2017. szeptember 24. vasárnapGellért, Mercédesz
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az elfeledett romániai kibucok nyomában

Czingel Szilvia 2012. november 24. 10:47, utolsó frissítés: 2012. november 26. 12:13

Nem egyszerű egy polgárnak kivándorolni a sivatagba, ezért még itthon próbáltak felkészülni a földművelő, kollektív életmódra.


A cionista mozgalmakról, valamint a kibucok kelet-közép-európai történetéről szinte alig tudunk, pedig a két világháború között, illetve a holokauszt után az Izraelbe kivándorolni szándékozó zsidó fiatalok számos esetben helyi szinten próbáltak felkészülni a kivándorlásra, kisebb-nagyobb sikerekkel.

A kibuc életforma és a hozzákapcsolódó utópisztikus kísérlet gyakorlati megvalósítása felemás képet mutat, a mai napig viták tárgyát képezi. A kibuc olyan kollektív település ahol


a vagyon egy jelentős része közös.

Az első kibucot romániai cionista bevándorlók alapították 1910-ben a Galileai-tó partján Deganya néven.



Az első kibucnyikok nem mindennapi erőfeszítéssel teremtettek meg egy ideálisnak képzelt életformát. A kibucélet elsajátítása is ide tartozott, az utópisztikus közösségi lét, amelyet a kibucok kínáltak, azonban úgy tűnik, felemás sikerrel járt.

Nem tudunk általános jelenségről beszélni, inkább egy-egy helyi sajátos „próbálkozásra” emlékeznek oral history interjúalanyok. Ezek elemzésével szeretnénk árnyalni egy kicsit a képet. Kérdéseink a motiváció, a megvalósítás helyi szintjei, és a csalódás vagy épp a siker megélésére fókuszálnak.


A csoportba lépés motivációi

Mielőtt rátérnénk a kibucok helyi szintű bemutatására, mindenképp említést kell tennünk arról, hogy melyek voltak azok az általánosan megfogalmazható tényezők, amelyek a csoportba lépést motiválták; mitől függött az egyén csoporttudatának kialakulása?

A kivándorlás első hulláma. A két világháború között Palesztinába kivándorolni akaró zsidó fiatalok fő motivációja a cionista és szocialista eszme, valamint az 1920-as évek elején megjelenő


antiszemita közhangulat volt.

A Tanácsköztársaság bukása után Magyarországon – immár a trianoni területveszteségeket is elszenvedve – megindult a bűnbakkeresés. A fokozódó közhangulat nem kíméli az elcsatolt területeket sem, így Kolozsvárt és környékét sem.

A bákói kibuc 1948-ban. Fotó: Centropa


Azért említjük elsőként ezt a várost, mert innen van konkrét adatunk a kivándorlás előkészületeire ill. a kibuc és az ún. haluctelepi létforma konkrét megélésére helyi szinten. Nem véletlen a romániai jelenség, hiszen ahogy azt már említettük, az első palesztinai kibucot is Romániából kivándorolt cionisták alapították. Ott,


ahol erős vallásos zsidó közösség élt,

a cionista mozgalmak is inkább teret kaptak, mint más asszimilált közösségek esetében.

A haluctelepek olyan mezőgazdasági és ipari képző központok voltak a két világháború között, amelyek a Palesztinába kivándorolni szándékozó zsidó fiatalokat készítették föl a nehéz fizikai munkára.

Egy-egy ilyen telep átlagosan 15-20 fiatalt foglalkoztatott egyidejűleg, és a kertészeti, mezőgazdasági ismeretek átadása mellett szellemi oktatásban is részesítette őket. Romániában a két világháború között több cionista szervezet is működtetett haluctelepeket: a Betár, a Barisia, a Hasomér Hacair, a Hanoár Hacioni, a Gordonia stb.

Erdélyben Kolozsvárott, Nagyváradon, Apahidán, Szatmárnémetiben, Désen stb. működtek zsidó fiatalokat kiképző mezőgazdasági telepek. Az egyik legjelentősebb mozgalom


a Hanoár Hacioni volt Romániában.

1929-ben alakult meg a Hasomér szervezeten belüli szakadás eredményeként. Centrista cionista ifjúsági szervezetként megpróbált politikamentes maradni. A Hanoár Hacioni első szervezett kivándorlási akciójára 1934-ben került sor, 1939-ben pedig önálló kolóniát alapítottak Palesztinában Kfar Glickson néven.

Az erdélyi és regáti Hanoár Hacioni szervezetek 1932-ben bukaresti központtal közös irányítószervet hoztak létre Hisztadrut Olamith Hanoár Hacioni néven. Az első kolozsvári visszaemlékezés a következőképp mesél erről:

„Az édesapám sokat harcolt a vallásos cionizmus jogaiért, és megvetette a haluckiképző telepeknek az alapjait Kolozsváron és a környéken. Tulajdonképpen a környező kisfalvakban szervezte ezt, én konkrétan Désre emlékszem.

A fiatal zsidó gyerekeket gyűjtötte össze, olyanokat, akik ki akartak vándorolni. Mezőgazdasági munkára szervezte őket, amit úgy hívták, hogy hachsara. Kimentek falura, és tanultak kapálni, kaszálni, meg egyéb mezőgazdasági munkát végezni a parasztoktól.

Kollektívában éltek, és mezőgazdasági munkát tanultak, azzal, hogy később Palesztinában majd ezzel fognak foglalkozni. Hébert is tanultak, és héber dalokat énekeltek. Tulajdonképpen fölkészítették ezeket a fiatalokat a kivándorlásra. Különböző irányzatok voltak. Voltak a vallásosak, és voltak a vallástalanok, ők voltak inkább a baloldaliak.

A papám a vallásosat szervezte. Apám nem volt szélsőséges, de ő Izraelt vallásosnak képzelte el. A fiatalokat arra is fölkészítette, hogy amikor majd kimennek Palesztinába, a kibucokban vallásos életet éljenek. Nem volt szélsőséges, mert akkor nem tudta volna ezt szervezni, hiszen a nagyon vallásosak szerint Izrael csak a messiás eljövetelekor alakul majd meg”.


Cionia tábor, 1946, Vác. Fotó: Centropa


A kivándorlás első hulláma Palesztinába a cionista mozgalmaknak volt köszönhető. Szinte mindegyik képviseltette magát, a radikális jobboldali mozgalomtól a politikamentes mozgalmakon keresztül a baloldali mozgalmakig.

A kivándorlás második hulláma. 1945 tavaszán a koncentrációs táborok túlélői számára megnyílnak a kapuk, a jövőre kialakult tervek között sokak fejében egyetlen túlélési stratégiának a kivándorlás lehetősége maradt. A kivándorolni vagy otthonmaradni kérdés szinte minden túlélőben fölmerült.

Fontos azonban látnunk, hogy a majdani zsidó hazába kivándorlók jelentős része a klasszikus cionista és ortodox (trianoni) területekről kerül ki továbbra is. Erdély mellett Kárpátalja szerepe volt jelentős. A cionisták teljes egészében, az ortodoxok pedig


részben Palesztinát választották emigrációs célpontul

a holokauszt után. Nem véletlen ez a jelenség, hiszen sem a cionisták, sem pedig az ortodoxok nem kötődtek annyira a magyar identitáshoz, mint a neológok többsége. A kivándorolni akarók legnagyobb része Auschwitzból tért haza, kisebb részük a többi koncentrációs táborból.

Egy marosvásárhelyi interjúalany így mesél a reményről, majd a kiábrándulásról: „Vonatra tizenhét éves koromban ültem először, mert jöttem haza Szentkeresztbányáról, 1948-ban, vagy lehet, hogy több voltam. De sokat nem ültem ott, mert Erdőszentgyörgyön összeszedtek, [és elvittek] Bakóba.

Erdőszentgyörgyön volt egy Mordéháj Elemér nevű, ő szervezte az ifjúsági cionista csoportot, akik ott voltunk felkészítésen a bakói kibucban. Az vitt hatunkat, három fiút, engem, Kovács Mihályt és Lajost [Béla bátyja feleségének a testvérei] és három leányt. Hét hónapot voltam csak Bakóban. [Bözöd]Újfaluból csinált csoportot, voltunk vagy harmincan [Bakóban].

Nagyvárad, Medgyes, románok is voltak Olténiából. Tanultuk a hébert, héber éneket, aztán ott egy nagy kert volt, és a kertet kellett kapálni, hát minket nem kellett tanítsanak. Ez az Elemér tanított, pedig ott, Erdőszentgyörgyön egy úri családnak a fia volt. Ügyes, tanult fiú volt, aztán volt – azt már nem ismertem, annak a nevét –, aki főnök volt.

Odatettek engemet, hogy gondozzam a tehenet. Én biza untam, és azt mondtam, hogy adják át másnak. Aztán így jártam a deszkagyárba, mindenik fiú dolgozott, de leányok egy sem, nem jártak munkába. Ami pénzt adtak a gyárban, azzal tartottuk fenn ezt a kibuct. A leányok közül is voltak nagyleányok, vénleányok, vagy négyen voltak, és a többi fiatalabbak. Volt egy fiatal, tizennyolc éves, az bement a vécébe, felállott a vécére, a villany hozzáért a hajához, és ott halt meg a vécében, megfeketedett, elégett.

Felbomlott a kibuc, és mindenki hazament. Előttünk vittek el egy csoportot, kettőt is Izraelbe [Palesztinába], minket nem vittek el. Voltunk vagy harmincan, pedig jó lett volna, ha elvittek volna. Adtak bakancsot, adtak ruhát. Így aztán hazakerültünk.”


Ogen kibuc, Izrael, 1946. Fotó: Centropa


A kivándorlások megszervezése, mint láthatjuk, nem volt teljesen zökkenőmentes. Voltak, akik kijutottak a Szentföldre, de volt, aki már nem tudott eljutni oda. Az okok a szervezetlenségre és a tapasztalatlanságra vezethetők vissza. A kivándorolni vágyók sokszor nem tudták, hogy mire is vállalkoznak.


A háború előtti polgári életforma teljesen eltért

a kibucokban megvalósuló kollektív életmódtól. Vonzó és egyben ijesztő is volt, különösen egy tinédzser számára. A remény, a kaland, menekülés a magány elől hívószavak voltak, de a végső cél, az óhazába való kijutás arányát tekintve keveseknek valósult meg.

Sokkal inkább egy „átmeneti állapot” volt ez, amíg egy új világrend létrejötte sokakat a maradásra buzdított. Az ismeretlenség, az ismeretek teljes hiánya vegyes érzelmeket, dilemmákat ébresztett. „A menni , vagy maradni” dilemmáit persze másképp élte meg egy egészen fiatal, és egészen másként egy élettapasztalattal rendelkező.

Összehasonlítási alap nem volt, a valahova tartozás, a veszteség, amit a holokauszt borzalmai idéztek elő, az újjászületés egyedüli lehetőségét a kivándorlás biztosította, a kibucélet lehetőségét is beleértve. A felkészülés és a kiutazás


sokszor kalandosra sikeredett.

Kelet-közép Európából nézve, azoknak akik addig a kis mikrokörnyezetükben élték mindennapjaikat, egyrészt izgalmas de egyben viszontagságos és veszélyes is volt az út a Szentföldig. Az otthoni felkészítés csak általános ideológiai (részben kulturális) szempontokat adott, gyakorlatit keveset. Persze, egy csomó mindenre nem lehetett előre fölkészülni.

A hajóút és az az ezzel járó tengeri betegség, az európai szervezetet megviselő klíma, az eltérő ételek kevésbé játszottak fontos szerepet a felkészítések során. A legtöbb kivándorló „élesben” tapasztalta meg és szembesült sok sok nehézséggel.


Aki kiment és visszjött

Izrael, az újhaza azonban sokaknak csalódást okozott. A klíma, a nyelv, az Európán kívüli kultúra és civilizáció, a honvágy, a holokausztban meghalt családtagok emléke, a kibucélet nehézségei sokakat késztettek visszatérésre.

A csalódottságot egy visszaemlékezés így jellemzi: „Amikor eljöttem Kolozsvárról, egy teljesen más világba cseppentem, de nagyon jó volt, mert fiatal voltam. Palesztinában én először egy mezőgazdasági iskolában voltam. Ben Semennek hívták ezt a falut. Ott tanultunk nyelvet, már akinek kellett, mert én gyerekkorom óta beszéltem héberül apám révén.

Egy virágkertészetben dolgoztam ott, nagyon szép volt. Azt hiszem, hogy egy évet voltam ott, mert utána elmentem egy kibucba, mert volt egy csoport, akik két évvel hamarabb mentek ki Palesztinába, kolozsvári fiatalok, és azok csábítgattak, hogy jöjjek a kibucba. És akkor én elmentem. Akkor lehettem olyan tizenöt éves.

A kibuc a Kineret partján volt, az a Genezáret magyarul. A kibuc helyéül egy régi helyet örököltünk. Ez a kibuc tulajdonképpen akkor alakult, vagy nagyon az elején tartott. Voltak kőházak, és voltak sátrak. Én sátorban laktam két fiúval, mert ez úgy ment, hogy fiúk és lányok vegyesen laktak.

És miután nekem nem volt foglalkozásom, sokadmagammal úgy hívták, hogy pkak, vagyis dugó, azokat mindig oda dugták be, ahol éppen hiányzott valaki. Hol a konyhán, hol az istállóban voltunk, vagy például egy másik kibucban, ahol csak dolgoztunk, emlékszem, narancsdzsemet gyártottunk. Ott kellett nyolc órát állni a gépnél, és nyomni a fél narancsot.

És nagyon sokat dolgoztunk. Volt közös kaja, cukor nem volt, úgyhogy datolyával ittuk a teát. Finom volt nagyon. Akkor export se nagyon volt, úgyhogy a teheneket naranccsal etették, nem volt mit csinálni. Törökországból hozott sós halat ettünk. Úgy hívták, hogy lakerda, ami ma a legnagyobb csemegének, drágaságnak és ritkaságnak számít Izraelben, de annak idején a törökök se tudtak máshova exportálni, úgyhogy oda hozták.

Közös mosoda volt, meg raktár, és onnan kapta az ember a ruhát, nem biztos, hogy pont olyat, ami jó volt ránk. Rövidnadrágban és khaki blúzban jártunk. A lányok is ugyanúgy jártak. Esténként pedig táncoltunk. Hóráztunk, ment a hepaj. Volt egy tangóharmonikás, egy fiú, aki nem a kibuc tagja volt, de imádott ott lenni, egy magángazdának a fia volt, parasztgyerek, és ő jött át tangóharmonikázni.

Szép holdas éjszakákon kijártunk fürödni a Kineretbe. Vallási élet nem volt egyáltalán, ez egy vallástalan kibuc volt. Én apámnak megmondtam, hogy én Auschwitz óta nem hiszek. Ha ezt engedte a följebbvaló, akkor nem érdemli meg, hogy az ember higgyen benne. A kibucban csomó kolozsvári volt.

Olyan játékokat játszottunk velük, hogy fölsoroltuk, hogy Kolozsváron melyik utcában melyik üzlet következik egymás után, például a zöldséges, a patika, és az nyert, aki többet föl tudott sorolni. Ez játék volt inkább, mintsem nosztalgia.

Talán két évig voltam a kibucban. Nem éreztem jól magam. A kibucban nincs magántulajdon, minden közös, de voltak olyanok, akik külső munkákat vállaltak, azok szereztek pénzecskét. Azok vettek egy rádiót, az ágy alá tették, és úgy hallgatták, hogy nehogy a többiek meghallják.

Szóval az egyenlőtlenségek már ott megmutatkoztak, és én ezt ott meguntam. Kiszerettem a kibucból, és elmentem Haifára, ahol a nővérem lakott, és én is vele laktam egy darabig. Haifán mindenfélét csináltam. Voltam gyerekőrző, voltam bejárónő, voltam eszpresszóban fölszolgálónő, szóval mindenfélét csináltam körülbelül egy évig.”


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS