2017. december 12. keddPandora, Gabriella
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Országvédelem Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között

Berekméri Róbert 2012. július 14. 10:31, utolsó frissítés: 2012. július 16. 16:32

A semmiből szervezte meg a Honvéd Vezérkar a partiumi, észak-erdélyi és székelyföldi területek védelmét.


Nagy kihívás elé állította a Magyar Honvéd Vezérkart a második bécsi döntés eredményeként visszakapott partiumi, észak-erdélyi és székelyföldi területeknek az ország védelmébe történő betagolása. A katonaföldrajzi szempontból igen változatos országrész katonai megszervezése a korlátozott lehetőségekkel rendelkező Honvédség szervei számára igen


megterhelő szervezőmunkát és anyagi áldozatot jelentett.

A továbbra is feszült viszony miatt a Román Királysággal szembeni határ biztosítása mellett ugyanis fő szempont egy új – sorban a IX. – hadtest felállítása volt. Az új seregtest a katonai közigazgatás megszűnése után, az Erdélyben véglegesen elhelyezett csapattestek működését fogta össze.

A katonai szervezés irányítását a Honvéd Vezérkar főnöke megbízásából a Nagy Vilmos gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt álló 1. hadsereg-parancsnokság végezte. Az első lépésben meghatározott területbiztosító feladatokkal a VI., a VII. és a gyorshadtestet, illetve a hadsereg-parancsnokságnak közvetlenül alárendelt 1. és 2. gépkocsizó dandárt bízták meg.



Feladatuk az Erdélybe települő és ott végleg berendezkedő katonai alakulatok és szervek felvonulásának, az erdélyi területeken tevékenykedő Erődleszerelő Parancsnokság és a különböző építő és karbantartó műszaki alakulatok működésének biztosítása volt. A határvédelem megszervezését Nagy Vilmos gyalogsági tábornoknak 1940. október 26-án és 29-én kiadott rendeletei szabályozták.


A passzív határvédelem biztosítása érdekében

a VI. hadtestet (Kolozsvár) a pécsi 4. határvadász-dandárral, a VII. hadtestet (Marosvásárhely) pedig a beregszászi 7., a komáromi 2. és a sátoraljaújhelyi 3. határvadász-dandárral erősítették meg.

Szükség esetén a seregtestek saját – stratégiailag fontos helyeken elhelyezett – alegységeiket is igénybe vehették. A fent említett seregtesteken kívül a közel 1000 km-es határvonal közvetlen védelmében és őrzésében 19, az erdélyi bevonulásban részt vett határvadász-zászlóalj is közreműködött.


Új hadtest születik

Az új „erdélyi” csapattestek megalakulásával az 1. hadsereg-parancsnokság és a neki alárendelt seregtestek tevékenysége november végén lezárult, úgyhogy azok visszatérhettek békehelyőrségeikbe. Feladatkörüket a IX. hadtestparancsnokság vette át, mely a Budai Várban alakult meg az I. hadtestparancsnokság támogatásával.

A marosvásárhelyi 19. határőr-zászlóalj díszszázadának menete 1944-ben, SzászrégenbenA marosvásárhelyi 19. határőr-zászlóalj díszszázadának menete 1944-ben, Szászrégenben


A Stirlig László altábornagy irányítása alatt álló új seregtest november 20-án kezdte meg működését Kolozsvárott. Az új hadrend szerint a hadtest három gyalogdandár-parancsnoksággal (25. – Nagyvárad, 26. – Dés és a 27. – Marosvásárhely), illetve a nekik alárendelt alosztályokkal rendelkezett volna.

A három seregtestből, ember és anyagi korlátok miatt, csupán kettőt sikerült hadrendbe állítani. A dandárok állományát 18 megszüntetett határvadász-zászlóalj átszervezett állománya adta. A dandárok egy-egy gyalogezrede és tüzérosztálya mozgósítás esetén ikreződött.

Az ezredek tényleges állományukat megosztva és tartalékosokkal feltöltve létrehozták a harminccal magasabb hadrendi számú ikerezredüket. A tüzérosztályok hadrendi számukat megtartva két osztályos tüzérezreddé alakultak át.

A dandárok alárendeltségében lévő gyalogezredek egy-egy zászlóalját (nagyváradi 25/I., a kolozsvári 26/I. és a sepsiszentgyörgyi 27/I. zászlóaljat) különleges határvédelmi feladatokkal bízták meg, s ezért magasabb állományon tartották őket. Ezt a lépést elsősorban a Román Királysággal szemben húzódó, sokkal sebezhetőbb dél-nyugati határvonal tette szükségessé.

Annak ellenére, hogy a Román Királysággal való katonai konfliktus veszélye egy időre elhárult, az ország határainak védelme a Honvéd Vezérkar számára továbbra is elsődleges célt jelentett. A védelmi feladatok ellátása elsősorban


a véglegesen Erdélybe helyezett határvadász-csapatokra hárult.

1940 végétől tehát a IX. hadtest kiegészítési területén, Váradlestől a Borsai-hágig hét határvadász-zászlóalj (a 2., 21., 22., 23., 24., 32. és a 33.) és három határvadász portyázó osztály (59., 61., és a 60.) tevékenykedett.

A magas fekvésű, nehéz terepviszonyok között védő zászlóaljakat (21., 32. és 33. hv. zlj.) hegyi felszereléssel látták el és a könnyebb irányíthatóság miatt a 24. határvadász-zászlóaljjal együtt, a Gyergyószentmiklósra települt sátoraljaújhelyi 9. határvadász-dandár parancsnokság (pk. Lánghy Emil gyalogsági tábornok) alárendeltségébe helyezték. A nem hegyi felszerelésű határvadász-zászlóaljakat pedig a Marosvásárhelyen megalakult 69. határvadászezred-parancsnokság alá vonták.

A fent említett alakulatokon kívül ugyanakkor számos hadtest közvetlen tüzér-, műszaki-, híradós-, illetve gyors- és vonatalosztálya, illetve néhány önálló műszaki alosztálya is Erdély területén nyert elhelyezést. A továbbiakban a két Fővezérség-közvetelen csapattesten kívül (101. híradóezred II. zászlóalja és a 105. légvédelmi tüzérosztály) a munkácsi 1. hegyidandár parancsnokság Máramarosra, a magyar Királyi Honvéd Légierő három repülőszázada pedig Szamosfalvára települt.


Hadiállapotban

A Honvédség alakulatainak erdélyi berendezkedését követő békeidőszak rövid életű volt. A német csapatok Jugoszlávia ellen megindított hadműveletébe 1941. április 12-től a magyar Honvédség is bekapcsolódott. A Délvidéki magyarlakta területek birtokbavételében, az a néhány erdélyi helyőrségű csapattest is részt vállalt, amelyek az 1. lovasdandár alárendeltségében tevékenykedtek. Az erdélyi csapatok feladata főleg folyammegfigyelésben és a csetnik gócpontok felszámolásában merült ki.

A magyar katonai vezetés számára sokkal nagyobb problémát jelentett azonban a német-szovjet viszony várható alakulása, amely további álláspontját is jelentős mértékben befolyásolta. A Románia elleni konfliktus lehetőségét 1941 tavaszán egy, a Szovjetunió elleni támadás eshetősége váltotta fel.

A Szovjetunió elleni katonai részvétel mellett – az eddig elért revíziós eredmények megtartása, illetve újak elérése érdekében – kardoskodó Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke elképzeléseit a magyar politikai vezetés nem osztotta és ebben a kérdésben óvatosságra intett.

Öreg határőrök Marosvásárhelyen (1944)Öreg határőrök Marosvásárhelyen (1944)


A magyar politika ezen álláspontját a június 26-i kassai és rahói támadás azonban keresztbe húzta. Az események hatására a Kormányzó élt az 1920. évi XVII. tc. 2. paragrafusának 2. bekezdésében biztosított jogával. Ennek megfelelően a felelős kormány és az országgyűlés utólagos hozzájárulását kikérve elrendelte a honvédségnek a határon túl történő harcba vetését és a hadiállapot kimondását.

A Szovjetunióval szemben 1941 júniusában beállt hadiállapot következtében a m. kir. Honvédség keleti hadszíntéren bevetett seregtesteinek kötelékében a hadműveltek két éve alatt


számos erdélyi helyőrségű csapattest teljesített szolgálatot.

Így pl. a Gyorshadtest kötelékében a 13. és 14. kerékpáros-zászlóalj, a tragikus sorsú 2. hadsereg kötelékében a 25/2. és a 27/2. könnyű ágyús üteg, a 9. élelmező oszlop, a Megszálló Erők kötelékében pedig a zilahi 55/II. gyalogzászlóalj vett részt a harcokban.

Ez az időszak azonban hátországban maradt csapatok számára sem volt eseménymentes, hiszen a magyar-román határon 1943. november 20-ig a források 74, sok esetben tragikus kimenetelű határincidenst jegyeztek, amelyek a két fél közötti feszült viszonyt bizonyították.

A keleti hadszíntér eseményeiben bekövetkezett fordulat a magyar katonai felsőbb vezetés figyelmét a keleti határrész, illetve az Erdély területén állomásozó erők megerősítésére fordította. A keleti határrész egyik alapvető – nem összefüggő rendszert képező – elemének, az Árpád-vonal erdélyi szakaszának építése már 1940-ben kezdetét vette.

Az Országos Erődítési Parancsnokság kirendeltségének felügyelete alatt hatalmas anyagi és emberáldozatokkal készült vasbeton védelmi rendszert, amely a Keleti Kárpátok hágóit és szorosait volt hivatott lezárni, az 1941 októberétől fokozatosan hadrendbe állított erődszázadok szállták meg.

A 13 erődszázadot, amely a felállító határvadász-zászlóalj hadrendi számát viselte, 1942. október 1-jétől a 9. határvadász-dandárnak rendelték alá és annak a védelmi rendszerébe vonták. A gyengén – általában zsákmányanyaggal felszerelt – erődszázadok mellet Erdély délkelti határszakaszának védelmét, a 27 határőr-zászlóaljból álló Székely Határvédelmi Erők Parancsnoksága egészítette ki.

A régi székely határvédelmi hagyományokat felelevenítő milícia rendszerű szervezet alapjait Kozma István vezérőrnagy felügyelete alatt 1942. március 1-jén fektették le. Parancsnoksága 1943. május 1-jén kezdte meg működését. Az eredeti elképzelés szerint 28 zászlóaljat terveztek felállítani, amelyek személyi állományát idősebb korosztályok képviselték volna.

Békeidőben csak a keretekkel létező alakulatok alosztályait a székely városok, falvak állították volna fel. A honvédek harcképességét meghatározott idejű fegyvergyakorlattal kívánták tökéletesíteni. A zászlóaljak szervezésében és kiképzésében szinte a teljes székelyföldi katonai-, kiegészítő- és leventeparancsnokság részt vállalt.

A zászlóaljak állománya később annyiban módosult, hogy az öreg honvédek mellé a legfiatalabb korosztályokat is beosztották, tehát apa fiával együtt vett részt szülőföldje védelmében. A határőr-zászlóaljakon kívül a Határvédelmi Erők parancsnokságának a 9. határvadász-dandár és a 69. határvadász-ezred is alárendeltségébe lépett.


Hadrendi változások

Az Erdélyben állomásozó seregtestek szervezetében az 1943. október 1-jén életbelépő ún. Szabolcs-hadrend is jelentős változásokat eredményezett. Jelentősebb lépésként a 25. könnyű hadosztályt gyaloghadosztállyá szervezték, míg a jobb vezetés érdekében Székely Határvédelmi Erők keretén belül határvadászcsoport-parancsnokságokat hoztak létre: a 65.-et Gyergyószentmiklóson, a 70.-et Csíkszeredán, a 67.-et Sepsiszentgyörgyön, a 68.-at Székelyudvarhelyen, a 69.-et pedig Marosvásárhelyen.

A határvadász-zászlóaljak ütegeit pedig két hegyitüzérosztály-parancsnokság alá vonták. Az 1. tüzérosztály parancsnoksága Csíkszeredán, a 2. osztályé pedig Marosvásárhelyen székelt.

Továbbá a 68. határvadászcsoport-parancsnokságának alárendeltségébe helyezték a Nagybereznáról Sepsiszentgyörgyre irányított 26. határvadász-zászlóaljat és ugyancsak itt felállították a X. hadrendi számmal ellátott utász- és híradó-zászlóaljat. A X. székely vonatosztályt Csíkszeredában szervezték meg. A X. szám a Határvédelmi Erők parancsnoksága átszervezésével tervbe vett új hadtest számát jelentette, ami a hadiesemények miatt nem valósult meg. A folyamatos átszervezések és fejlesztések ellenére


az erdélyi határvédelem igen törékenynek bizonyult.

A román határvédelem szempontjából főleg a Székelyföld védelme hagyott kívánnivalót maga után. A „Kosnai nyak” okozta előnytelen védekezési lehetőségek miatt körkörösen védhető zászlóaljtámpontokat alakítottak ki Kézdivásárhely, Barót, Sepsiszentgyörgy, illetve Parajd térségében.

A magyar katonai vezetés terve szerint az R (román) határvédelem keretén belül öt határvadász-csoport védett volna, amelyekhez észak-nyugaton a Borgói-hágótól Máramarosig az 1. hegyidandár egységei csatlakoztak. A hadvezetés a Székelyföld védelmében a 27. székely könnyű hadosztály egységeivel is számolt. A nyugati határszak megszállását pedig az ország belterületéről átirányított csapattestekkel oldották volna meg. Ezek a tervek az 1944 tavaszán bekövetkezett katona-politikai események miatt nem valósultak meg.


Két tűz között

Magyarország 1944. március 19-i megszállása, illetve a szovjet csapatoknak, az ország keleti határaihoz való gyors közeledése a magyar hadvezetést tervei megváltoztatására késztette. Az román határvédelem mellett fel kellett készülni az O (orosz) határvédelemre is.

A magyar politikai és katonai vezetés nem számolt azzal, hogy az orosz csapatok szükségesnek tartják majd a Kárpátok erődített vonalának áttörését, ennek ellenére azonban az északkelti határ védelmét megfelelő körültekintéssel kezelték. A megszállást követően életbe lépő mozgósítás a IX. hadtest csapatait is érintette.

Közülük 1944. április elején a 25. gyalog- és a 27. könnyű hadosztály a galíciai hadszíntérre vonult. A délkeleti határvonal védelme így tehát a Székely Határvédelmi Erők 1944. március 22-én mozgósított csapataira hárult. A Keleti Kárpátokba felvonult parancsnokságok és csapattestek 1944 tavaszán-nyarán erődítési munkálatokat, illetve kiképzési gyakorlatokat végeztek, harci tevékenységre azonban nem került sor. Románia 1944. augusztus 23-i átállásával


a magyar határok védelme lényegesen átértékelődött.

A két ország között beállt hadiállapot miatt a magyar katonai és politikai vezetés figyelme, a Déli Kárpátok hágóinak lezárása érdekében, Dél-Erdély felé irányult. A dél-erdélyi hadműveletekkel egy időben, a magyar hadvezetés a teljes román-magyar határ lezárását is elhatározta. Ennek megvalósítását a rendelkezésre álló határvadász-csoportokra bízta.

A rendelkezés értelmében az Ojtozi-szorostól a Borgói-hágóig terjedő határszakaszt négy (67., 70., 65., és 69.) határvadász-csoport szállta meg, amelyeket a Határvédelmi Erők parancsnoksága fogott össze, míg a tőlük északra, Felsővisóig védekező határszakaszon két (71. és 72.) határvadász-csoport védett. Utóbbiak fölött a 9. székely határvadász-dandár rendelkezett.

A határvédelemben szerepet vállalt csapatoknak tilos volt a határt átlépniük, azonban román részről sokszor érte őket támadás. Ez azonban elenyészőnek bizonyult azokhoz a harci eseményekhez képest, amelyek a Székelyföld és Erdély hadműveleti területté válása váltott ki.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS