Mi befolyásolta a romániai magyarok szavazókedvét az elmúlt 22 évben?
szerk. 2012. november 23. 16:02, utolsó frissítés: 2012. november 24. 20:50Miért csökken a választási részvétel: a kiábrándultság, a politikusok számításai vagy a tétnélküliség miatt? Az RMDSZ mozgósító képességét vizsgálták a Kisebbségkutató Intézet munkatársai.
Száz oldalas, egyelőre még szerkesztés alatt álló tanulmányban foglalkoztak a Kisebbségkutató Intézet munkatársai, Kiss Tamás és Barna Gergő az utóbbi 22 esztendő etnikai mobilizációjával. Az Etnikai szavazók; Az RMDSZ mozgósító-képessége 1990-2012 című tanulmányt szakmai körben mutatták be Kolozsváron, november 15-én. Az alábbiakban a bemutató átiratának első részét közöljük.
Kiss Tamás: A ma terítékre kerülő szöveg szerzői ketten vagyunk Barna Gergővel, mégis egy kollektív produktumról van szó. A Kisebbségkutató Intézeten belül 2011-ben kezdtük el a magyar választói viselkedés szisztematikus vizsgálatát, aminek keretén belül egy adatbázisba rendszereztük a fellelhető választási adatokat 1990 és 2012 között, illetve felleltároztuk az erdélyi magyarokra vonatkozó közvélemény-kutatásokat. Az első ilyen közvélemény-kutatás 1999-ben készült. Az Intézet az utóbbi egy évben két saját vizsgálatot is végzett, amelyek a korábbi (piaci alapon készült) közvélemény-kutatásoknál „elmélettudatosabbak” voltak. Ebben a munkában rajtunk kívül Székely István Gergő is részt vett. E mellett egy OTKA kutatásban vettünk részt, aminek a romániai részét Salat Levente vezette. Ennek a szakirodalmi tájékozódásunkban volt kulcsszerepe.
Állandóság és változás
Az erdélyi magyarok választói magatartásában az állandóság és a változás egyaránt megtalálható. Állandó elem, hogy az elmúlt 22 évben az urnák elé járuló erdélyi magyarok túlnyomó többsége a parlamenti választásokon az RMDSZ-t támogatta, amely egy etnikai párt. Kérdés, hogy mi lehet ennek az oka? Egyrészt ha a választókat magukat kérdezzük egyszerűen azt válaszolják, hogy „mert magyarok” vagy mert „az RMDSZ a magyarokat képviseli”. Más szóval az etnikai törésvonal a mai napig felülírja az egyéb törésvonalakat akkor, amikor a magyarok pártot választanak maguknak.
Másrészt – noha mi kizárólag a választási magatartást elemeztük – a jelenség nem érthető meg önmagában. Az elemzés sikeresebb lesz, ha a választói magatartást az erdélyi magyar nemzeti mozgalom, társadalom és politikatörténetébe ágyazva próbáljuk megérteni. És ilyen szempontból a két világháború közötti előzményekig kell visszamennünk. A magyar értelmiség Erdély nagyvárosaiban – akkor Arad és Nagyvárad voltak a Kolozsvárral rivalizáló szellemi központok – ekkor kezdte a kisebbségi létet megtapasztalni. A kisebbségi lét nem más, mint a mindennapi életbe is beszüremkedő, a kárunkra meglévő hatalmi aszimmetria. Ez abból adódik, hogy a nemzetállam egy olyan intézményrendszert működtet (mindenhol Kelet Európában, nem csak Romániában), amely a címzetes nemzetiséget favorizálja. Ennek történeti távlatban messzemenő demográfiai, társadalmi és politikai következményei vannak. Ezekben a nagyvárosokban aztán a kommunista modernizációt követően vált tényleges kisebbséggé a magyar közösség. A hatalmi aszimmetriák (amelyek például a nyelvhasználatban jelentkeznek) ekkortól váltak ténylegesen a mindennapok szervezőivé.
Mindenesetre erre a problémára a két világháború között a többségivel párhuzamos Kisebbségi Társadalom kiépítésével próbáltak választ adni. Olyan értelmiségiek, mint például Sulyok István azt vizionálták, hogy a Kisebbségi Társadalmon belül kielégíthetők a legkülönbözőbb életfunkciók (a gazdaságitól a kulturális szükségletekig) és ez a fajta intézményépítés képezte a korszak politikai programjainak a magvát is. Gyakorlatilag ehhez nyúlt vissza 1990 után az erdélyi magyar elit, illetve az RMDSZ-ben megszerveződő erdélyi értelmiség.
Harmadsorban alapkérdés (és vizsgálatunk legfontosabb fókusza), hogy vajon milyen volt a társadalmi támogatottsága ennek az etnikai keretprogramnak. Itt nem feledhetjük, hogy a ’90-es években a magyar elit még nem pusztán elektorális mozgósításban, hanem ténylegesen társadalomépítésben gondolkodott.
Ezt a kérdést azért is fel kellett vetnünk, mert az erdélyi, vagy a nemzetközi szakirodalomban hangsúlyos az elit által forgalmazott etnikai ideológiák és a mindennapok, vagy általában az elit és a társadalom többi része közti szembeállítás. A több évig Kolozsváron kutató Brubaker például kiemeli, hogy az elit által kezdeményezett etnikai keretprogrammal köszönőviszonyban sincsenek a mindennapok. A mindennapok világa az etnikai kérdések helyett inkább pragmatikus, hétköznapi problémákról szól, amit az emberek nem etnikai keretben értelmeznek. Azt láttuk azonban, hogy ez a fajta szembeállítás (bár nem nélkülöz minden alapot) túlzottan sarkos, és ha a két világ (Biró A. Zoltán szavaival a „lent” és a „fent”) között pusztán a szakadékot látjuk, nem tudjuk magyarázni az etnikai mozgósítottságnak a helyenként mégiscsak megvalósuló eseteit. A parlamenti választások pedig mindezidáig ilyen aktusok voltak. Így azokat az áttéteket próbáltuk feltérképezni, amelyeken keresztül megvalósul a mozgósítás.
Ebben nagymértékben pont a fenti szerzők fogalmi apparátusára támaszkodtunk. Bíró A. Zoltán is megjelenik, hogy az intézményépítés programja etnikai határképzésként működik, a magyar intézmények egy etnikai burkot hoznak létre, amely a közösséghez tartozókat mintegy tehermentesíti a határtermelés terhe alól. Ezeken az intézményes tereken (iskolákon, egyházközségeken, egyesületeken, magyar kocsmákon, eseményeken, bizonyos munkahelyeken stb.) belül a magyarság természetesként élhető meg, nem kényszerül folyamatosan a románsághoz viszonyulni. Az intézményes terek fenntartása, bővítése pedig egy politikai program még akkor is, ha ez a mindennapokban nem mindig így értelmeződik. Ráadásul ezt a politikai programot az erdélyi magyar közösség túlnyomó többsége a mai napig igenli, támogatja.
Negyedszer, fontos kérdés a kormányzati szerepvállalás és az erőforrás-allokáció kérdése. Több szerzőnél, több elemzésben is megjelenik, hogy volt egy nagyon határozott váltás, törés az RMDSZ érdekérvényesítési stratégiáiban. Ennek során a társadalomépítésről és etnikai intézményépítésről a hangsúly mindinkább áttevődött a kormányzati részvételre. Tegyük hozzá, hogy a magyar választók szemében a kormányzati szerepvállalás egy fontos dolog. A közvélemény-kutatások szerint magyar választók 80% fölötti arányban fontosnak tartják a kormányzati szerepvállalást. Kormányon lenni hovatovább ugyanolyan fontos mint a parlamenti jelenlét. Ugyanakkor ez két dolgot jelent. Egyrészt az RMDSZ és a szavazók viszonya még áttételesebbé vált. Már nem pusztán az értelmiségi elit intézményépítési gyakorlata és a mindennapok közötti szakadékot kell értelmeznünk, hanem az RMDSZ és az intézményépítésben érdekelt értelmiség közötti távolságot is. A Szövetség és a különböző szakmai- és érdekcsoportok közötti tényleges kommunikáció gyakorlatilag nincs. Másrészt azonban létezik az elmúlt húsz évben kialakult magyar intézményes szerkezet forrásigénye, amit az RMDSZ a kormányzati döntéshozásban való részvételen és az alkalmi politikai alkukon keresztül próbál kielégíteni. Ebbe az intézményes szerkezetbe a székelyföldi önkormányzatoktól a magyar iskolákig sok minden beletartozik. Azt mondhatjuk, hogy ez az erőforrásigény, illetve a kormányzati szerepvállalással biztosítható erőforrás-allokáció vált az egyik legfontosabb mozgatórugójává az RMDSZ-re való szavazásnak. Ez egyben részleges magyarázat a kihívók (EMNP, MPP) nagyfokú sikertelenségére.
Végül az utolsó szempont a többségi pártok szerepe. Az, hogy a magyarok döntő többsége a mai napig az RMDSZ-re szavaz, nagyon nagy mértékben annak köszönhető, hogy nem érkezik a többségi pártok felől semmilyen alternatív ajánlat. Gyakorlatilag a magyarok számára a politikai integráció egyetlen csatornáját a mai napig a magyar pártok, szűkebben véve az RMDSZ képezi. Nem törvényszerű, hogy ez így legyen. A Vajdaságban a magyar etnikai pártok, a VMSZ számára pontosan a Demokrata Párt jelenti a legnagyobb kihívást. A DP nagyon keményen rástartolt a magyar és a kisebbségi választókra. Nálunk a ’90-es évektől fogva a román pártok a magyar választók mozgósítását átengedték az RMDSZ-nek. Ennek megvannak az okai. Egyrészt a magyar lakta vidékeken az országos pártok valójában román pártokként (a románok számára fenntartott pártokként) működnek. Másrészt pedig a bukaresti román elit percepciói is hozzájárultak ahhoz, hogy ez az állapot ebben a formában eddig fennmaradjon.
A részvétel változása az elmúlt 22 évben
Barna Gergő: Az erdélyi magyarok szavazói viselkedését két adatforrás alapján vizsgálhatjuk. Egyrészt ott vannak a Központi Választási Bizottság által kiadott választási adatok, másrészt pedig az elmúlt 13 évben elvégzett közvélemény-kutatások. Most elsősorban az első adatforrásra fogunk koncentrálni, a másodikat csak érintőlegesen tárgyaljuk.
A választási makro-adatok elemzésénél két problémába ütközünk. Az első probléma, hogy a választói névjegyzékben szereplő népességszám – amihez hivatalosan viszonyítják a választási részvételt – eltér a demográfiai realitásoktól (vagyis attól, ami a népszámlálásokban tükröződik). Mi a számítások során nem a választói névjegyzékből indultunk ki, hanem az 1992-es, 2002-es és 2011-es népszámlálás alapján becsültük a szavazók számát. 2008-ban például 15,8 millió szavazóval számoltunk, miközben a választói névjegyzékben 18,5 millió szerepel. A különbség 2,6 millió, ami azt jelenti, hogy a hivatalos közlemények nagymértékben alulbecsülik a választói aktivitást. A magyar szavazók esetében szintén a népszámlálásból indultunk ki, már csak azért is, mert a lakossági nyilvántartóból nem lehet etnikai bontású adatokhoz jutni.
A második probléma, hogy a magyarok esetében soha nem tudjuk a részvételt pontosan megállapítani. Azt tudjuk, hogy az RMDSZ-re (vagy a magyar pártokra, jelöltekre) hányan szavaztak. E mellett azonban lehetnek olyan magyarok, akik a többségi pártokra és olyan nem magyarok, akik a magyar pártokra voksoltak. Az első szám jelentősebb. A közvélemény-kutatások szerint körülbelül 5-10% között mozog a román pártokra voksoló magyarok aránya. A második szám, az RMDSZ-re voksoló nem magyaroké, minden valószínűség szerint elhanyagolható. Így azzal tudtunk számolni, hogy az RMDSZ a magyar közösség mekkora részét mozgósította. Elemzésünk a parlamenti választásokra fókuszált elsősorban, így indokoltnak tartottuk, hogy az RMDSZ és nem a magyar jelöltek mozgósító-képességéről beszéljünk. Itt ugyanis a Szövetség mellett induló magyar jelöltek soha nem értek el számottevő eredményt. Az RMDSZ-re szavazó magyarok arányát az érvényes szavazatot leadók országos arányához hasonlítottuk. Így arról alkothatunk képet, hogy a Szövetség mozgósító-képessége hogyan viszonyul az országos részvételhez. Amennyiben a kettő megegyezik (mint 1992-ben) akkor az RMDSZ pontosan a magyarok országos arányának megfelelő eredményt ért el.
Látható és tudvalévő, hogy 1990 és 2008 között a részvétel folyamatosan csökkent. Másik érdekes szempont, hogy a magyarok mobilizációja szinte pontosan követi az országos trendet. A különbség 1996-ban és 2004-ben nagyobb, ugyanakkor kijelenthető, hogy a magyar és az országos részvétel a parlamenti választásokon együtt mozgott. Ki fogunk térni olyan választásokra is, ahol ez a tétel nem igaz.
Az első kérdés, hogy mi áll a részvétel drasztikus csökkenése mögött? A második, hogy miért csökken a magyarok részvétele is ugyanilyen mértékben?
Első hipotézisünk a társadalmi privatizációt állítja középpontba. Fontos, hogy a választói részvétel jelentős csökkenése nem egyedülálló, hanem beleillik egy kelet-európai posztkommunista országokban megfigyelhető trendbe. Elsősorban Kosztadinova tanulmányaira építettünk, aki megfigyelte, hogy a demokratikus rendszerváltást követően mindenhol volt egy „alapító” választás, ahol a részvétel kiemelkedően magas volt, majd a részvétel folyamatosan csökkent. Kostadinova szerint ennek oka elsősorban a kiábrándultság, csalódottság. Ezt nevezi a szakirodalom depresszív kiábrándultságnak. Mi ezt a társadalmi privatizáció fogalmával egészítettük ki. Axel Honneth Foucault-ra támaszkodva azt javasolja, hogy tegyünk különbséget az individualizáció különböző jelentéstartalmai között. Így a társadalmi kötöttségek és normák alóli felszabadulás mellett beszélhetünk az önmagunkhoz való viszony reflexívvé válásáról, illetve a privát szféra felértékelődéséről. Esetünkben ez utóbbinak van döntő jelentősége. A román társadalomban lezajló individualizációs folyamatokat egyfajta társadalmi privatizációként értelmezhetjük, ahol az értékrendekben a privát szféra (család, anyagi önmegvalósítás) nyer teret a nyilvános szférához kapcsolódó értékekkel szemben. Mindez összefügg azzal is, hogy a múlt rendszerben a magánszféra is nagymértékben át volt politizálva. Erre vonatkozóan vannak empirikus anyagok is, amelyeket azonban még – például az Eurobarometer, vagy a European Values Survey anyagainak az elemzésével – ki kell egészítsünk.
Érdemes ugyanakkor a motiváló kiábrándultságról is szót ejteni. Ennek leginkább a gazdasági válság periódusában van aktualitása, amely (egy javuló periódust követően) nemhogy a részvétel csökkenéséhez vezetne, hanem éppenséggel növeli azt. A szavazók egyrészt büntetni akarják a kormányzó politikai erőket, másrészt jutalmazni akarják a szélsőséges populista, nacionalista erőket. A privát szféra és a politika összefüggésében azt mondhatjuk, hogy a gazdasági megszorító intézkedések (a nyugdíjak csökkentése, a fizetések levonása) a népesség szemében úgy tűnnek fel, hogy az állam beavatkozott az élet „normális menetébe”, a saját mindennapjaikba. Ez megkérdőjelezte a közszférából való kivonulás korábban követett stratégiáját, azáltal, hogy felhívta a választók figyelmét arra, hogy mennyire függenek az államtól. Azt mondhatjuk, hogy ezek a trendek ugyanúgy érvényesek a románokra és a magyarokra, nem találunk jelentős etnikai különbséget ebben.
A második hipotézisünk a választások tétjéhez kapcsolódik, ahhoz, hogy hogyan értékelik a választók vagy éppen a politikai elitek a különböző választások fontosságát. Látszik, hogy azokon a választásokon nagyobb a részvétel, amelyeken a domináns (vagy dominánsnak érzékelt) intézményt választják meg. Romániában egyrészt megfigyelhető, hogy az EP-választásokon sokkal kisebb volt a részvétel, mint a parlamenti- vagy az elnökválasztáson. Másrészt a parlamenti választások tekintetében 2008-ban volt a legalacsonyabb a részvétel, amikor az elnökválasztást leválasztották róla. Harmadrészt míg 2008-ban a parlamenti választásokon a választók 43, addig 2009-ben az elnökválasztásokon 63 százaléka vett részt. Ez abból adódik, hogy a szavazók az elnöknek tulajdonítják a legtöbb hatáskört, míg az Európa Parlamentet meglehetősen távol érzik maguktól. Az is megfigyelhető, hogy az 1996-os és 2004-es választásokon az előző szavazáshoz képest kismértékű volt a csökkenés. Ez szintén a választások tétjével áll összefüggésben. Ezek ugyanis polarizált és szoros, kiegyenlített esélyű választások voltak, amit végül az aktuális kormányt leváltó Demokratikus Konvenció, illetve DA Szövetség nyert meg.
A választások tétjének magyar vonatkozásban is jelentősége van. Míg a parlamenti választásokon a magyarok részvétele nagyjából az országos trendeket követte, az EP választásokon nagymértékben felülmúlta azt. Ez részben azzal magyarázható, hogy az erdélyi magyarok nagyobb mértékben bíznak az EU-ban, amit a kisebbségi jogok védelmében egy utolsó bástyának tekintenek. Ugyanakkor 2009-ben az elnökválasztáson a magyarok részvétele jóval az országos átlag alatt maradt. Ennek a magyar közösség nem érezte a közvetlen tétjét.
A harmadik hipotézisünk a stratégikus politikusok hipotézise. E szerint a részvétel nem csupán a választóktól, hanem a mobilizálásban érdekelt politikai elittől is függ. A politikusok, a politikai elit pedig megtanulja, hogy mikor érdemes mozgósítani, mekkora erőforrásokat érdemes a mozgósításba beleölni. Magyar vonatkozásban ez a hipotézis választ adhat arra, hogy miért mozog együtt a román és a magyar részvétel. E szerint az RMDSZ politikusai be vannak ágyazódva abba a bukaresti szférába, ahol nagyon jól érzékelik, hogy a román politikai elit mekkora energiákat öl a mozgósításba. A mobilizációval kapcsolatos saját kalkulusukat, a befektetett erőforrásokat enne fényében tervezik meg. Így más csatornákon és eszközökön keresztül a magyar választókat a románokhoz hasonló impulzusok érik. Ezt a hipotézis támasztja alá a két európai parlamenti választáson a magyarok magasabb részvétele, mindkét esetben az RMDSZ-Tőkés László viszony plusz mobilizációs késztetést jelentett a magyar politikai elit számára. De ugyanez magyarázhatja a közvetett téttel rendelkező választásokon (elnökválasztások második fordulója, népszavazások) az alacsonyabb magyar mozgósítást.