2017. február 22. szerdaGerzson
16°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A „forradalmi Hydra” lefejezése

Babucs Zoltán 2012. október 06. 08:58, utolsó frissítés: 09:03

A magyar honvédsereg egy altábornagyát, tizenegy tábornokát és egy ezredesét végezték ki, Pesten pedig az első felelős magyar miniszterelnököt.


A magyar szabadságküzdelem 1849 nyarára magára maradt, s az a honvéd hadsereg, amely 1849 tavaszán egész Európának megmutatta, hogy mire is képesek a kávébarna színű, piros zsinóros atillát viselő honvédei, a túlerővel – azaz a cári és a császári hadsereg nyomasztó erejével szemben – tehetetlennek bizonyult. Kossuth kormányzó elhagyta az ország területét, s bekövetkezett a világosi fegyverletétel 1849. augusztus 13-án. „Arad pedig a magyar Golgotha…” – mondotta egykoron Kossuth, az aradi vértanúk emlékművének avatásakor gramofonlemezre az 1890-es években. 1849. október 6-án Aradon a magyar honvédsereg egy altábornagyát, tizenegy tábornokát és egy ezredesét végezték ki, Pesten pedig az első felelős magyar miniszterelnököt.



Hadbírósági perek színjátéka

A császári-királyi hadsereg 1849. július 1-jén újonnan kinevezett magyarországi főhadparancsnoka, Julius Jacob von Haynau táborszernagy alapvetően úgy vélte, hogy a „forradalmi Hydra” fejét, vagyis a honvéd hadsereg tábornoki és törzstiszti karát statáriális úton kivégezteti, s mindazon személyeket hadbíróság elé állítja, akik 1848 előtt a császári hadseregben szolgáltak, vagy támogatták a honvéd hadsereget.

Haynau
Terveinek megvalósításához Bécsből teljesen szabad kezet kapott.

Milyen ember volt a „bresciai hiéna”, s mit lehetett tőle várni, a legképletesebben Ludvigh János, Kossuth egyik kormánybiztosa fogalmazta meg: „Haynau egy oly ember, ki kegyetlenkedésben gyönyört talál. Magok az osztrákok is tébolyodott bolondnak tartották. Ő kegyetlenkedési hajlama után ítélve egyetlenegy fogolynak sem fog megkegyelmezni, hanem valamennyit megöletni.”

Ludvighnak igaza volt, mivel már a nyár folyamán megkezdődtek a kivégzések. Az elsők között volt báró Mednyánszky László őrnagy és Ormai (Auffenberg) Norbert vadászezredes. Haynau erről így számolt be egyik levelében: „… tegnapelőtt megkezdődött a dolog, felakasztattam egy Auffenberg nevű egyént, aki valamikor hadnagy volt a Mazzuchelli ezredben, aztán ezredes és Kossuth segédtisztje. – Kiss, Leiningen, Poeltenberg, Vécsey stb. is követni fogja, mihelyst megérkezik. Az eljárás a lehető legrövidebb lesz, megállapítjuk az illetőről, hogy tisztként szolgált nálunk, és fegyveres szolgálatot teljesített a lázadó hadseregben. Ekképp az eljárásokat a legrövidebb időn belül befejezzük… Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon, ha kell, a fejemmel szavatolok érte, mert gyökerestől irtom ki a gazt.”

A világosi fegyverletételt követően „Európa zsandárja”, I. Miklós, minden oroszok cárja, az osztrák uralkodóhoz írott levelében kegyelmet, nem pedig megtorlást javasolt: „Adjunk hálát istennek, kedves barátom, ezért a kedvező eredményért, adjunk hálát neki, hogy megelégelte alattvalóink vérének hullását, és alkalmat ad neked, hogy uralkodói jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhasd… Kegyelmet a megtévedteknek, barátod kéri ezt számukra…”


Az aradi várbörtönbe szállított tábornokok elleni hadbírósági eljárás azonban teljes mértékben Haynau elképzeléseinek szellemében indult meg 1849 augusztusának végén. A vádlottak a fennmaradt peranyag tanúsága szerint arra hivatkoztak, hogy őket a törvényes uralkodó, V. Ferdinánd – őt követte a trónon 1848. december 2-án I. Ferenc József, akit csak 1867-ben koronáztak magyar királlyá – jóvoltából kerültek a magyar honvédseregbe, esküjüket mindvégig megtartva. A vértanúk mindegyike a Habsburg Birodalom császári-királyi hadseregében szolgált a szabadságharc előtti időszakban, s hivatásos tisztként a kapott parancsokat mindig is teljesítették. A tábornokok egy része nem is volt magyar születésű: Leiningen gróf – birodalmi német – csak törve beszélte a magyart, Poeltenberg Ernő – osztrák születésű lévén – pedig csak a huszáros káromkodások terén jeleskedett a magyar nyelvből, Damjanich tábornok szerb, míg Knezich horvát származású volt Az ítélethirdetésekre a felsőbb megerősítést követően 1849. október 5-én, reggel hét órakor került sor.



A halálra ítéltek utolsó éjszakája és kivégzése

Visszaemlékezések tesznek arról említést, hogy a halálra készülők utolsó éjszakájukon számot vetettek földi életükkel, megírták búcsúleveleiket, s lelki vigaszt kaptak a kirendelt egyházi személyektől. Aulich Horatiust olvasott, Török Ignác vérbeli mérnökkari tisztként Vauban várerődítésről szóló könyvét lapozgatta, Lahner Donizetti: Lammermouri Lucia című operájából a haldokló Edgar dalát játszotta fuvolán, a „rácok ostora”, Damjanich Franz Bott hóhért invitálta szivarozni, Dessewffy pedig jóízűen aludt…

1849. október 6-án, Latour gróf meggyilkolásának egyéves évfordulóján, reggel fél hatkor vezették ki a várárokba a – kegyelemből – „por és golyó általi” halálra ítélteket. Négyen azért részesültek ilyesfajta kegyelemben, mert nem a cári, hanem a császári csapatok előtt tették le a fegyvert, vagy nem harcoltak közvetlenül a császári hadsereg ellen. Ők a következők voltak: nemes elméri és ittebei Kiss Ernő altábornagy, Dessewffy Arisztid és Schweidel József tábornokok, valamint Lázár Vilmos ezredes.

A többi kilenc tábornok még hallotta a lövések dörejét – a 31 esztendős Leiningen tábornok utolsó levele utolsó sorai így szóltak: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben” –, mielőtt a bitófákhoz kísérte ki őket a kivezényelt sorgyalogság. Az akasztás legalább olyan megható és megrázó jelenetek sorát produkálta, mint a főbelőttek esetében, s ezekből is kiderült, hogy ezek az ízig-vérig katonák tiszta szívvel és emelt fővel álltak a bitófa alá, önérzetüket mélységesen sértette az a megalázó halálnem, amit nekik szántak, hiszen az akkori közfelfogás szerint nem volt katonához méltó halálnem az akasztás.

Mivel Haynau táborszernagy ragaszkodott ahhoz, hogy Latour halálának évfordulóján legyen a kivégzés, a felmondási idejét töltő hóhér még tisztességes bitófákat sem tudott ácsolni. Egy építkezésről szerzett be cölöpöket, s segédeinek igen erős fizikai munkájukba került, míg egy-egy elítéltnek eltörték a nyakcsigolyáját. Az alábbi sorban szenvedtek ki a kötél általi halálra ítélt tábornokok: Ernst Ritter Poelt von Poeltenberg, Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, Nagysándor József, Karl August graf zu Leiningen-Westerburg alt Leiningen, Aulich Lajos, Damjanich János és gróf Vécsey Károly.

A „bikanyakú” Poeltenberget kegyelemből elsőként akasztották fel, Vécsey gróf viszont azért volt az utolsó az akasztottak sorában, mert császárhű apja külön kérte, hogy fia végignézze társai haláltusáját. Vécsey gróf, mielőtt a bitóhoz lépett volna – régi haragosa – a herkulesi termetű Damjanich holtteste elé állott, letérdelt előtte, s mintegy bocsánatkérésként, megcsókolta annak kezét.

Gáspár András tábornok, aki 1849. április 14. után beteget jelentett, s távol maradt a további harcoktól, nem volt a halálra ítéltek között. Tekintettel arra, hogy egykoron Bécsben a 9. Miklós-huszárezred tisztjeként Ferenc József lovaglótanára volt, s a függetlenségi nyilatkozat után nem szolgált tovább, kegyelemből több esztendei várfogsággal sújtották. Az aradi kivégzések így maradtak meg emlékezetében: „Akik látták őket az utolsó útjukon, azt mondották, hogy a kísérő katonaság lógatá a fejét szomorkodván; de a hős hadfiak mindannyian büszke daccal menének. Úgy mesélik, hogy Damjanich még élcelőde is folyvást… És napokig úgy éreztem magam, mintha valami mocsok esett volna rajtam, hogy nem valék közöttük.”

Batthyány gróf kivégzése

Pest-Budán ugyanezen a napon végzett sortűz az Újépületben az első magyar kormány felelős miniszterelnökével, gróf Batthyány Lajossal.

A császári hadbíróságok sorra gyártották a halálos ítéleteket, melyeket aztán Európa felháborodásának köszönhetően nem hajtottak végre, hanem azokat súlyos, több évi várfogságra módosították, honvédek és honvédtisztek ezreit pedig kényszersorozás útján külhoni garnizonokba szállították, minél távolabbra magyar hazájuktól.

Kevesen tudják, hogy a 14. aradi vértanú a széphalmi nyelvújító, Kazinczy Ferenc legkisebb fia, Kazinczy Lajos ezredes volt, őt 1849. október 25-én lőtték agyon az aradi vár sáncaiban, a Petőfi által megénekelt egykori Württenberg-huszárkapitányt, Lenkey János tábornokot pedig az őrületbe kergették, s 1850 februárjában szenvedett ki az aradi várbörtönben.

Haynaunak szerencsére nem volt igaza abban, hogy a „lázadó vezérek” kivégzésével a forradalom csíráját is kiirthatja Magyarországon. Az aradi vértanúk és gróf Batthyány mártírhalála példát adott a magyarságnak, hogyan kell a nemzet függetlenségéért, az alkotmányos rendért a végsőkig kiállni, s ha kell, meghalni is azért.





ItthonRSS