2017. június 29. csütörtökPéter
23°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Amikor a falu elfoglalta a várost. Szocialista életmódváltás Székelyföldön

Demeter Csanád 2012. augusztus 18. 09:19, utolsó frissítés: 09:50

Az 1960-as évektől egyre többen költöztek városokba, munkahely, továbbtanulási lehetőség, kényelmesebb élet reményében. Az eredmény meglehetősen visszás.


Az elszigeteltebb Hargita és Kovászna megyékben az 1960-70-es években bontakozott ki a nagyfokú urbanizáció, amely az addigi hagyományos foglalkoztatási ágakat teljes mértékben átalakította. Ekkor nőtt a legnagyobb arányban az ipari termelés, az alkalmazottak létszáma, a fogyasztás és a reáljövedelem.

Természetesen nemcsak a városok arculatát módosították a rohamos fejlesztések, hanem a lakosság életformáját és életminőségét is, hiszen eddig nem ismert elvárásoknak kellett eleget tenniük. Az eddig többnyire gazdálkodásból élő székelység nagy része először ismerkedett meg


az urbanizáció adta előnyökkel és nehézségekkel:

a helyi karrier-lehetőségek változatosságával, a városba költözéssel, az ingázással, a diplomaszerzési lehetőségek kibővülésével, a biztos munkahelyek és a családok gyors életmódváltozásával.



A szocialista urbanizáció egyik legjelentősebb következménye a belső migráció és a társadalmi mobilitás volt, amely átalakította a régió hagyományos kultúra- és családi élet-képét. A szocialista országok városainak kialakulása nem egy organikusan lezajló folyamat eredménye volt. A városokba tömegesen vándoroltak be különféle csoportok, melyeket így a központosított hatalom könnyebben tudott ellenőrzini.

Eminescu 9, Szentegyháza, 1976


A sokoldalúan fejlett szocialista társadalom eszméje tehát nemcsak a települések formáját változtatta meg, hanem a bennük élő lakosság összetételét és életvitelét is, hiszen egy sokkal dinamikusabb és mindenben


aktívan részt vevő embertípust követelt meg.

Székelyföldön az 1968-as területi-közigazgatási átszervezés lehetőséget adott arra, hogy olyan települések is központokká váljanak, amelyek azelőtt semmilyen, vagy nagyon kevés urbanizációs hagyománnyal rendelkeztek. Ezeken a településeken a lakosság létszámának a növelését betelepítésekkel, települések összevonásával próbálták megoldani.

A. Gergely András szociológus erre a folyamatra a következő magyarázattal szolgált: „Az ilyen mértékű gyarapodást és városnövekedést, a kiemelések és összevonások mértéktelen tömegét csakis a központosító, bürokratikus hatalom erősítésének szándéka magyarázhatja, városteremtő ésszerűség nem.”

Mindezeknek köszönhetően egyes települések lélekszáma 20-25 év alatt megtöbbszöröződött, más, főleg félreeső falvak pedig elnéptelenedtek. A statisztikák szerint 1960-1970 között a városokba való bevándorlás 23, 91%-ot, 1970-1977 között pedig 35, 82%-ot mutatott.

Példának Kovászna megye székhelyét, Sepsiszentgyörgyöt említhetjük, amely a következő lakosságszámmal rendelkezett: 1975-ben 32 015 főt regisztráltak, míg 1985-ben 65 868-at. Ez azt jelentette, hogy évente 2 293 fővel gyarapodott az átlagos évi lakosságszám.

A település-összevonások mértéke a hetvenes években olyan nagy volt, hogy a városok a peremterületeiket nem tudták ellátni megfelelő lakásokkal, közművesítéssel, szolgáltatásokkal. Ez


jelentősen csökkentette az életminőséget.

Kiindulópontként két olyan mobilitási tényezőről kell beszélnünk, amelyek jelentősen meghatározták a térség életformáját: a városba költözésről és az ingázásról.

A városba költözést választó vidéki lakosság jobb tanulási és megélhetési feltételek megszerzését remélte a városoktól, viszont ezáltal elszakadtak a hagyományos életközösségeiktől, gyökértelenekké váltak.

Nők napja a vasüzemben


Az urbanizáció meggyengítette a hagyományos családi és rokonsági kapcsolatokat. Ez abban nyilvánult meg, hogy az egyén életében a korábban domináns elsődleges kapcsolatok (család, szűkebb rokonság) helyét a másodlagos, interperszonális viszonyok veszik át. A városi társadalomban élő egyén


egy időben több csoporthoz is tartozik,

a közszférában jelentkező problémákat így egyre nagyobb mértékben az állami intézmények oldják meg.

A hatalom tudatosan próbálta alakítani a társadalom és a család belső viszonyát, modernizációs folyamatként határozva meg ezt a tevékenységét. Ennek az egyik jelentős következménye a nők tömeges belépése a munkaerőpiacra, ami megváltoztatta a korábbi klasszikus patriarchális viszonyt.



galeria_7885.jpg
Csíkszereda
galeria_7886.jpg
Csíkszereda 2.
galeria_7887.jpg
Csíkszereda 3.
galeria_7888.jpg
Eminescu 9, Szentegyháza, 1976
galeria_7889.jpg
galeria_7890.jpg
Lakberendezés. Művelődés, 1970

A domináns családminta a kétkeresős forma lett, ami átengedte a hagyományos funkciók (fogyasztás, termelés, szocializáció) egy részét az állami intézményeknek. Tehát a hagyományos családok tevékenységét a bürokratikus irányítás alatt álló intézmények (vállalatok, üzemek, szövetkezetek, ifjúsági szervezetek) vették át. Ezt szolgálta pl. a vállalati étkezdék (kantinok) szervezésének törvénye is, amely


a munkahelyen való étkezést biztosította,

háttérbe szorítva a hagyományos családi szokásokat. A szociológiai és antropológiai kutatások azt erősítették meg, hogy a városba költöző fiatalok a családalapítást későbbre halasztották, mint a falun maradó társaik. Ez azzal is magyarázható, hogy a beköltözött ifjúság a munkástelepeken elmagányosodott, idegen környezetben nehézzé vált számukra az ismerkedés, beilleszkedésüket akadályozta a falusi értékítéletük.

Megváltozott az ismerkedési szokások értékrendje is. A megkérdezett dolgozó hölgyek nagy része kedvességet, ügyességet igényelt a jövendőbeli társától, legyen jó a családjához, vagyis ne igyon, ne dohányozzon, ne dolgozzon életveszélyes munkahelyen. Ami az intellektuális szférát illeti, általában az volt a kikötés, hogy a jövendőbeli férjnek


ne legyen nagyobb végzettsége.

Megértésről, közös érdeklődési körről alig esett szó. A megkérdezett személyek elutasították a válást, kivéve, ha muszáj, és általában nem értettek egyet a házasság előtti szexuális élettel sem.

A helyi szervek ezért tanácsokkal próbálták ellátni a lakosságot és felhívni a figyelmet arra, hogy a városi civilizáció egy más életformát követel. Ennek ellenére a legtöbb panasz a lakóbizottságoktól a nem megfelelő viselkedésű tömbházlakók magatartására hívta fel a figyelmet.

„A lépcsőházban olyan személyek laknak, akik viselkedésükkel zavarják a többi lakót. L. K. és K. L. lakók viselkedése véleményünk szerint megengedhetetlen, L. K. részegen több alkalommal egész éjszaka zavarta a csendet. Feleségével, fiával verekednek, máskor énekelnek egészen reggelig.

K. L. pedig szinte mindenkivel összeveszett már a lakók közül, veréssel fenyegetett, és volt, akit meg is vert. Mindenkivel veszekszik, alaptalanul jelentgeti a lakókat, s ha valaki ellene szólna, azzal fenyegetőzik, hogy ő mindenkit elintéz, mert neki a milícián és a törvényben is vannak jó emberei, akik neki mindig igazat adnak. Így aztán mindenki fél tőle, és elnézik a durvaságait és minden annyiba marad…”


Régi és új


Egy szélsőséges esetként említhetjük meg a szentegyházi József Attila utca egy részének mostoha körülményeit, ahol ügyvédek, orvosok, tanárok laktak, majd a vasgyár és a pártbizottság közös döntése alapján az üzemben dolgozó romák kerültek a helyükre. A beköltözésüket követő


egy-két év alatt tönkretették a lakásokat.

A falakat kiverték, a parkettet felszedték, a fürdőszoba tartozékait eladták. A vidékről beköltözött lakóknak olyan egyszerűnek tűnő dolgokat is meg kellett magyarázni, mint a közterhek rendszeres kifizetése, a lakossági gyűléseken való részvétel vagy az önadó-hozzájárulás.

A lakók egy részének semmiképpen sem lehetett bebizonyítani, hogy a különféle szolgáltatásokat ki kell fizetni, panaszolta egy sepsiszentgyörgyi lakóbizottsági tag. Például a 7-es tömbház D lépcsőházának 30 lakója közül mindössze ötnek nincs hátraléka, az egyhavi 1 100 lejes költséghez viszonyítva a 3 499 lejes elmaradás


a lakók hanyagságát bizonyítja.

Elmondása alapján ilyen körülmények között, saját képviseletű szervük sem tudja gyorsan intézni az ügyeket – egyszerűen fizetésképtelenekké válnak a szolgáltatási vállalatokkal szemben, nem beszélve arról – s ez a múlt évben már előfordult – hogy a lakásgazdálkodási vállalat több fűtőanyagot próbált számlázni.

A faluról városra való migrációt ugyanakkor támogatta az állam. A személyek beköltözése leggyakrabban spontánul, egyéni stratégiák révén zajlott le. A betelepülés megvalósulása több feltételt is megkövetelt: információszerzést, tájékozódást, a városon található erőforrások (munkahely, lakás) megszerzését.

A megfelelő intézmények hiánya miatt a már letelepedett rokonok vagy volt szomszédok olyan erőforrássá váltak, amelyek nemcsak a migráció lebonyolítását segítették elő, hanem egyszersmind szocializációs közegként is működtek.

A migrációs folyamatok egyik legfontosabb térségi sajátossága az úgynevezett interregionális migráció, amely során


távoli vidékről toborozták a munkaerőt

az ipari fejlesztésekhez, s ehhez különféle juttatásokat, engedményeket (letelepedési segélyt, kedvező bérezést stb.) helyeztek kilátásba. Az előző évtizedhez hasonlóan a hetvenes években Erdély-szerte intenzívvé vált a Kárpátokon túli román lakosság betelepítése a többnyire magyar és szász ipari központokba. Ez jelentősen megváltoztatta a lakosság nemzetiségi összetételét.

A román nemzetiségűek arányának megnövekedése két folyamatnak volt köszönhető. Az első a román többségű szomszédos települések lakóinak beáramlása, a második pedig az említett tervszerű betelepítések következménye.

Nem szabad viszont elfelejteni a jelentős kivándorlási tényezőket sem. Tulajdonképpen az történt, hogy az ötvenes évektől tudatosan, törvények segítségével próbálják korlátozni a lakosság mobilitási lehetőségét.

Urbanizáció


A Székelyföldre betelepülő románokat még azzal is ösztönözték, hogy amennyiben hajlandó volt valamelyik erdélyi városba költözni, munkahelyet és lakást biztosítottak számára, ugyanakkor a diplomásoknak 5-10 havi átlagbérnek megfelelő


letelepedési segélyt is adtak,

ami 15-30 ezer lejt jelenthetett. Ezzel szemben pedig a magyar értelmiségieket a Kárpátokon kívülre helyezték. Ha nem töltötték ott a szakmai gyakorlatként kitűzött 3-5 évet, elveszíthették diplomájukat.

Az 1977-es népszámlálást figyelembe véve Kovászna és Hargita megyékből 107 ezer személy települt ki (20,4%), míg más közigazgatási egységekből 67 ezer személy települt be (12,8%). Feltehetően a kivándorlók 90 százaléka magyar, a bevándorlók hasonló aránya pedig román, legalábbis ezzel magyarázható, hogy Székelyföldön a tárgyalt 67 év alatt


a románság számaránya 202,7%-kal nőtt.

Erre a legjobb példa Marosvásárhely, Székelyföld egyetlen kijelölt zárt nagyvárosa, amelynek lakossága a nyolcvanas években meghaladta a 100 ezer főt. Az RKP Maros megyei bizottságának egyik titkos jelentéséből tudhatjuk meg:

„Ahhoz, hogy Marosvásárhely municípiumban a románok száma a következő két évben elérje, vagy éppen meghaladja az összlakosság 50%- át, szükséges elérnünk kb. 7 600 román nemzetiségű személy szocialista egységekben való alkalmazásának jóváhagyását (családonként átlag 3 személyt számítva, ez összesen 22 800 személy), hogy a következő ötéves terv végéig a municípiumban a román nemzetiség az összlakosság 58-60% legyen. Marosvásárhely, 1985. nov. 1.”

A rendelkezések összhangban tudták tartani a városi lakosság számát a lakásépítkezésekkel, tudták irányítani a beköltözéseket és a népesség keveredését. Sok helyen viszont 10-20%-kal is meghaladta az illegális beköltözők száma a bejelentett lakosságét, aminek következtében


nagy problémává vált a lakáshiány.

Mindezen nehézségek késztették arra a lakosságot, hogy az ingázást vagy a kétlakiságot válasszák. Az ingázók számára vonatkozóan is megdöbbentő adatok jelentek meg egyes elemzésekben.

A hetvenes években, Kolozs megyében naponta 50 ezer ember járt Kolozsvárra dolgozni vagy tanulni. Csíkszeredában a nyolcvanas évekre ez a szám 25 ezerre tehető. A székelyföldi ingázók számára nem jelentett a korban olyan nagy gondot az állandó utazás, hiszen már hozzászoktak a családok ahhoz, hogy máshol keressék meg a megélhetésükhöz szükséges jövedelmet.

Hargita megyében Székelyudvarhely is hasonló munkaerő felszívó hatással bírt, hiszen 1978-ban 4 354, míg 1979-ben 5 119 ingázót tartottak számon a statisztikák. A naponta bejárók 76%-át a város közvetlen környeztében lévő falvak adták. Ezek az ingázók


naponta átlagosan 2 órát utaztak.

A családalapítás után a betelepültek és az ingázók számára is fontossá vált a vidéki szülők szerepe. A háztáji gazdálkodás révén segíteni tudták élelmiszerrel (ennek a legnagyobb szerepe a nyolcvanas években lesz), illetve különböző termékekkel a városi gyermekeiket.

Az unokák számára pedig otthont nyújtottak az iskolai szünidők alatt, így tehermenetesítve az iparban dolgozó szülőket. A szülői ház és a hozzá tartozó ingatlanok megőrzése és művelése biztonságot jelentett arra az esetre, ha nem sikerülne beilleszkedniük a városi társadalomba. Ugyanakkor viszont megjelentek a vidéki településeken is


a városi kultúra jelei

mind az építkezésben, lakásberendezésben, mind a viselkedésben és öltözködésben. Az ingázás jelentős mértékben tapasztalható a diákok körében is, hiszen a városra járó, jobb oktatási körülményekben bízó iskolások száma évről évre növekedett. Gyakorta megesett, hogy az apa és a fia egyazon vonattal vagy busszal érkezett minden reggel a központi állomásra.

A nyilvánosság előtt megjelentek a városi életnek a negatív és pozitív hatásai is. Az előnyös tényezőkhöz sorolhatók: a közegészségügyi viszonyok jobb megoldása, komfortosabb lakások, meleg víz, távfűtés, elektromos hálózat, korszerű úthálózat, szórakozási, sportolási és tanulási lehetőségek. A hátrányos hatások között a levegőszennyeződést, a zsúfoltságot, a zöldövezet hiányát említhetjük meg.

Az egyik legégetőbb problémát a helységek köztisztaságának, higiénizálásának és szépítésének a megvalósítása jelentette. A lakótelepi sárról, földhalmokról, szemetes utcákról, vízben úszó játszóterekről, gödrökről számol be Koszta István, a Hargita napilap szerkesztője a megyeszékhelyen való látogatásakor.

A városi életforma pedig akaratlanul is magával hozta a civilizált társadalom rákfenéjét, vagyis


gyakorivá váltak a deviáns jelenségek,

a bűnözés és az alkoholizmus. Cikkek íródtak a rendezetlen családi körülményekről, a gyakori válásról, családon belüli erőszakról, a térségre jellemző nagyfokú öngyilkosságokról.

A legtöbb székelyföldi kisváros esetében az urbanizáció következménye az, hogy a „falu elfoglalja a várost”. A városok a megyésítést megelőzően nem rendelkeztek urbánus jelleggel, és így a betelepülők formálták saját ízlésvilágukra az adott települést.

Ennek a szélsőséges eseteként említik a „városok ruralizálódását” vagy „rurbanizálódását”, amely olyan életmódbeli elemeket tulajdonít a betelepülő városlakóknak, amely sajátosságai révén az urbanizálódott életformát is veszélyezteti. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy az urbanizáció és a félurbanizáció is azt a célt szolgálta, amit a szocializmus eszméje megkívánt tőle: a falu és a város közötti különbség megszüntetését.




ItthonRSS