2017. október 21. szombatOrsolya
15°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Bartha Miklós esete a közös hadsereggel

Ferenczi Szilárd 2012. április 14. 08:18, utolsó frissítés: 2012. április 18. 13:58

Hogyan végződött a kolozsvári Lajdinánt-ügy, vagyis az újságíró és az osztrák tisztek vitája? Mi a történelmi háttere és kontextusa ennek a történetnek?


Az osztrák hadsereg tisztikara sokáig nem tudta levetkőzni a napóleoni háborúkból örökölt párbajszellemet, amely a becsületvédelmi játékokra fogékony magyar polgári körökben is gyorsan meghonosodott, és amely nem egyszer lázba hozta a dualista Magyarország közéletét.

>> A „Lajdinánt-ügy” első része itt olvasható >>

1. Korrajz és következmények

Az 1867-68-as törvényekkel létrehozott Osztrák-Magyar dualista állam egyik központi tartópillérének a közös hadsereg számított. Ez a nemzeteket összefogó és a meglévő hatalmi berendezkedést fenntartó intézmény soknemzetiségű volt ugyan, alapjában véve azonban a Habsburg katonai hagyományokat éltette tovább,



jelvényeiben, vezényleti nyelvében, tisztikarában német maradt.

Hiába fordult meg benne a lakosság közel fele, nem tekintette magáénak sem a magyar, cseh vagy horvát, sem a nemzetiségi. Nemzeti sokszínűsége miatt az osztrák sorhadi szolgálatra kötelezett felnőtt férfiak sem érezték teljesen magukénak. A legfőbb hadúr, Ferenc József császár e saját kezűleg irányított hadseregben látta a birodalom oszthatatlanságának garanciáját.

A közös hadsereg gyalogsági mintája, középen a két dohányzó tiszt hadnagy, illetve főhadnagy. Korabeli illusztráció. forrás: http://www.kuk-wehrmacht.de


A magyar honvédelmi minisztérium hatáskörébe tartozó honvédség 1868-as évi felállítását követően sem szűnt meg a közös hadsereggel szembeni elégedetlenség magyar részről, az ellenzék és a közvélemény továbbra is igényelte az abszolutisztikus vezetésű és szellemű közös hadsereg magyarosítását.

Ezt a feszültséget tovább táplálta a német tiszteknek a magyar nemzeti hagyományokat nemegyszer sértő magatartása, melyet az ellenzéki sajtó és számos politikus az esetek többségében – jóhiszeműen vagy demagógiából – igyekezett az egész nemzettel szembeni merényletnek feltüntetni.

Előfordult, hogy osztrák tisztek levétették az ünnepségek alkalmával kitűzött magyar zászlókat, polgárokkal kaptak össze kávéházakban vagy a színházban, vélt-valós sértésekért egyeseket az utcán megkardlapoztak, illetve megsebesítették azt az újságírót, aki mindezt másnapi cikkében megszellőztette. Ezek közé tartozik a túlzott reagálást szült kolozsvári kaszabolás is.

Magyarországon 1880-ban még nem vált széles körben elfogadottá a tizenhárom esztendővel korábban létrejött kiegyezési rendszer, mely ellen főként az ellenzéki sajtó agitált szüntelen.


A gazdasági élet ugyan fellendülni látszott,

de politikai körökben és a hétköznapi élet szintjén alig halványult a szabadságharc leverését követően bevezetett és közel húsz éven keresztül működtetett osztrák abszolutista szabadságkorlátozás számos megnyilvánulásának emléke.

A lakosság sokesztendős folyamat során békélt meg az „Assistenz-Dienst”-tel (a hadsereg rendfenntartó szerepével). Felkelések, utcai zavargások alkalmával a felfegyverzett hadsereg békeidőben is kivezényelhető volt, szembeszállt a felvonuló civil lakossággal, és gyakran halálos áldozatokat hagyott maga után.

Kardpárbaj 1910-ben. forrás: http://www.tankonyvtar.hu


Személyi szinten a hétköznapokban is sűrűn előfordultak erőszakos esetek. 1868-ban a pesti elöljáróság mindhiába követelte, hogy a katonák szolgálaton kívül ne hordjanak fegyvert. Nagyban jellemző e korra


a párbajszellem széleskörű elterjedése,

melyet ugyancsak a katonaság honosított meg, „mint sok minden egyéb jó és rossz szokást” (Kacziány Géza). A tiszt becsületén (magánügy) vagy presztízsén (nyilvánosan) esett sérelmeket egyedül a helyben vagy kihívással vett elégtétel törölhette, a kihívás ráadásul a párbajkódex oltalma alatt hadbírósági enyhítéssel járt.

Magyarországon az 1870-es évekre a polgárságot is hatalmába kerítette a párbaj-mánia, a büntetőtörvények pedig kompromisszumot valósítottak meg a katonai és civil párbajfelfogás között. A tanúk jelenlétében, úriember módjára, szabályosan megküzdő felek gyilkosság vagy súlyos testi sértés vádjával nem a bűnözők közé zárattak, és a legsúlyosabb esetekben is csupán néhány hónap államfogházat szabtak ki Magyarországon.

Az osztrák hadbíróság drasztikusabb büntetésben részesítette a párbajok győztes tisztjeit, viszont az ellenfelét leküzdő katona nem kis eséllyel bízhatott a párbajpárti uralkodó kegyelmében.

Az osztrák tiszti becsületkódex becsületvédelemről (Ehrennotwehr) szóló előírása rendszerint fölháborította a magyar közvéleményt, hiszen azt írta elő, hogy „a tiszt, akit nyilvánosan bántalmaztak vagy megsértettek, köteles a sértést azonnal és fegyverrel megtorolni. (...) Ám ha egy másik tiszt vagy civil ismerősök látták, az Ehrennotwehr elmulasztása rangvesztéssel járt.


Ha párbajképes volt a sértő, párbajra kellett hívni,

ha nem, karddal – de csak karddal – össze kellett vagdosni”
(Josef Bartunek százados: Die Austragung von Ehrenangelegenheiten – A becsületbeli ügyek lebonyolítása, Bécs 1912, Hajdu Tibor közlésében).

A Kelet november 16-i, sok indulatot szült vezércikkének írója (Justus álnéven) a kaszabolás indíttatásának szemügyre vételekor éppen az osztrák tiszti becsületvédelem előírásaira hivatkozik mikor azt mondja,


a tisztek „állásukat veszítik, ha sértéseket eltűrnek.”

Ezt támasztaná alá – ha nem maradt volna leellenőrizhetetlenül, pletykaszinten – az a több irányból felröppent hír is, miszerint Ristow és Dienstl négy másik tiszttársával együtt tervelték ki a kaszabolást, azaz bajtársi biztatásra, netán kényszerítés alatt követték el tettüket.

Osztrák tisztek részéről a szabadságharc idején hangoztatott „magyar kutya” vagy „Kossuth kutya” sértés nem csak a forradalom idején és az abszolutizmusban, de a kiegyezést követően is napi szinten elhangozhatott, jóllehet egyre ritkábban, mígnem kikopott.

Bartha gyerekkorából, a szebeni iskolai évekből hozott, és a kor nacionalista retorikája által felerősített németellenességére vall, hogy a magyar önkéntesekkel szemben elhangzott sértést az első adandó – és bizonyítékkal alátámasztható – alkalommal betette lapjába (Ellenzék), a kihagyhatatlan csípős megjegyzés kíséretében. Ha mai szemmel túlzottnak is tűnik,


a korabeli polgárok felháborodása érthető.

A hétköznapi provokációkban nemegyszer ludas közös hadseregbeli, német ajkú tisztek karddal támadnak egy olyan polgártársra, aki az alkotmányba foglalt szólásszabadsággal él. Eszerint bármelyiküket érheti atrocitás, amikor véleményüknek, mely nem német- vagy hadseregbarát, hangot adnak.

A hiszterizált közvélemény nyomására és támogatásával a polgárság utcára vonult és elégtételt követelt, bár ebben nem kis érdeme volt az ellenzéki nacionalista uszításnak.



galeria_5425.jpg
A közös hadsereg gyalogsági mintája, középen a két dohányzó tiszt hadnagy, illetve főhadnagy. Korabeli illusztráció. Forrás: http://www.kuk-wehrmacht.de
galeria_5426.jpg
Clair Vilmos "Párbaj codex" című művének első kiadásához (1899) készült illusztráció. Forrás: http://axioart.com
galeria_5427.jpg
Kardpárbaj 1910-ben. Forrás: http://www.tankonyvtar.hu
galeria_5428.jpg
I. Ferenc József császár és magyar király (1830-1916) Forrás: http://www.ancientfaces.com/
galeria_5429.jpg
Karikatúra a Bolond Istókban, 1880. december 5. Forrás: Kolozsvári Egyetemi Könyvtár
galeria_5430.jpg
Karikatúra a Bolond Istókban, 1880. november 21. Forrás: Kolozsvári Egyetemi Könyvtár

A helyi és országos szinten fellépő politikusok hozzáállása nagyrészt kormányellenes volt, hiszen a kormánynak, azaz a szabadelvű pártnak az osztrák féllel szembeni tiszteletből és a kiegyezést fenntartó igyekezetből csupán langyos kijelentésekre, vizsgálatot kezdeményező ígéretekre futotta.

A közelgő, 1881 közepén esedékes országgyűlési választásokra az ellenzéknek (függetlenségi és szélsőbaloldali pártoknak) égetően szüksége volt támadási felületre, és a Bartha-ügy kiváló alkalomnak tűnt. Igyekeztek is a maguk javára fordítani, amint a korabeli lapok tanúsítják, de


a Tisza-kormány ekkor és ennyitől még nem volt megingatható.

Karikatúra a Bolond Istókban, 1880. december 5. forrás: Kolozsvári Egyetemi Könyvtár


Tisza „non movere” politikája, azaz a kiegyezést és konszolidációt védelmezni mindenáron, ha kell, bukással is vezényszava ekkor még hatásos volt. Végül 1890-ben a véderő-törvénytervezet előidézte bukását.

A hasonló esetekkel együtt a tisztikar magyarosítását szorgalmazó politikai erők apropójaként ebben a kolozsvári Bartha-ügy is kapott egy egészen apró szerepet. De akkor sem a függetlenségi ellenzék javára billent a mérleg, hanem továbbra is a szabadelvű párt színeiben fellépő Szapáry Gyula miniszterelnöksége következett.


2. Alternatív értékelés

Bartha összevagdalása nem volt 1880. novemberének egyetlen megrázó eseménye országos és helyi szinten. Alig pár nappal korábban, november 9-én két halálos áldozatot követelő földrengés rázta meg Zágrábot, melyet több utórengés is követett, a megrémült lakosság pedig ezrével menekült ki a városból.

Kolozsváron Kéler Ilona, a színház nagy népszerűségnek örvendő, alig 20 esztendős színésznője esett ágynak toroklobbal (diftéria), napokkal a lajdinánt-ügy előtt. Állapotának javulásáról, súlyosbodásáról a város közönsége naponta értesült a három kolozsvári lap hasábjain. A színésznő november 26-án hunyt el.

Ilyen körülmények között robbant a közvéleménybe Bartha megsebesítésének híre, és mindkét tragédiát elhomályosította egy időre. Ha előzmény nélküli, valószínűleg


sokkal kisebb botrány lesz belőle,

és a két hadnagy ámokfutásának tekintik csupán. A neoabszolutizmusból örökölt ellenszenv a polgárság részéről, illetve az osztrák tiszteknek korábbi, magyarokkal és a magyar nemzeti jelképekkel szemben tanúsított ellenséges magatartása, valamint a sajtó riogatásai kiemelték azonban eredeti kontextusából és nemzetsértésnek állították be.

Mindazonáltal az általános riadalom és felháborodás közepette a téma társasági, nyilvános és személyi értékelésébe gyakran vegyültek ironikus felhangok, elsősorban a német tisztikar számlájára.

A sajtó is rátett egy lapáttal, hisz közvélemény formáló szerepénél fogva rémhírekkel, analógiákkal a lapolvasók félelmeit remekül táplálta. Rövid időn belül


politikai fegyverré vált a kaszabolás,

és ezzel kezdődően a közvélemény viccfaragói nem mulasztották el a számos szempontból nagyszerűen kiaknázható eseményekhez hozzáfűzni gúnyos megjegyzéseiket.

Karikatúra a Bolond Istókban, 1880. november 21. forrás: Kolozsvári Egyetemi Könyvtár


A kissé agresszív hangnemben író és a sebesítést halmozottan kihasználó Ellenzék az első pillanattól támadó és bosszúszomjas állást vett fel, így hát attól sem riadt vissza, hogy időnként vélt vagy valós hírekkel, kétes valóságértékű párbeszédekkel és jelentésekkel traktálja olvasóit. Később humorérzékét más irányba kormányozta, és anekdotákat, versikéket, szarkasztikus történeteket helyezett el a hírek között.

A hetente egyszer jelentkező fővárosi Borsszem Jankó és Bolond Istók élclapok egy héttel az esemény után, november 21-én megjelenő lapszámaikban tárgyalták először sajátos hangvételben a kaszabolást, és később is visszatértek rá. Karikatúráik, verseik, csipkelődő megjegyzéseik üdítően vegyültek a nagyrészt bosszankodó sajtóvisszhangba.

Ábrányi Emil „Magyar kutya” című verse, melyet az Ellenzék és a Bolond Istók egyaránt lehozott. forrás: Kolozsvári Egyetemi Könyvtár


3. Bartha és Ristow utóélete

Bartha sebeiről és állapotának javulásáról minden kolozsvári lap közölt híreket, melyeket a többi sajtóorgánum is átvett. Így került be majd minden lapba az orvosi látlelet, valamint gyógyulási előmenetele, legalábbis az első napokban, mikor egyrészt halálhírét keltették, másrészt a lehetséges amputációkat jósolták, később gyógyulásáról jelentettek röviden.

A betegágya mellől érkező híradások már az első napokban is csupán a napilapok belső hasábjaira kerültek, rendszerint a „Mindenfélék” közé, de gyakorta és még sokáig emlegették, mint „Kolozsvár városának betegé”-t (az Ellenzékben „lapunk betege”). Kiemelték, kedélyállapotát illetően végig tréfálkozó, a városi események iránt élénken érdeklődik.

Sebeinek első részletes leírása a Magyar Polgár november 15-i különkiadásában olvasható: „Jobboldalt a homlokcsonton átterjedőleg 1,5 cm hosszu, a koponyacsontokat is sértő vágás. Ettől 2,5 cmnyire a nyilvarrattal párhuzamos, mintegy 10 cm hosszu, mély seb. A bal falcsonton egy 12 cm hosszú, a csonthártyát is sértő vágás. A bal arcon egy másik vágás. A jobb kéz hüvelyk, mutató, közép és kis ujja ízületeikben átmetszve, a tenyér egy mély vágást mutat. A jobb felkaron egy 2 cm hosszú vágás. A jobb lapocz fölött egy 2 cm mély szúrás. A balkéz-izület egy vágás által, mely a kéz összes hajlító izmait és az egyik kar üterét átmetszette, nagy mértékben sértve.”

Ezt a látleletet veszi át a többi lap és többé-kevésbé ugyanígy közli. Míg egyeseknél 19, addig másoknál 24 vágás szerepel. Egy utolsó jelentést a fennmaradó és élete végéig jelentkező „állandó nyomorékság”-ról az Ellenzék 1881. január 26-i lapszámában találunk, a törvényszéki vizsgálat lezárását követően.

Ekkor megállapítják, „hogy csupán a balkéz mutató ujja és a jobb kéz hüvelykujja fogják visszanyerni teljes mozgási képességüket. A többi ujjak részint egészen használhatatlanok, részint ízületi merevségek miatt csak kevéssé lesznek használhatók.”

Bartha két hónap alatt felépült, 1881. január elsején „A hála nevében” című vezércikkel jelentkezett az Ellenzékben. Két hétre rá pedig a három elhunyt tag helyére megtartott törvényhatósági bizottsági (városi tanács) választásokat a kétvízközi választókerületben megnyerte, ami tekintve, hogy két évvel korábban költözött a városba és csupán egy – igaz, osztrák tisztek által összevagdalt – újságíró volt, vagy éppen ezért, figyelemreméltó eredmény.


Júniusban országgyűlési képviselőnek választotta Kolozsvár és Szilágysomlyó.

Ekkor a kolozsvári mandátumot fogadta el, később rövid megszakítással különféle székelyföldi községek, Gyula és végül Zenta városainak mandátumával 1905-ben bekövetkezett haláláig országgyűlési képviselő maradt.

Az ellenzéki tábor harcos, meg nem alkuvó, gyakorta párbajozó és jobb kézfején merev ujjaival sajátos figurája volt a magyar politikai életnek. Elhunytával kisebb kultusza támadt. Egész alakos fekvő síremléke a Deák-mauzóleum közvetlen közelében található a budapesti kerepesi temetőben.

Bartha Miklós egészalakos, fekvő síremléke a Kerepesi temetőben. forrás: keptar.oszk.hu


Ami a két tisztet illeti, a nagyszebeni katonai bíróság hét havi büntetőfogságra ítélte őket, melyből azonban alig lett több harminc napos szobafogságnál, mivel az uralkodó kegyelmében részesültek. Noha


mindkettejüket lefokozták, a hadseregben maradhattak.

Gustav Ristow „Becsületkódex”
című kézikönyve bővített kiadásának
borítója 1912-ből.
Forrás: http://bookline.hu
Dienstl-t egy galíciai garnizonba helyezték át, Ristow előbb a Liebenau-i, majd a prágai gyalogos kadettiskolában vívótanár, később Luigi Barbasetti olasz vívómester mellett kardforgatást oktatott a bécsi Teréziánumban és végül ezredesi rangig vitte.

A századfordulón párbaj- és vívókézikönyvet, illetve tiszti becsületkódexet jelentetett meg. Utóbbit a közvetlen utókor mérvadó szakmunkaként forgatta, híre az Egyesült Államokba is eljutott (New York Daily Tribune, 1909. január 13.).

Három évvel később újra kiadta Becsületkódex. A tisztek (tiszt- vagy kadétjelöltek) és egyéves önkéntesek magatartására vonatkozó intéseket és tanácsokat tartalmazó függelékkel a becsületbeli ügyeket illetően (Bécs, 1912) címmel. Gustav Ristow ezredes az albániai Berat vár ostrománál esett el 1917-ben.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS