2017. március 25. szombatIrén, Írisz
13°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az 1934-35-ös kisebbségi köztisztviselői nyelvvizsgák

Egry Gábor 2012. augusztus 11. 11:01, utolsó frissítés: 2012. augusztus 13. 15:26

Nagy-Románia két évtizedét abban az értelemben is végigkísérte a hivatalos nyelv hivatali használatának a problémája, hogy a köztisztviselők és közalkalmazottak anyanyelvük helyett a románt használják a közönséggel való érintkezésben.


Az első világháború végén létrejött Nagy-Románia két évtizedét meglepő módon abban az értelemben is végigkísérte a hivatalos nyelv és a kisebbségek által beszélt nyelvek hivatali használatának a problémája, hogy a köztisztviselők és közalkalmazottak anyanyelvük helyett a románt használják a közönséggel való érintkezésben.

>> Történelem rovatunk korábbi anyagai >>

Noha elvileg – némi átmeneti időt kivéve – csak az államnyelv használatát tartották elfogadhatónak a kisebbségi tisztviselők részéről is, ez lényegében végig akadályokba ütközött. Részben a közigazgatás személyi összetétele miatt, hiszen a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem volt ritka a már 1918 előtt is köztisztviselőként működő és nem román nemzetiségű tisztviselő. Ráadásul a kiépülő román közigazgatás a rövid átmenetet követően olyan követelményeket támasztott alkalmazottaival szemben, melyeket a nem egyszer esetlegesen verbuválódott új román tisztviselők nem tudtak teljesíteni. Így aztán az is előfordult, hogy csendőrök lakoltatták ki a jegyzőként működő pópát, hogy a helyébe egy régi magyar tisztviselőt ültessenek.

>> A szerzőről az Adatbankban >>


Ennek tükrében talán az sem meglepő, hogy a legtöbb megyében az első évek visszatérő problémája volt, hogyan lehetne elérni, hogy a megyei alkalmazottak végre románul beszéljenek, román nyelven állítsák ki az iratokat és készítsék el a jegyzőkönyveket. Maros-Torda alprefektusa éppen úgy évente figyelmeztette erre beosztottjait, mint Temes-Torontálé, vagy Krassó-Szörényé. A legőszintébben erről minden bizonnyal az a rákosdi (Krassó-Szörény megye) főszolgabíró nyilatkozott, aki erre a felszólításra szabatos magyar nyelvű levélben közölte felettesével, hogy az iratokat románul állítják ki és a román nyelvet használják, és a rendelkezésnek azonnal teljes mértékben eleget fognak tenni, ha végre lesz a hivatalában egy románul megfelelően tudó tisztviselő. Egyszóval a rendelkezés nagyon sok helyen betarthatatlannak bizonyult és a „Beszéljenek románul!” vagy „Csak románul beszélünk” táblák legalább annyira a közigazgatás és a közszolgáltató vállalatok tehetetlenségét tükrözték, mint románosító elszántságát.

Mivel azonban ez nem csak praktikus, hanem ideológiai kérdés is volt – Romániát 1923-ban megszületett új alkotmánya egységes nemzetállamnak minősítette, Ion I. C. Brătianu pedig az állam homogenizációjában látta a „lelki egység” megteremtésének legjobb eszközét –, a megoldást a köztisztviselők és közalkalmazottak román nyelvtudásának kikényszerítésében látták. (A közalkalmazottakéban is, hiszen a probléma kierjedt a közoktatásra, a vasútra, a postára stb. is.) Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a román társadalomban is akadtak olyanok, akik a román nyelv használatának kikényszerítését elengedhetetlennek látták és ezért időről időre panaszokkal árasztották el a hatóságokat. A megoldást a kormányzat kötelező nyelvtanfolyamok szervezésében, majd pedig 1924-ben egy nyelvvizsga letételében vélte megtalálni.

Ez azonban, úgy tűnik, sem a nyelvhasználati gyakorlatot nem változtatta meg radikálisan (Molter Károly például Marosvásárhelyről írt cikkeiben is megerősítette, hogy a városházán leginkább a magyart használták a harmincas évek elején is), sem az ezt sérelmező románokat nem csillapította le. Arra viszont alkalmas volt, hogy a nyelvvizsgák nyomán vagy ürügyén elbocsátott tisztviselők problémáját a magyar kisebbség és Magyarország nemzetközi színtéren tűzze napirendre, visszaéléseket, tömeges ellehetetlenítést emlegetve. Amikor aztán a harmincas évek elején a román politika egyre inkább jobbra, radikális nacionalista irányba tolódott (elég csak a problémával kétségtelenül összefüggő, Alexandru Vaida-Voevod kezdeményezte numerus valachicus mozgalomra gondolni) ismét napirendre került a kisebbségi tisztviselők és közalkalmazottak nyelvvizsgája is, amit már a Tătărescu-kormány szervezett meg 1934 őszén.


Hogy mondják ezt románul?


A nyelvvizsga lényegét tekintve valóban nyelvvizsga volt, bár egyes elemei lehetőséget adtak arra is, hogy a köztisztviselők lojalitását, esetleg nemzeti identitását is próbára tegyék. A vizsgát egy három tagú bizottság előtt kellett letenni, ennek elnöke a megye prefektusa – távolléte esetén delegáltja, többnyire az alprefektus – a megyeszékhely egyik líceumának igazgatója és egy líceumi román nyelv és irodalomtanár volt. A vizsgán egy írásbeli és egy szóbeli kérdésre kellett választ adni, a végső minősítést a két jegy átlaga adta, természetesen egytől tízig.



galeria_7602.jpg
Bartalis János kovásznai aljegyző vizsgadolgozata Arhivele Naționale Istorice Centrale, Fond Ministerul de Interne
galeria_7603.jpg
A Legfőbb Semmítőszék román nyelvtudás ügyében hozott ítéletének első lapja Arhivele Naționale Istorice Centrale, Fond Ministerul de Interne
galeria_7604.jpg
Ismétlő nyelvvizsgára behívottak aláírásukkal jelzik, hogy tudomásul veszik a vizsgaidőpontot Arhivele Naționale Direcția Județeană Timiș, Fond Prefectura Timiș Torontal
galeria_7606.jpg
Ismétlő nyelvvizsgaeredmények Temesváron Arhivele Naționale Direcția Județeană Timiș, Fond Prefectura Timiș Torontal


Az írásbeli tételt ott helyben döntötte el a bizottság, és ebben lényegében szabad keze volt. Így aztán azt is megtették, hogy alacsonyabb beosztású, alacsonyabb iskolai végzettségű vizsgázóknak csak lediktáltak egy szöveget, míg másoknak valóban ki kellett dolgozniuk egy írásbeli feladatot, általában egy oldalnál nem nagyobb terjedelemben. Ez többnyire egy fogalmazás volt, igen változatos témában, ami lehetett ideologikus vagy éppen szakmai.

A vizsgára mindenkit köteleztek, akit kisebbségiként tartottak számon, a prefektúra irodavezetőjétől és a városháza szolgálatvezetőjétől a villamoskalauzokig. Természetesen nem menekülhettek meg a községi jegyzők, aljegyzők, altisztek és az állatorvosok sem. Bár sokan megkísérelték, az 1924-ben sikeresen letett vizsgára hivatkozva sem lehetett kibújni az újabb megmérettetés alól. Az 1934 szeptember-októberben vizsgát tettek közül a 4-est vagy rosszabbat kapott alkalmazottak elbocsátása került szóba, az 5-öst vagy jobb minősítést a megyei közigazgatás sikeres vizsgának értékelte. (Kivétel Szilágy megye, ahol csak az 5,5-ös minősítést tekintették sikeres vizsgának.) Azonban 1935 januárjában Dimitrie Iuca államtitkár intervenciója felkavarta az állóvizet és meglepő fejleményekhez vezetett.


Kik és hányan vizsgázhattak?


Mielőtt azonban rátérnék a bukaresti beavatkozást követő eseményekre, érdemes áttekinteni mindazt, amit tudni vagy sejteni lehet a vizsgázók számáról és összetételéről. Mindenek előtt be kell ismerni, hogy átfogó kimutatást nem ismerünk róluk. Tulajdonképpen még azt sem tudjuk, hogy 1934-35-ben hány kisebbségi dolgozott a közigazgatásban (nem is szólva az itt most nem tárgyalt oktatásról, vasútról vagy a postáról).

Mindazonáltal különböző töredékes adatokból, a nyelvvizsgák kapcsán vagy később készült kimutatásokból megbecsülhető, hogy a Magyarországtól megszerzett területek megyei és városi igazgatásban és alkalmazásban legalább 4000 kisebbségit találhatunk 1934 elején, ennél azonban sokkal valószínűbb, hogy számuk jóval több volt és elérhette akár a 8-10 ezret is, ami tekintettel az ebben a körben dolgozó közalkalmazottak számára (egy kimutatás szerint 1929-ben országosan 110 ezer fő, egy másik szerint 1937-ben országosan 65 ezer fő) egyáltalán nem volt jelentéktelen. Minél lejjebb megyünk a ranglétrán, annál több a kisebbségi, a községi kéményseprőkkel, bábákkal, az útkaparókkal, sofőrökkel és villamos jegypénztárosokkal bezárólag.

Azokban a megyékben, ahonnan ilyen adatok ismertek (ezek között nincs székelyföldi) a kisebbségiek mind a megyei központi igazgatásban, mind a prefektusnak alárendelt községi igazgatásban (jegyzők, aljegyzők, községi altisztek stb.) nagyjából a lakosságon belüli arányuknak megfelelően kaptak szerepet. Ha alulreprezentáltságról lehet beszélni, az inkább a németeket érintette, akár a Szászföldön, akár a Bánságban.

Ami a végzettségüket és szolgálati idejüket illeti, mindkettő terén fontos különbségek mutatkoztak román társaikhoz képest. Az iskolázottságot tekintve az még megegyezett mindkét csoportban, hogy kb. 30%-uk 1-4 osztályt végzett középiskolában. 5-8 osztályt azonban a román közalkalmazottak közt 29% végzett, a magyarok közül viszont 14%. Bakkalaureátust vagy egyéb középfokú intézményt lezáró diplomát (tanítói végzettség, jegyzői diploma stb.) a románok 26%-a szerzett, a magyarok közül 46%. Az egyetemi végzettség terén viszont ismét nagyjából azonos volt a helyzet, mindkét csoport kb. 9%-a szerzett diplomát vagy legalább tanult egy egyetemen. Ennél jóval nagyobb eltérések mutatkoztak a szolgálati időt tekintve. A román alkalmazottak legnagyobb része a harmincas évek közepén 10 éve vagy ennél rövidebb ideje szolgált, ezen belül azonban megyénként különbözött, hogy a zömük csak 5 évnél rövidebb vagy már hosszabb ideje működött. Ezzel szemben a magyar közalkalmazottak és köztisztviselők többsége már 11 éve vagy régebben állt alkalmazásban, és ennek a csoportnak több mint egyharmada már 1919 előtt is köztisztviselő volt.

Összességében a magyar tisztviselő és közalkalmazott főként jegyző és aljegyző, valamint altiszt lehetett, közszolgáltató vállalatok alkalmazottja, ha fontosabb pozíciót töltött be, akkor ezt szaktudásának, speciális végzettségének (pl. mérnökök az elektromos üzemekben) köszönhette. Városokban emellett sok középvezető is tevékenykedett. Ez egyúttal azt a kicsit paradox helyzetet is jelentette, hogy sokfelé – román többségű vidékeken is – a közigazgatás kulcsembere, a jegyző kisebbségi volt. A szolgálati idő jellegzetességei és különbségei egyfelől mutatják, hogy a közigazgatás feltöltése román személyzettel inkább a húszas évek vége felé kapott lendületet, másfelől a kisebbségiek egy bizonyos pontig nem szenvedtek hátrányt előmenetelben, előléptetésben és fizetésben.

Ilyen körülmények közt került sor az 1934-es kisebbségi nyelvvizsgákra. Ezek eredménye – legalábbis a kortársak megítélése szerint – katasztrofális volt. Jakabffy Elemér és Páll György például arról ír, hogy ezreket bocsátottak el igazságtalanul. Ehhez képest igen meglepő, hogy az adatok az előzőekben vázolt viszonyokhoz képest egyes kategóriákban maximum 30%-os, de jobbára ennél jóval kisebb lemorzsolódást mutatnak. Sőt, arról is tudunk, hogy a kisebbségiek aránya egyes megyékben bizonyos kategóriákon belül éppenséggel nőt 1934 és 1937-38 között. Ennek megértéshez azonban vissza kell térni magukhoz a nyelvvizsgákhoz és utóéletükhöz.


Kirúgni! De kit?

Mint említettem, a nyelvvizsgák menetében a fordulatot Iuca államtitkár 1935 januári utasítása jelentette. Iuca közölte, hogy azokat, akik 5-öst vagy rosszabb minősítést kaptak, el kell bocsátani, akik 5-6 közti jegyet szereztek (ide értve a 6-ost is) újra kell vizsgáztatni, és csak akkor tekinthető az újabb vizsga sikeresnek, ha 6-osnál jobb jegyet kapnak. Azt is leszögezte, hogy ellentétben az elharapózó gyakorlattal, a sikertelen nyelvvizsgát tett közalkalmazottak és köztisztviselők számára nem nyitható meg a nyugdíjba vonulás lehetősége sem.

Nem csoda, hogy a rendelkezést meglepetés és döbbenet fogadta az egyébként mindig is politikai kinevezettnek számító prefektusok észéről. Mint láthattuk, ők úgy számoltak, hogy az 5-ös már átmenő jegynek számít, és nagyon úgy tűnik, ennek megfelelően kalibrálták az eredményeket. Temes-Torontálban például 72 községi jegyző kapott 5-6-os minősítést, vagyis lényegében vélhetően mindegyikük! Ugyanez volt a helyzet Nagy-Küküllőben is.

Az azonban világos, hogy a vizsgáztatók olyan módon bírálták el a vizsgázók tevékenységét, hogy lehetőleg ne bukjanak meg a közigazgatás működtetéséhez szükséges és oda már beágyazódott személyek. Erre utal a Torda megyei prefektus levele is, melyben az egyébként átengedett jegyzők nyelvtudását kritikával illeti és ideiglenes áthelyezésük javasolja az Ókirályságba, nyelvtanulási céllal. De ezt sugallja a fogarasi prefektus Iucához intézett levele is, amiben meglehetősen nyíltan közli, hogy ha el kellene bocsátania a rendelkezésben foglaltakat, akkor bezárhatja a megyeházát. Szatmár megye 1935 őszén kinevezett prefektusa viszont arra kért engedélyt a minisztériumtól, hogy mindenkit újravizsgáztathasson, mert elődje úgymond túlzottan óvta a kisebbségieket, és senkit sem buktatott meg.

A többi prefektus is kemény alkudozásba kezdett a minisztériummal. Részben vitatták annak jogi álláspontját, részben kivételt kértek alóla egyes személyeknek, részben pedig mindenféle trükköt bevetve szabotálták a rendelet végrehajtását. Ennek iránya nagyjából mindenhol azonos volt: néhány – valószínűleg amúgy sem különösebben kedvelt – köztisztviselőtől megszabadultak, a többséget azonban megpróbálták átrugdosni a következő vizsgán. Erre egészen abszurd trükköket is kitaláltak. Háromszék prefektusa például engedélyt kért két jegyző újravizsgáztatására. Az összeült vizsgabizottság ezután megvizsgálta az első vizsgáról készült jegyzeteket és megállapította, hogy az 5-ös minősítés, amit 1934 őszén adtak, nem felelet meg a vizsgázók teljesítményének, ezért az eredeti vizsgát ismét értékelve 7-est adtak. Mások 2-es, 3-as írásbeli eredménnyel is 10-es szóbelit tettek. Temes-Torontál megyében a prefektúra – ellentétben a belügyminisztérium rendeletével – a bukottak felének szolgálatban tartását, ötödének nyugdíjazását javasolta, csak 30%-uk (vagyis az összes ismételten vizsgázó 9%-a) esetében döntöttek az elbocsátás mellett. Emellett a nyugdíjba vonulást tiltó rendelkezés kijátszásában is segédkezett a megyei igazgatás.


Vizsgázók és tanulságok


Az előzőekhez hasonlóan érdekes kérdés, hogy a fenti általános statisztikai adatokon túl milyen kép rajzolódik ki a vizsgázókról. Kisebb részük középosztálybeli, szaktudása miatt nélkülözhetetlen, zömük alsó-középosztályi, vagy üzemek irodai alkalmazottja, munkása. Mivel ez a csoport korábban sem számított a középosztály részének, ez teszi érthetővé, hogy jelentős számuk ellenére a régi középosztályba tartozó kisebbségi vezetők többsége meglehetősen differenciálatlanul a magyarság általános pozíció- és státuszvesztéséről, a közigazgatásból való kiszorulásáról beszélt. Román nyelvtudásuk döntő többségük esetében legjobb esetben is közepes volt, viszont ez nyilvánvalóan elég volt munkakörük betöltéséhez. Az alacsonyabb végzettségűek írott románsága sokszor csapnivaló lehetett, de ez vélhetően igaz volt magyarságukra is. Az alsó-középosztályiak pedig középosztályi létre aspiráltak, legalábbis ez derül ki az előző szabadságuk eltöltéséről írott szövegekből. Ezekben igen gyakran jelenik meg a fürdőhelyen, tengerparton eltöltött nyaralás, vagy a városi kulturális élet kínálta lehetőségek. Külön jelentősége lehetett, hogy a nyaralások színhelyei Romániába estek (pl. Szováta, Balcsik, Bukarest) ezzel is jelezve, hogy alkalmazkodtak Nagy-Románia valóságához.

Különösen a klasszikus középiskolát végzettek esetében érhető tetten, hogy nem hajlandóak alkalmazkodni a vizsgáztatók vélhető tartalmi elvárásaihoz. A vizsgahelyzet ugyanis, amennyiben az írásbeli tétel nemzeti tartalmat is hordoz – pl. „Románia leírása minden szempontból” (Torda megye, első vizsga), „Megyénk székhelye Segesvár” (Nagy-Küküllő, ismételt vizsga), „A jegyző szerepe a románok és a kisebbségek békés együttélésében” (Háromszék, első vizsga) – alkalmat adhatott a lojalitás tesztelésére, a román nemzetépítő projekthez való viszony kitapogatására is. Legalábbis amennyiben a vizsgázó reagált erre a kihívásra. A korabeli nemzeti diskurzusból mindenki számára sejthető volt, tartalmilag mit várnak el egy ilyen tétel kidolgozásakor, a vizsgázó elfogadhatta ezt vagy megpróbálhatta saját nemzeti diskurzusának segítségével kihívni a román nemzetállam képviselőit, és persze arra is kísérletet tehetett, hogy elvegye a helyzet élét. Például amikor egy középiskolát végzett magyar tisztviselő Segesvárról azt írta, hogy a városban 50%-nyi német, 40%-nyi román és 10%-nyi magyar él, akkor ezt a javító pirossal aláhúzta és a margón kérdőjelet tett, jelezve egyet nem értését. Ugyanez történt, amikor a dolgozatban arról értekezett, hogy a várost a szászok alapították, az német település. Ezzel szemben, amikor egy szintén középiskolát végzett német városi tisztviselő annyit írt, hogy a városban három nemzetiség él, románok, németek és magyarok, ezt a javító helyeslően vette, csakúgy, mint a város területén fellelt dák erődmaradványok említését. Látható, hogy a második megoldás sem jelenti a román nemzeti diskurzus kritikátlan elfogadását, inkább csak taktikázást, a kényes kérdések megkerülését, az első azonban egyértelműen a versengő nemzeti értelmezést juttatja érvényre. Ez azonban sokban függött a szocializációtól, ugyanitt a román jegyzői iskolát végzett magyar jegyzők inkább a szászokéhoz hasonló stratégiát alkalmaztak.

Ugyanakkor önmagában ilyen tartalmi problémák miatt senkit sem buktattak meg Nagy-Küküllő megyében, ami arra utal, hogy a nemzeti tartalomnál fontosabb volt a szakmai, közigazgatási ethosz érvényre juttatása. Ennek már a tételek megválasztásánál is szerepe lehetett, egy kérelem megíratása elébe ment az előbb vázolt problémának, feloldotta a nemzeti identitás és a román közhivatal vállalása közt potenciálisan ott feszülő konfliktust. Ehhez persze az is kellett, hogy a kisebbségiek meglepően jól integráltak legyenek munkájuk közegében. Jó kapcsolataik legyenek a megye – olykor gyakran változó – vezetőivel, a szakigazgatási tisztviselőkkel és persze a lakossággal is. Mint az alsókristyóri (Cristior de Jos) jegyzőnek, Bacsinszky Bertalannak (Bartolomeu), aki az első vizsgán 5,5-öt kapott vélhetően nem túl fényes nyelvtudására és mégis még 1937-ben is a tiszta román községben működött, sőt az év folyamán rangfokozatban elő is léptették.

Összességében úgy tűnik, hogy Nagy-Románia közigazgatásában jóval több kisebbségi – főként magyar – köztisztviselő és közalkalmazott dolgozott, mint vélni szokás. Egyfelől arra is lehetőség volt, hogy a két világháború közt ezt a karriert válasszák, másfelől akik szolgálatban maradtak 1919 után, azok jó eséllyel bent is maradhattak a harmincas évek végéig és – legalább a megyei igazgatás középszintjéig – biztosíthatták előmenetelüket is. Ezzel együtt a közigazgatásba nyilvánvalóan több román áramlott be, mint kisebbségi, és az etnikai arányok az 1919 előttihez képest határozottan elmozdultak. A városi üzemekben viszont sokszor alig érződött a románosítás.

A kisebbségi tisztviselők jól integráltak voltak, nincs nyoma annak, hogy több fegyelmi eljárás indult volna ellenük, mint román társaik ellen. Ahogy az is gyakori volt, hogy a kisebbségi tisztviselőket ért és nemzeti érveket hangoztató támadásokat feletteseik szakmai érvekre és a közigazgatás civil befolyástól való mentességére hivatkozva elhárították. A nyelvvizsgák kapcsán 1935-36-ban maguk a prefektusok küzdöttek azért, hogy minél kevesebbet kelljen közülük elbocsátani, akit pedig el kellett küldeni, azok számára is keresték a tisztességes eltávolítás lehetőségeit. Ebben egyébként számíthattak a közigazgatás más szervezeteire is.

Ennek eredményeként a közigazgatás alsóbb szintjei végül a kezdeti rendelkezésnél sokkal kedvezőbb alkut értek el a minisztériummal, az elbocsátások mértékét is sikeresen korlátozták. Taktikájuk is sokrétű volt, a nyílt ellenállástól a jogi csűrés-csavaráson át a szabotázsig és az alkudozásig terjedt. Ez persze nem módosít azon, hogy az elbocsátást vagy bennmaradást, a nyugdíjazást vagy egyszerű kirúgást sokszor személyes indokok befolyásolták. Mindenesetre vannak arra utaló jelek, hogy a 20-25 évnél hosszabb szolgálati idővel rendelkezőket mindenképpen próbálták nyugdíjaztatni, a belügyminiszteri rendelkezés ellenére is. Ez azt is jelenti, hogy a vizsgázókat a gyakorlatban meglehetősen differenciáltan kezelték, ami a vizsgák elbírálásában is megmutatkozott, noha a jogszabályok egységes eljárást írtak elő.

Persze a nyelvvizsga kimenetele tükrében az a kérdés is felmerül, tetten érhető-e egyáltalán az a nacionalista nyomás, amit az egyetemekről kiáramló, de álláshoz alig jutó fiatal generációhoz szokás kötni? A prefektusok sikeres harca alkalmazottaik megvédéséért arra utal, hogy nem igen álltak sorba friss diplomás románok, ami vélhetően azzal is összefügg, hogy a magyar köztisztviselők zöme egyáltalán nem a legkívánatosabb vezető beosztásokban dolgozott. Kevés diplomás szeretett volna jegyző, aljegyző, altiszt lenni.

Lényegében csak Krassó-Szörényben érhető tetten tömeges beáramlás 1936-1937-ben, tehát a vizsgák lecsapódása után, viszont pont abban a körben – aljegyzők között – ahol, úgy tűnik, még nőtt is a magyarok száma 1934-hez képest. Ennek tükrében nehezen feltételezhető, hogy az elbocsátásokkal megürült helyekre érkeztek volna az új belépők.

Bár az összességében 15-20%-osnak tűnő lemorzsolódás 1934 és 1937-38 között jelentős, de semmiképpen sem felel meg a kortársak máig élő, hisztérikus elbeszélésének. A magyarok és más kisebbségiek részvétele a közigazgatásban ezzel tovább csökkent 1938-ig, de ekkor még messze voltak attól, hogy eltűnjenek ebből a körből, sőt megkockáztatható, hogy legalább a vidéki igazgatásban még ekkor is lakossági arányuknak megfelelően vettek részt, a Székelyföldet kivéve. Egyedi esetek pedig azt a hipotézist is megengedik, hogy a fentiekből kirajzolódó, jól integrált kisebbségi köztisztviselői szerep és funkció még 1941-1942-ben is fellelhető volt Romániában. Hogy ez ekkor már mennyire volt általános, az egy másik kérdés.




ItthonRSS