2017. június 26. hétfőJános
23°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

1940: Dilemmák az Erdélyért folytatott magyar-román küzdelemben

L. Balogh Béni 2012. május 12. 09:46, utolsó frissítés: 2012. május 14. 15:08

A magyar és a román történetírás egymástól eltérő módon értékeli az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntést, amely visszajuttatta Magyarországnak Észak-Erdélyt és a Székelyföldet.


A magyar és a román történetírás egymástól eltérő módon értékelte és értékeli ma is az 1940. augusztus 30-án kihirdetett második bécsi döntést, amely visszajuttatta Magyarországnak Észak-Erdélyt és a Székelyföldet. A vitás kérdések közé tartozik annak megítélése is, hogy a szembenálló felek közül kérte-e legalább az egyik 1940 nyarán a tengelyhatalmak döntőbíráskodását, és ha igen, az a magyar vagy a román kormány volt-e.

A diplomáciai okmánytárak, valamint a témára vonatkozó román és magyar levéltári iratok alátámasztják Juhász Gyula történész 1964-ben megjelent, Teleki Pál miniszterelnök külpolitikájáról szóló könyvének következtetését. Eszerint a döntőbíráskodást a tengelyhatalmak képviselői határozták el ugyan, de a gondolatot román részről vetették föl először 1940 nyarán, s a Turnu Severin-i tárgyalások megszakadását követő napokban berlini követe útján Bukarest kérte a döntőbírói beavatkozást.


Vizsgáljuk meg, milyen megfontolásokból döntött így a román kormány.

A legszűkebb bukaresti vezetés már 1940 júniusától tisztában volt az ország nehéz külpolitikai helyzetével, tehát azzal, hogy Románia előbb-utóbb területi engedményekre kényszerül szomszédaival szemben. Ennek ellenére a román fővárosban élt a remény, hogy mégis sikerül valamilyen módon elodázni az erdélyi kérdés végleges rendezését. E taktika arra a feltételezésre épült, hogy a tengelyhatalmak (Németország és Olaszország) semmi esetre sem fognak megengedni egy magyar–román fegyveres konfliktust, s a háború veszélyére hivatkozva a román kormány ezt zsarolásra használhatja fel, amennyiben az országot „idő előtt” bármire kényszeríteni akarják. Ha az erdélyi kérdés elodázása mégsem sikerül, úgy Bukarest azon lesz, hogy a német és az olasz kormány döntsön a magyar–román vitában. A döntőbíráskodás eredménye, mint minden kiegyenlítő ítélet, kedvezőbb lenne Románia számára, mint ha közvetlenül Magyarországgal kellene megalkudnia. Ez esetben ráadásul még arra is lehetne utólag hivatkozni, hogy a román kormány csak az „ellenállhatatlan kényszer” előtt hajolt meg, azaz nem önként mondott le területének egy részéről, s így erre később újból jogot formálhat.





galeria_6169.jpg
Juhász Gyula történész (1930–1993)
galeria_6170.jpg
Aurică Simion: Dictatul de la Viena. Ediţia a II-a. Bucureşti, 1996, Editura Albatros. (A könyv borítója.)
galeria_6171.jpg
Ion Gigurtu román miniszterelnök (1886–1959). (Forrás: Wikipedia)
galeria_6172.jpg
Adolf Hitler német birodalmi kancellár (1889–1945)
galeria_6173.jpg
A második bécsi döntés ünnepélyes aláírása 1940. augusztus 30-án. Ülve, balról jobbra: #b#Galeazzo Ciano#/b# olasz és #b#Joachim von Ribbentrop#/b# német külügyminiszter. Forrás: L. Balogh Béni: A magyar–román kapcsolatok 1939–1940-ben és a második bécsi döntés. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó, 419. o.
galeria_6174.jpg
Mihail Manoilescu román külügyminiszter (balról) és Valeriu Pop megfigyelő az új román–magyar határ térképét tanulmányozza 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában. Forrás: L. Balogh Béni: A magyar–román kapcsolatok 1939–1940-ben és a második bécsi döntés. Csíkszereda, 2002, Pro-Print Könyvkiadó, 419. o.

Ion Gigurtu román miniszterelnök és Mihail Manoilescu külügyminiszter 1940. július 26–27-én négy megbeszélést folytatott a tengelyhatalmak vezetőivel. Különösen a Hitlerrel való július 26-i, berchtesgadeni találkozás bizonyult fontosnak, hiszen Románia 1940 nyarán jóformán csak német segítségre számíthatott a területi revíziót követelő Magyarországgal és Bulgáriával, illetve az állandó veszélyforrást jelentő szovjet kolosszussal szemben. A mintegy két órán át tartó megbeszélés során − a tárgyalásokról készült román jegyzőkönyv szerint − Gigurtu egyebek mellett közölte Hitlerrel: a román kormány nagyon boldogan folyamodna tanácsért a Führerhez, mi több, a


döntőbíráskodását („arbitraj”) szeretné.

Gigurtu kijelentésének a későbbi, augusztusi események tükrében nagy fontosságot tulajdonítunk. A román miniszterelnök személyében ugyanis első ízben kérte felelős politikus 1940 nyarán, mégpedig közvetlenül Hitlertől a magyar–román viszály német döntőbíráskodás révén történő megoldását. Igaz, Paul Schmidt, Hitler tolmácsának a találkozóról készült feljegyzése nem említi Gigurtu ez irányú kérését, azt csupán a román jegyzőkönyv tartalmazza. Nem tesz említést a fenti mozzanatról sem Gigurtu, sem Manoilescu beszámolója. Schmidt feljegyzése ellenben Manoilescunak tulajdonítja a döntőbíráskodás kérdésének megemlítését.


Mihail Manoilescu román külügyminiszter (balról) és Valeriu Pop megfigyelő az új román–magyar határ térképét tanulmányozza 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában.

Eltekintve attól, hogy melyikük hozta szóba a kérdést, a két jegyzőkönyv a lényeget tekintve is eltér egymástól: a román változat szerint a román miniszterelnök szeretné („ar dori”) a döntőbíráskodást, míg Schmidt szerint Manoilescu megkérdezte, hogy tekintetbe jöhet-e egy ilyen eljárás. Akár az első, akár a második változatot tekintjük hitelesnek (bár azt sem lehet teljességgel kizárni, hogy mindkét román politikus szóba hozta a döntőbíráskodást), tény, hogy a dokumentumok azt tanúsítják: Berchtesgadenben a román küldöttség Hitler előtt valamilyen formában felvetette a kérdést.

Ha a német jegyzőkönyv változatát fogadjuk el, akkor igazat kell adnunk Aurică Simion román történésznek abban, hogy a román tárgyalófél csupán Hitler szándékainak kifürkészése végett vetette fel a német beavatkozás ötletét. Ha viszont a találkozóról készült román változatot tekintjük hitelesnek, akkor Gigurtu felvetése több mint puhatolózás, és akár egy döntőbíráskodásra való felkérésnek is tekinthető, amit azonban Hitler visszautasított. Az utóbbi változatot erősíti egy harmadik dokumentum, a német–román tárgyalásokról Mussolininak megküldött rövid berlini feljegyzés, amely szerint román javaslat hangzott el az erdélyi kérdés döntőbíráskodás révén történő rendezésére.

A magunk részéről úgy véljük: Berchtesgadenben a román küldöttség nem csupán puhatolózásképpen vetette föl a közvetlen német beavatkozás kérdését, hanem ennél messzebb ment, és Hitler értésére adta, hogy


szívesen fogadná a döntőbíráskodást Erdély kérdésében.

Ez ugyan még nem tekinthető hivatalos felkérésnek, de egyértelműen jelezte a román szándékot, hogy a német nyomásra, kényszerűségből elfogadott, közvetlen magyar–román tárgyalások és területi egyezség ötlete helyett inkább Berlin döntését részesítené előnyben. A román vezetés ugyanis abban bízott, hogy a döntés eredménye mindenképpen kedvező lenne számára, mivel nem a magyarok által vallott területi, hanem a Bukarest által preferált, a lakosságcserén alapuló etnikai elvet követné. Hitler faji alapú eszmerendszerétől valóban nem állt távol a lakosságcsere, az áttelepítés gondolata. Berchtesgadenben, román tárgyalópartnerei előtt is azt az álláspontot képviselte, hogy az elkerülhetetlen területi revíziót lakosságcserével kell kiegészíteni. Manoilescuék így azzal a később alaptalannak bizonyult reménnyel tértek haza útjukról, hogy Hitler támogatja a lakosságcsere ötletét, és Romániának egy német−olasz döntőbíráskodás esetén nem kell túl nagy áldozatot hoznia.

Ami a magyar kormányt illeti, bizonytalanságban volt a tengelyhatalmak álláspontja felől, s nem óhajtott egy esetleges döntőbírói ítéletet. Teleki ráadásul nem kívánta még jobban elkötelezni az országot a Harmadik Birodalom mellett, Csáky István külügyminiszter pedig „bizonyos félelmet táplált” a németek szándékait illetően. Werth Henrik vezérkari főnök és a legfelsőbb katonai vezetés azonban − Telekivel és Csákyval ellentétben − nem tartotta elvetendőnek a döntőbírósági ítéletet, mivel szilárdan bízott a német támogatásban.

A román kormány 1940. augusztus 21-én, amikor már nyilvánvaló volt a Hitler által kikényszerített Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások várható kudarca, a támogató német álláspont reményében, berlini követe útján ismét kérte Hitler döntőbírói közbelépését. „A magyar magatartás következtében – fejtegette Alexandru Romalo követ Ernst Woermann külügyi államtitkár-helyettesnek – az egyetlen lehetséges út a Führer számára végül is a döntőbíráskodás lehetne.” Az államtitkár elvetette a javaslatot, Romalo viszont kitartott nézete mellett, hogy „a kérdést nem lehet megoldani német beavatkozás nélkül.” A témára vonatkozó román szakirodalom nem tesz említést e lépésről, amely pedig fontos láncszem az események alakulásában, és jól jelzi Bukarest szándékait és reményeit 1940 nyarán.

Néhány nappal később, augusztus 27-én, egy utólag sokat vitatott lépésre szánta el magát Manoilescu. A román külügyminiszter távirati utasítást adott berlini és római követének: közvetítsék a tengelyhatalmak kormányai felé „azt az állhatatos kérelmet, hogy ne hozzanak semmiféle minket érintő döntést anélkül, hogy megkérdeznének”. Az utasítás azonban azt is leszögezte: „ha valódi döntőbíróságról van szó, azt el kell fogadnunk, s abban az esetben, ha elfogadjuk a döntőbíráskodás elvét, olyan eljárásra kerüljön sor, amelynek folyamán hallathatjuk hangunkat és megtehetjük javaslatainkat.” Az augusztus 27-i, délután öt órai Romalo–Woermann megbeszélésről készült német feljegyzésből kiderül, hogy a berlini román követ végrehajtotta az utasítást, és újból döntőbíráskodásra kérte föl a tengelyhatalmakat.

A bukaresti vezetés tehát szinte az utolsó pillanatig abban bízott, hogy egy esetleges német beavatkozás inkább az


etnikai elven és a lakosságcserén

alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar területi elképzeléseknek. E hitében Wilhelm Fabricius bukaresti német követ magatartása is erősíthette, aki kormánya nevében megegyezésre próbálta ugyan rávenni Bukarestet, de mindvégig azt éreztette, hogy a román elképzelések nem állnak távol a német tervektől.

A magyar kormány is számolt ezekben a napokban a döntőbíráskodás lehetőségével, anélkül azonban, hogy ezt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. Az augusztus 22-i rendkívüli minisztertanácson tervbe vett fegyveres megoldás egyik célja éppen a német kormány közbelépésének a közvetett kikényszerítése volt, akár egy döntőbíráskodás révén – amelyet szorult helyzetében a román kormány kérne, netán a háború megakadályozása (megállítása) érdekében maga Berlin kezdeményezne –, akár úgy, hogy Hitler nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet.


Balról jobbra: Sztójay Döme berlini magyar követ, Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter, Csáky István magyar külügyminiszter, Teleki Pál magyar miniszterelnök Bécsben, 1940. augusztus 30-án.

A magyar kormány taktikája tehát arra épült, hogy a tengelyhatalmak esetleges döntőbíráskodását ne Magyarország kérje, mert ez előzetes beleegyezést jelentett volna bármilyen megoldás elfogadásába. „Érdekeink azt kívánták – írta Teleki miniszterelnök 1940. szeptember 1-én Horthy Miklós kormányzónak –, hogy a románok kérjenek [döntőbíróságot], vagy hogy a tengelyhatalmak fejezzék ki ilyen szándékukat.” Teleki szerint ebben az esetben az a látszat is megmaradhatna, hogy Magyarország nem fél a háborútól, bízik katonai erejében, áldozatokat tehát nem neki, hanem Romániának kell hoznia. Werth ezzel szemben valamikor augusztus végén kijelentette Cuno Fütterer német légügyi attasé előtt, hogy Magyarország döntőbíráskodást akar. Csáky utólag közölte Berlinnel, hogy „ez a kijelentés a kormány politikájával egyenesen szemben áll”. A német kormány Werth közlését így nem tekinthette hivatalos felkérésnek, mégis nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar vezetés nem képvisel egységes álláspontot, s ez megkönnyítette Hitler elképzeléseinek megvalósítását. Összegezve: a náci Németország 1940 nyarán


kulcsszerepet játszott

az Erdélyért folytatott magyar−román vetélkedésben. Ezt mind a román, mind a magyar kormány felismerte, és egymással versengve igyekeztek elnyerni Berlin jóindulatát. A bukaresti kormány szinte mindvégig abban bízott, hogy egy esetleges német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar területi elképzeléseknek. Nem véletlen, hogy a döntőbíráskodás gondolatát legelőször román részről vetették föl Hitler előtt az 1940. július 26-i berchtesgadeni tárgyalásokon, ahol azt a németek visszautasították. Berlini követe, Alexandru Romalo révén a román kormány augusztus 21-én Hitler döntőbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselőivel, hogy elfogadna egy „valódi döntőbíróságot”.

A második bécsi döntés ünnepélyes aláírása 1940. augusztus 30-án. Ülve, balról jobbra: Galeazzo Ciano olasz és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter.

A magyar és a román történetírás általában egymástól eltérő álláspontot képviselt és képvisel mind a mai napig abban a kérdésben – amelynek ma már semmilyen aktuálpolitikai jelentősége nincs –, hogy kérte-e valamelyik fél, és ha igen, melyik, a tengelyhatalmak döntőbíráskodását. Van remény azonban arra, hogy valós párbeszéd alakuljon ki a témában jártas magyar és román történészek között, amelynek során ténylegesen közeledhetnek egymáshoz az álláspontok.



Ajánlott irodalom


Ion Calafeteanu: Români la Hitler. Bucureşti, 1999, Univers Enciclopedic.

Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához, 1936–1945. V. kötet. Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig, 1940–1941. Összeállította Juhász Gyula. Budapest, 1982, Akadémiai Kiadó.

Juhász Gyula: A Teleki-kormány külpolitikája, 1939–1941. Budapest, 1964, Akadémiai Kiadó.

L. Balogh Béni: A döntőbíráskodás kérdése a magyar−román kapcsolatokban 1940 nyarán. Korunk, 2012. 3. sz.

Réti György (szerk.): Olasz diplomáciai dokumentumok a második bécsi döntésről. Hogyan kaptuk vissza Észak-Erdélyt 1940-ben? Budapest, 2000, Aula Kiadó.

Aurică Simion: Dictatul de la Viena. Ediţia a II-a. Bucureşti, 1996, Editura Albatros.



ItthonRSS