2020. április 2. csütörtökÁron
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A Habsburg Birodalom délkeleti határőrségének megszervezése

Lőrinczi Dénes 2013. április 13. 11:25, utolsó frissítés: 11:26

A székelység számára kín és teher volt a határvédelem, amelyet a keletről érkező török-tatár támadások, a pestisjárvány és a csempészet ellen hoztak létre.


A Habsburg Birodalom déli és keleti határvonala az Adriai-tenger partjától egészen Erdélyig húzódott. Mivel az állandó rendes katonai erő fenntartása nagyon igénybe vette volna az állami kincstárat, a határőrség vonalait helyi csoportokból alakították ki.

A Habsburgok összesen öt határőrvidék részt hoztak léttre: a Horvát -, a Szlavón-, a Tisza-Marosi-, a Bánsági- és az Erdélyi határőrvidéket. A Horvát határőrvidék a 17. században jött létre és nyolc ezredből állt. Ezt követte a Szlavón határőrvidék, amely három ezredből állt. A harmadik az a Tisza-Marosi határőrvidék volt, amely 1700-1750 között alakult. A következő a Bánsági határőrvidék, amely 1779-1873 között jött létre, amely négy ezredből állt. A legutolsó az erdélyi határőrvidék volt, amelyet a 18. századan állítottak fel. Erdélyben, pontosabban a székelyek körében nehezen, véráldozattal sikerült csak felállítatni a határőrezredeket.

Milyen szerepeket is szántak ezeknek a határőrezredeknek?

A Habsburg-ház, miután a törököket kiűzték a királyi Magyarországról, egy bajor humanista, Aventinus javaslatára alkalmazhatónak tartotta a határőrzés "római kor" formáját. Az ebben az időszakban reformokat átélő bécsi udvar több okot is felsorakoztatott ez ügy megindokolására. Ezek közé tartozott a keleti támadások elleni védekezés, vagyis a török-tatár betörések megállítása. Ezt a lehető legkevesebb kincstári költségből szerették volna megvalósítani.


Ferenczy György Regestrumot írásában így fogalmaz az egyik ilyen betörésről: "Augustusban kijő sok tatár és török Havasalföldről, és egész Erdélyt égetik, rabolják, az leányoknak, asszonynépeknek tíznek is, többnek a hajókat összekötik, és kezeket hátra, s úgy hajtják őket, mint az barmot, vittek azért el Erdélyből rabot, kilencvenöt ezeret."



A határvédelem másik fő célja a pestis behatolásának megelőzése volt, amely szintén keletről fenyegetett. A nagy pusztítású betegség általában keletről érkezett Erdélybe, majd Magyarországra és onnan tovább terjedt a birodalom többi részébe. A szigorú határellenőrzéssel sikeresen meg tudták akadályozni a betegség terjedését. "1719-ik évben, a tavasz beálltakor a Székelyföldet akkora pestis támadta meg, hogy egy év leforgása alatt több mint százezren pusztultak el" - olvashatjuk egy korabeli forrásban.

A fő határvédelmi szerepek mellett nagy hangsúly esett a határszéli csempészetek meggátolására és az illegális határátlépők kiszűrésére is.

A határőri társadalmi rendet elsősorban a helybeli lakosság militarizálásával, másodsorban betelepítésekkel valósították meg; ez történt Erdélyben is. Így a Habsburg Birodalomnak sikerült

kisebb-nagyobb emberi áldozattal

megalakítaniuk a határőrséget, amely önellátó volt: a határőrök védelmi feladataik ellátása mellett földet is műveltek.

Nagyobb emberveszteségre Mária Terézia korában került sor, éspedig a székelység körében. A tervek megszületése előtt már rengeteg feszültség lappangott a bécsi udvar és a székelyek között.

A Habsburg Birodalom legkeletibb részén, vagyis a történeti Erdély területén a Déli- és a Keleti-Kárpátok belső vonulata mentén alakították ki a határőrséget, amely kiterjedt Hunyad megye egy részére, Szeben székre, Fogaras vidékére, Brassó vidékére, Háromszék és Csíkszék területére, valamint Udvarhelyszék kis darabjára és Aranyosszék néhány falujára.

Mindenek közül a székely határőrezredek kialakítása bizonyult a legnehezebbnek. A határőrtervek jóváhagyása előtti években már létezett egyfajta feszültség a Székelyföldön. Ennek egyik fő oka az volt, hogy nem tartották be a Diploma Leopoldinumot, amely elismerte a székelyek régi státusát, akik a hadi kötelezettségük mellett mentesültek az adófizetéstől, a sorkatonaság beszállásolásától és a különböző szolgálmányoktól. Mindezek mellett a székelyeket sok kár érte a Rákóczi-szabadságharc idején is. Ezt fokozta az 1718-1719-ben bekövetkezett pestisjárvány, a pár éves szárazság, amelynek következtében az elhalálozottak száma megközelítette az életben maradókét.

A hatalom azonban mindezt figyelmen kívül hagyta,

nem engedett a követeléseiből.

A maradék lakosságnak viselnie kellett a megnövekedett közterheket. Emellett jól alkalmazták az "oszd meg és uralkodj" módszert. Ez azt jelentette, hogy a Rákóczi féle szabadságharcban részt vett és elmenekült földbirtokosok területeit az állam elkobozta és a Habsburg-hű nemeseknek adományozta, így sikerült belső ellentéteket is kialakítaniuk a székelység vezető rétegei között.

A határőrség tervének jóváhagyása után a hadvezetés Buccow Adolf császári lovassági tábornokot nevezte ki Erdély katonai főparancsnokának. Boccow feladata végrehajtását először a románokkal kezdte: első lépésként a Beszterce-Naszód vidéki románokat felszabadította Beszterce város jobbágysága alól, s megkezdte áttérítésüket az ortodox vallásról a görög katolikus vallásra. Ezután irányította figyelmét Székelyföldre. Feladatát elősegítette, hogy idő közben az erdélyi főkormányszék (Gubernium) elnökévé is tették, így a kezében összpontosultak a katonai és a polgári intézmények is. Buccow Adolf ilyen támogatottsággal fogott hozzá a nagy átalakító munkához az országgyűlés jóváhagyás nélkül. A feladat végrehajtását báró Carl Schörder ezredesre bízta, és a csíki Bornemisza Pál főkirálybírót felszólították, hogy mindenben támogassa ezeket a műveleteket.

A szervezőbizottság Mária Terézia nevében közzétett egy felhívást, amely tudtul adta, hogy fő- és jószágvesztés, valamint 500 forint pénzbüntetés vár azon 16-45 éves férfiakra, akik nem jelennek meg a meghirdetett összeíráson. A besorozás amúgy "önkéntességen" alapult.

A 1762. április 11-én és november 8-án kelt királyi leiratokban nemzeti katonaságnak nevezték a létrehozandó határőrséget, de ezt nemsokára csak székely határőr-katonaságként emlegették. A legelső elképzelések szerint a határőrök évi három hónapot kellett volna letöltsenek szolgálatban, napi 4-8 krajcár zsold fejében, az év többi napján pedig végezhették volna megszokott foglalkozásukat.

A első valódi tervek szerint Erdélyben 1762-1764 között a határőrségbe bevont családok alkalmas férfi tagjaiból két székely és két román gyalogezredet, valamint egy székely huszárezredet hoztak létre, amely egyharmadát Hunyad megyei és aranyosszéki románokból toboroztak. A Habsburg-hatalom ezek megalapításakor felismerte azt a tényt, hogy a két felet kölcsönösen fel tudja használni egymás féken tartására.

A románok szemszögéből ez a változás felemelkedést jelentett a jobbágysorból, jobb megélhetést biztosítva. Az addig szabad székelyek

pont az ellenkezőjét érezték:

számukra ez a változás nem kívánatos többletterhet, személyi elnyomást s a régi szabadságjogaik teljes megfosztását jelentette. Michael Heidendorf medgyesi jegyző így nyilatkozott: "a románok, mint elnyomott nép, nem voltak az ellen, hogy katonai szolgálat alá vonják őket, szem előtt tartva azokat az ígéreteket, amelyeket kaptak. Ha szükség lett volna, és ha megengedték volna, lehet az összes román jobbágy határőr lett volna."

A bizottság munkáját először 1762. július 24-én kezdte meg Gyergyószék egyik legnagyobb településén, Alfaluban, majd Gyergyószentmiklóson folytatta. A székelység hangsúlyozta, hogy ők szabadok voltak, katonáskodni saját törvényeik és kiváltságaik szerint szoktak, közülük választott tisztek és magyar vezényszó alatt hajlandóak a fegyvert felvenni. Továbbá hangoztatták, hogy a katonáskodó szolgálat összeegyeztethetetlen az adózással, amelyet Székelyföldön bevezettek. Végül augusztus végére megtörténtek az első összeírások Gyergyóban, Csíkban, Kászonban, majd Háromszéken is, különösebb incidensek nélkül. Minden egyes összeíró alkalomkor a nép kérte a régi szabadságjogainak tiszteletben tartását, de az idegen tisztek főbelövéssel, kerékbetöréssel, akasztással fenyegetőztek és pálcázni is kezdték az ellentmondókat.

Az addigi kisebb-nagyobb ellenállás az udvarhelyszéki

Homoródalmáson lépett át nyílt ellenszegülésbe.

A helyi és az odahívott hat szomszédos falu, majd 43 település szabad székelysége jelentette, hogy nem hajlandó engedelmeskedni az összeíró parancsnak. Az erdélyi katonai főparancsnok, Buccow udvarhelyi megjelenése nem sokat számított. A szék népe Udvarhely melletti szombatfalvi réten összegyűlve egységes emlékiratot terjesztett elő.

Az ellenszegülésnek nem maradt el a hatása Csík-, Gyergyó-, Kászon székben, illetve Háromszéken sem. 1762. október 22-én a Gyergyószentmiklósra berendelt, összeírt székelyek kijelentették: szabadságjogaik megerősítése nélkül nem hajlandók letenni az esküt. Buccow nem ígért jogokat és azt se, hogy saját tisztjeik lesznek, a német katonákat pedig nem szándékozta kivonni a térségből.

A legnagyobb felháborodást a két küldött, Ambrus Ferenc és Bartalis Mátyás letartóztatása okozta. Az eredmény az lett, hogy a nép megrohamozta a tábornok tartózkodási helyét, aki jobbnak látta a menekülést. A gyergyóiak letették-visszaadták a fegyvereket. Hasonló eseményekre került sor a többi székben is. Akadt néhány megvesztegetett székely is, aki engedelmeskedett a császári tiszteknek – ezeket a nép Buccow katonáinak nevezte.

A császáriak a megosztás módszerével is kisérleteztek. A Buccow-féle katonák azt terjesztették, hogy a nemesség minden probléma okozója, és hogy elárulták a székely szabadságot. Mindez nem változtatott Csíkszék és Háromszék hozzáállásán, a székelyek kijelentették, hogy nem fognak egyszerre katonáskodni és adót is fizetni. A székely székek vezetői is megpróbálták szorosabbra fűzni kapcsolataikat, hogy együttesen álljanak ellen a külső meg a belső zavargásoknak, viszont ez nem tudott megvalósulni leginkább azért sem, mert a székelységnek nem volt egyetlen vezéralakja. A másik tényező, ami megakadályozta az összefogást az volt, hogy a Rákóczi-szabadságharc leverése után Székelyföldön sikerült kialakítani egy császárhű elitet, amelynek bizalmát különböző birtokadományokkal nyerték el.

A székelyföldi problémákról a királynő is tudomást szerzett,

ezért elrendelte, hogy a határőrségbe csak önként jelentkezőket írjanak be. Buccow Adolfot pedig leváltatta, helyébe báró Siskowich altábornagy lépett, akinek a megbízásából új tagok kerültek a bizottságba: gróf Lázár János és Bethlen Miklós, akik más tervet dolgoztak ki a határőrség megszervezésére.

Mária Terézia ezután új rendeletet készített, amely két gyalogezred és egy huszárezred megszervezését írta elő. Ennek felállításában egyelőre Csík-, Gyergyó-, Kászon- és Háromszéket vonta be, valamint Bardóc-fiúszéket, s szükség esetén a többi széket is. Az új rendelet szerint béke idejében a szolgálatban lévő gyalogok 4, a lovasok 8 krajcár zsoldot kaptak volna élelmezésre. Békében az adó egyharmadát engedték el, háború esetén a határőrök teljes adómentességet kaptak. A tisztek idegenek maradtak volna mindaddig, amíg nem találnak arra érdemes magyar nyelven beszélő személyeket. Az előírt ruházat pedig a népviselet volt, amelyet a határőrök maguk állítanak elő. Ezt persze a székelység nem akarta elfogadni, más választási lehetőség azonban nem létezett, az eredeti önkéntesség elvének ellenére a határőrséget kötelezővé tették a székelyek számára.

A Siskowich-féle új bizottság fokozatos agresszivitással és fenyegetőzéssel lépett fel, amelynek nyomán Gyergyóban a székelyek ismét elfogadták a fegyvert, és a kért esküt jelentős fegyveres erő jelenlétében letették. A hatóságok ezt csak félsikerként könyvelhették el, mivel hírét kapták, hogy a madéfalviak a zord tél ellenére elbujdostak a hegyekbe. Másnap, a ceremónia napján további falvak lakosairól kaptak értesítést, akik szintén elhagyták falvaikat, és a hegyekbe menekültek. A bizottság azonban nem tágított, az elmenekült férfiakat katonaszökevénynek nevezte és fej- és jószágvesztésre ítélte őket.

A helyzetet tovább súlyosbította, hogy Háromszékről körülbelül 700 fegyveres székely érkezett Madéfalvára, s a csíkiak is lejöttek a hegyekből. Így több mint kétezren vonultak be Madéfalvára. Ezek után az események felgyorsultak. A bizottság ultimátumot küldött, amelyben azt kérdezte, hogy akarnak-e a királynő rendeletének engedelmeskedni s meghallgatásra megjelenni a bizottság előtt. Továbbiakban felszólították a falu lakóit, hogy űzzék ki házaikból a nem falubelieket, a zavarkeltőket jutalom fejében adják fel, és a háromszékiek menjenek haza.

Erre gyors válaszként két követ érkezett azt kérve, hogy engedjék meg, hogy vízkereszt napja után adjanak választ. "Vesszük észre azon körülöttünk összevont és katonailag rendezett erős fegyveres csapatokat, melyek nem egyébért hozattak be lassanként, de indokolatlanul vidékünkre, minthogy alkalmas pillanatban, midőn nem is véljük, egy üdvtelen jeladásra, mintegy csatajelre, mi, szerencsétlen áldozatok meghódítva, fogságra jussunk." A császáriak ezt határozottan elutasították, s másnapra Caratto parancsnok kíméletlenül teljesítette a parancsot.

1764. január 7-én, hajnali négy órakor

ágyútűzzel kezdték meg a megtorlást.

Ellenállásra alig került sor. A császári katonák nem kíméltek senkit se, rengeteg ember vesztette életét. A nap végére több mint 250 halottat és 400 sebesültet számoltak. A királynőnek azt jelentették, hogy egy lázadást vertek le.



A madéfalvi vérengzés eredménye az lett, hogy 1764 telén és következő év tavaszán megalakult az I. gyalogezred Csík-, Gyergyó-, és Kászon székekben és a II. határőr gyalogezred Háromszéken és a hozzácsatolt Bardócz-fiúszéken. A határőrezred parancsnokságai a székely határőr személyén nagyobb hatalmat gyakoroltak, mint amennyit a nemesség a földhöz kötött jobbágyság korszakában jobbágyai felett magának tulajdonított. A hírek hallatára rengeteg székely elhagyta szülőföldjét és kimenekültek Moldvába.

Egyed Ákos A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig című könyvében kifejti, hogy a székelyek katonai küzdelme 1762-1763 egészében szabadságharcnak minősül, ahol a székelység erős jogérzete alapján s szerzett szabadságjogainak tudatában felismerte, hogy a Habsburg-hatalom idegen célok érdekében kívánja őket felhasználni. Ez a határőrség újabb választóvonal lett a székely nép között. A határőrrendszer megalakításakor az egész székely határőrség első parancsnokává Gyulay Sámuelt nevezte ki Mária Terézia királynő. A határőrség számára kiadott haditörvény és a szolgálati szabályzat pontosította a feladatokat és a szolgálat rendjét.

A Székelyföld lakosságára rákényszerített határőrvédelem mindvégig kín és teher volt a székelység számára. Minden lehetőséget megpróbáltak ennek a határőrrendszer megsemmisítésére, vagy legalábbis megreformálására. A próbálkozások eredménytelenek voltak, változás csak 1848 után következett be.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS