térképről, pl. Buda, Dimieni, Vlădiceasca, Ordoreanu, Coteni, Podul Ilfovului települések. Annak ellenére, hogy az új településeket modell értékűnek tekinteték, ezek a legtöbb esetben


nem rendelkeztek alapvető szolgáltatásokkal sem.

Hiányzott a közművesítés, a víz, a konyhák és mosdók pedig emeletenként közösek voltak. A szocialista táboron belül lezajlott változások sem riasztották el a pártvezetést a területrendezési munkálatok folytatásától. Első lépéskent, immár az ország teljes területén, masszív községátszervezések zajlottak le. A községek számát a létező 2705-ről 2387-re csökkentették.

Ez a lépés még nem jelentette konkrétan a megszüntetendő falvak lebontásának kezdetét, de bizonyos szolgáltatásokat (orvosi ellátás, posta stb.) már ekkor kivontak onnan, óriási tömegpszichózist váltva ki ezzel.

A vidék világába történő drasztikus beavatkozás mozgósította az értelmiségiek egy részét, akik


beadványokkal tiltakoztak a pártvezetésénél

és közleményeket juttattak el Nyugatra, felhívva a közvélemény figyelmét a romániai eseményekre. A magyarok lakta falvakból és városokból folyamatosan érkeztek a riasztó hírek Magyarország bukaresti nagykövetségére.

Bözödújfalu


A magyar nagykövet 1989-ben a következőket jelenti a székelyudvarhelyi fejleményekről: “160 ház lebontása megkezdődött, erről fényképeket bocsátottak rendelkezésünkre publikálás céljából. Úgy hírlik, hogy a családi házak helyett 300 lakásból álló lakótelepet fognak építeni. Ide várhatóan románokat fognak betelepíteni …”

A nyolcvanas évek közepétől némileg erősödött a nyugati közvélemény érdeklődése a romániai történések iránt. A legismertebb nyugati reakció az ún. Operation Villages Roumains kezdeményezés volt. A mozgalom során belga, francia és svájci települések létesítettek testvér-települési viszonyt romániai falvakkal. 1989 végére 231 belga, 95 francia és 42 svájci település rendelkezett romániai testvérfaluval. A falurombolásként elhíresült romániai község- és falurendezés kivitelezését végül az 1989-es események, Ceauşescu bukása akadályozták meg.


A területrendezés nem volt egyedi jelenség

sem a szocialista tömb országaiban, sem pedig a nyugati államokban. Ezeket a példákat az RKP vezetősége ismerte, sőt használta is. A romániai területrendezés gazdasági és politikai kettős célkitűzése, megvalósításának radikalizmusa viszont egyedivé tette ezt a jelenséget a térségben.

Bontás Udvarhelyen


A Ceauşescu által megálmodott és részlegesen végrehajtott román területrendezés mélységében, módszereiben és a tervezett finalitásában, radikalizmusában jóval túllépet a többi szocialista országban tapasztalható hasonló projekteknél.

A végső cél egyértelmű volt: alárendelni, megszervezni a lakosságot az iparosításnak, egy terv szerint kidolgozott rendszer szerint működtetni a társadalmat, valamint megteremteni a társadalmi homogenizációt, felszámolni a vidék habituális, kulturális sajátosságait, tradicionális élettereit. A végső cél tehát a lakosság és a gazdaság totális alárendelése, homogenizálása volt. Nemzetiségpolitikai szempontból külön kiemelendő, hogy a párt ebben az átalakítási folyamatban sem számolt az országban élő


nemzetiségek kisebbségi helyzetéből fakadó sajátosságokkal,

a tényleges megmaradásuk zálogát jelentő állapotok fenntartásával, egy, az életterükbe való „óvatosabb” beavatkozással. A szisztematizálási tervezet modernizációt, megjavult életfeltételeket ígért egyfelől, másfelől viszont a régi, hagyományos életterek beszűkülését vagy megszűnését irányozta elő, mentális, életmódbeli változásokat is előrevetítve.

Az átrendezett Marosvásárhely


A diktatúra kiteljesedésével a nyolcvanas években lefolytatott területrendezés sokkal radikálisabb, szervezetlenebb, centralizáltabb és gyakran jelentkeztek a kapkodás jelei. Folyamatosan szoros összefüggésben volt az ország belpolitikai és gazdasági életének alakulásával és azzal, hogy a párt által kezdeményezett társadalom-átalakítási projekt milyen ideológiai stádiumban volt.

A városrendezés alaposan átrajzolta Románia legtöbb városának arculatát. Megváltoztatta azok társadalmi, gazdasági szerkezetét a több százezer betelepült lakos pedig a városok népsűrűségét, a szokásokat, az életmódot és nem utolsó sorban,


Erdélyben a városok etnikai összetételét.

Az erdélyi magyarság egy jelentős része egyre erősödő frusztráció és sértődöttség közepette tapasztalta meg, hogy a modernizáció, az iparosítás, az építkezések megváltoztatják eddigi életterét, a városok etnikai arculatát, hogy ennek következtében kiszorul eddigi pozícióikból.

Az új városlakók a hatalom által segített szimbolikus térfoglalása pedig gyakran jelentette a múlt, a történelem „elfoglalását” vagyis tendenciózus magyarázatát és bemutatását. Ez a jelenség elsősorban az iparosítások legfőbb célpontjaiban, a nagyobb városokban (Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Marosvásárhely) volt tapasztalható, ahol a nagyfokú munkaerő-áramoltatás közepette masszív román tömegeket telepítettek be.

Marosvásárhelyen 1948-ban a 47 043 lakosból 11 007 volt román és 34 943 magyar, 1966-ban a 80 912 lakosból 22 254 volt román és 57 144 magyar, az 1977-es népszámlálás szerint pedig 44 491 román és 81 234 magyar nemzetiségű lakos élt a 127 783 lakossal rendelkező városban. Nagyváradon az arányok a következőképpen alakultak: 1956-ban összesen 98 950 lakos, ebből 35 581 román és 58 424 magyar, 1977-ben összesen 170 531 lakos, amelyből 91 925 román és 75 125 magyar. Kolozsváron: 1948-ban összesen 117 915 lakos, amelyből 47 321 román és 67 977 magyar, 1956: 154 723 lakos, amelyből 74 033 román és 74 155 magyar, 1977-ben pedig a 262 858 lakosból 173 003 román és 86 215 magyar.




ItthonRSS