2019. november 18. hétfőJenő
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A régi rendszer brutális volt. Gyerekotthonos egyetemistaélet Kolozsváron 2.

Bakk-Dávid Tímea kérdezett:Bakk-Dávid Tímea 2013. április 19. 13:45, utolsó frissítés: 2013. április 22. 10:59

„Most már egyesek viccesen mesélik, hogy X beverte a fejüket a falba vagy Y jól megrugódta őket, ki tudják beszélni. De van, aki bezárkózik, feszültség van benne, félelem.”


Szász Rozi gyerekotthonban felnőtt egyetemistáknak szervez klubot Kolozsváron. A „Gyeri-klub” kor- és sorstársak csoportja, ahol a magyar anyanyelvű, különböző erdélyi városokból származó diákok megoszthatják egymással gondjaikat-bajaikat, örömeiket, eredményeiket vagy éppen kudarcaikat, segítséget kaphatnak, és esetleg választ olyan speciális igényekre, amit igazán csak az ért meg, aki hasonló cipőben jár.

Rozinak, aki a BBTE szocális munka szakán végzett, és maga is a rendszerben nőtt fel, saját személyes célja motiválni az intézetben felnőtt fiatalokat, hogy továbbtanuljanak. A rendszerbe való "beavatkozásra" tett kísérlet maga a klub is, amelynek keretén belül többféle lehetőség tárul fel a Kolozsvárra került, intézetben felnőtt fiatal előtt, a szabadidős tevékenységektől megkezdve önismereti tréningeken keresztül a mentorprogramig. A klub ötlete Tonk Gabriella volt gyermekvédelmi államtitkár fejéből pattant ki, ő a Communitas által támogatott projekt menedzsere.

Az interjú első része ezen a linken olvasható.

Amikor a szakdolgozatodat írtad a Kovászna megyei gyermekvédelmi rendszer hiányosságairól, milyen javaslatokat, ajánlásokat fogalmaztál meg?


Szász Rozi: - Az oda-vissza működő kommunikációra fektettem a hangsúlyt, tehát hogy nemcsak fentről lefele, utasítások formájában kellene történjen, a vezetőségtől az intézményekben dolgozókig és a gyerekekig, hanem fordítva is: lentről is el kellene jusson a kérdés vagy a probléma a vezetőségig.

A gyerekek, fiatalok, akikkel interjút készítettél, milyen problémákat vetettek fel?

Azok, akik megélték mindkét rendszert, tehát a mamutintézmények korát és a családi házakat bevezető, új szemléletű rendszert is, elsősorban a régi rendszerre vonatkozó kritikákat fogalmaztak meg. Például azt a problémát, amit már említettem, hogy nincs egy bizalmi személy, egy biztos pont az életükben, akihez fordulhatnak. És rengeteg a feldolgozatlan negatív élményük.

A régi rendszer brutális volt, erről vannak kutatások is már, a bántalmazás összes formája előfordult. Akik az utóbbi öt évben és mostanában kerülnek ki a rendszerből, pont az a generáció, akik gyerekkorukban bántalmazva voltak a rendszeren belül. Oké, jött egy új rendszer, de ezek a régi traumák nem dolgozódtak fel: szükségük lenne pszichológusra, szociális munkásra, akikkel elbeszélgethetnének erről. A klubban is ez volt az első dolog, ami előjött.

Most már egyesek viccesen mesélik, hogy X beverte a fejüket a falba vagy Y jól megrugódta őket, ki tudják beszélni. De van, aki bezárkózik, feszültség van benne, félelem, egyfajta visszahúzódás, nehezebben barátkozik „külső” emberekkel, vagyis akik nem intézményben nőttek fel. Ez feszélyezi és megakadályozza őket, hogy beilleszkedjenek a társadalomba.

Milyen lehetőség van arra, hogy a traumatizált fiatalok szakember segítségét vegyék igénybe?

Minden családi háznál van pszichológus, de annyira sok bürokratikus papírmunkájuk van... sok esetben meg azt tapasztaltam, nincsenek is tudatában annak, hogy nekik foglalkozniuk kellene ezekkel a fiatalokkal. Csak azt látják, hogy „rosszak”, nem tudnak beilleszkedni, baj van velük. De hogy mi a forrása tulajdonképpen annak a bajnak, annak a rosszaságnak, és hogy azt kellene kezelni – ennek felismerését nem láttam sehol. Az új rendszerben sem. És nehéz, most, hogy huszonévesek ezek a fiatalok, megtalálni az utat hozzájuk és elnyerni a bizalmukat. Hihetetlenül nehéz kívülálló embereknek, pszichológusoknak is.

Nem tudom, mi lenne a legjobb. Azt is láttam, hogy amíg az a fiatal felfele tekint arra a pszichológusra, addig soha nem fog leülni vele, nem fog megnyílni neki, mert az is lefele tekint rá. Amíg nem egy szinten vannak, nem működik, csak akkor, ha kialakul egyfajta barátság. De ez nem annyira jellemző, hogy barát legyen a pszichológus és az intézeti gyerek.

Kivéve talán ha a pszichológus is intézetben nőtt fel...

Igen, talán. De nem ismerek olyan pszichológust, aki intézetben nőtt fel és most intézetben dolgozik.

bloody trauma
forrás: Otto Magus / flickr

Mennyire nyit a klub a „kívülállók” felé?

A szabadidős tevékenységeink nyíltak, pl. amikor szülinapot ünneplünk, tortát készítünk, főzőcskézünk közösen, külsősök is jöhetnek, akiket a fiatalok hívnak meg. A filmklubunk nyitott, barkácsdélutánokat is szervezünk, van, amikor jól sikerül, és vannak külsős személyek, máskor meg valamiért nem jönnek. Pedig ezek egy része nyílt, plakáton meghirdetett rendezvény.

A fiatalok saját egyetemi csoportjukban mennyire tudnak beilleszkedni?

Van, aki szociábilisabb, könnyen barátkozik, van, aki nehezebben alkalmazkodik, mindkettőre van példa.

Fogalmazzak másképp: mennyire befogadóak az egyetemi csoportok a gyerekotthonosokkal szemben?

Sok mindentől függ ez. Kérdés, hogy tudják-e, hogy az a fiatal intézményből jön? Általában egyetemen ez nem téma, és nem tudják. Nagyon sok fiatal nem is hangoztatja, sőt titkolja. Azt hiszem, a klub második találkozóján volt ez téma: szégyellni vagy nem szégyellni, ki hol tart, ki mennyire tudja felvállalni ezt abban a közösségben, ahová nap mint nap eljár, tudják-e róla vagy nem. Nem volt egyetértés, volt, aki amellett voksolt, hogy nem kell elmondani, más azt mondta, jobb, mert akkor felszabadultabban érzi magát.

Elmondod, és a reakcióból látod, hogy elítélnek-e ezért. És ha elítél, ő az, aki nem érdemli meg, hogy szóba állj vele. Mindenkinek saját magában kell leküzdenie, hogy meg tud-e nyílni annyira, hogy bevallja.

Azt tapasztaltam, hogy egyetemtől is függ. A szociális munka szakon nagyon sok fiatal van, akik intézményből jöttek, és a közeg nagyon befogadó, a tanárok és a diákok is. Nem tudom, mondjuk egy matematika-informatika szakon ez hogy működne. Egy barátnőm földrajzra ment. Kiközösítették – ő annak tudta be, hogy emiatt.

Vagyis „coming out”-olt, hogy gyerekotthonos, és emiatt nyílt elutasítással találkozott?

Persze. Dehát én is találkoztam ilyennel a saját egyetemi csoportomban. Abban a pillanatban tudtam: azzal az emberrel többé nincs amit beszélnem, mert ő az, aki elítél engem, én nem ítélem el őt. Volt egy lány, aki kérdőre vonta a barátomat a csoportban, hogy te nem tudtad, hogy Rozi intézményben nőtt fel? Ő azt válaszolta, na és? Én ezeken most már jól szórakozom, bárhol vagyok. Gyerekkoromban rosszul esett – képes voltam megütni azt, aki azt mondta rám, „árvaházi”. Most már mosolygok azon, hogy valaki ott tart, hogy emiatt különbséget tesz vagy elítél.

Ez a kifejezés azért már kikopott valamennyire a használatból, nem?

Rám 4-5 éve használta ezt a szót az említett csoporttársam. Az egyetemen ugyebár tanulunk gyermekvédelmet, a szociális munka területén szó van ezekről a dolgokról, és van olyan, aki a mai napig használja – jelzem, szakember – az árvaház szót, pedig tényleg nem létezik már ilyen intézmény. Intézmények vannak, családi házak, gyermekotthonok.

Vagyis a fogalomhasználat nem követi a rendszerben azóta bekövetkezett reformokat. Lehet azt mondani, hogy ez pedig újratermeli az árvaházhoz kapcsolt előítéleteket? Feltételezhető, hogy az illető, aki ezt mondja, a régi Ceausescu-korabeli árvaházakra gondol...

Kérdés, tudatosan teszi-e. Az az érzésem, az ilyen személy még nem járt az új rendszerben működő intézményben. Nem tudom. Habár itt Kolozsváron egyetem alatt jártam olyan intézményben, ami pontosan olyan volt, mint gyerekkoromban: szabályszerű árvaház. A neve nem az, de úgy működik. És olyanok a körülmények is.

Említetted, hogy nagyon sokan választják a szociális munkás szakot, miért alakult ez így? Te miért választottad ezt?

Én Szabó Mecát, életbeli mentoromat követve döntöttem emellett, tetszett a munkája, én is azt akartam csinálni, és ehhez erre a szakra kellett beiratkoznom. Tény, hogy sokan jönnek ide, itt vannak fenntartott helyek intézetből jövő fiatalok számára. A másik érdekesség, hogy Hargita megyéből valamiért csak erre a szakra engedték egyetemre jönni a fiatalokat, ha valaki mást akart, nem jöhetett. Olyan eset is volt, hogy ki kellett jelentkeznie a rendszerből amiatt, mert közgazdaságtanra ment. És elhagyta a rendszert amiatt, hogy azt tanulhassa, amit ő akar. Egy év után azonban nem bírta és feladta, nem tudta fenntartani magát. Most dolgozik, hogy megéljen, a rendszerbe nincs visszaút.

Elvileg nincs szabály vagy törvény arra, hogy csak szociális munka szakra jöhetnének, bármit választhatnának – csak valaki bután ezt eldöntötte, és aki ennek behódol, csak az mehet egyetemre. Nagyon sokan bevallják, hogy nem szeretik ezt a szakot, nem ide szerettek volna jönni, de csak ide lehetett, s mivel szerettek volna továbbtanulni, így eljöttek. Tényleg nagyon jó lenne, ha azok, akik a fiatalokkal dolgoznak, figyelembe vennék, az a fiatal mire képes, mit szeretne, s abban motiválnák, abban erősítenék, nem pedig eltérítenék, kényszerítenék vagy akadályoznák, hogy elérje azt.

Én azt sejtettem a háttérben, hogy személyes indíttatás ösztönzi a szociális munkára jelentkezőket, hogy valamiképp megváltoztassák a rendszert, amiben felnőttek.

Van ilyen is, két-három fiatal, aki ebből a célból jött. De visszatérni ugyanabba a rendszerbe, ahonnan jöttek, nem tér vissza senki. A szakmán belül szociális munkásként nagyon jól helytáll, más szervezetnél, nem ott, ahonnan jött.

A mostani középiskolásokat lehetne motiválni ilyen sikersztorikkal.

Igen, ezt tervezzük is. A cél az, hogy minden évben legyen egy nap, amikor az intézményben felnőtt fiatalok az elért sikereiket bemutatják – Hargita megyében szokott lenni, Kovászna megyében még nincs. Ezt javasolni kell a vezetőségnek, s ha elfogadják, akkor működhet. Amúgy – kívülről, hiszen már egy éve nem vagyok a rendszerben, önként kiléptem – megtapasztaltam, hogy nagyon segítőkészek. Nagyon sok segítséget kérek tőlük, közbenjárást, hogy kivitelezni tudjam a projektem, hiszen a fiataloknak szól, akik még a rendszerben élnek. Segítenek, és örülnek, hogy egy bentről kikerült fiatal ezen dolgozik.

Miért választottad, hogy hamarabb kilépsz?

Még sokkal hamarabb is kiléptem volna, az az igazság, csak a testvérem miatt nem tettem. Miután elkerültem a családi háztól egyetemi éveim elején, annyira erős volt bennem az, hogy önfenntartó legyek, hogy minden zavart, ami ezt hátráltatta. Ezért is jelentkeztem át egy ifjúsági központba, ahol nincs 24 órás felügyelet. A családi házban volt, és szigorú program szerint kellett élni, ami ugyanaz volt, mint az elemi osztályosoknak, 10-kor volt a villanyoltás, nem hagyták, hogy tanuljak, azt hittem, falra mászok. Ezek a dolgok nagyon hátráltattak. Amikor eljöttem egyetemre, már csak anyagi okok miatt maradtam a rendszerben. Emlékszem, 240 lej kajabont kaptunk, színes papírokat, amiket csak egy bizonyos kantinban lehetett beváltani, aminek a programja sehogysem felelt meg a mi egyetemi életünknek... de volt valami mégis. Meg amikor jöttek az ünnepek, vakáció, valahová haza kellett menni.

Most lakást bérelek, és olyan, mintha otthon lennék. A testvéreimmel szoktam az ünnepeket tölteni. Van egy nagyobb testvérünk is, aki nem a rendszerben nőtt fel, ő is hozzánk jön.

A Waldorfban dolgozom, 3-5 éves gyerekekkel foglalkozom. Nagyon szeretem. Az egyetemen két évet dolgoztam kutatóként, az nagyrészt papírmunka volt, jó, volt terepmunka is, de én nem tudok egy helyben ülni, és amióta az eszemet tudom, mindig gyerekek közt éreztem jól magam. Véletlenszerűen jött össze, pont lejárt az egyetemmel a szerződésem és szóltak, hogy kellene gyorsan egy pedagógus. Nagyon bevált, nagyon jól érzem magam köztük.

Amikor alkalmaztak, téma volt valamilyen szinten, hogy intézetben nőttél fel?

Az az igazság, én sem szoktam ezzel sehol dicsekedni (nevet). Líceumban is egész addig nem tudták rólam, amíg vissza nem kerültem a nevelőszülőktől az intézménybe. Egy nap az egyik nevelő elment szülői értekezletre, s kijelentette, hogy „Szász Rozi nem tudja kifizetni az osztálypénzt, mert árvaházas”. Másnap jöttek az osztálytársaim s kétségbe voltak esve – mondtam nekik, a sajnálatukból nem kérek, aki sajnál, az ne álljon többé velem szóba.

Nagyon sokat segítettek egyébként a volt licis tanáraim is, amikor egyetemre kerültem – csomagokat küldtek zakuszkával, házilekvárral, szalonnával, nagyon jó volt. Más a szüleitől, én a volt tanáraimtól kaptam a csomagot. Kapaszkodtam az egyetemen én is, mert az otthoni intézménytől semmi támogatást nem kaptam, se lelkit, se motiválást, úgy jöttem egyetemre, hogy azt mondta a házvezető, nem létezik, hogy én bejussak, ne is álmodjak róla. S hogy hol fogok lakni? A tudta nélkül iratkoztam. Ha jól emlékszem, 50-ből nyolcadiknak jutottam be. Mikor ez megvolt és megkaptam a bentlakást, dicsekedve mondhattam neki, minden el van intézve, ősszel megyek.

Az interjú befejező része ezen a linken olvasható.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS