2019. november 22. péntekCecília
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

“A lófaszokat szíveskedjék kihúzni” – cenzúra és kurázsi a diktatúra éveiben

B. D. T. B. D. T. 2012. június 13. 18:02, utolsó frissítés: 18:07

Magyarországon tabu volt a "fülledt nyugati pornográfia", de a rendszert ki lehetett játszani. Romániában büntetésekkel félemlítették meg az írókat, szerkesztőket.


A Kriterion volt igazgatójának, az RMDSZ első elnökének hagyatékát őrző Domokos Géza Egyesület előadást szervezett Sepsiszentgyörgyön Ellenőrzött kiadók – Könyvvilág a hetvenes-nyolcvanas években Romániában és Magyarországon címmel. A három előadó – Novák Csaba Zoltán történész, Egyed Péter költő, filozófus és Bart István budapesti író, műfordító, könyvkiadó – a Bod Péter Megyei Könyvtárban mintegy 40 érdeklődő előtt vázolta gondolatait a magyarság és kultúrpolitika helyzetéről a kommunizmus Romániájában és a Szovjetunió befolyása alatt álló országokban. Az est házigazdája Domokos Péter, az egyesület alapítója, Domokos Géza fia volt.

Novák Csaba Zoltán, Domokos Péter, Bart István és Egyed Péter
<br />
Fotók: Bod Péter Megyei Könyvtár (www.konyvtarunk.blogspot.ro)Novák Csaba Zoltán, Domokos Péter, Bart István és Egyed Péter
Fotók: Bod Péter Megyei Könyvtár (www.konyvtarunk.blogspot.ro)


Novák a történelmi kontextust vázoló előadásában előrebocsátotta: a 60-70-80-as évek és a rendszerváltás történelmét kutatva egyre többször merül fel Domokos Géza irodalompolitikus, író és műfordító neve. Sajnos a korszakról egyelőre mozaikszerű tudással rendelkezik a történésztársadalom, annak ellenére, hogy az utóbbi években egyre több, a korszakkal foglalkozó munka jelent meg. „Egyre több empátiával tekintek erre a korszakra” – közölte a marosvásárhelyi kutató, aki szerint szerencsére egyre több forrás válik kutathatóvá, többek közt nemrég a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának irattára kapcsán érkezett zöld jelzés; vannak hagyatékok, önéletírások, és még az oral history módszere is rendelkezésünkre áll – mondta el Novák.


A történész a Ceauşescu-érát két nagy korszakra osztja: 1965-1975 a viszonylagos liberalizáció időszaka, az 1975-1989 közti periódust pedig a nemzeti kommunizmus kiteljesedése jellemezte. A rezsim a gazdasági-társadalmi reformok elmaradását a nacionalizmus erősítésével próbálta ellensúlyozni, ez pedig a korábban kialakított kisebbségi intézmények szerepének csökkentéséhez, fokozottabb ellenőrzéshez és elnyomáshoz vezetett.

A romániai magyar politikai és kulturális elitnek a nómenklatúrában vagy annak holdudvarában kellett résztvennie,


a párthűség és a magyar közösségi szolgálat

kettős feladatának eleget téve. Az úgynevezett ’68-as nemzedékre volt ez főképp jellemző, amely az ötvenes években, magyar közegben szocializálódtak: ide tartozott például Sütő András, Király Károly, Hajdu Győző, Fazakas János, Domokos Géza, Bodor Pál, Huszár Sándor, Gere Mihály. Kettős – politikai és nemzeti – identitásuk ápolásának lehetősége azonban a 80-as évekre megszűnik, szembesülnek a zsákutcával, amibe a rendszer került. Ez a személyes életsorsokban különbözőképpen csapódik le, Fazakas kegyvesztett lesz, Sütőnél az írásaiban jelentkezik ez a kiábrándultság először, Hajdu és Gere azonban 89-ig a Ceausescu-holdudvarban maradnak, ennek okai remélhetőleg világosabbá válnak a hagyatékok kutatása során – magyarázta Novák.

Hogy a 68-asok működtette intézményrendszerbe mennyire tudott integrálódni a 70-80-as évek új generációja, az jelenleg is vita témája; tény, hogy a rendszer keretei beszűkültek, és ennek a generációnak a képviselői már másként tematizáltak, megjelennek az önszerveződések, értelmiségi csoportok, a szamizdatok.

A romániai magyar kisebbségi kérdés mint nemzetbiztonsági probléma az 50-es évek Romániájában nem volt meghatározó, 1956 után kezd változni a megítélése; a 60-as évek közepétől Románia már titkosügynököket küld Magyarországra, ugyanis attól tartottak, nehogy a Szovjetunióhoz hű Magyarország “előnyhöz jusson”. A 70-es években bizalmatlansági hullám indult a magyar értelmiség egésze ellen, amely a 80-as évektől még inkább eldurvult, ezt bizonyítja a titkosszolgálati megfigyelések intenzitásának és kiterjedtségének növekedése is.

Ami megállapítható, hogy a román nacionalizmus erősödésével a magyar elit is a nemzeti önazonosság-építéshez tér vissza. Egyrészt megpróbálják “rendszeren belül” számonkérni a zsákutcába került nemzetiségpolitikát; másrészt


egyre inkább felértékelődött Magyarország szerepe

a szemükben. Az erdélyi értelmiség korábban elítélte a Magyar Írószövetség nyilatkozatát a “kettős kötődés” elvéről, ám aztán a körülmények hatására megváltoztatja álláspontját, és Magyarországtól vár segítséget. Magyarországon pedig az értelmiség egy részének nyomására a Kádár-rendszer alatt is kezd felértékelődni a romániai magyar kisebbség helyzetének kérdése.

1989 után sem a 68-as, sem az új generációnak nem szakad meg a pályafutása – zárta előadását Novák. Hogy az elit tagjai milyen utakon folytatták tovább, arról remélhetőleg néhány év múlva, az elkövetkező évek kutatásai alapján szerezhetünk ismereteket – tette hozzá.



A szovjet országok között kötelezően létre kellett jönniük a közös könyvkiadási egyezményeknek, amelynek az volt a fő célja, hogy minden lakoshoz eljusson a saját nyelvén a (propaganda)irodalom. Ezt kihasználva és új tartalommal megtöltve, a Domokos János vezette magyarországi Európa kiadó és a romániai Kriterion között virágzó együttműködés alakult ki “a két Domokos” irányítása alatt – mesélte Bart István, az Európa kiadó műfordítója, munkatársa.

Világcsúcs volt az Európa Kiadó, függetlenül attól, hogy ki volt a miniszterelnök, a magyar könyvkiadás hatalmas teljesítményét nyújtotta, és remek munkatársakkal dolgozott. Mennyire működött Magyarországon a cenzúra – hát annyira, hogy ezt a szót ki sem szabadott mondani, a cenzúra hatalma tabusította magát a cenzúrát is. Hogy


mi kerül a tiltott, a tűrt és mi a támogatott kategóriába,

azt persze valakinek el kellett döntenie – ám a cenzor arctalan volt, nem volt egy ilyen iroda, egy önálló adminisztratív egység. Nem volt intézményesítve, hanem annál sokkal rafináltabban működött – mesélte Bart István.

A Szovjetunióban a cenzúra agyrém volt: képesek voltak egy Gulág-regényt átírni úgy, hogy a végeredmény a szocreált dicsőítse. Magyarországon nem volt ilyen, hanem előállítottak egy mesterséges gazdasági teret, ahol a papír ívének árát a könyvek tartalmának típusa szerint szabták meg. A legolcsóbb – nyilván – a szocialista irodalom kinyomtatása volt. A legdrágább pedig “a kortárs tőkés irodalom” – ám az elvtársaknak nem esett le, hogy így a nyomdák a legszívesebben “tőkés irodalmat” fognak nyomtatni.

A példányszámnak és az árnak természetesen semmi köze nem volt a közönség igényeihez vagy az előállítási költséghez. És soha nem volt elég papír – kegyként osztogatták tonnáját. Ám itt is ki lehetett játszani a rendszert, mivel a papírkontingenst tonnában adták meg, nem minőség szerint. A cenzúra folyton átejtette önmagát – összegzett Bart. Amúgy ha egy kiadó netán nyereséget termelt, akkor megbüntették, mivel feltehetően úgy szerezte a bűnös többletet, hogy drága detektívregényeket és festőéletrajzokat adott ki, amit vittek, mint a cukrot – szóval, a becstelen nyereséget be kellett fizetni a nagy, közös kalapba.

A nyomdák szedőinek egyébként kötelezettségük volt jelenteni a Tájékoztatási Hivatalnak, ha “valami olyasmit” találtak. Illetve volt egy “nyomtatási engedély”, amely a hatalom végső eszköze volt arra, hogy mondjuk az időközben Csehszlovákiában betiltott Kunderának az utolsó pillanatban megakadályozza a megjelentetését.

Melyek voltak a tabuk? A Szovjetunióról vagy jót, vagy semmit – ez volt a legfontosabb. A másik fő tabu a párturalom, ezt emlegetni sem lehetett. A harmadik pedig “a fülledt nyugati pornográfia”, ami Salingert, D. H. Lawrance-et jelentett többek közt. Trágár szót ugyanis nem szabadott beleírni a magyar könyvekbe; a Meztelenek és holtak szerkesztésekor Bart kapott is egy felsőbb utasítást, hogy


“a lófaszokat szíveskedjék kihúzni”.

Ebből egyébként az következik, hogy a cenzúra lihegve kiszolgálta a kispolgári közízlést, hiszen a trágárságokat sem a magyar olvasók többsége, sem a pártközont nem szerette olvasni.

Orwell, Szolzsenyicin, Arthur Koestler természetesen tiltott volt. Koestler sokszorosan veszélyes volt megtért exkommunistaként. Volt egy Spartacus-regénye, amit még fiatalon, “kommunista korszakában” írt, eljuttatta a kéziratot Magyarországra, és jelezte a hatóságoknak, nagyon szeretné, ha megjelenne magyarul is. Ám egy szerző letiltása egyetemleges volt – elvileg. Hihetetlenül nagy volt a szerepük a könyvkiadók igazgatóinak, akiknek a saját kurázsijukon, tisztességükön múlt végső soron, mit jelentetnek meg, mert pontos játékszabályok, amelyekhez igazodni kellett, nem voltak – mesélte Bart.

Egy kultikus könyv az EurópátólEgy kultikus könyv az Európától
Az elv az Európánál az volt: nem kell megkérdezni, hogy ezt vagy amazt szabad-e. Amúgyis hallgatólagosan feltételezhető volt, hogy “az elvtársak nem fogják elolvasni, mert hülyék”.

Az Allen Gingsberg Üvöltésének címét viselő beat-nemzedékes antológia is megjelenhetett – mert hát van szó benne a Szovjetunóról? Nincs. Akkor minden oké.

A másik eszköz meg a szocialista irodalom pökhendi, “minden a mi előzményünk”-attitűdjének kihasználása volt: így “ki lehetett sajátítani” a modern, nem realista irodalmat, lehetett nemzetközi Kafka-konferenciát szervezni Prágában, hiszen bár “Kafka elvtárs nem jó elvtárs, de azért jó író”. Beckett és Ionesco közlése tilos volt – ám akkor kitalálták, hogy legyen egy Modern angol drámák- meg egy Modern francia drámák-antológia, amiben természetesen benne volt mindkét szerző.

A cenzúra figyelembe vette azt is, egy kötetnek mekkora a nyilvánossága – az 5000 példányban megjelent Üvöltés nem számított nagynak. A “propagandaeszközöknek” is létezett súlyozása, ezzel kapcsolatban “az elvtársak” Kádár János figyelmeztetését tartották be, miszerint a legfontosabb fórum a rádió, majd a napilap, a színház. Ám úgy vélték, a könyv, főképp a kis példányszámban megjelenő szépirodalom,


nem képes tömegeket befolyásolni.

Egyed Péter is megemlékezett az 5 éve, június 26-án elhunyt Domokos Gézáról, atyai barátjáról, akivel együtt élték meg azt a kort – Egyed az Echinox diáklap szerkesztőjeként tevékenykedett akkoriban –, amikor Romániában az állami cenzúra helyét 1977-ben felváltotta az ideológiai cenzúra. Korábban egy jól bevált szövegcenzori struktúra volt, még ha abszurd módon működött is néha. Citrom, Balog és Mészáros, az úriember kolozsvári cenzorok egy-egy szó – pl. “gáz” – kihúzását kapták parancsba. Tették is a dolgukat, még a “gázló”-ból is kiirtották a “gázt”.

Ám az új rendszerben nem lehetett tudni semmit; a Szocialista Nevelési Tanács volt az ideológiai cenzúra letéteményese, a magyar kiadványokért pedig a nemzetiségi osztály felelt. Az ott cenzorként dolgozó Fülesi Mihály belehalt a munkába – a végén már nem evett, nem aludt, csak olvasott – mesélte Egyed Péter.

A helyzet 1978 után romlott meg igazán, amikor beindult az utólagos cenzúra, a feljelentések. Már megjelent írásokat kifogásoltak, pénzbüntetéseket róttak ki, ugyanakkor kaotikussá vált az egész rendszer. A cenzurális rendszer összefüggéstelensége a nagyobb szisztéma részeként leképezte a romániai kommunista rendszer kapálózásait – állapította meg Egyedl.

Orwell: 1984 ihlette poszter
<br />
forrás: frostshock.euOrwell: 1984 ihlette poszter
forrás: frostshock.eu


A kiadóknak Romániában is papírhiánnyal kellett küszködniük, “ám ha ismerte valaki a lécfalvi papírgyár igazgatóját, annyi került, amennyi kellett”.

Ösztönözték fentről, hogy az írók írjanak “valami pozitívat” az új emberről, amely majd felépíti a "sokoldalúan fejlett szocialista társadalmat". Ám


sokoldalúan fejlett szocialista társadalmat senki nem látott.

Kapkodásukban kitalálták, hogy a pártfunkcionárius legyen e társadalomvíziókban a szikra, mely elindítja a rendszert a javulás felé – Egyed elmesélte, ezt már nem is tudták komolyan venni.

A lázadó munkást, parasztot börtönbe vetették, megölték – az értelmiséggel Egyed szerint másként bántak el. A költő, író moralitását, élniakarását, kreativitását kezdte ki a rendszer, azon kellett gondolkodnia, hogyan írja meg azt, amit akar, de úgy, hogy átmenjen a cenzúrán és eljuthasson az olvasókhoz. Erőteljesen működött az öncenzúra, ereje elsorvasztotta az írás mint folyamat spontaneitását, természetességét.

Egyed Péter egy alkalommal rápillanthatott egy tiltólistára, amelyen felfedezte a saját neve mellett többek közt Bálint Tibort és Kányádi Sándort. Kányádi írhatott pl. gyerekverseket, Bálint Tibor regényt nem, de mikroesszéket igen, Egyed Péter csak novellákat. A román rendszer jellegzetessége ugyanis szerinte az volt, hogy senkit sem tiltott le teljesen, hanem megpróbált egy egyensúly-játékot játszani.



Az előadók szerint nagyon fontos a korról való mozaikszerű tudásunk összegzése, bővítése; a történészek, a szemtanúk és a romániai magyar nyilvánosság közös felelőssége, hogy – Egyed Péter szavazival élve – kollektíve továbbírjuk ezt a történetet.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS